Válassz évet: 2004+2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010, év

 

Tartalomjegyzék:

 

 

2007. december 29-30. - Vlegyásza-extrémtúra /HegeZoli/

2007. december 17. - Vártúrák a Börzsönyben /Mezeiné Dobó Klára/

2007. december 5. - Túra helyett múzeumlátogatás /Mezeiné Dobó Klára/

2007. november 14. - Vártúrák a Mátrában /Mezeiné Dobó Klára/

2007. november 8. - Csak nektek (Critical Mass) /Ildi/

2007. november 5. - Egy