Válassz évet: 2004+2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010, év

 

 

 

Tartalomjegyzék:

 

2006. október 27-29. - Balatoni és Velencei-tavi körtúra

2006. október 18-23. - 17. Samsung Bécs-Pozsony-Budapest Szupermarathon

2006. október 19. - Bihoreanul (RO) - Jankuly Imi, mint kis Magyarország a Biharban

2006. október 16. - Rosia de fasa /Hosszú hétvége Királyerdőn/ + A barlangban

2006. október 9. - Berettyóújfalui hosszú hétvége

2006. október 4. - I. Navigátor kupa

2006. szeptember 27. - Hajdú-Bihari Napló - Értékek

2006. július 21-30. - Osztrák-cseh-lengyel kerótúra - Irány Európa!

2006. június 24. - Szélmalom százas, előzmények, utózöngék

2006. június 16. - Bihari Hírlap - Kerékpárosok a dobogón

2006. május 31. - Hajdú-Bihari Napló - Győzelem, fájdalom a maratonon

2006. május 01. - Buda Marathon

2006. április 30. - Gyerünk Tivadarra!

2006. április 20. - Homokra építettünk - A Zsuzsi vasút története (Zöldgömb Sport Klub)

 


Balatoni és Velencei-tavi körtúra

2006. október 27-29.

 

Egy újabb, a leghosszabb hétvége

 

Egész pontosan inkább a leghosszabb táv, amit egyhuzamban tekerni fogunk. Pólya Imi már egyedül végignyomta a 217 km-es távot, Levi 186 km-rel, én 200-zal tartom egyéni csúcsomat.

Az indulás váratlan és méltánytalan nehézségekbe ütközik, aminek eredménye, hogy könnyeket potyogtató barátnőm mégsem tarthat velünk. Pedig annyira szeretett volna jönni…

Fájó szívvel szállok fel a vonatra Imi társaságában. A pakolás, bringák elhelyezése már rutinnal megy. A ladányi csatlakozásig jut idő a hideg ebédre, egy kis váltóigazításra.

A kétmozdonyos vonat közepén megtaláljuk a kerékpárszállítót. Két fura fiatal srác már korábban birtokba vette a nagy teret, ők segítenek most felpakolni. Azért írom, hogy fura, mert a mai napig nem tudtam hová tenni a lila sztrecs nadrágot, hatodikospólót, kecske röhögést, fenékbillegetést, „úmennyivas egybőlleadnám jópénzemlenne”-t.

Levi csatlakozik hozzánk Cegléden, minden simán megy. Kivéve a vonat. Nem nehéz kiszámolni, hogy a késés miatt megmaradt 20 perc kevés arra, hogy a Nyugatiból áttekerjünk a Délibe.

Miki már kinn vár az állomáson, jó újra látni. Legutóbb májusban találkoztunk, amikor az Békéscsaba-Arad-Bcs. marathon után ő is csatlakozott az egyesülethez.

Természetesen mi is látni szerettük volna a tévében bemutatott helyszíneket, így első utunk a Kossuth-térre vitt. Miki félig elkísért, majd jótanácsokkal ellátva hazafelé vette az irányt.

A tér kettős kordonnal védte magát az oda „vágyó” emberektől. Mindenfelé turisták kattintgatják a fényképezőt, én sem maradok ki a sorból. Át a Duna-partra, végig a Lánchídon. Eredeti terveinkkel ellentétesen az Alagúton nem mehettünk át, mert a kerósok ki vannak tiltva. No akkor kerüljünk a vár felé.

A külföldi turisták kikerekedett szemmel nézték, amint jó kis tempóval feltekerünk az egyik meredek utcán. Még néhány méter, és benn vagyunk a Budai Várban. Telis-tele külföldiekkel meg sem lepődünk, hogy az egyik, lány angolul kérdezi: „Beszélünk angolul?”. Megy is a válasz: „Yes, …”. Újabb kérdés angolul: „Honnan jöttetek?. Válasz angolul: „Magyarországról”.

Ekkor esett le a csajnak, hogy már fél perce próbál levadászni bennünket idegen nyelven. Gyorsan magyarra vált, de még így sem érti meg, hogy nem miatta mentünk a várba, hanem a látványosságokért. Végül Imi kénytelen egy „szerencsét hozó matricával” gazdagabb lenni.

A Déli felé jut még néhány perc a Budavári Labirintusnál, a srácok a számukra ismeretlen múzeum bejáratának megismerésével, én prospektusokkal leszek gazdagabb.

Az állomás előcsarnokában „modern” vallási felekezet ugráltatja a szerencsétlen hajléktalanokat meleg étel fejében. Sosem felejtem, ahogy a kínai tisztelendő minden mondat után megkérdezte egy-egy embertől: „Áme?”. –„Ámen hát!”-hangzott a felelet. Az akcentustól szinte alig felismerhető miatyánkhoz még volt szerencsénk, az elrikácsolt Himnuszt szerencsére már csak a peronbüfénél hallottuk.

Levi sörrel, Imi és én hamburgerrel gömbölyítettük hasunkat. Az étel elkészültéig Imi speciális fogóval próbálta a résbe pottyant érméket kiszedegetni – az eladó legnagyobb nyugalma mellett.

Siófokra a Kelet-Magyarországon ismeretlen tágas, csendes vonattal utaztunk, közvetlenül a bringák mellett, egy vizsla társaságában.

Bár a szállás már megvolt, a házszám keresgélése közben egy házaspár olcsóbb, jobb szállást ajánlott. Szinte vadásznak holtszezonban a vendégre. Foggal, körömmel.

A Csanáky-Haus többemeletes, öntözött és kivilágított kertű, tévés, saját fürdőszobás, konyhás, erkélyes szobája lett a szállásunk. Forró leves és fürdés után mindenki nyugovóra tért.

Reggel fél 7-kor már paripán voltunk, a még sötétbe burkolódzó, ködös hajnalon nekivágtunk megkerülni kis országunk legnagyobb tavát.

A kietlen utcákon, partokon hamar elértük a Balcsi déli sarkát. A 400 éves kocsma melletti autós csárdában bablevest, palacsintát kaptunk az idegbeteg, alkalmazottját folyamatosan piszkáló szakácsfőnöktől. Valahogy át tudtam érezni a helyzetet.

Keszthelyig cikk-cakkban vezetett a jól kitáblázott „Balatoni kerékpáros körút”. A srácokat nem kellett sokáig győzködni, hogy menjünk el a Festetics-kastélyig. A villámlátogatás után az északi part felé vettük az irányt. A csúnya esőfelhőkből szerencsére csak néhány csepp jutott, jó helyen tekertünk jó időben.

A körút kitalálója úgy tervezte, hogy egy kis szakaszon a Badacsonyi-borvidék pincéi és szőlőültetvényei között vezessen az út, magára hagyva egy kicsit a Balcsit. Jó ötletnek bizonyult, ugyanis Badacsonytomaj egyik borospincéje rabul ejtett.

Borozni ugyan részemről hazardírozás lett volna, de srácokat is a „MOST MUST” felirat fogta meg. Imi hagymás-paprikás zsíros kenyérrel, Levi és jómagam magában fogyasztottuk a 100%-os olaszrizling mustot. Kellemes, hűsítő íze messze lehagyja az összes 100%-os italt. Utólag kiderült, hogy amit mi ittunk, már murcus volt, vagyis gyengén forrásnak indult. Ennek ellenére nagyon jól esett.

Külön említést érdemel a pultos hölgy, aki olyan vendégszeretetről tanúskodott, amit bármelyik vendéglátó megirigyelhetne. Európai színvonal. Ha ott járunk, biztosan betérünk megint.

A musttól kapott erőtől duzzadva kanyarodtunk vissza Zánkára, majd a Tihanyi-félszigetet levágva egy szupermarket előtt pihentünk meg.

Ahogy fel és le haladtunk a lankákon, olyan érzésem volt, mintha Ausztriában járnánk. Minden sarkon tájékoztató tábla, keróút festések, hidak, láthatóan csak ebből a célból épített sáv mindenhol. És mindenhol olyan minőségben, hogy ne legyen érdemes az úton menni. Nagy munka lehetett, amikor építették. És biztos benne van az EU keze is, mert sehol nem láttam, hogy „jutott” volna egy-két út menti kapubejáróra is.

És bizony a színvonalat főleg a külföldiek díjazták: szinte mindegyik biciklis, aki szembe jött, németül (osztrákul) köszönt vissza.

Visszatérve a szupermarketre: bevásároltunk, ettünk, jól laktunk. A morál újra 100%-on, irány Fűzfő. Már sötét volt, mire Balatonkenesére értünk. Elmeséltem a többieknek, hogy középsulis koromban itt töltöttem két nyarat tanulmányi jutalom gyanánt. Szemeim előtt újra leperegtek a már-már feledésbe merült történetek, viccek, hülyéskedések, a lágy szellőbe burkolózó teraszon elfogyasztott reggelik, hajnalig tartó bulik, az éjszakai bátorságpróbák.

Az északi parton, a 200.-ik kilométer után megálltunk egy párkányon, eltűnődtünk a Balaton éjszakai látványában, a vízen ringatózó fényekben. Mindjárt vége. Mindjárt teljesítjük: körbebiciklizzük a Balatont.

Még néhány kilométer csendben, méltóságteljesen. Érezzük, ez most nagy pillanat, elmosódnak a korábbi rekordok, eltűnik a tűréshatár. Még bírnék bringázni, amikor megpillantjuk az ismerős utcát: vége. Megérkeztünk. Megcsináltuk.

Hittünk, mégis magunk sem hittük volna. 200 fölött már nem hiszel, csak gurulsz, és arra gondolsz, mikor jársz itt megint. Nem ezen a helyen, hanem ezen a távolságon.

Hamarosan!

Levezetésként Levi melegítőben lekocogott a Balcsira, majd nyakig merült a vízben. Reszketve megszárítkozott, majd visszakísértük őt a szállásra.

Egész nap nem volt technikai problémánk, természetesen most azonnal defektet kaptam ezen a 200 méteren.

És mivel még nem voltunk elég fáradtak, gondolta a tulaj, hogy majd ő lefáraszt szellemileg. Egészen pontosan akkor pattant el a holtszezonban amúgy is érzékeny idegszála, amikor számlát szerettünk volna kérni a szállásért.

Nem tudtam, Miki később felvilágosított: ez itt nem divat. Főleg nem holtszezonban, amikor vegetálnak a szálláshely-tulajdonosok. Igaza van, minden forint számít…

Látva az üvöltöző, magából teljesen kikelő férfit hárman szinte egy emberként szabadkoztunk: nem is olyan fontos az, hagyja csak.

De már késő volt. Azt feltételezte rólunk, hogy APEH ügynökök vagyunk. Persze, a tavat meg csak azért kerültük meg, hogy hihetőbb legyen az álca – gondoltam…

Az éjszaka ezután sem volt csendes. A defektes hátsó kereket megtiltotta, hogy megjavítsuk az épületben, főleg, hogy bevigyük a szobába. Sajnos ez előbbivel már elkésett, az előtérben pár perc alatt, rutinosan kicseréltem visszatértünkkor. Az utóbbi pedig eszem ágában sem volt – az én eszem sem ment el. Bringabarát szállás, mi?

Reggel kivételesen volt időnk. Annak ellenére, hogy tudtuk, 1 órával később kell kelni, rendes időben már fenn voltunk. Nem tudom, hogy ki ébresztett, de jövőre biztosan nem bízom rá.

A hirtelen jött szabadidőt Hupikék Törpikék, Spongyabob mesékkel, valamint fogfehérítő és hájszorító TV Shop műsorral múlattuk. Életemben először néztem végig ilyen műsort. Ja, és utoljára…

Az egyik görkoris marathonos csajszi, Anett tervezte, hogy velünk tart a hétvégén. A szombati táv neki sok lett volna, vasárnap pedig meggondolta magát az esős idő miatt, így maradtunk hárman.

Az eső – mint máskor – most sem tántorított el eredeti célunktól. Velencén leszállva gyorsan nyeregbe pattantunk, és elindultunk a Velencei-tó körül, amolyan levezetésképpen. Szerkélő esőben, 70-80 perc alatt körbe is tekertük. Érdekes volt látni, ahogy a nyáron emberektől hemzsegő part most kietlen, az ismerős helyeken egy lélek sincs.

Ma is jó helyen voltunk jó időben, az internet téves vasúti menetrendjével szemben 5 percünk volt vonatindulásig. Elintézve a jegyeket már a vonaton találtuk magunkat.

Levi csatlakozásánál 1 óránk volt, hogy a Déli pályaudvarról a Nyugatiba érjünk. Nem siettünk, mégis ott voltunk 20 perc alatt. Talán mégis elértük volna pénteken is? Valószínűleg nem, ráadásul akkor a belvárost és a várat sem láttuk volna. Így volt jól.

Levi a vonatra gurult egy sör legurítása után. A mielőbbi viszlát!

Még megnéztük a csarnokban várakozó emeletes vonatot, benéztünk a WestEnd-be, és mi is elindultunk kis városunk felé, mögöttünk 250 km-rel, három feledhetetlen nappal, ezer ízzel, illattal, színnel, hanggal.

 

 

Hegedűs Zoltán

2006. november 2.

 

 

A túrán készült fotókat megtalálod a galériában!

 

Vissza a lap tetejére ▲

 


17. Samsung

Bécs-Pozsony-Budapest
Szupermarathon

 

Ab ovo kezdés:

A számokkal lehet játszani. Tizenhetedjére indul a mezőny Bécsből, és érkezik Budapestre, első alkalom, hogy Pozsonyt is érintjük, az én aspektusomból pedig a harmadik nekirugaszkodást jelentik a fenti sorok.

In medias res kezdés:
áhhh dördül a start pisztoly, had menjen, hol a wc a stadionnál…., ne állj elém, mindjárt kifekszek, miért csak víz van?

Ab ovo folytatás:
2006.10.17. délután. Utolsó időpont egyeztetés a fórumon. Délután már nem bírok melózni, csak a maraton körül forognak a gondolataim. Végre négy óra, nagyon nehezen jött el. Irány bevásárolni. Még tegnap kimostam az összes ruhát, legyen miből válogatni. Pakolás, nagy nehezen alvás.

 

0.nap 2006.10.18.

Vonatra fel. Cegléden némi habozás után felszállok a vonat elejébe, ahol a kerékpárszállító vagon található. Elvileg Erna & Kinga itt kell, hogy legyen. Nincs. Telefonálok, a vonat másik végében vannak. Szolnokon ugyanis azt az információt kapták, hogy nincs bicikli szállítására alkalmas compartment (kocsi).

Sebaj, szólok, hol kell leszállni. Budapest-Zugló. Béci már vár az állomáson. Segít pakolni. Biciklivel a Körcsarnok felé vesszük az irányt. A stadion mögött várnak a buszok. Felpakoljuk a bringákat a szállítójárműre. Busszal indulunk tovább. Új sofőr, új társaság. Mercedes-Benz extra komfortos buszok, a vezetési stílus azonban felkavaró. Padlógáz, satufék kombinációja végig. Hányingerrel küszködik egy-két ember, köztük én is. Végre megérkezünk. Sopron. A hűség városa. Miki közben próbálja elintézni a szállást, nevezést, kb. két-három óra alatt sem sikerül teljes mértékben. Sok az új szervező, küldik egyik helyről a másikra, de nem halad az ügyünk. Megérkezünk. Futunk még egy pár kört, végre rajtszámot is kapunk, szép narancssárga-pirosat, attól függően, hogy mennyi festék volt még a nyomtatóban. Szerzünk kocsit, és elmegyünk a napi szálláshelyre, ami a gyönyörű Szieszta szálloda. Lepakoljuk a nagy csomagokat. Szeretem ezt a helyet.

Vissza a csarnokba, közben Spárban bevásárlás. Gyerünk a tésztapartira! Grízes tészta, virsli mustárral a kínálat. Maradok inkább az utóbbinál. Ha emlékeim nem csalnak, tavaly nagyobb választék volt. Sör is van. Csapolt Soproni Ászok, négy decis korsóba, félig se, jó habosan. Így legalább 5-6-ot kell venni, mire eléri a kívánt szomjoltó, és egyéb hatást. Bajzát Laci is csatlakozik a csapathoz, Lendvai Aladárral együtt. Ali megint Erdélyről és a kedvenc csapatáról mesél, amit valahogy sohasem tudok megjegyezni.

A szokásos hosszú nyitórendezvény most viszonylag rövidebbre, bár annál érdekesebbre sikeredett. Leginkább az extrém kosaras bemutató bűvölte el a csapatot, akik akrobatikus mozdulatokkal juttatták a labdát a megérdemelt helyére. S, hogy zenéből se legyen hiány, kukával és különböző fémdarabokkal felfegyverkezett emberek csináltak, meglepő és mulatságos muzsikát. A napi programot rövid tűzijáték zárta. A szálláson Laci mellé kerültem, akivel még ellenőriztük a szálloda bárjának minőségi jellemzőit sör tekintetében. Nem volt gond, csak a pénztárcánk nyafogott kicsit a 450 Ft-os ár miatt.

Mellettünk ültek a Békéscsabai Atlétikai Club versenyzői. Bajzi kisebb vitába került az elnökkel, de hamarosan tisztázták a tévedést. Véget ér a nap, nem kell ringatni.

 

1.nap Budapest-Pozsony szakasz 2006.10.19.

Reggel van, hajnalok hajnala. Azt hiszem négy óra múlt egy pár perccel. Hege, ha itt lenne biztos aludni akarna még egy darabig. Reggeli. A szokásos bőség zavara a Sziesztában, ahogy szoktuk. Szeretem ezt a helyet. Fáj a gyomrom, ennek ellenére tudom, hogy ennem kell. Két kifli egy kis tej, vaj, sajt, valahogy csak lemegy. Még sötétben hagyjuk el a szállodát. Felpattanunk a buszra. A pattanás mondjuk túlzás. Hideg van, és inkább csak vánszorgunk. 7.40 körül már a stadion előtt állunk. Nem engednek be, mert másnap meccs lesz. Érzem, hogy a gyomrom egyre rosszabb. Mellékhelység vadászatra indulok, majd tíz percig megyek feleslegesen téves irányba. Vissza. Végre megvan. Könnyebbé válok. A bringa-szállító kamion felé veszem utamat. Megvan, bár egy gumipókom hiányzik. Sebaj. Összepakolom a gépet.

Gyorsan telik az idő, mindjárt start. Mondtam: Start! Elindul a szupermarathon mezőnye.166 váltócsapattal, közel 50 egyéni indulóval, sok bringással, több mint 10 görkorissal. Megborzongok: újra itt vagyok: „a boldogságtól ordítani tudnék”. Fényképezek. Megállok, felveszem a dzsekimet, hideg van. Végig ismét a szokásos útvonalon a Duna mentén. Egyre jobban fáj a gyomrom. Iszonyú szembeszél. Alig bírom a 20-at tartani, sőt már nem is bírom. Bajzi szól a kutyásoknak, ahol is az ebek nem rendeltetésszerű használatára buzdít. Harcom. Akár ezt a nevet is adhatnám a napnak. Görcsöl végig az a fene gyomor. Elérkezünk egy érdekes osztrák frissítőponthoz: több fajta bor pihen az asztalon, literes gazdaságos kiszerelésben. Nem merem megkockáztatni, hogy megkóstoljam. Irigykedve nézem Bajzit, ahogy jóízűen kortyolja a nedűt. Erna és Miki is teker. Sanci kísér, Kinga merre lehet. Százados úr bakancsban fut. Kisebb emelkedők, nem számít, ezért jöttünk. Közben futókat kísérünk. Közel a végéhez Bajzi ellép mellőlem, ő Bogár Janit kíséri. Látom, hogy egy srác nem bír már lépni. Vízzel, és keksszel segítek rajta, bíztatom, hogy nincs már sok hátra. Eléri a váltóhelyet, nagyon hálás. Utolsó napi szakasz. Közben átlépjük a határt is, meg sem állítanak. Beérünk a Pozsonyi testnevelési egyetemre. A célban street-es arcok gördeszkával, bicóval ugrabugrálnak. Kísérteties egy hely. A csarnok nagy, a lépcsők szűkek. Van bringatároló is, ahol magyarul nem tudó srácok próbálnak segíteni. Kapunk egy cetlit, amivel másnap átvehetjük szeretett kétkerekűnket. A gyomrom még mindig rossz. A mentősöktől kapok segítséget; négy darab széntabletta+nospa. Ezt vedd be, és pihenj! Ok. Sört lehet inni? Nem nagyon- hangzik a válasz. Felpattanunk a buszra, ami a szállásra visz. Itt kezdődnek a szervezési hiányosságok. Az itteniek tegnap tudják meg, hogy ma itt közel 500 embert kell helyezni. Elsők közt érünk ide szerencsére, Kapunk egy papírt, amin rajta van a szobaszám. Elvileg egy helyen kéne lennünk, de elírták, és négyőnket kettő-kettő felé raknak papír szerint. Jön egy kísérő, aki nem tud magyarul (angollak elboldogulunk), az előző hölgy legalább tudott, és látszott rajta, hogy jó akar. Keresztül megyünk egy pár folyosón ahol egy szőke 45 év körüli „asszony” vár. Szlovákul folyik tovább az egyeztetés, nem értjük miért várunk már itt tíz perce. Nem tudják, hogy merre kell menni? Feltűnik ismét a kedves hölgy, végre elindulunk. Elhaladunk egy büfé mellett, majd különböző falazó anyagok, és építkezési törmelékekkel keresztezett úton folytatjuk utunkat. A liftnek csak jóindulattal nevezhető szerkezetből egy malteros, cigiző emberke száll ki. A lift csak szűk három személyes, ajtaja nincs. Amikor megyünk felfelé az egyes szintek ajtajait kézzel is megfoghatnánk, illetve lazán be is szorulhatna valaki, ha nem figyel. Belépünk a szobába. Pár négyzetméter, 5 ágy összezsúfolva. A szinten egy kád és wc. Erős festékszag, sivár szoba, még sivárabb kilátással, fűtés még nem üzemel, az ágy legalább itt-ott „működik”. Csak hallgassunk, mi még jobban jártunk, mint a”szomszédok” akiket bezsúfoltak egy 4 személyes szobába, csak halkan jegyzem meg hogy tizenhárman vannak. Folyamatosan adjuk egymásnak a kilincset, a fürdőben, vigyázva arra, hogy valaki mindig maradjon a szobában. Feltűnik megint a 45-ös szőke nőci, kiabál valamit. Egy szlovákiai magyar srác fordít, látszik, hogy szégyelli magát a nőci viselkedése miatt. Az utolsó pár mondatot le se fordítja, csak ennyit mond: „ez hülye”. Mi is sejtjük, hogy mire gondolhatott a „magyarska” szót ugyanis mi is értjük. Az est slussz poénja: kiderül, hogy Hegyessy Miki és édesapám egy helyen volt katona; Jászberényben. Faterom volt a parancsnoka. Édesapám beszólásán röhög az egész szoba, amit anno akkor mondott: „Nagy fa*z, maga Hegyessy!

A vacsora elviselhető, éjszaka, aki nem szokott hozzá, annak hideg van. Gondoltam, hogy alszok egy jót, ez irányú elképzelésemet Hegyessy Miklós húzza keresztül, aki végig horkolja az éjszakát. Hajnal háromkor jut eszembe, hogy elővegyem az mp3-playeremet, végre el tudok aludni.

 

2.nap Pozsony-Győr szakasz. 2006.10.20.

Reggel öt óra. A kimerítő alvás után reggelizünk. A fafejű portásnő csak 6-kor engedi be a közel 100 embert, aki a kapu előtt várakozik a hidegben. A programban pedig 5.40 szerepel, Őt ez nem érdekli, ez a rend. Kevés az étterem kapacitása az ekkora már közel 200 fős tömeghez. Úgy kell kifli, tej, stb. után vadászni. Nem állok sorba tálcáért. Gyorsan összeszedem, ami kell. Egy kancsó alján kb. 4 dl tej figyel. Gondolkodás nélkül hozom az egészet, nincs pohár. Sebaj iszom ebből. Sietni kell, mert a buszok hamarosan indulnak, már jó, hogy a cuccokat lehoztuk a portára. Öt perc türelmi idő után a busz indul. Bicikli ki, megvan mindenki. Kiderül, hogy aki az alsóbb szinteket kapta a szálláson, a parkettázatlan szobában „pihent” az éjjel. Sanci a földön aludt. Kinga elrohan mellettem piros szemekkel. Szegény máshol volt, lekéste a buszt, ha jól emlékszem, gyalog jött át ide. Nyugi, most már minden rendben.

Elindulunk ismét. Erna panaszkodik a lába miatt. Egy meredek emelkedőn megyünk át a hídon. Nagyrész forgalommentes úton haladunk, végig töltésen, erdősávok mellett. Ismét erős a szél. A napi szakaszt sprinttel kezdem. Hamar elérem az elől futót. 15. km utáni frissítőpontnál várom be a többieket. Kísérünk egy Pisti nevű srácot. Bajzival hülyéskedünk. A srác meg mondja, ha beszélni akarunk, akkor menjünk innen. Jó, legyen ahogy akarod, és otthagyjuk.

A két kerekesszékes nagyon jó tempót megy. Ottóval összefutunk közben egy párszor, mindig mosolyog, megkérdezi javult e már a gyomrom. Megkerüljük a hatalmas nagy víztározót. A tározó ténye úgy derül ki, hogy megállunk, és felmászunk a hatalmas töltés tetejére. Amerre a szem ellát víztükör. Jó nagy. Viszonylag hamar elérjük Győrt, elvégre ez már rövidebb táv, mint a tegnapi. Kell is, hogy rövidebb legyen. A szél miatt most is lassú volt a haladásom. Beérünk a célba együtt Bajzival. A fürdő felé vesszük az irányt. Gyúrók hol vannak vajon? Megvan! Fent az emeleten. Előtte egy sör, gyúrás, utána egy sör. Nagyszerű! Medencében egy kis lazítás. Megjön Erna, és Miki is. Erna sántikál. Leszállt a bicikliről és reccsenő hangra lett figyelmes. A bokája volt az. Kérdéses, hogy holnap tudja e folytatni a versenyt. A mentősök konzíliumot tartanak: „nincs semmi baja, csak pihentesse”, „szerintem el is van törve, illetve ……….. (latin bla-bla), meg a ….. szalag is el van szakadva, „nem szerintem traumás lesz”..figyelj nézd meg a laterális ……-ét, tapintsd itt meg!” Szegény Erna az orvosok próbababájaként tűri a vizsgálódást. Aztán meghozzák a döntést, kórházba kell vinni mindenképpen. Elkezdek szervezni. Jó akkor cuccot viszed magaddal. Közben megjön Miki, aki önzetlenül felajánlja, megy be a kórházba lesérült csapattársunkkal. Már csak azon folyik a vita, hogy milyen módon történjen a szállítás. „Be van jelentve az egészségügyi biztosítás az OEP-hez?, azt fogják kérdezni rögtön, ha mi visszük be, hogy mi a pecsétszámod?”. Tanakodás után beviszik a kórházba. Abban egyezünk meg, hogy telefonon mindenképpen tartjuk a kapcsolatot. Közben Bajzival elfoglaljuk a szállásunkat, a Kazinczy gimiben. Ez új az eddigiekhez képest. A portás néni már sík ideg. Nem tudja, hogy kit hová rakott, hol mennyien vannak, megy a kavarás balra-jobbra. Megsajnálom, segítek neki. Feltérképezem, hol mennyi hely van. Közben egy hölgy nem tetszését fejezi ki: nem akar velünk aludni, nem akar a férfi csapattársaival aludni, nem akar gyerekekkel aludni, neki az egész szoba kell üresen. Mondanom sem kell, hogy ezt a jelenlegi helyzetben nem tudjuk megoldani. Szemrehányást tesz, hogy miért nem kértünk tőle bocsánatot. Átlátva a helyzetet, én ezt meg is teszem. Úgy érzem, hogy jól döntöttem, mert így beletörődik sorsába, és elfoglalja helyét a kijelölt szobában. Újabb nyolcfős csapat érkezik. Közéjük keveredik egy német egyéni futó is. Hogy rakták ilyen szállásra- merül fel bennem a kérdés. Eddig senkivel nem tudott beszélni, mert csak angolul, és németül tud. A szobánkba vezetem, ahol még van egy üres hely. Így négyen vagyunk. Én, Bajzi, Erna, +Martin az egyéni futó. Egy bibi van, csak három ágyneműt sikerült a szobába rakni. Odaadom neki az enyémet, meg is ágyazok neki, úgy ahogy a többieknek is. Lassan rendeződik a helyzet. Minden a gimnáziumba irányított embernek adok helyet. Marad egy üres hely a szomszéd szobában, onnan áthozom az ágyneműt saját felhasználásra. Telefonál Miki, hogy Ernát megvizsgálták, a mentő viszont nem találta meg a gimit, így visszavitték őket a fürdőbe. Laci telefonál a győri barátjának, elmennek érte. Megvan, a sérüléstől eltekintve, ami elvileg nem komoly minden rendben. A zuhanyzás nehézkesen de szerencsésen megoldódik. Erna még kap egy kis meglepetés „mekis” (McDonalds) kaját Hegyessy jóvoltából. Ez a nap is eltelt. Elég volt megoldani, de sikerült, alszom, miután Miki elment.

 

3.Nap Győr-Tata szakasz 2006.10.21

Kelünk, már nem is tudom, hogy pontosan mikor. Ha nevezett lettem volna, akkor a programfüzetből könnyen kileshetném, de nekem nincsen ilyen. Kiderítem, hogy merre található a reggeli, ezután több embert is a helyes irányba terelek. Szólok az egyéni futónknak is, hogy a „rácsos ajtó” felé vegye az irányt. Átmegyek reggelizni. Mindenkinek jár kellő mennyiségű zsemle, vagy kenyér, sajt, két fajta szalámi, méz, joghurt, banán, csokikrém. Választható juttatásként tej, tea, kakaó néz ránk álmosan az asztal mellől. Végre jó kis reggeli.

Húsz perc leforgása alatt túrom be az agyba. Az asztalnál Novák Feri bácsi telepedik le mellém, megint a csajokról beszélgetünk. Elújságolom neki is, hogy egyik csapattársunk sajnos megsérült, azért viszem át neki tálcán a reggelit. Erre még Ő is pakol át a sajátjából: „mondd meg, hogy én küldtem”. Így is teszek, Erna pedig nagyon örül neki.

Kibattyogunk az udvarra, várjuk a buszt a hátsó bejáratnál. Nem jön. Azt mondja valaki, hogy menjünk ki körbe, mert oda fog jönni. Elindulunk. Lassan haladunk, Erna ugrál mellettem. Megáll egy kocsi: „a starthoz mentek?, elviszünk”- köszi szépen. Már ott is vagyunk. Közben Miki leszervezte, hogy sérültünk a katonaság légierős buszában kapjon helyet. Addig nekem sikerül beimádkozni a bringát a 12-es buszba, gyorsan ki a két kerék, ülés le, és már bent is. Újra a startnál állhatunk, minden rendben. Végre az időnk is kijavult. Sokat vacilláltam, hogy vegyek e fel pulóvert, de inkább csak underwear+mez mellet döntöttem, mint később kiderült jól! A gyomorfájásnak nyoma sincs, az idő is jó, meg a kedvem is. Jó tempóban haladunk. Az egyik emelkedő után érdekes hangokat kezd kiadni a lánc. Ugrik. Hogy lehet, hiszen zsírúj. Tekerek tovább. Egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs lánc a lánckeréken. Hoppá. Satu fék, vissza. Szerencsére nem kell sokat menni, megvan! A bűnös a vezérláncszem, ezt elfelejtették kiszedni a szervizben, több mint 9000 kilométert bírt ki, nem csoda, ha megadta magát. 6 perc alatt sikerül elhárítania az üzemzavart, többen felajánlják a segítségüket. „Végigbírod így nyomni? Elvigyünk”- kérdezi egy transzporteres-. Nem köszi- válaszolok- megoldom. Őrült tempóban próbálom utolérni Bajzit, mert kísérni kell a harmadik szakaszon. Végig 30 km/h fölött jelez vissza a Cateye óra. A pulzusomat jobb, ha nem is tudom. Végre megvan, elérem a településen. Bőny község ismét kitett magáért. A „település kezdete” kresz táblánál, már 20-30 fős gyereksereg várja a mezőnyt. A város központjában mintaszerű fogadtatás. Nagy betűkkel kiírva: „váltóhely”, „frissítőpont”. A kedvencem a „jövőre visszavárunk” kiírás. A kocsmában veszek két borsodit. Kell a frissítés. A gyári refresh ponton szőlőcukor, csoki, sütemények, pezsgőtablettás italok, egyedi készítésű édességek várnak. Mondom mindenkinek, hogy ez a legjobb eddig. Kisvártatva elhúz mellettem egy Audi TT coupé, rendőrségi felirattal az oldalán. Úgy tudom, hogy ezt a példányt kimondottan a rendvédelmi szervek számára készítette a győri cég. Az őrült speciális mentőnk már el is indul 12 km/h-ás átlagsebességgel. A lejtőn lefelé pedig 18-20-al teper. 50 perc alatt abszolválja is a távot, ami kb 11 km. Kinga is lefutja az utolsó szakasz! Gratula! Nagyszerű teljesítmény. Az utolsó métereken egy csajszit kísérünk, sajnos már elfelejtettem a nevét. Etetjük, itatjuk, ahogy kell. Nem sok van már hátra, az eddigi legélvezetesebb szakaszból, körülbelül 20 fok lehet. Egy lejtőn megtolom a gépet, majd bevárlak benneteket a végén! –mondom-. Aztán kicsit félve, de bízva a láncom jóindulatában taposok ezerrel. 53,5- ig pörög ki az óra. A városban még bíztatunk egy srácot, hogy nyomja meg a végét, ami meg is tesz. A gyönyörű tó mellet haladunk el, kicsit szűk a hely. Többen kiabálják „pálya” utalva arra, hogy jó lenne, ha megfelelő mennyiségű hely állna rendelkezésre. Cél. Királyság. Bringát be a kijelölt tárolóba, ez fejlődés az előző évek -be a biciklit a csarnokba- dologhoz képest. Van ami viszont nem változik: ez pedig az amúgy is szűk bejárat kellős közepébe rakott iker-italautomata. Tudom, hogy másnap reggel mozdulni sem lehet majd tőle. Cuccot le. Gyúratunk. Aztán Olimpiai hotel, hideg Arany Fácán repül a megfelelő helyre. Írok egy pár sort a fórumba. Nehezen megy, mert lassú az internet. Még egy sör. Gyerünk szaunázni. Hege büszke lehet rám, összesen majd egy órát töltök bent. Nem nehéz, jó a társaság. Bogár Jani mesél, mit, hogyan, miért. Olimpikonok is csatlakoznak. Búvárunk nyomja az őrült sztorikat, csend honol a szaunában. Ironman, jégalámerülés stb. Az EDDA száma jut eszembe: gyere őrült!!, vagy egy másik kevésbé ismert zenekar örök érvényű mondása: Nem én vagyok extrém, hanem a rendszer! Úszunk még egy párat, aztán a szállásra indulunk. Öreg tó hotel. Itt sem voltunk még. A recepción kedvesek, megengedik, hogy egy szobában aludjunk. A vacsora nálam 4-es osztályzatot kap. Valami zöld színű leves, egész kellemes ízvilággal, a második valami rizs csirkeraguval, vagy rakott krumpli. Mivel az utóbbiban a nagy számok törvénye alapján sok tojás bújik meg, inkább az előző mellett teszem le a voksot. Búza sörrel jobban csúszik. Mi még megyünk a „nyomdába”. Leülünk egy kinti kis büfében, ahol ismét aranyfácánnal oltjuk szomjunkat. Összeismerkedünk egy kedves házaspárral, akikről először azt hittük, hogy fotósok. Nem azok, de állják a cekkhet. Közben hív Hege, megbeszéljük a mai nap történéseit. Nem kell ringatni, gyorsan elalszom.

 

4. Nap. Tata-Budakeszi szakasz 2006.10.22

Reggeli osztályzata négyes. Van joghurt, sajt, margarin, tea. Kanadaiak ülnek le mellém, angolul folyik a társalgás. Torontóból jöttek. Bajzi mutogatja a Feri bácsitól kapott papírt, kevert francia-német szavakkal, és erős artikulálással próbálja magát megértetni több-kevesebb sikerrel. Segítek neki. Örülnek, mikor elmondom, hogy nagyapám testvére is Kanadában él. Még megkérdezem, hogy mikor jönnek a buszok, aztán a „Have a nice day!” –elköszönünk el egymástól. Hamar a rajthelyen vagyunk ismét. Még mindig szuper az idő, szuper maratonhoz ez dukál. Ceglédi táncos csajok riszálják magukat, amihez mi is kedvet kapunk. Egy pár vállalkozó kedvű sráccal beállunk, és ütemre verjük magunkat balra-jobbra. Nagy a nevetés, mindenki minket fotóz. Ez már nagyon kellett. Még 15-20 perc a rajtig. 9.14-kor indulunk, mondja a szpíker. Így tudjuk elkerülni a vonattal való találkozást, ami hamar kétfelé szabdalná a mezőnyt. Elhatározom vasmarokkal, hogy a mai nap első két szakaszát, teljes erőből megnyomom. A hegyi szakasz ellenére a 20 km/h-ás átlagsebességet tűzöm ki célul. Paff. Eldördül a start-pisztoly. Szlalomozok balra-jobbra. Át a szűk hídon. Balra-jobbra-balra. Két oszlop előtt biztosító személyzet, nehogy nekiszaladjon valaki a nagy sietségben. Megjön az első emelkedő 110 %-on égetem a gyertyát, jó Kyos módjára. Az óra 26-27-es sebességet mutat a gyengébb hill-en. Lefelé még jobban, ez az, elérem az 50 km/h-t. Megvan az 5 km-es tábla is. Kérdezgetem a frissítőpontoknál lévő embereket, hogy hány ember lehet előttem: „három-négy” hangzik a válasz. Már jó ideje egyedül tekerek, amikor elmegy mellettem egy srác könnyű országúti gépével. Látom a görkorisokat, ez jó jel. Csatlakozok Szilveszterhez. Bíztatjuk egymást. A lejtőn fékezem, így már nem biztos, hogy meglesz a kitűzött 20-as átlag. Sebaj. Legalább nem megyek egyedül. Felfelé is egész jól megy, bár most már beérem gyengébb tempóval is. Elérem a második váltóhelyet. Itt megállok. Szilveszter megy tovább, köszöni a segítséget. Megnézek közelebbről egy Toy-toy kékséget, hál istennek papír is van benne. Eltelik vagy 5-6 perc mire újabb bringás érkezik. Miki suhan el eszeveszett tempóban, hiába kiabálok utána, hogy itt vagyok. Lac érkezik. Hogy jöttél te ba’meg? Kérdi. Felfelé 25-el, lefelé 50-el, mondom a receptet. Fél órába telik, mire jön egy kocsi, ahová be tudja rakni a bicajt, ugyanis újabb szakasz fut, ahogyan Kinga is. Lac a tűzoltókhoz, Kinga az „erdészekhez” rakja be a paripát. Futnak. Kísérek. Közeledik a gyilkos Gyermely végi 12-15 %-os emelkedő. Jujj. Amin a legjobban meglepődök, hogy simán felnyomom középtányéron. Legelső évbe meg kellett állnom pihenni, tavaly se volt semmi, de idén már könnyedén ment. Itt látszik meg a „töretlen” fejlődés(em). Futás közben érdekes módszert választunk. Mindig beállunk egy szép fenekű lány mellé, aki valahogy pillanatok alatt egyre közelebb ér, jó kis dopping. Kb. 12-es átlagot fut búvárunk, lejtőn lefelé pedig 18-20-at. Hamar magunk mögött hagyjuk a 9 kilométeres szakaszt. Újra nagyobb tempóra kapcsolok. Még nem adom fel a verseny végi tervezett 20-as átlagot. A kezdeti lelkesedésem már alább hagy, pedig frissítettem rendesen. Az idő ismét kegyes hozzánk, melegem van a hosszú nadrágban. Nincs már sok hátra, ezt jelzi a Pest megye tábla is. Rossz érzés fog el, holnap már vége is… No de nincs idő búslakodni, menni kell. Település kezdete tábla ismét: Budakeszi, a legvégén egy óriási emelkedővel. A „belem” szakad meg itt mindig. Beérek. Biciklit berakom a szertárba. A táskákat is lepakolták már a szállító 11-es buszról. Végre kezd flottul menni minden. A gyúrásra is egész hamar időt kapok, csupán negyven percet kell várnom. A sör is a régi. Csapolt házi jellegű, spájzolunk is belőle egy pár korsóval. Jól esik.

Megnézem a térképest. Állítólag baromi nagy akciók vannak. Hát nem annyira. Így az óriási „sale”-ben is a bolti ár felett vannak a price-ok. Felhívom Hegét, mert megtetszik egy Szabolcs megye térkép. Drága, jutunk közösen a közös megállapításra. Megyek gyúratni. Egy egyéni futó reklamál németül, hogy már jó ideje nem kapott szabad pástot. Kis idő múlva ez is megoldódik. Négykor indulnak a buszok, mondják a hangosba. Azzal jó lenne elmenni. Erna jön mosolyogva. „Holnap szerintem tekerek” Ez azt jelenti, hogy a biciklijét ki kell szedni a 12-es buszból, és össze is kell rakni. Két busz olyan szorosan állt be egymás mellé, hogy ezt a dolgot nem lehet kivitelezni. „Várjá, mindjárt segítek” szól a másik busz vezetője. Már arrébb is gurul, így kényelmesen ki tudom szabadítani a Giant-et. Pikk, pakk összerakom. Nézegetem balról-jobbról, mind a két kerék szorul. Féken állítok, elől hátul, így már jó. Csak minden második fokozatra képes váltani az alivio. Hmm. Rosszul lehet beállítva. Negyed óra próbálgatás, váltótest szélsőhelyzet állító csavarral való tekeredés, néhány kör, és minden rendben. Erna kipróbálja, hogy megy a tekerés. Menni fog? Majd meglátjuk, szerintem igen, hangzik a válasz. Ezt a bicót is bezárjuk aztán irány a szállás. Úgy terveztem, hogy 5-re ott leszünk, de sajnos nem jött be. Történt ugyanis, hogy egy brazil egyéni futó kisérője, mikor leszállt pesten az egyik szálláson, akkor mondta, hogy a srácokat a Hotel Aquincum-ba kell szállítani, ami Budán van. A fenébe, ott jöttünk el mellette, és akkor nem bírtátok mondani!! Vissza út Budára, ezzel negyven perces kitérőt teszünk. Közel este 6. mikor megérkezünk az Expo- hotelba. Nagyszerű vacsora fogad minket. A végén már csak a szemem kívánja, de azért szedek még. Itt fogyott el tavaly olyan gyorsan a szervezők söre, s itt gárgyult meg az ujjam is, valamint itt próbáltam ki először, hogy milyen kézen állva liftezni, tehát ezernyi szállal kötődök e kedves vendéglátóhelyhez. Vacsora után megnézzük a feldíszített várost, az ünnepi piros, fehér, zöld fényárban úszó parlamentet. A rakparton végig hangosítás, amiből Vámosi János egykor slágere szól ottjártunkkor. Mondanom sem kellet, hogy a legnagyobb problémát a parkolás okozta. Visszatérünk a szállásra, ahová Miki hozza laptopját, rajta az addig készült képeket. Szomorkodik is, hogy milyen rossz lesz abbahagyni ezt a fajta életmódot. A heti-hetest már csak fél szemmel nézem, a hideg Soproni gyorsabban hat mint egy altató. Az este slussz poénja, hogy Ernával alszom egy szobában. Mondom alszom!

 

5. Nap. 2006.10.23. Budakeszi-Budapest utolsó szakasz.

Egyszer minden jónak vége szakad. Akárhogy próbáltunk ellenállni, mégis eljött a verseny utolsó napja. Kiadós, minden súlycsoportot felvonultató reggeli. Többféle sajt, müzli, virsli, tojás, joghurt, sütemény, saláta, terülj-terülj asztalkám, és korán sem kellett kelni.

A cuccot itt lehet még hagyni? Ottó válaszol: persze, úgyis visszajövünk még ide ebédelni. Felülünk a buszokra, az M0-on érjük el gyorsan a rajt helyszínét. Itt hidegzuhanyként ér a következő bejelentés: „a kísérők a mai távon nem haladnak a mezőnnyel, már nincs rájuk szükség” Igen? –bevallom először sokkal szalonképtelenebb szavak jutottak eszembe. Már csak egy pár apróságot felejtettem el megoldani drága barátaink. Ki fogja szállítani a bicikliket, ki fogja kísérni a futókat, ki hozza le a görkorisokat a hegyről, erről minket és a kísérteket miért nem kérdeztek meg? Bosszankodunk. Miki elmegy a főbíróhoz, és elsorolja neki is a kérdéseinket. Erre azt mondja, hogy akkor induljunk a mezőny után. Így is teszünk. Pillanatok alatt eltelik ez a rövid kis hajrá. Lefelé ismét fékezem Szilvesztert. A vége felé bevárjuk egymást egy itatópontnál. Szemmel láthatóan kevés a frissítés, nincs elég pohár. Ajjaj, csak nehogy kiszáradjon valaki. Együtt haladunk tovább. Érdekes a hangulat a városban. Árpádsávos zászlós csoportok jönnek velünk szembe, integetnek, visszaintegetek, remélem nem lesz baj. Az Andrássy úton vagyunk, egy régi T-34-es mellett megyünk el. Meg is említem valakinek, hogy minek hozták ezt ide, még a végén valaki elköti a gépet…

Még egy pár méter és a célban vagyunk. Helyi bringások, és görkorisok jönnek velünk. A cél előtt 100-120 méterrel „lelkes” emberkék mondják, hogy a kísérők most már húzódjanak le oldalra. Ezt mondjuk nem igazán értem. Minden ember, akinek egy kis köze is van a rendezvényhez kap érmet. (masszőrök, táncos lányok, stb.). Az a kísérő, aki pedig becsületesen végig tekeri a távot nem? Mindegy, ez nem az én dolgom. Felmegyek a dobogóra, Schmidt Pál a nyakamba akasztja az érmet, gratulál. Boldog vagyok, nagyon boldog. Ismét megcsináltam, megcsináltuk gyerek! Nehézségből pedig volt bőven! Betegség, sérülés, szervezési malőrök, de azért mégiscsak itt voltunk, a legrangosabb maratonon!! Gratulálok mindeninek.

Feri bácsi még mond valamit a csajokról, Bogár Jani szerényen mosolyog, Ottó is elismerését fejezi ki. Frissítés bőséges, van csoki, keksz, csapolt Dreher!! Kár, hogy nem élvezhetjük sokáig az idillt. A biciklik elszállítását ugyanis ebben az évben sem szervezték meg. Megyünk a rendezvénycsarnokba. Lezárjuk a brengákat. Gyalogolunk a hotel felé, közben lestoppoljuk az 1A buszt. Ebédelünk. Már nincs jó kedvem, vége van, ismét vége. Várhatunk egy újabb évet. Összepakolunk, majd a Syma rendezvénycsarnokban találjuk magunkat, a buszok segítségével. Van még egy kis időnk. A megnyitó 17.00-kor kezdődik. Sajnos ezt nem tudjuk megvárni, mivel „vidékiek” vagyunk. Az ismert dal szövege jut eszembe: „a vonat nem vár, elindul már”. Addig különböző táncos-csoportok untatják a megfáradt „mezőnyt”. Váltok még egy pár szót a görkorisokkal, sör csúszik, aztán indulunk. Miki segít kijutni a pályaudvarra, viszi a csomagjainkat kocsival. Nem könnyű a helyzete, a város keresztbe-hosszába le van zárva, a végén csak sikerül az újratalálkozás a nyugati mellett. Kocsiba be, ablakot le. Pakolás a Corona nemzetközi gyorsvonat megfelelő részébe. Érzékeny búcsút veszünk Mikitől, aztán indulunk is. A maradék helye megtöltjük a fényképezőn. Cegléden sajnos leválok a csapattól, hamar hazaérek.

Zárszó: milyen furcsa kimondani: haza, azaz haza az albérletbe. Szörnyű érzés fog el. Fáj a szívem, szinte fizikai fájdalmat érzek. Hiányzol, hiányoztok, hiányzik. Hiányzol szerelemem, hiányoztok ti csapattársak, a Bihari Természetbarát Egyesület tagjai; Erna, Sanyi, Kinga, Miki. Laci, Szilveszter, Rajmo, Anett Feri Bá, Ottó. Szpíker man, Bogár, a masszőrök, a futók, rolleresek, bringások, kerekesszékesek, a nyüzsgés, az összetartás, a népes mezőny, a rendőrök, a kutyák, a szervezők, a szurkolók az út mellett (Bőny, Nagyigmánd), a frissítőpontok, az álmos reggelek, „a paradicsom meghódítása”, egyszóval minden, ami e nagyszerű rendezvényhez kapcsolódik. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor. Csak akkor, csak nekünk.

 

Kósa Levente

Bihari Természetbarát Egyesület

További fotók a galériában!

 

Vissza a lap tetejére ▲

 


Bihoreanul (RO) - Jankuly Imi, mint kis Magyarország a Biharban

2006. október 19.

 

 

 

 

 

A teljes cikk románul: http://www.bihoreanul.ro/articol/ziar/oradea/ungaria-mica/11784/

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Rosia de fasa

 

Kirándultunk ismét a hétvégén. A végére csak öten maradtunk sajnos. Hege + Zozi + Anita + Imre (Jankuly)+Levi alias én.

Szokásos 12.30-as vonat. Hívom Anit, hogy endlies jön e. Jön. Vegyek neki jegyet. Egy srác aki már nézi vagy két-három perce a bringámat felajánlja, hogy vigyáz rá addig, míg a tickettel vackolok. Megvan, jön a vonat, és Anita is. Zozi már fent, az első kocsiba ahogy mondta, csak a másik peronon. Jó van, még szokni kell.

Cirka három-négy óra alatt már ott is vagyunk. Hege, és Franciska már vár az állomáson. „Menjetek le hozzánk!”-kapjuk az ukászt. Ok! Ott vagyunk, feltűnik Jankuly Imi. Hege? Azt hittem itt találkozunk- mondjuk Zozival. Közben Imi bekéredzkedik zuhanyozni, hogy gyorsabban teljen az idő. Hege hív: Imit nem láttátok? –de itt van, és zuhanyozik. „a persze, tényleg hol van?” mondom, hogy itt van! Néhány perc múlva végre összeáll a csapat. Tanakodunk, hogy vigyünk e bringát, vagy ne. Visszük, ha már eddig elhoztuk! Kiderül, hogy barlangászni is fogunk, kár, hogy nem hoztunk hozzá felszerelést…

4-5 óra kocsikázás nem is figyelem. Belényesen állunk meg egy italbolt előtt. Régi ismerős bukkan fel ismét medve képében (Ursus sör, ursus=medve). 2.20 új lej, vagyis „dózecsi-dój”, ami 22-őt jelent, de mi már így is értjük. Zötykölődünk tovább a kátyúkkal szabdalt úton. A régi Mercedes kisbusz teszi a dolgát. Imi vezetési stílusát kicsit szokni kell, de maximális mértékben alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. (Vissza kettő, padlógáz, kanyarban előzés, stb.) Belényesen veszünk fel egy stoppost, most értünk mellé pont most.

Valahol felvesszük Hajnit. Megérkezünk egy barlanghoz. Itt fogunk barlangászni. Valahogy 23,00 körül lehet az idő, hideg van. Iszunk egy keveset, Imi kajál. Indulunk. Végig valami patak mentén. Csodálatos az éjszaka. Hamarosan fényeket látunk, valakinek ismerős arcok tűnnek elő a sötétből. Tűz mellett melegszünk egy keveset. Ők nem beszélnek magyarul, kedvesek. Tovább indulunk a patak mentén. Majd giz-gazokon át, huhh jó meredek. Itt van a barlang. Menjünk, ameddig csak tudunk. Sajnos én még a „bejárni dógozni” cipőben vagyok, és Zozi lábán is valami hasonló fityeg. Hege, Imi bakancsban, Anitát meg nem érdekli. Kb. fél órát, haladunk több akrobatikus mozdulatot is bemutatva, így a csodával határos módon nem leszünk vizesek. Egyszer csak elfogy a száraz út. Vége, tovább sajnos nem tudunk haladni. Még várunk egy kicsit aztán visszafordulunk. A járt úton már hamarabb kitalálunk. Kiérünk az üreg elejére.

Hideg van, csak pár fok lehet. Várunk majd egy órát, pontosan 55 percet. Már épp kezdek aggódni, mikor lépteket hallok, fénycsóvákat látok. Itt vannak. Teljesen átfagytunk. Közben kipróbáltuk, hogy milyen teljes sötétben ülni. Nyomasztó érzés. Egyik fő érzékszervünket kikapcsolva csak a hallásunkra, és 6. érzékünkre hagyatkozni. Visszajöttek, tetszett nekik, nekünk kevésbé a hidegben várakozás. Egy vélemény a többi részről: „ne tudjátok meg, olyan király volt!” Visszagyalogolunk a tűzhöz. Melegedünk kicsit. Bepattanunk a buszba. Tovább felfelé. Fent vagyunk, de még nem a háznál. Kb. 700 m gyaloglás vár ránk. A drótszamarakat a kocsiban hagyjuk. A bringás túratáskát nehéz vinni. Fent vagyunk.

Kis paraszt ház, két szobával, tágas konyhával, fürdőszobával, a hegy tetején! Fűtés, angol wc, szinte összkomfort, ami jellemzi a házat. Helyi viszonylatban maga a Kánaán. Szobakiosztás, rendezkedés, Anita még lábat mos, mert teljesen átázott a cipője - nem jön le J -. Beszélgetünk még valamit, de már nem is emlékszem. Mmm egyre álmosabb, és álmosabb vagyok. Alszom.

Reggel van, de jót aludtam. Reggelizés után beszélgetünk, ki merre menjen. Hárman (Zozi+Hege+Levi), úgy döntünk, hogy ha már itt a bringa akkor kihasználjuk, és tekergünk egyet. Anita, és Imi a gyalogos módszert választja. Egy tavat célzunk meg, ami kb. 20 kilométerre lehet. Gyors lejtővel indítunk, aztán vagy 8 km folyamatos lassú emelkedő, aztán köves hard hegyi szakasz, aztán még meredekebb gyalogút. Be kell látnunk, hogy ez nem nekünk való. Visszafordulunk.

Zúzás ezerrel. Kár hogy nincs teló a gépemen, sem elől, sem hátul J. Azért tartom a tempót a két Magellános sráccal, bár helyenkét el akar szállni alólam a gép. Jó hogy felraktam a 2.1-es Continental Explorer külsőket, valamelyest helyettesítik a teló hiányát. Nagyon hamar elérjük, az idefelé is jó szolgálatot tevő forrást. Nem sokkal mellette van a resting-house. Bevágjuk a táskába csomagolt kaját, croissant, szotyit. Szép a táj, jó a társaság, nagyon szuper. Felveszem a hosszú, meleg cuccokat, a szegedi srác is ezt teszi itt mellettem. Visszafelé vesszük az irányt. Útközben meg-meg állunk. Csodás a táj. A fű olyan, mintha naponta öntözné egy kertész, harapni lehet a levegőt.

Az erősebbik Magellán legalsó lánckereke úgy dönt, hogy nem szolgálja tovább a másik két nagyobb testvérét, és beakad a tengely és a váz közé. Hajlítgatom balra-jobbra, nagy nehezen végre elfordul a hajtókar. Jó lesz az! Kibírja azt a két három métert, há miaz?

Lerakjuk a bringát.

Szedjünk diót! Egy-két jól irányzott rúgás ide-oda, és máris hullik a dió. Rúgom, miközben a két Zoltán szedeget. Áhá! Lehet, hogy most ezért fáj a bal bokám!! Egy óra és van a szatyorban több mint egy kiló. Felsétálunk a házhoz.

Hege még szeretne barlangászni, mi nem annyira. Anitáék még sehol. Biztos lent vannak a faluban. Lehet, hogy le kéne menni hozzájuk. Eszünk. Aztán dominózunk. Egész jól megy, nem hiába ez volt a jelem az óvodában. Játszunk egy pár kört. Aztán következik a torony építés. Ki milyen magasra, Hege-rekord, lefényépez, eldől, összeszed, egymásét le, dzsenga, nem megy. Jót röhögünk, összeszedjük, azért még másnap is lehet találni egy-két darabot. Hege még mindig barlangászni akar, mi még mindig nem. Sértődötten megy aludni a szobába, mi is alszunk. Remélem, hogy Anitáék jól vannak, nem nagyon tudok így aludni. Horkolás riaszt fel minduntalan. Átmegyek a másik szobába, itt már egy kicsit jobb. Hideg van 14-15 fok körül lehet. Megjön Imi, és Hajni is. Alszanak ők is, Anita sehol. Hol van? Kérdem. Zavart válasz, de ne aggódjak.

Reggel Anita keresés, meg is találjuk a másik kis házban, egy újabb egyesületi tag társaságában. Hagyjuk őket.

A ház mellett reggeli szüret a szőlőből. Tehenek közt sétálunk, kutyák várják a maradékot. Egész nyugodtak ők is. Másak, mint az itthoni kutyák. Idegenek vagyunk, mégis tudják, hogy ismernek. Aranyos mosoly vonul végig arcukon.

Sajnos mennünk kell. Pedig szívesen néztük volna tovább az állatfarmot, hol egy disznó família, két ló, tehenek, kecskék kerülnek elő, s mutatják magukat az ablakon keresztül.

A ház tiszta, gyalogolunk az autó felé. Imi zár. Azt mondja, hogy mire leérünk ő addigra már lent lesz. Így is van. Hihetetlen, hogy ért le ilyen gyorsan.

Indulunk. Pillanatok alatt magunk mögött hagyjuk a csodás tájat. Bal oldalt feltűnik még egyszer a tavalyi erdélyi expedíciónk régi ismert épület ismerőse, a szórakoztató centrum. Mosolygunk.

Határ előtt még piac. Semmi értelmes. Kis véleménykülönbség a pénzváltás miatt. Megoldjuk. Váradon kirakjuk Hajnit.

Határ. Biztos nincs önöknél alkohol? –kérdezi a vámos. Nincs sajnos. Pálinkát már megittuk -mondja Imi-, más meg nincs. Átérünk. Határőr+rendőr állít meg ismét, megállunk, szinte minden rendben. Futunk tovább. Még éppen elérjük a 16,28-ast. Anitának még lógok egy százassal, vagy kettővel, már nem is tudom.

Berettyóújfalu és Biharkeresztes között két Bz kocsit indítanak. Tele az egész, mi elfoglaljuk a két bicóval a fél előteret, a másik vége a vonatnak üres postarész, természetesen zárva. Állunk egymás hegyén-hátán. Végre Ladány. Leszállunk. Idős bácsin mosolygunk, aki tervezi a mindennapjait.

Jön a közvetlen járat, végig a peronon „kenjük”. Zozzal felbontjuk a Ciuc (ejtsd: Csíki) sört. Jó! Sokan próbálkoznak rágyújtani mellettünk a nemdohányzó peronon: de „NEM HAGYJUK!!” Lassan Kecskemét. Jó volt. Zozi utazik tovább.

Hazaérek, üres a bérlet. Bevágom magam a kádba. S gondolkozok, mit fogok ma írni a beszámolóba…

 

Kósa Levente

 

2006. október 16.

 

 

 A barlangban

 

Itt egészíteném ki Levi beszámolóját a barlangi élményekkel. Egy darabon, köveket megmozgatva még tudtam száraz utat gyártani előttük, de egy idő után világossá vált: a következő 25 méteres egyenes szakasz csak gumicsizmásoknak és kamikázéknak ajánlott. Anita nem törődött semmivel, bokáig merült a 10 fokos barlangi patakban, míg a srácok hátramaradtak. Rajtam gumicsizma, Imin pedig a rontás (akin még a víz, de még az agyag sem fogott).

És itt következett a barlang igazi arca. 25 méter után a patak balra elkanyarodott, míg mi jobbra, és közben fölfelé kapaszkodtunk. A „táj” láthatóan érintetlenebb volt, mint kinn, kevesebb falfirka, cseppkő-tördelés, rongálás fogadott bennünket. Ez talán annak is köszönhető, hogy az esőzéstől nagyban függő patak vízhozama csak időnként engedi beljebb a látogatókat.

Minden egyes méter, minden lépés kihívás és ajándék volt. Az üregek közötti lyukak újabb és újabb fejtörést okoztak: mi az az ember által még felvehető póz, amibe passzolva átjutunk a túloldalra.

Aggteleken láttam csak ahhoz foghatót, ami itt fogadott bennünket. Ember magasságú oszlopok, farkasfogak, zászlók, borsókő, kristály kiválások gyönyörködtették a szemet. Az idő repült, közben egyre inkább arra gondoltam, vissza kellene fordulnunk, a srácok biztosan fáznak.

A barlang vége azonban már nem volt messze. A következő percekben mintha egy domboldalon kapaszkodtunk volna fel éjszaka. A különbség csak az volt, hogy itt nem tudtunk felegyenesedni. Majd’ 6 méter emelkedő után újabb terem, tündérek, anya a gyermekével, óriás gomba, cukormázas sütik mindenfelé. Imi megjegyezte: ez a hang a kedvence. Ahogy a csizma cuppog a bokáig érő agyagtengerben. Itt fenn, a patak szintjétől 20 méterre már száraz és agyagos-iszapos talajt tudhattunk a lábunk alatt.

Végül egy másfél méter mély, 4 méter hosszú mélyedés állta utunkat. Imi megmutatta az átkelés technikáját, így előbb Anita, majd én is sikerrel leküzdöttük az akadályt.

Most már igazán visszafordulhatnánk. – mondtam.

A végétől azonban már csak egy szűk, pókjárásban teljesíthető, lépcsőzetesen emelkedő alagút választott el. És tényleg megérte. A legbelső terem alig mutatta nyomát a kíváncsiskodó, szuvenírre éhes turista barlangjáróknak. Telis-tele oszlopokkal, szebbnél-szebb képződményekkel. Az egyik falon még egy napfényt valószínűleg soha nem látott fehér pókfajt fedeztem fel.

A legtávolabbi, süppedő iszapos járatba még beküldött Imi, hogy megtudjam, milyen is az, amikor a csizma szárának szélét nyaldossa a hűvös dagonya, aztán indultunk vissza.

A kivezető úton én haladtam elől, Imi zárta a sort. Még soha nem voltam barlangi túrán elől, és mint mindenkiben, bennem is volt egy kis tartás. De odabenn minden más. A 34 perces visszaúton fordított sorrendben várt ránk a sok mesebeli alakzat, az édesanya és gyermeke, a tó, a kapaszkodó, a csatorna, a kerengő. Csak sejteni tudom, hogy a barlangászok a jobb tájékozódás végett keresztelik el a képződményeket. Egymás között mi is könnyebben azonosítottunk a helyeket, és az „ismerősök” látványa megnyugtató érzéssel töltött el: jó úton járunk.

A barlang szájától nem messze Zozi és Levi teljes csendben, a végtelen sötétségben, hajszálnyi fénynyaláb tövében várt ránk.

Az első, komolyabb mászást igénylő barlangi élményem után csak ennyit tudtam elmesélni a bent látottakról: „ne tudjátok meg, olyan király volt!”

Még most sem tudom szavakba önteni az élményt, de bízom benne, képzeletben mindenki végigjárta velem az utat.

Motoszkál bennem egy érzés. Valami függőség szerű. Vágyok vissza arra a helyre, oda, a csodaországba, egy más világba, ahol száj tátva marad, fényképező kattog, lehelet megszegik. Annyira szép és nyugodt ott minden.

 

2006. október 17. Hegedűs Zoltán

 

További fotók a galériában!

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Berettyóújfalui hosszú hétvége

2006. október 6-8-ig

 

Gépet összeköt, bekapcsol, vár, tölt.. zenét be, nem szól, nincs bedugva, most igen, nem szól, át másikba. Hegééknél még szólt mondja Imi. Az lehet, de közbe átjöttünk ide Kecskemétre, és néhány alkalommal pattogtunk az úton. Na végre megfelelő dugót megfelelő helyre, ja és zenét is kell elindítani. Colorstar-Komfort album. Oké minden rendben, írhatjuk a túrabeszámolót..

 

Én alias Kósa Levente, and Imre Péva elindultunk a 15.31-es vonattal szegedre. Október 6-a van még 2006-ban. Késik a vonat. Tíz percet. Megérkezünk. Iszonyú tömeg. Hol lehet Zozi? Figyelni kell, mert megnőtt a haja (gondolkozom magamban). Akárhogy meresztem a szememet, nem látom. Imi szól hogy ott van ni. Bevágódunk a jó kis Wartburgba. Gyerünk Tündiékhez. Megérkezés, szőlőzabálás, át Zozzékhoz, közben egy óra teszkózás. A helyszínre érve izomkodás (Imi & Zozz pakol, Levi okoskodik, poénkodik, és próbálja az akadályokat elhárítani, sérülés miatt még nem emel-amúgy szekrényt, ami nehéz-)

Ez is megvan, irány újfalu. Végig a 47-esen. 22.00 megérkezünk Újfaluba, de ez még csak Körös (Körösújfalu. Kocsiba be (monitort be), ablakot le. Nemsoká másik újfalu (Berettyó), közben tejfehér köd. Ágy kiosztás, egy sor agyalás a vérmókusról, és a véralátétekről, Tv, Alvás. Szombat. Mihály napi vásár. Zozi: 1500-ér penge, Imi 1000-ér penge, Levi: 1500-ér penge+itthon rájövök, hogy bóvli borotva. Na majd jövőre megkeresem. Hosszú sorok, 2-3 óra után unom, Imi is, Sanyi csak diplomatikusan, Zozi még bírja. Elkeveredés, hideg sör, boldog arcok. Tündi most kezd belejönni. Visszafordulunk. Gázszagban hazáig. Zozi Sanyikáéknál Proevó. Úgy kell rászólni, hogy jöjjön. Jön. Irány a Plusz. 26 Ft-ért szőlő, 37-ért ásványvíz, pénztáros vs. customer verseny, idegek harca, totál hülyének néznek, pár sör.

Hazaérünk, reménykedünk, hogy nyerünk, nem nyerünk; vesztünk. 0-1. Eb, kevés esély. Majd legközelebb. Fél kettőig húzzuk az igát. Huhh, másnap korán kell kelni, a Forma-1 miatt is. Kb. az egyharmada már lement akkor kapcsolódok be. Zozi már fent. Schumi vezet. 16. körben durr. Világbajnoki esélyek elszálltak a füsttel együtt. Alonso örül, mi kevésbé. Reggeli készítés, indulás. Hege biciklivel jön. Találkozunk a Múzeum parkjában. Zozi, Tündi, Anita, Imi, Levi, Hege,  Enci, Bence, Nagy Sanyi csak egy darabig. Atka úgy volt jön, de nem jött. Egyesületünk rendíthetetlen katonája próbálja a helyi nevezetességeket bemutatni, több-kevesebb sikerrel. Indulunk az állomás melletti úton. Hamarosan egy diófához érünk. Bence felmászik, lerázza amit lehet. A másik oldalról szedek, vagy 5-6 diót zsebbe. Király idei friss dió. Megyünk tovább, hamarosan tanya mellé érünk, ahol egy ember kiabál: várjatok bezárom a kutyát, nehogy megharapjon. Vigyázzatok mert arrafelé is van még. Hege váltig állítja, hogy kerítés mögött van, szerintem is. Nem jött közelebb. Imi retket majszol. Gáz-spray kézben. Repül felénk  a régi reptér sziluettje, nagy dombok, tetején lyukakkal. Nincs semmi kötél kéznél, ha beleesik valaki, az gáz. Találunk egy almafát, kettő zsebbe., egyet máris felhasználok. Közben Imi átveszi Hege biciklijét (ő azzal jött). Aztán azimut menet, itt kell még pontosítani a lóherét (a túra képe a térképen majd lóhere képét fogja egyszer felvenni). Megtaláljuk ismét a kálót. Átjáró keresés, átugrok, táskát is át. Imi közben szárazon átér egy másik helyen. Aztán vasút következik. Anita majdnem fürdik. Állatfarm mellet megyünk el, ló jelzi, hogy ember érkezik. Macsek, kutya, van minden. Sárkány gigászi magasságokból tekint vissza ránk. Hege mazohistáskodik, nem megy még annyira neki. Makkra pirosat tett. Majszoljunk! Jó majd szólok, ha indulhatunk. Induljunk! Át még egy vízpart mentén. Keleti. Stégre kiülünk -evés, ivás, fényképezés-, sütettem a hasamat, majdnem elalszok, megyünk tovább. Hamarosan meglátjuk Bakonszeget. A Remete-tó mellé érkezünk, azt mondják, hogy itt régen virágzott a turizmus, gyerekkori emlékek súlyát érzem a levegőben. Hangos csivitelés tölti meg a fiatal levegőt. Újra benépesül a part. Apuval evezek a tó közepén, keressük a nádból a kiutat, lassan telik az idő, jó újra együtt. Hiányzol.

A tó régen mindenkié volt. „a föld azé aki megműveli” -sajnos ez már nem így van. Ez a vízzel teli gödör már magánkézben van. Azóta csak a közvetlen ismerősök privilégiuma, hogy ide járjanak. Erről tanúskodik a terepszínű ruhába öltözött, biztonsági őr forma emberke is. Itt én váltottam bringára vagy három kilométeren keresztül. Hagyd már abba a fújkálást! Bakonszeg. Itt nőttél fel. Jó volt itt nyáron.

Kereszteződés, „megyek megnézem a kastélyt”.Mi pedig a helyi italboltot. Két pohár sör. Hmm. Jó. Anita & Tündi jégkrémet majszol. Finom.

Folyatjuk a túrát. Anitát hátulról szöges golyó támadás éri. Újra töltés. Lassan látszik a híd sziluettje. Már csak egy pár kilométer. Itt vagyunk a hídon. Bence még eléri a fél hetes buszt. Közben Hege is visszaérkezett. Ismét kutyák, feltámad bennem a harcos szellem, tudom hogy akár egy ütés elég lenne, nem jönnek közelebb. Gratulálunk a teljesítéshez. Vissza a házba. Pakolás, irány vissza Kecskemétre. Keresünk egy OTP-matát. Biciklis illuminált bácsi segítőkész. Berettyóújfalu-Püspökladány (42-esen), aztán 4-esen, Kisújszállásig, Túrkeve, Mezőtúr, Kecskemét. Este 10.00. Közben buckákon ugrálás, éneklés, röhögés, megmaradt sör elfogyasztása, monitor az ölben. Zozi, Tünci, Anita segít pakolni. Tündinek első munkanapja holnap, remélem jó lett. Anitát még hazaviszik. Elpakolok, fürdök, Heti-Hetest nézek. Fáradt vagyok második részt már alszom.

Summa-summarum: bal sarkamon 3 kisebb vízhólyag, jobb sarkamon 4-5 vízhólyag, sikerült a bakancsnak betörni a lábamat. Nagyon jó hétvégét töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk. Kellett. Újra összehozni a csapatot. Köszönjük Hegének a szervezést, az emberkéknek a részvételt, Zozznak a vezetést. Pici pénzből kijött, tetszett.

 

2006. október 9. Kósa Levente

 

További fotók a galériában!

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

I. Navigátor kupa

 

 

Álmos ébredés, túúúristaöltözet fel, tea le, fényképező a nyakba, tájoló a nyakba, fenék az ülésre, cipő a gázra, kéz a kormányra, benzin a tankba, fegyver csöve az eladóra, pénz a zsákba, boldogság a szívbe, sziréna a fülbe, bilincs a kézre… Miiii? Még alszok. Alig ébredek fel. Jaaaj.

 

Gyerünk túrázni!

 

Megelőzve a legelső szervezőket már 8-ra a rajtnál voltunk. Sebaj, volt időnk összekészülődni. Gyorsan kialakult a két csapat, neveztünk, arcot festtettünk, nevettünk. Lámpalázban, fél falattal a szájpadlásomon nyilatkozok a DTV-nek.

 Kezd kitisztulni a kép előttünk. Még sosem voltunk ilyen versenyen. Na gyerünk, majd lesz valahogy. Faltörő kos, pukkan a lufi. A képekből bár hiányzott a két középső, ami a lényeget rejti, így is ismerős volt a Sárospataki Rákóczi-vár.

A templomrom még megadott állomás. Odaértünk. Szegény Sanyiék már most bevárták Amstrongot, rossz úton indultak el, megelőztük őket. „CSÓNAKHÁZ” szóvá állt össze a betűk levese. A térkép a Vekeri-tó partján jelöl csónakházat, az még egy óra járásra lesz. Induljunk!

Látom, Noémi trükközik, a tévéseknek is csak a mi leírásunkat adta, így az operatőr kikerekedett szemmel próbálja a riporterrel megfejteni a megoldást.

Itt láttuk utoljára a stábot. Ha valaki hallott róluk, értesítse a DTV-t!

 

Két pont között a legrövidebb út az egyenes. Nem? A legtöbb helyen már feledésbe merült úton haladtunk célunk felé. Már itt kezdtem sejteni, Sanyiéknak nem lesz könnyű. Mennyire tudják használni a tájolót? Hm, nem tudom. Igazából a mi csapatunkban is csak én. Így mindegy, hogy melyikben vagyok, sajnos a másiknak nem lesz könnyű dolga.

A halőrt nem kellett sokáig keresni, szinte már a tekintete elárulta, hogy ő lesz az. „Navigátor Kupa” – hangzott el a jelszó, amire egy jó kis csónak állt rendelkezésünkre.

Atka, aki nem sokat evezett még csónakban, bevállalta a lapátokat, tekintettel a még lábadozó hátamra. Végül mégiscsak odaültem, és csakhamar elértünk a 220 fok alatt található bóját. Aprólékos manőverezéssel végül elégnek bizonyult a rövid madzag a nádcsomó és a papírunk közti táv összekötésére, felkerült a vonalka a lapra.

A kikötés után meglepve tapasztaltuk, hogy a parton ránk váró negyedik tag, Csabi eltűnt. A telefonja kikapcsolva (mint mindig), CSAAABIIIII kiáltásra még a nemCsabik is ránk figyeltek, kivéve tesómat. Végül csakhamar előkerült az egyik épületből.

Gyerünk vissza Bánkra. Hosszú-hosszú hangulatos úton végül elértük a kívánt kereszteződést, megszámoltuk a jelzéseket, betértünk az Arbotanyára, majd átváltottunk tájfutó térképre.

Szerencsére már egy korábbi túrán volt alkalmam megtanulni a térkép használatát, így nem okozott gondot a pontos tájékozódás.

Megtaláltuk a mélyedés alján a bóját, majd a pókhálónál igyekeztünk minél ügyesebben nem „áldozatul esni”. A leglátványosabb Atka elnyújtott tigrisbukfence volt, hibátlanul lendült át a kifeszített kötelek között. Ügyes! Attila nem először mutatta be kimagasló ügyességét. De a nagy döbbenet még hátra volt!

A leírásból nem volt nehéz kitalálni a debreceni Zsuzsi Erdei Vasutat sem.

Újabb bója után egy kis erdei kereszteződésben kellett számot adni állatismeretünkről. És itt jött a másik döbbenet. Hihetetlen volt, ahogy Atka a madárfajon belül egymás után még a fajtát is beazonosította. A távcsővel sem volt nehéz felismerni(e) a kifüggesztett állatok képét.

Ezek után könnyű levezetés volt a cél előtt felállított dzsungel-kötélpálya és az íjászat. Az utolsó bóját sem hagytuk ki, így minden pontot felkeresve, szintidőn belül értünk a Vida Ökoportára.

Sanciékra nem sokat kellett várni, kisebb segítséggel, de viszonylag sok pontot érintve végül ők is besétáltak a célba.

A régi tanyaiskolánál sertéspörkölttel, főtt krumplival, friss kenyérrel és savanyúsággal vártak, majd hűvös ásványvízzel oltottuk szomjunkat.

Büszkék voltunk, hogy a nyílt versenyen a gyér érdeklődés ellenére egyesületünk két csapattal is indult. Így nem volt nehéz dobogós helyen végezni.

A nap végén az Extreme Travel jóvoltából mindenki hazafelé vehette az irányt.

Fáradtan, de élményekkel gazdagon tértünk vissza városunkba, Berettyóújfaluba.

 

Köszönet a szervezésért minden Navigátornak, jövőre ugyanitt, ugyanekkor!

 

Csapataink:

 

I.                                 II.

1. Nagy Sándor             1.  Szabó Enikő

2. Nyeste Kinga            2.  Hegedűs Csaba

3. Csapó Kinga             3.  Nagy Attila

                                   4.  Hegedűs Zoltán

                       

Hegedűs Zoltán, 2006. október 4.

 

További fotók a galériában!

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Értékek

Hajdú-Bihari Napló 2006. szeptember 27.-i cikke

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Osztrák-cseh-lengyel kerótúra - Irány Európa!

2006. július 21-30.

 

 

Nem is tudom hol kezdjem a történetet… Talán a legelején. Ahogy azt szokták.

Menjünk vissza 3 hetet az időben. Ekkor még hárman, Kósa Levente, Bukovinszky Norbi és én, Hegedűs Zoli terveztük úgy, hogy teljesítjük a 9 és fél napos, 700 km-es távot.

Sajnos a túra előtti napokban Norbi jelezte, mégsem tud részt venni, itthon kell maradnia, nyelvvizsgára tanul.

Maradtunk ketten. Én és Levi. Az örök kemény mag. Történjen bármi, neki indulunk.

A lázas, több napon át tartó kemény szervezés eredményeként pontos képet kaphattunk az előttünk álló útról. Ausztria, Csehország, Szlovákia és Lengyelország. 4 ország, 4 pénznem, és még Magyarországot nem is számoltuk bele.

Az Interneten már jó ideje keresgélek kempingek, látnivalók, közlekedési eszközök, határállomások után. Nem könnyű. Északi szomszédaink ráadásul még a mássalhangzókra is ékezetet meg egyéb kriszkraszokat biggyesztenek. Persze az angol nyelvű útvonaltervező bicskája minden második városnévbe beletörik.

A böngészés végére már egész sok külföldi szót elsajátítok. /Sátor, felnőtt, éjszaka, stb/

 

Péntek délután, munka után rohanás haza, átöltözés, utolsó pakolgatás és indulás, ki a vonathoz.

Fájt a szívem, míg a vonat kigurult városom, Berettyóújfalu impozáns vasútállomásáról. Itt hagyom 9 napra lakhelyem, szeretteimet, és országomat. Országomat egy lóért, avagy országomat egy drótszamárért.

Szolnok-Szolnok állomás. Levi már vár a peronon, hasonló málhával, mint az enyém. Még volt egy szabad óránk, gondoltam, guruljunk egyet a városban. Nem kellett sokat várni az első sztorira: az egyik parkban egy csontsovány, alkololmámoros lény elkezdett Levivel kötözködni. Bizony, itthon vagyunk, gondoltam. Magára hagyva karatemesterünket újra az állomáson kötöttünk ki. Mint kiderült, egy órát késni fog a vonat. Telefonálás, beszélgetés múlatta a kényszerpihenőt.

Egy szintén alkoholista házaspár – ki tudja miért – fenn maradt a korábban érkező vonaton. Dolguk végeztével szerettek volna leszállni, mozdony híján a levegőnyomásos ajtó viszont meg sem moccant. Negyedórás tanakodás után végül a vésznyitóval kibontották magukat a kalitkából, és a sínek között elbotorkáltak.

Végre meg is érkezett a vonat, aminek a legvégén kerószállító kocsit is találtunk. Csak a miénk volt, senki másé, tele boxokkal, folyosókkal, kabinnal és menet közben is résre nyitható tolóajtóval.

Az órás késéssel nem volt nehéz kiszámolni, hogy fél tizenegy helyett fél tizenkettőre ér be a vonat Rajkára, így a kiterített polifoamon pihengettünk, nézve az elsuhanó tájat.

Gondoltam, eszek egy kakaós csigát. Két harapás között azonban a lyukas fogam úgy gondolta, felejthetetlenné teszi a túrát, és elkezdett nyilallni. Már akkor tudtam, hogy nem mehetek ki tömés nélkül az országból, mert külföldön jóval drágább a kezelés. Gondoljunk csak az osztrák fogászati turizmusra.

Budapesti kocsiváltás és pakolászás után végre újra úton voltunk. Több utassal is szóba elegyedtünk, köztük egy hatvani sráccal, aki cseh-szlovák-lengyel-jugoszláv körtúrára indult, vonattal.

Érdekes szemléletet képviselt a kalauz is, aki a hat románt leölő apjával dicsekedett, miután összeveszett az egyik olasz (?) utassal.

Unióban vagyunk. Kérdezem magamban.

Rajka, fél éjfél. Egy tó partján részeg fiatalok igazítanak kempinges útba, aminek nem sok hasznát vesszük. Az éjszakát végül egy kiterített fólián, a szabad ég alatt töltöttük. Nagyon tetszett, hogy mi alszunk a legtöbb csillagos szállodában. Sem az emberek, sem a vérszívók nem zavartak, kellemes alvás után reggel a nappal együtt keltünk.

 

Irány Rajka. Fogászat nuku. Hegyeshalom. Szintén. Na akkor Mosonmagyaróvár. Necces. Volt egy pár fogász, szerencsére sok sikertelen próbálkozás után az egyik, osztrákokra szakosodott rendelőben szépen betömte a fogam egy kedves doki. Az ára igen jutányos volt, mivel rám bízta mennyit fizetek, de a szolgáltatáshoz hozzátartozott még 6 km futás is, mivel a város túlsó felében volt a rendelő. Szégyelltem, de jól esett az a 5-6 pohár hideg víz, amit az előtérben lehetett „csapolni” a ballonos modern komfortfokozóból.

A gyors ellátás után vissza Hegyeshalomra. Vonattal: még 6 km séta. Busszal: 2 óra várakozás. Így hát a jól bevált nemzetközi jelzéssel próbálkoztam, stoppoltam, sikerrel. Egy korához képest feleannyinak kinéző hölgyemény vitt félútig, ahonnan kis séta után egy srác a hegyeshalmi vasútig, ahol Levi várt rám a kerókkal. Dél, végre indulhattunk.

Elkezdődött végre a túra.

Már a határon összefutottunk egy csapat teljes öltözetben díszelgő keróssal. Nem is gondoltuk, hogy egész Ausztria tele lesz velük, mindenfelől integető és köszönő csomagos világjárókkal.

Tiszta és kihalt utcák, sehol egy kocsma (vagy pub), de még vegyesbolt is csak elvétve, mindenhol díszes városkép. Hőség, szembeszél és a csapokon, itatókon: „kein trinkwasser” (nem ivóvíz) felírat. A kocsmákban, házaktól, kertészkedő helyiektől azonban bátran kérhettünk vizet, mindenhol készségesen fogadtak. Az egyik helyen még egy palack hideg ásványvizet is kaptunk. Nagyon jól esett. A szuvenírnek vitt néhány városi képeslap így hamar el is fogyott.

Közben kézzel lábbal mutogattak, kérdezősködtek. És furcsa, de néhány ilyen találkozás után már a Levi gyenge, nekem meg nem is létező német nyelvtudással megértettük, mit kérdeznek, sőt, kezdetleges módon el is kommunikáltunk velük.

Érdekes, itt működik a becsületkassza. A buszmegállókban kihelyezett perselybe kell bedobni a kiválasztott lap árát, és kivenni a fólia alól az újságot. Nálunk működne a dolog vajon?

A Hainburgi-rög után a Dunát egy szépen ívelt hídon kereszteztük. Csak a hídon legalább 10-15 hasonló bringás jött velünk szembe. Ez is mutatja, hogy kinn milyen népszerű a kerós turizmus.

És népszerű a szembeszél is. (Talán ezért jött mindenki szembe, és nem velünk egy irányba.) Olyannyira, hogy legalább 200 áramfejlesztő szélkerék mellett haladtunk el. Érdekes, éjszaka sípolva leállnak, és a tetejükön egyszerre kezd villogni a piros helyzetjelző fény. Különös látvány volt, ahogy a sötétben körös-körül felvillannak ezek a vörös lámpácskák.

A másik érdekesség a helyi gazdász réteg volt. Szinte percenként húzott el mellettünk egy-egy modern traktor márkás pótkocsival, kockás inges, osztrák kalapos fickókkal (néha nőkkel). Mintha versenyeznének, hogy kinek van jobb gépe. És mindenkinek van. A föld is mindenhol szépen rendezve, árok nincs, helyette az út és a szántó között egy 2 méteres füves sáv.

Sok helyen zöldség, millió és millió öntözővel. Volt, ahol oldalra tekintve a látótávolság nem volt több 50 méternél, annyira lefedték a területet locsoló berendezésekkel.

Az egyik kisváros elején a tájékoztató trafipax még azt is megmondta: most 23 km/h-val megyünk. Sajna másodjára már nem tűnt ilyen készségesnek, hiába gurulgattunk el előtte többször is.

Észak-Kelet-Ausztria nem bővelkedik kempingekben, így az éjszakát egy füves kaszálón töltöttük, sátorban. Az árak amúgy sem a mi pénztárcánkhoz illettek. ( 1 doboz cigaretta 3,5 Euro volt automatában – nem mintha szükségünk lett volna rá…)

 

Már reggel 8-kor forróság volt, így egész nap kánikulában tekertünk. Az előző nap vízkéregetése ma is működött, frissítőink nosztalgiázva daráltak számunkra értelmetlen dolgokat, amiből csak azt értettük: Hévíz, Kőszeg.

Éppen akkor botlottunk bele egy elhanyagolt sárgabarackfába, amikor már fogytán volt az erőnk. 1 kiló a hasunkba, egy kiló a zsebbe-táskába. Egész napra megvolt a gyümölcsellátás, karnyújtásra.

Úgy hallottuk, hogy az osztrákok a keleti-északi határszélen élőkre úgy néznek, mint a primitívekre. Itt már nem a legújabb autók, hibátlan utak, szép házak, hanem kátyúk, öregebb kocsik, néhol romos házak szegélyezték utunkat. Ennek ellenére hozzánk képest még így is fejlettebb régiót képviseltek.

A cseh határon nem volt várakozó autó, szinte folyamatos volt az áthaladás. Nem is nagyon volt szükség komolyabb ellenőrzésre, hiszen nem Uniós határról volt szó. Mi is csak egy fél percre álltunk meg, aztán folytattuk utunkat Breclav felé.

Egy Penny-ben volt szerencsénk megismerkedni a cseh árakkal. Bizony barátságosak. Annak ellenére, hogy a csehek előttünk vannak a legutóbb csatlakozott uniós államok közül, 15-35 %-kal olcsóbb árak fogadtak bennünket. Bőséges hidegebéd után észak felé indultunk.

Mindenhol Skoda, régi, új, nagyon régi, legújabb, ősrégi. Még Rapid-ot is láttunk, hármat-négyet. Tíz autóból legalább 6 Skoda volt.

Az autópálya fölött volt egy kis időnk nézelődni. Csak úgy búgtak az autók kerekei, mivel nem aszfalton, hanem simított betontáblákon száguldottak a kocsik (Skodák).

Rekkenő hőség, szembeszél, emelkedők és lejtők, tűző nap – és egy víztározó. Talán a jóisten teremtette oda nekünk, nem tudom, de nagyon kellett. Gyorsan megkérdeztük a pecásokat, hogy zavarná-e, ha egy kicsit távolabb belemennénk a vízbe. Mondták, hogy nyugodtan. Több se kellett nekünk, nyakig mártóztunk a hűsítő, csupán méteres vízben. Azt hiszem nekem nem is lett volna szebb ajándék ennél (egyvalamit kivéve), Levinek is vetekedett egy harmatos sör élményével.

Hűsítve, erőtől duzzadva továbbálltunk, behozva a fogászatos lemaradásunkat. Már kezdett sötétedni, amikor Velehrad-ra érkeztünk, egy völgy hangulatos kempingjébe. 150 cseh koronát fizettünk a sátorhelyért és a melegvízért, 15-öt egy korsó világos cseh sörért, 25-öt egy mustáros kolbászért. És mint kiderült, ennél még sokkal többet az éjszaka során.

 

 

Reggel a szomszéd cseh srác első kérdése az volt: „Nem tűnt el semmi a sátorból?”. Rutinosan Nem-mel feleltem, és csak fél perc múlva javítottam ki De-re válaszomat. Először azt hittem csak vicc, utána jöttem rá, hogy nagyon is komoly: éjszaka, amíg aludtunk, tolvajok jártak a kempingben, és kiraboltak minden sátrat. A lábam mellől (keresztbe feküdtünk a sátorban), a pénztárcából elvitték az összes pénzemet, kivéve 1500 Forintot (talán azt hitték az nem értékes…), Levi feje fölül pedig a digifényképezőjét és az új telefonját.

Közel 140.000 forintba került ez az éjszaka nekünk. A tolvajok megloptak minden sátrast, utána pedig a faházak ablakán próbáltak bemászni, ami viszont már feltűnő lett a bentieknek, így autóba pattanva tovább álltak. Állítólag nem ez volt az első eset, tavaly már egyszer történt ilyen.

Talán az volt a fél-„szerencsém”, hogy éjszakára beadtam a telefonomat tölteni a kemping főnökének. És szintén a szerencsén múlott, hogy az én fényképezőm ott várt reggel a lábamnál, elérhetetlenebb távban a sátor bejáratától.

Le kellett ülnünk, és újra kellett gondolni, hogy hogyan tovább. Sokat már nem tudunk tenni. A szabit kivettük, 2 ország távolságára van Magyarország, és Levi pénze szerencsére megmaradt. Döntenünk kellett, folytatjuk, vagy hazamegyünk.

Folytattuk. Miután értesítettük az otthoniakat, összecsomagoltunk. Az időközben kiérkező rendőrök jegyzőkönyvet vettek fel, de mivel nem volt hiteles tolmács, be akartak vinni kocsival a kapitányságra. Mi mondtuk, hogy a város (Uherské Hradisté) pont útba esik, úgyhogy megyünk a saját „lábunkon”. 2 óra múlva már ott voltunk, köszönhetően az egyik rendőr alapos térképvázlatának. A kapitányságon leültettek két gyanús (valószínűleg kéjelgésért előállított öröm-) lány mellé, majd felhívtak az egyik emeleti irodába. A tolmács szerepét a vonal végén egy magyarul egészen jól tudó hölgy alakította, készséggel lefordította vallomásunkat.

Lassan teltek a percek, míg a rendőr pötyögte a régi írógépen a szöveget. Mehetnékünk volt. Egy óra elteltével el is tudtunk indulni, végre újra úton voltunk. Tudtuk, a dolgainknak már lőttek, gyors fejszámítással újraszámolgattuk a költségeket: bizony, szűkös napoknak nézünk elébe. Legalábbis a vendéglátóhelyes-meleg ételes deleknek lőttek.

Van viszont egy fél nap lemaradásunk megint, amitől úgy tűnt, már sosem tudunk megszabadulni. Volt ugyan 2 pihenőnap, amelyet felhasználhattunk volna erre, de mint később bebizonyosodott, érdemes volt újra leküzdeni a távot, és pihenni egész nap.

Akár hogy tapostuk a pedált, Velké Karlovice eléggé távoli célnak tűnt a deles indulás után. Így egy alternatív megoldásként (és mivel a felhők is kezdtek gyülekezni) Hovézi nevű településen szálltunk meg a kempingben. Bár előre megnéztem az Interneten az árakat, kellemes csalódás volt, hogy mégsem olyan hajmeresztőek a költségek: 120 korona volt a szállásdíj. Se több, se kevesebb, még reggel sem. Talán azért, mert be volt kerítve, és éjszaka is oda-oda figyeltek a területre. Egy idős bácsi és egy 50-es éveit taposó fickó volt a gondnok. Ez utóbbinak olyan rekedt volt a hangja a cigarettától, hogy Horváth Charlie kétszer is megirigyelhette volna.

A naplemente mellett sms hegyek az otthoniaknak, minden rendben. Már amennyire rendben lehet. Közben a legkülönfélébb korosztályú gyerekcsapat játszik röplabdát néhány méterre mellettünk. Hiába feküdtem a polifoamon, szinte már játékban éreztem magam, mert minden harmadik labda engem vett célba. Sorry, sorry!- mondták, én meg No problame. –ezve visszaadogattam a labdát. Eközben Levi szemmel védte a rotyogó gulyást a gázfőzőn.

Később ezt megunták, elkezdtek bújócskázni. Sosem felejtem, náluk az „ipi-apacs’” helyett „tiki-tiki”-t mondanak. Tiki-tiki Ánja, tiki-tiki Jarek…

Végül mindenki elcsendesedett.

 

Sajnos reggel a folyékony angol tudású csajszi a recepción a teljes összeget kérte, hiába volt az elmúlt esti kézzel-lábbal amatőr színház a két öregnek a tolvajlásról.

A maradék koronából élelmiszert vettünk a legutolsó cseh településen, majd irány a határ!

A Trencsénmakói-hágó 801 méteres magassága volt az első megpróbáltatás az úton. Hűsítő erdőben, jó úton, gyér forgalom mellett csakhamar elértük a határt is. Személyzet viszont sehol. De még épület sem. Szlovákia viszont elkezdődött, a táblák egyértelműen jelezték.

A hágó mellett magyar szó ütötte meg fülünket: „Hová mennek?” Egy dunaszerdahelyi házaspár járt éppen arra túrázni, és hallották, hogy magyarok vagyunk. Készségesen útba igazítottak, tanácsokat adtak, meséltek, meghallgattak, újból tanácsot adtak. Itt láttuk igazán, hogy az országok közötti ellentéteket azok szülik, akik ellentétet akarnak. Legfőképpen a politika. Még akkor nem tudtuk, hogy nem ez lesz az első eset, amikor a szlovákok, mint helyi kis egyszerű emberek kedvességével találkozunk. Ember és ember, magyar, szlovák, román, vagy bárki. Hiszen mindannyian emberek vagyunk, nem? Miért kellene utálni egymást? És bizony az osztrákokhoz hasonlóan a csehek is vendégszeretők voltak, az 1968-as prágai tavasz ellentétének ellenére, akárcsak az erdélyi magyarok december 6. után. Sokan nem is tudják, sokan nem is értik, sokan el is felejtették. És amikor ember és ember áll egymással szemben, megmozdul valami, amit úgy neveznek, emberiség, ellenére mindannak, amit a politika olt belénk.

De térjünk vissza a hágóhoz. A házaspár meghallgatva a cseh tolvajlás friss történetét, teljesen ismeretlenként és idegenként is felajánlotta, hogy kölcsönad nem kevés szlovák koronát, és majd ha Magyarországon a környékünkön járnak, beugranak érte.

Nem fogadtuk el, hiszen annyi pénz még volt Levinél, hogy ketten kihúzzuk a kirándulást, még ha szűkösen is. Nekivágtunk Szlovákiának.

A határ, melyet hiányoltunk, mégiscsak létezett, igaz valamivel lejjebb. Még csak fékezni sem kellett, a határőr intett, hogy guruljunk tovább. Ez gyors volt.

Szlovákia: szegényebb, koszosabb, de a maga nemében szép. Hazája a Magas-Tátrának, a Szlovák Paradicsomnak (Slovensky Raj), finom söröknek, lanovkának, elektricskának.

A Skodák ugyanúgy ott zúgtak fel-alá a hegyeken, akárcsak egykori honfitársuk országában. Bizonyára valami kedvezményt kaphatnak ők is, azért kedvelik annyira ezt a márkát.

A túra előtt sokáig hezitáltunk, hogy melyik utat válasszuk: Lengyelországon át, vagy a Beszkidek vonulatain keresztül. Segítségünkre a Cadca-i tourinformos hölgy sietett, aki ajánlotta ez utóbbit, bólogatva, hogy bizony a tópart keróval jól járható. Minden bizonnyal nem arra a bringára gondolt, amit mi teljes málhával késztettünk előrehaladásra nap mint nap, ugyanis a helyiek nagyban mutogatták, hogy bizony csak kerülővel, az Újbesztercei-víztározó kihagyásával juthatunk el Námesztovóba.

A fölfelé vezető úton bekövetkezett az, amire akkor nagyon nem volt szükségünk, elszakadt Levi lánca. Sajna az új lánc a kopott fogaskerekek miatt használhatatlan volt, újabb időveszteséggel a régit kellett visszabütykölni. Már sejtettük, hogy sötétbe fog nyúlni az érkezés. Szerelés közben egy hegyikerékpáros állt meg mellettünk, gondoltuk segíteni. Bár valóban segítő szándékú volt, hamar kiderült, hogy őt a turistaházának reklámozása jobban motiválja. Szórólappal gazdagon kezdtünk újra kapaszkodni felfelé az egyre gyérebben lakott úton. Mivel nagyon ritkán látni Szlovákiában közkutat, az egyik késő délutáni garden-sziesztát tartó családtól kértünk vizet. Legnagyobb meglepetésünkre még csokis-mákos süteménnyel is megkínált a házigazda lánya. Újabb ízelítőt kaphattunk a hétköznapi nemzetközi barátságból – szó szerint.

Azt hiszem túránk legnehezebb pontja, egyben legrosszabb útszakasza következett. Bár ezt akkor még nem tudtam. Ráadásul a térkép sem jelezte az emelkedőt – még az út sem volt rajta. A táblák azonban nagyban mutatták, egyenesen: Námesztovó. A 936 méter magasan levő csúcs csakhamar elérkezett. Levi erőt gyűjtött egy kis harapnivalóból, és nem volt más tennivalónk aznapra, mint ereszkedni és ereszkedni, egészen a víztározó partjáig.

Már sötét volt, mire néhány útbaigazítás után megtaláltuk a kempinget. Szálláshelyünk az elárasztással létrejött Árvai-víztározó partján volt, közvetlenül a vízparton. Sajnos a tómeder (hasonlóan az erdélyi Bözödújfaluhoz) itt is (mindjárt hat) falucskát rejtett, a tó közepén egy kis szigeten a templom még ma is látható. Nekünk, magyaroknak talán azért fájhat jobban az elárasztott falu látványa, mert a budapesti könyvtár névadója, Szabó Ervin itt született.

 

Reggel üdítő látvány volt úgy ébredni, hogy a tóra nézett a sátor bejárata. Sátrunktól néhány méterre stégekhez kötött vitorlások ringatóztak, a kikötőből pedig sétahajók vitték a szigetre és a túlpartra a kirándulókat. A látvány kárpótolta az elmúlt fárasztó napokat. Talán most már igazán elkezdődik az üdülés, nem csak a túlélés. Éreztük, bizony ez az igazi világ, a nyers töménységében, a maga valóságában.

A molett recepciós csaj kérésemre egyikőnket 12 éven alulinak számolt el, így megspórolhattunk néhány koronát, összesen 120-at fizettünk.

Nagy nap van előttünk, hiszen ma kerüljük meg Lengyelország felől a Magas-Tátrát. A meredek kapaszkodók után fokozatosan tárultak elénk az óriási hegységrendszer lenyűgöző csúcsai. A szlovák-lengyel határ csendes, kietlen, városba olvadt épület volt. Szinte alig lehetett észrevenni.

Lengyelország fenyőillatú, hűvös, kellemes, csendes erdeibe értünk. A házak legtöbbje fából készült, és olyan nagy, hogy itthon legalább három generációsnak minősítenék.

Zakopáne-ban már jártunk korábban. Most újra ellátogatunk ide. Hihetetlen, hogy ami korábban olyan hihetetlen távolinak tűnt, most 2 keréken elérhető. A bazársoron az egyik sajtárus meghallhatta, hogy magyarok vagyunk és azonnal kóstolót nyújtott felénk: ez birka, ez tehén, ez kecskesajt. Be is jött a vevőcsalogató, vettünk tőle 1-1 zlotyért a füstölt kecskesajtból. Erre gondolt ő is.

Kedvesemnek fából esztergált virágot, emléknek Zakopane-s faragott faházikót veszek. Nagyban mutatja a pocakos lengyel, hogy a 3 zlotyért még perselyként is működik, amiből egy rejtett nyíláson juthatsz újra megspórolt pénzedhez. Jó lesz, jó lesz.

Ugyanaz a virág, ugyanaz a bagoly, ugyanaz a lábasalátét, toll, pipa, ugyanaz a malacpersely. A Gyilkos-tónál tavaly „Gyilkos-tó” felirattal, itt „Zakopane”-val mindegyik. De azért jó lesz.

A forgatag után a sétálóutca felé vesszük az irányt. Mutatványosok, tolókocsis nyomorék, farönkön álló mozgó szobor, bazár. Nosztalgiázunk egyet, hisz két éve jártunk itt. Akkor tavasz volt, és este, az utca kihalt és hűvös. Most tömeg, turisták ezrei, és meleg.

Apácák és vallási öltözetben libbenő nővérek kísérgetnek gyerekcsoportokat, szerzetesruhás férfiak sietnek dolgukra. Alig tudom lefényképezni őket.

Indulunk, messze van még a Tátra túlsó oldala. Tátralomnic a cél, már vár ránk a kemping. Lysa Polana-ig fárasztó emelkedőkön keresztül kísér a fenyőerdő. Sajnos a Morskie Oko-hoz már nincs időnk felmászni, így átlépjük a határt, újra Szlovákiában vagyunk.

Kisebb lejtő után újra emelkedő, a Bélai-Tátra vonulata mellett emelkedünk megint a táj felé. És jön a megérdemelt gurulás. 60 km/h sebességgel száguldunk alá, hosszú, egyenes úton. Mintha egy diát lassan tekernének mellettünk, úgy halad el az óriási hegyláncolat. Gyorsan pörög a számláló, hűsít az ellenszél, lenyűgöz a táj.

Ezt szeretem. Amikor mozdulatlanul ülök a bringán, mögöttem 30 kg csomag és több száz km, a szél süvít a fülem mellett, és nekem csak nézelődni kell. Gyönyörködni a tájban, kapaszkodni, figyelni.

Fenyőillat. Eddig is éreztem, de most valahogy erősebb. S a nyugtató illat a gyászos hangulatban: kettétört fenyőfák, leborotvált hegyoldalak, összekaszabolt erdő ontja magából a derékba tört élet elmúlásának aromáját. 2005. november 19.-én félelmetes erejű vihar pusztított a Tátrában, a hegyről lezúduló ítéletidő a Tátra fenyőállományát igen nagy kiterjedésben elpusztította.

A tévében én is láttam korábban a végeredményt. De semmihez nem fogható az az érzés, amikor az ember ott, helyben látja, mekkora is a kár. Ameddig a szem ellátott, a hegy derekán az erdő teljesen ki volt irtva. Tudtuk, ez a vihar eredménye.

A pusztításról másnap még nagyobb képet kaphattunk, amikor a lanovkán ülve fentről láthattuk a tájat.

Tátralomnic szép hegyvidéki városka. Ma azonban a környéke sok helyen kopár, hiányzik az erdő. Legelső teendőnk a település határában a TatraBob nevezetű szerkezet kipróbálása volt. A visegrádihoz hasonló nyári bob helyenként félelmetes sebességgel száguldott lefelé. A „használati utasítás” az volt, hogy csak a végén kell fékezni, közben nem szükséges, mi mégis néha-néha meghúztuk a kart, mert olyan őrült sebességgel száguldott lefelé a kis műanyag kocsi, hogy féltünk, nem lesz jó vége. Az akció fejenként 50 koronával tette könnyebbé az amúgy is eléggé üres pénztárcánkat.

A kempinget Lomnic külterületén találtuk meg. Több is volt egymás mellett, mi természetesen az olcsóbbikat választottuk. Szerencsére itt is ki tudtuk ügyeskedni, hogy olcsóbb legyen a szállás, még ha minden turistától 15 korona erdőrehabilitációs hozzájárulást is szedtek.

Otthonról jött a hír, miszerint még este 9-kor is 30 fok fölött volt a hőmérséklet. Mi a Tátra derekán, 1000 méteren, az éjszakára leereszkedő hűvös hegyi klímában 15 fokot saccoltunk, jól esett a forró tea.

 

Pihenőnap. Ráérünk aludni. Reggeli közben egy danolászó-fütyörésző fűnyírós fickó nyírta a füvet. De olyan szakértelemmel, hogy a legutolsó fűszálat is levágta a sátorcövek körül, nem is akármilyen sebességgel. Csak úgy kerülgette a sátrakat, lakókocsikat a nagy önjáró gépével.

12-kor indultunk a hegy irányába, lemosakodva, megreggelizve. Mivel a vonatindulás nem volt kitéve az elhagyatott megállóban, a főút szélén sétálva stoppolni próbáltunk. 20 perc elteltével, amikor már majdnem a városban voltunk, megállt mellettünk egy Skoda, és a fiatal srácok szorítottak helyet nekünk. Bár kicsit nagyobb lett a hallgatás, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, mégis kedvesen búcsúztak el, amikor kiszálltunk a nekünk megfelelő helyen.

A lanovkánál (kabinos libegőnél) egész hosszú sor állt a pénztárnál, akárcsak a beszállási oldalon, mégis 5 perc sem telt bele, és már benn ültünk a kabinban, hiszen félpercenként érkeztek a kabinok a drótkötélpályán.

A füldugulások közepette volt lehetőségünk nézelődni, hol a hegy szépségében gyönyörködtünk, hol a letarolt erdő elborzasztó látványát fényképeztük.

Fenn a Kőpataki-tónál hűvös idő fogadott, néhány száz méterrel feljebb még hófoltokat is láttunk. Tettünk egy sétát a tó körül, ettünk egy kicsit, majd útnak indultunk a hegy oldalán vezető Magisztrála úton Tarajkára (Hrebienok), ahol a sikló végállomása található. Utunk közben félpercenként találkoztunk turistákkal, ember nélküli tájfotót szinte lehetetlen készíteni. A Tarpataki-völgyben elhelyezkedő Óriás és Hosszú-vízesések látványa bennünket is lenyűgözött. A hegyről lezúduló kristálytiszta víz a mélyedésekben kéklő gödröket váj, dübörgő hangja már messziről hallható.

A libegő végállomásánál jó néhány képbe botlottunk, ami a tátrai sherpák rekorderét, egy a 60-as éveit taposó hegymászót hirdetett. Az idősödni nem akaró úr rekordja 215 kg, ami olyan nagy csomag, hogy a 180 cm-es emberke eltörpül a tövében.

Nem gondoltuk volna, hogy még aznap találkozunk néhány ilyen hordárral. Arra pedig végképp nem, hogy még egy kis baleset szemtanúi is leszünk. Történt ugyanis, hogy kezdetben eltrappolt mellettünk egy sherpa, aztán még kettő. Szinte alig tudtam időben elővenni a fényképezőmet, hogy készítsek egy fotót róluk. Az persze kitolás lett volna, hogy megállítom egy felvétel kedvéért, szegények így is rogyadozó lábbal alig bírták el a nagy terhet. Nem sokkal a harmadik emberünk után óriási csörömpölés fültanúi lettünk. Megjegyeztem: biztos egy sherpa botlott meg.

Hát nem igazam lett! Szegény még küzdött a gravitációval, amikor odaértünk, a köré sereglő turisták próbáltak egyensúlyt varázsolni belé, kevesebb sikerrel. A tömegvonzás győzött, mind a 10 üveg literes csemegeuborka, mind a 10 üveg bolognai szósz, 5 tálca tojás és még ki tudja milyen rakomány a sziklán végezte. Gondoltuk: Sokat akar a szarka, nem bírja a sherpa.

A siklóban, mint a heringek úgy utaztunk, leküzdve 238 méter szintkülönbséget. Érdekes volt, ahogy az egy vonalon egymással szembe haladó két szerelvény féltávnál kikerülte egymást.

Ótátrafüreden az elektricska (Tátrai villamosvasút) érkezéséig Levi eliszogatott másfél sört, majd a vonaton jópár rosszcsont kölyök társaságában megérkeztünk Lomnicra.

A fárasztó nap után nem volt kedvünk még 4 km-t gyalogolni, így vártunk 30 percet a vonatra. Nekik is kijutott az régi kis piroskás jóból, Bzmot gyártmányú vasúttal vittek a szállásunkig. A magyar Máv-val szemben a szlovák vonat sokkal tisztább, a jegyet pedig a mindenhol egyforma elektromos lyukasztóban kell érvényesíteni. Még az Interpici is megirigyelhetné a bársonyüléses csendes jószágot.

A várakozás közben újra magyarokkal futottunk össze. Tanácsokkal láttuk el őket, hogy vigyázzanak a felszerelésükre, példának felhozva, hogy mi hogy jártunk.

Már a vonaton voltam, amikor valaki utánam kiáltott: Várjatok! És az imént megismert pár hölgytagja 100 koronával segített ki bennünket, éhenkórászokat – tiltakozásunk ellenére is.

Szép látvány volt a sátor mellett fekve nézni a lenyugvó napot, amint a Tátra csúcsa mögött aranysárgára festi az eget.

Az éjszaka az elmúlt éjhez hasonlóan gyorsan lehűlt, igyekeztünk is nyugovóra térni.

 

Bár ellenőrzött minőséget ettünk és ittunk (forrás kizárva), Levi mégis megböjtölte az elmúlt este elfogyasztott töltött káposzta konzervet. Nem is kellett sokáig várni, a sátorbontás közben egyedül maradtam, ő addig az étellel vívott ádáz csatát.

Szerencsére nem volt hosszú a mai táv, a 35 km emelkedői mégis néha meghányatták szegény Levit.

2-3 óra felé megérkeztünk Csingóba, a Szlovák Paradicsom egyik központi falvába. Sajnos a kemping megszűnt, és mivel több felől is hallottuk, hogy a romák éjszaka előszeretettel fosztogatnak a környéken, leszámoltuk a számunkra borsos árú, de legalább tiszta szobás éjszaka árát. (fejenként 220 koronát). Nem volt kedvünk reggel még szegényebben ébredni.

Csupán egy térképet szerettem volna kölcsönkérni az egyik faházban sziesztázó német családtól, mégis hallatlan vendégszeretet részesei lettünk egy pillanat alatt.

A németek látva, hogy Levi az árnyékban próbál vegetálni, míg én a szállást rendezem, beterelgettek bennünket a faházba, leültettek/lefektettek bennünket, ásványvíz, gyógyszer, étel és hűvös árnyékos hely, minden a rendelkezésünkre állt.

Nem gondoltam volna, hogy azt a délutánt még a házaspárral és a lányukkal töltöm. Nem kellett kétszer kérdezni, hogy lenne-e kedvük a Hernád-áttöréshez és a környék látnivalóihoz sétálni, percekkel később már menetre készen állt mindenki. Amíg mi túráztunk, Levit és a szintén gyengélkedő lánytesót az ott maradt két lány istápolta.

A túra során érintettük a híres Tamás-kilátót, csobogók és egy régi kolostor mellett haladtunk el. A leglátványosabb rész a Hernád-völgye volt helyenként csak létrák, fémtálcák, láncok és egyéb segédeszközök segítségével lehet csak tovább haladni – emiatt sokszor csak az egyik irányba.

Az egyik erdei büfében fél liter üdítőre, a kolostor melletti étteremben pedig egy adag frissensültre hívott meg a házaspár. Máig is hálás vagyok, és szerintem életem végéig az is leszek, hisz pont a legjobbkor érkezett a meleg étel. Kár, hogy Levi mindeközben a faházban gyógyulgatott, és nem jöhetett velünk.

A túrán szó esett mindenről, gazdaságról, politikáról, történelemről, kirándulásokról, szerelemről – mindez angolul.

Szinte még most is angolul gondolkozok, vagy szólalnék meg esetenként, annyira intenzív volt ez az egy hét.

Levi már várt, amikor negyed 10-kor visszaértünk. Jobban is nézett ki, a pihenő megtette a hatását. Erdei málnával, ásványvízzel, főtt tésztával kínáltak bennünket. Az ismeretségnek lehet, hogy egyszer egy kölcsönös látogatás lesz az eredménye, erre utal ugyanis a kölcsönös meghívás.

A melegvizes zuhany jótékony hatása után álmosan dőltünk a párnák közé, a túrán először ágyban.

 

A másnapi szedelőzködés után az egyik Iglói szupermarketben töltöttük fel az élelmiszerkészletünket. A parkoló nem tűnt túl biztonságosnak a kizárólag csak kétes alakok miatt, ezért a belváros egyik szökőkútjánál reggeliztünk/ebédeltünk.

Kassa előtt végül mégis utolért bennünket az, amitől végig tartottunk: a vihar. Ruhánk gyorsan elázott, fáztunk. 1000 méter magasságban újra felderengett a tavalyi erdélyi vihartúra negatív élménysorozata.

Egy buszmegálló bódéban több kis jószággal, köztük egy vöröshangya család népes bojával együtt vártuk a vihar végét. Közben uzsonnáztunk, teát főztünk. Vártunk.

Még csepergett az eső, amikor elindultunk.

Az országunk hívogató szava, az otthoniak hiánya adott erőt, hogy elhatározzuk, hazáig tekerjünk, egy nap alatt teljesítve a 150 km-t.

De az eső valahogy nem akart elállni. Egy negyedórás ereszkedés után váratlanul mégis ránk mosolygott a szerencse és a nap. Azt hiszem nem sok mindennek örültem még ennyire, mint a napsugárnak, ami a vihar végét jelezte.

Kisütött a nap. Mi pedig megérkeztünk végre Kassára.

Szép város. A fényképezőgép nagyban kattogott a sétálóutcán, amikor a zenére táncoló szökőkúthoz értünk. Valahogy úgy éreztem, a felcsendülő zene a túra teljesítését ünnepli, amolyan himnuszként.

De még 60 km volt az aznapi távból.

Világítással, hosszú ujjú ruhában siklottunk az éjszakában. 3 kisebb emelkedőt leszámítva végig lejtő vitt bennünket a határig, Sátoraljaújhelyig. Csendes falvak, néptelen utak fogyasztották a kilométereket hazáig.

És végre megérkeztünk. A határőröknek néhány szóban elmeséltük történetünk legérdekesebb állomásait. Összeráncolt szemöldökkel valahogy nem igazán tudták megérteni, hogy jutottunk Hegyeshalomról Sátoraljaújhelyre Lengyelország érintésével. És mindezt kerékpárral.

Azt hiszem mi sem hittük.

 

A sátrat újra esőben vertük fel, valahol Rudabányácska és a Sátor-hegyi libegő között. Már nem érdekelt semmi, csak hogy otthon legyek.

Reggel 7.50-kor elindult a vonat, ami hazarepített röpke öt és fél óra alatt. Levi is suhant Namény felé, a faterja érte jött kocsival Újhelyre.

Nemsokára otthon vagyok.

 

 

 

Nehéz volt. De megérte.

Sokszor volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, de jó lenne most lenyomni a PAUSE gombot, és egy kis szünetet tartani az életben. Nem fizikailag voltam elfáradva, hanem lelkileg gyenge. Egy kicsit újra otthon lenni, ahol feltöltődhet az ember, biztonságban. De az otthon nagyon messze volt. Több száz km távolságban, a szomszédos országon is túl.

Többször is beszéltük, hogy mi kiránduláson vagyunk, nem pedig üdülésen. Mert a kettő nem ugyanaz. De mind a kettő jó.

És hogy miért csináljuk? Elgondolkodtató. Minden nap kényelmetlen göröngyös talajon aludtunk, tűző napsütésben tekertünk, kiflit, kenhető sajtot és vákuumfelvágottat ebédeltünk, konzerves készételt vacsoráztunk. Tudom, milyen a Szaharában, amikor a víz, ami nálad van tűzforró, mégis iszod, mert nincs más. Idegen, soha nem látott tájon megtalálni a helyes utat, ott lenni minden pillanatban.

Talán magunkért. Teljesíteni a kitűzött célt, és a végén azt mondani: megcsináltuk. Ezt is. És jöhet bármi ezek után.

Talán másokért, hogy elmesélhessük, mit láttunk, képeket mutassunk, hol jártunk. De talán azért, mert ezeket csak személyesen lehet átélni, kép és szöveg át nem adja az érést.

Amikor megkérdezte a főnököm, hogy mindezek ellenére megyek-e legközelebb hasonló túrára, láttam a szemében, hogy már tudja a választ.

Ott leszünk legközelebb is.

Persze!- feleltem.

 

 

A túra a számok tükrében:

 

  1. nap: Rajka – Ebenthal, 99 km, 43 max, 5.20 perc

  2. nap: Ebenthal – Velehrad, 134 km, 62 max, 7.47 perc

  3. nap: Velehrad – Hovezi, 79 km, 62 max, 4.24 perc

  4. nap: Hovezi – Namestovo, 138,6 km, 59 max, 7.31 perc

  5. nap: Namestovo – Tátralomnic, 113 km, 62 max, 7.00 perc

  6. nap: Pihenőnap

  7. nap: Tátralomnic – Csingó + pihenőnap, 34 km, 60 max, 1.50 perc

  8. nap: Csingó – Sátoraljaújhely, 155 km, 63 max, 8.48 perc

  9. nap: Utazás

 

Teljes táv: 750 km

Max sebesség: 64 km/h (Levi)

Min sebesség: 6 km/h (az Újbesztercei hágónál felfelé)

Defekt: 0

Autódudálás: 7

Anyagi kár: 120-140 ezer Ft

Elkészített képek száma: 676 db

Közkutak száma az egész túrán: 4 (ebből kettő még Magyarországon)

Határátlépés: 6

Melegvíz este: 6 (9-ből)

 

Felszerelés:

Az erdélyi túra felszerelése +

Kártyaolvasó

Pendrive

Kerós kesztyű

Fejlámpa

 

2006. augusztus 1. HegeZoli

 

További fotók a galériában!

 

Vissza a lap tetejére ▲


Szélmalom százas, előzmények, utózöngék

2006. június 24.

 

 

Végre megint egy kerékpáros rendezvény, amin részt vehettem. Újra egybegyűlt az A/24 összetartó csapata, a régi triumvirátus három gengsztere; Hege, Zozi, Levi, (Tündivel, Csabival, Mónival, Ancsával, Lacival kiegészülve-remélem nem hagytam ki senkit-) mint a régi szép időkben igaz? Úgy ahogy mondod! Ki gondolta volna még három évvel ezelőtt, hogy itt fogunk tekerni nemes vizet kortyolgatva; bizony senki, akkoriban örültünk, ha egy-két vizsgánk sikerült. Gondtalanul siklottak egymás után a hónapok, s csatlakoztak egymás után az évek. Mostanában már kevesebbet találkozunk, s az újra egymásra találás öröme, a „fél szavakból” a másik gondolatába való becsatlakozás teszi feledhetetlenné ezeket a perceket.

A szombati napot megelőzte a pénteki nap ámokfutása. Háromszor áztam el. Jó volt látni a kocsiban ülő szokásos arcokat melyekről lerítt: ez a gyerek meg nem normális. Tényleg az utcán nem volt senki, egyedül rohantam a gatyaszaggató, buborékos nyári záporban. A lépcsőházban felfelé sétálva puttyogó, csattogó hangot adtam ki, amit valószínűleg a cipőmben fellelhető kb. 10 cl víz okozott. Átöltöztem esőállóba, tekerés az állomásra, vonattal Dorozsmáig, majd ismét tekerés a Forrai utcáig, közvilág nuku. Este finom vacsora, aztán próbáltunk aludni. Csabával kedves híres afrikai cserediákunk régi poénjain keresztül szerettük volna magunkat álomba ringatni. Én afrikai vagyok va**egh! Már vártam Hege szokásos kattogását, (fogcsigorgatását) de valahogy elmaradt. Talán a testi-lelki nyugalom együttese jótékony hatással van az idegrendszerre is.. Háromnegyed háromkor konstatáltuk Csabival, hogy Afrika ide, Afrika oda már nem alszunk valami sokat.

A hosszú pihenés után tisztán, kipihenten ébredtem J, gyors reggeli, szokásos verseny előtti szerelések után odaevett minket a sötét manó a starthelyre.

A „polgárőr” kocsi tetején hangosbemondóval a kezében, Horváth Sándor a verseny szervezője, „Start!” vezényszavára elrajtolt a 40-50 fős mezőny. (Kedves Sanyi! Jövőre azért egy „három, kettő, egy” –szavakkal meg kellene előzni a „start”! szót.)

Csak a kipróbálás szintjéig az elsők közé küzdöttem magam, aztán szépen kiengedtem, együtt haladtunk tovább. Csendes fákkal övezett úton tekeregtünk, mindig más mellé álltam be, jókat beszélgettünk. Talán a beszélgetés miatt kavartunk el Pusztamérgesen a „jobbra  vazzzzeh” nyíl mellet. Vissza az erdőbe felértünk Csongrád megye kicsit sem elhanyagolhatóan legmagasabb pontjára. Zacskóba bújtatott szendvics csodák vártak ránk, melyet Hege hozott magával. (ezeket előző este kalákában gyártottuk Tündiéknél) a szénhidrátkészletek pótlása végett, meg is ettünk a helyszínen egy párat.

Aztán „ledéháztunk” a 4-5 fokos lejtőn. A következő frissítő pontnál már biztosak voltunk benne, hogy mi vagyunk a sereghajtók, nem számít, ráérünk. Tekerés, égető nap, de jól érezzük magunkat, és a hajunk is tart. Tart velünk együtt Domaszék irányába. A központi ABC előtt vár már ránk a falu (vagy város) legnagyobb májer gyereke: CSABEEEE (a kolis, pucsítós, focista-kickboxos). Újságolja, megy edzőtáborba Battonyára. Nos igen én is tapasztaltam, hogy a „fegyelem megszépíti az életet”, nem hitte el, hogy a leendő szállásuk, régen börtön volt rácsos ablakokkal, s az említett felirat volt a bejárati ajtó fölé rakva….

Feltűnik lassan Dorozsma, még egy kis kavarodás a „három balra” szóbeli tájékoztatás után. A felüljáróról csodáljuk a város látképét, mily szép, és gyönyörűséges, ha az emberek egyetértésben élnek a három körforgalommal együtt. Cél. Egy kialkudott izzadt puszi keretében veszem át megérdemelt kitűzőmet, hiszen teljesítettük a kitűzött célt. A 48-as tempó felével 24 km/h-val haladunk a negyvennyolcas úton az étterem irányába. Finom leves, édes grátisz tortával, ez jár a megfáradt versenyzőknek. Önszorgalomból Zozival iszunk még hozzá egy kis maláta-nedűt.. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor Sándor! Köszönjük a szervezést!!

 NNa innentől majd folytatom..

 

Kósa Levente

(röviden csak Levi)

 

 Mármint ha lesz időm, írok néhány gondolatot a szőregi rózsafesztiválról is.

Levi

 

További fotók a galériában!

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kerékpárosok a dobogón

A Bihari Hírlap 2006 június 16.-i cikke

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Győzelem, fájdalom a maratonon

A Hajdú-Bihari Napló 2006. május 31.-i cikke

 

 

Megjelent ugyanakkor az internetes oldalon egy bemutatkozás is, melyet megnézhetsz élőben ITT, vagy ha már leszedték volna a netről: a BTE oldaláról ITT.

 

Vissza a lap tetejére ▲


2006. május 01. - Buda Marathon

 

A verseny előtti héten, az egész országot eső mosta, így gyanítható volt, hogy sáros versenyre kell készülnöm!  A csapatból egyedül voltam kénytelen indulni, hiszen a csapat egy része a Garda Bike Fesztiválon vett részt. Vasárnap, a verseny előtti napon, vonattal keltünk útra édesanyámmal Berettyóújfaluból, két órára értünk a Nyugatiba. A Moszkva térről indul a kerékpárút, mely elvisz egészen a Hűvösvölgyig, ahol a verseny megrendezésre került. Egészen a kerékpárút végéig lehetett tudni, hogy hol jár az ember, de utána semmi nem jelezte, hogy merre kell menni. 10 perc keresgélés után lyukadtam ki a repülőtérre. A szolid nevezési díjhoz szolid nevezési csomag tartozott; egy póló, egy program füzet, a versenyhez elengedhetetlen rajtszám és a chip a pontosabb időméréshez.

A verseny reggelén fél hétkor volt az ébresztő, a friss kifli jól indította a napot. Sajnos az eső hamarosan szemerkélni kezdett, ez nem jó jel :-(. Kilencre már nem kis tömeg gyűlt össze a repülőtérre. Az unalom űzéséről egy brazil zenekar gondoskodott, ám időközben leszakadt az ég…

Az érthetetlenül későre tett rajt is csúszott egy negyed órát, így 11.15-kor vághatott neki a mezőny a 40 és 80 km-es távnak.

A világ (állítólag) legnagyobb depójából indultunk el, ugyanis az első sorban 150-en állhattak. A rajtot követően nem nagyon lehetett tudni, hogy merre is kell menni. A reptér végén egy kisbuszt kellett volna megkerülni, amin az élen haladók, túl is rohantak. Amint földútra értünk megkezdődtek a bukások. A csúszkáló bringások közül sokan elestek, a végére kevésen voltak, akik esés nélkül megúszták.

Olyan nagy volt a sár, hogy voltak lejtők, amiken tekerni kellett, hogy ne álljunk meg. Természetesen a sár nagy részét a bringán cipelhettük magunkkal. A dagonya miatt használhatatlanná váltak a fékek, a váltók, sőt még a kerekek is. Ahogy fogytak a kilométerek, úgy koptak a fékpofák is, az utolsó 15 km-t fék nélkül tettem meg.

A nevezettek közül 603-an mertek elindulni, ebből mindössze 210 ért célba. Az egész verseny alatt szakadó eső és hatalmas szintidők miatt a 2. kört csak 9 ember kezdhette meg. Az én korcsoportomban 84-en neveztek ebből 29-en értek célba, közülük 18. lettem. :-)

A Kona-m azonban megsínylette a versenyt. Új bowdnekkel, fékpofákkal és monoblock-kal leheltem bele új életet.

Összefoglalva; életem legsárosabb versenyét teljesítettem, kisebb karcolásokkal, sok sárral a fogam közt, ám rengeteg élménnyel gazdagodva. :-) Remélem, jövőre is eljutok, bár szerintem egy másik gépet állítok csatasorba a sárral vívott háborúban.

 

Merkapt-Team képek ITT

 

Ifj. Pólya Imre Mátyás

Vissza a lap tetejére ▲


Gyerünk Tivadarra!

 

Hova mensz (tudom, hogy nem így kell írni, de nem hazudtolom meg önmagamat!) Béci? Megyünk Lacival bringázni. Jó akkor megyek én is, csak előtte még megebédelek. Akkor ott találkozunk, meg szólok Norbinak is. Fényképezőt azt viszem én. Nem szeretek gyorsan enni, de most sietek, ugyanis tegnap egész nap a bicajt javítgattam (tavaszi nagy generál), alig vártam már, hogy száguldozzunk egyet a természet lágy ölén.

Délután kettőkor sikerült is elindulni, útközben a csúnya bereghotel mellől kikandikált az épülőben lévő szilva gyógyfürdő, vetettünk rá egy pillantást, s közösen arra a következtetésre jutottunk: jó lesz, jó lesz. Ráérősen nézegettük a Krasznát, amint folyik tova csendesen a híd alatt. Menjünk lassan. Következő állomás: Jánd. Tisza part előtti kis tó-féleség, még tavaly innen szedték ki a földet a töltéshez, most már szépen rendben-tartott, halastó-formát ölt a gödör. Tekerünk tovább a töltésen, igen jó minőségű úton, mely egészen Tivadarig tart, reméljük ilyen állapotban is fog maradni. A töltés egy félkört tesz Gulács körül, oltalmazva a falut a néha morcos folyótól. A jó időnek köszönhetően megkezdődtek a munkálatok a földeken. Ott egy MTZ, arra pedig egy Zetor tárcsával. Hé az nem Béla bátya?! De, Ő az! (The matrix J) Intünk neki, ő habozva hátranéz, bólint egyet, nem ismer meg. Nem csoda, messze is vagyunk, és be is vagyunk öltözve. Kényelmes tempóba haladunk tovább, végre elérjük Tivadart (mármint a települést, nem mint személyt), megnézzük a partot: még elég sáros.

De meleg van, jól esne egy sör. Bár minden kívánságom ilyen hamar teljesülne. A kereszteződésben lévő söröző pont most nyit ki! Nyomás befelé! Lassan kortyolva élvezzük a királyi nedűt. Not bad! (=nem rossz) (csak a németesek kedvéért mondom). Kicsit elálmosodunk. Hazafelé vesszük az irányt, de azért még Gulácson bemegyünk a nagyszülőkhöz, s lám itt az egész család. Ez a heppöning kiváló alkalom a szénhidrát készletek felöltésére. Segít ebben a házi kőttes (nem beregieknek mondom ez beiglit jelent), diós, mákos ízesítésű, és a többi finomság. Ránézek Bécire már majdnem alszik, Laci is az ébrenlét határát súrolja, mi van gyerekek, csak én iszok béres (és svéd) cseppet??

A nagyszülők és az idősebbek hüledezve hallgatják a bicajos élményeket. Látszik a szemükben a büszkeség, a régmúlt idők élményeit ők is újra átélik, visszagondolnak milyen volt sok évvel ezelőtt. Ki gondolta volna negyven évvel ezelőtt, hogy itt fogunk ülni nemes szőlőlét kortyolgatva…. Bizony senki, akkoriban örültünk, ha egy rossz bicikli volt…

A melankolikus emlékek záporát én szakítom meg a szokásos mondással: menjünk lassan.

Összeszedelőzködünk, aztán ólomnehéz lábakkal konstatáljuk, hogy nem kellet volna ilyen sok időre megállni, egészen elkámpicsorodott a banda. Visszafelé a közúton megyünk, így rövidebb és változatos is. Nézzünk be a partra (mármint a Gergélyi Tiszapartra gondoltam)? Kérdésemre mindenki igennel felel. Bent találkozunk még egy pár biker arccal, ők inkább a zúzósabb irányvonalat képviselik. Hogy honnan jöttünk rá? –egyszerű egy UMF-géppel, 2,5-ös maxxis gumikkal nem nagyon láttam még túrázni emberkéket. Egy pár bunny-hopp, és egyéb trükk után beszélgetünk aztán közösen visszatekerünk naményba. Próbálgatják az újdonsült bicós társak mit bírunk, 30-35 km/h-val zúznak el mellettünk. Hátranézek nem szólok egy szót sem, de Norbi tudja mire gondolok: nyomás utánuk! Gyors kigyorsítás, legnagyobb áttét, 46-47-ig had menjen, na igen ezt a tempót már nem bírják…

Így kiegészülve nyolcan teszünk egy kört a városban. Jó érzés mindenki minket bámul. Mennyire különböző arcok, different bringákkal, és mégis jól elvagyunk. Az egyik srác szerez egy kígyómarást (defektet) egy rosszul sikerült ugratás után. Na ilyenkor jönnek jól a túrázós bringások, köztük én is. Nálunk ugyanis mindig van szerszám, pumpa, folt. Gyors szerelés után köszönik a segítséget. Hazafelé vesszük az irányt.

Mi ebből a tanulság? Avagy mi a különbség a monszun és a mongúz között??

Mennyire különbözőek vagyunk, és mégis milyen jól megférünk egymás mellet! Példát vehetne rólunk sok politikus…..

 

2006.04.30. - Kósa Levente       

 

Vissza a lap tetejére ▲


HOMOKRA ÉPÍTETTÜNK...?

(A debreceni Zsuzsi vasút története)

 

Homokra épült – mint jó néhány alföldi kisvasút – a Debrecentől valaha Nyírbéltekig, ma már csak Hármashegyaljáig közlekedő Zsuzsivasút, sorsa azonban az utóbbi évtizedekben legalább annyira bizonytalan, mint a futóhomokra épülő házaké: állandóan kérdéses, hogy „elsüllyed-e”, azaz megszűntetik, avagy kibírja az idők és a politikai-gazdasági divatok ostromát...

Nagyon régen, 1882-ben épült meg az első, Nyírmártonfalváig tartó szakasz, míg utolsó szakaszát, amely a 48 km-es vonal nyírbélteki végállomásáig vezetett, 1950-ben fejezték be.  A vonal kiépítésének érdekességei az alkalmazott nyomtáv (950 mm) és az ú.n. „kutyafejű” sínek voltak, melyeket faaljakra erősítettek és ezeket a vágányszakaszokat közvetlenül a homoktalajra fektették.

A pálya lényegében síkvidéki volt, bár kisebb dimbek-dombok jellemzik, mint a Debreceni Erdőspuszták egész vidékét, ami évszázadok alatt alakult ki az uralkodó széljárás hatására. Az erdőségek „tartják fogva” a nyírségi homokot, és ezért is lett szükség a kisvasútra: a Debrecen város tulajdonát képező gúth-i erdőségeket kívánták művelésbe vonni, így a város pályázatot írt ki vasút építésére. A nyertes vállalkozók az első szakaszt 1882. június 16-án átadták a forgalomnak, és első mozdonyának nevéről (egy 107 LE teljesítményű gőzmozdonyról) a vasutat hamarosan „Zsuzsivasút”-ként emlegették. A vonalon eleinte MÁV 290, 490, 390-es sorozatú gőzösök szolgáltak, de 1931-től motoros járművek is munkába álltak, míg a jelenleg alkalmazott Mk 48 sorozatú dízelmozdonyok – melyek kiválóan alkalmasak mind a teher- mind a személyvonatok továbbítására – az 1961-es pályaátépítések (750 mm) idején jelentek meg a forgalomban. Eleinte csak a faanyag elszállítása volt a kisvasút feladata, azonban a 60-as évektől beindult a személyforgalom, úgymint a hivatásforgalmi jellegű „piacozás”, bár a vasút vezetése már a harmincas években – a kort megelőző előrelátással – nagy hangsúlyt fektetett a turistaforgalomra is: falragaszokkal, hirdetésekkel csábították a „nagyérdemű” utazni vágyókat a romantikus erdőspusztai táj megismerésére. (Manapság – amikor egyre nagyobb szükség lenne ilyenféle propagandára – sehol nem találkozunk röplapokkal és plakátokkal, még a „Kisvasúti Nap” rendezvényeire is alig készül jelentős, nagy területen terjeszthető, szétszórható propagandaanyag.

A vasút további rövid története: a város 1904-ben átvette a magánvállalattól és a városi Erdészet kezelésébe került, Debreceni Városi Erdei Vasút, majd – a gazda-sági vasutak számára biztosított kedvezményes üzemanyag ellátás miatt – Debreceni Városi Gazdasági Vasút néven működött. A DVEV az ország legkorszerűbb kisvasútja volt a 30-as években, amikor a jelentős teherszállítási teljesítmények mellett lehetővé tette a nehezen megközelíthető tanyavilág lakóinak közlekedését és mellette gondot fordított a túrizmusra is. A II. világháború jelentős pusztításai után gyors újjáépítés következett, és az államosítás során 1949-ben a MÁV kezelésére bízták az illetékesek. Mivel a Debrecen környéki erdőkben a fakitermelés az ötvenes években a többszörösére növekedett és mind többen utaztak az érintett községekből Debrecenbe, nagyon meglepő volt a vonal nagy részének 1977-es hirtelen felszámolása, bár bizonyos közlekedéspolitikai koncepciókkal – akkortájt divatos, a zűrzavaros politikai érdekeket álcázó névleges okokkal – magyarázták és indokolták. Települések sora maradt vasúti közlekedés nélkül, virágzó kisgazdaságok sora ment tönkre, az iskolába, munkába járók, piacozók öt-tíz kilométert kellett gyalogoljanak a legközelebbi buszmegállóhoz... Csak a Debrecen–Hármashegyalja 16 km-es szakasz maradt meg, amelyet Úttörővasútként, idényjelleggel üzemeltetett a Debreceni Közlekedési Vállalat, május 1.-től szeptember 30.-ig. Fennállásának „szerencsétlen” 113. évében – pénzügyi nehézségekre hivatkozva – a városi Közgyűlés a vasútvonal megszüntetése mellett döntött...

Mit talált-talál az utazó a 80-as–90-es években az Úttörővasút mentén? Például a fancsikai templomromot, mely érdekes módon inkább Martinka megállótól közelíthető meg jobban, viszont a néhai Póni-park (amely Martinka ékessége volt: pónilovaglás, kocsikázás, lovasjátékok) mára már megszűnt... Csereerdőnél fokozatosan helyreállították az ú.n „ördögárkot”, mely egy szarmata erődítményrendszer emlékét őrzi – igaz, ez vasútról csak úgy látogatható, ha addig a vonat megvárja az kirándulókat... A hármashegyaljai végállomás lassan elpusztult, magán viselve a vandálság minden jellegzetes jegyét, csak az utóbbi években a közelében elültetett emlékfácskák oldják kissé a hangulatot. A végállomástól talán 100 méteres erdei séta egy hatalmas rét, ahol ma már színpad, tábortűz-hely, focipálya, fedett étkezőhely is található. A közelben áll az Erdei Iskola, ahol valaha még vizet is lehetett „vételezni”, amikor az – ugyancsak időszakos üzemű – pavilon nem árusít néhány alapvető cikket: sört, bort, kólát, csokit... Jelenleg a réten fából épült színpad áll, ez legalább sokrétű szabadidő-tevékenységet tesz lehetővé. Foci, száron való lovaglás csak a nagyobb eseményeken lehetséges, mert nincs az a vállalkozó, aki tartósan berendezkedne itt. Pedig a debreceniek szívesen látogatnak ide ki, ám sokan autóval jönnek. Pedig a kisvasút is üzemel, hiába próbálták megszüntetni!

A megszüntetést a hazai vasútbarátok és a város szimpatizáns polgárai tudták megvétózni: állampolgári kezdeményezésre megalakult a „Zsuzsi” Kisvasútért Baráti Kör, a későbbiekben a Zsuzsi Erdei Vasút Közhasznú Társaság, mely jelenleg is a vasutat üzemelteti, sajnos, nagy nehézségek árán. A Baráti Kör 1995. november 11-ére „Zsuzsi vonat feltámasztási kísérletre” hívta a magyar vasútbarátokat, ahol adományokkal lehetett támogatni a kisvasutat, többek között jelképes részvénnyel meg lehetett vásárolni a Zsuzsivasút sínjeinek egy-egy méterét egy esztendőre... És 1996. április 27-én már rendes Kisvasúti Napot lehetett tartani, így a fél évvel előbb készített „Emléklap”-ot – mely még a megmentés társadalmi akcióját hirdette meg – felül lehetett bélyegezni ezzel: „Zsuzsi megmenekült!”

A megmenekülés emlékére és örömére 114 facsemetét ültettek el, és azóta is minden évben szaporodik a kis fácskák száma. Tanösvényt építettek ki Hármas-hegyalján, ahol egy kiemelkedően magas dombra (151 m) épített kilátóból tekintetünk messzire elkalandozhat. A tanösvény hasznos tudnivalókkal szolgál a tanuló ifjúságnak, a gyalogtúrázók számos ösvényt találnak maguknak, sőt, a területet átszeli az Alföldi Kék Túra útvonala.

A Zsuzsi-barátok nagy álma, hogy a felszedett vonalszakasz mind nagyobb hányadán újra megindulhasson a forgalom, bekapcsolva elsősorban Nyírmártonfalvát, ahol újabb turistacélpontok nyílhatnak meg a nagyközönség előtt. A mindössze néhány km újjáépítéséhez azonban elsősorban akarat, másodsorban pénz kellene... Ám jó magyar szokás szerint az idegenforgalom csak abban lát fantáziát, amit már mások megcsináltak (ők a készbe szeretnek „beülni”), politikusaink és „szakértőink” pedig hangzatos szavakkal, semmitmondó ígéretekkel több kárt, mint hasznot okoznak (a kisvasútmentő mozgalomban is!). Az újjáépítés hívei már sínvásárlásokat eszközölnek, elkészült az építési engedélyes terv (2001. augusztusában), társadalmi munkások hada várja az időt, amikor ők is lapátot-csákányt ragadhatnak, hogy újra vasúti pálya épüljön a homokon. Nem tántorítja el őket az ellenzők károgása sem, a pénztelenség sem, mert tudják, hogy ha a kisvasút újra befutna Mártonfalvára, a szeretet és kitartás biztosan új fellendülést vinne a térségbe.

  Parragh Péter  

Vissza a lap tetejére ▲


Az oldalt Hegedűs Zoltán, a Bihari Természetbarát Egyesület tagja készíti. Minden grafika, kép, szöveg a szerző tulajdonát képezi, felhasználása esetén kéretik megdobni egy e-maillel. Kritika, vélemény, miegymás a Kapcsolat menüpont alatti elérhetőségre vagy a Fórum-ba!

– 2006  –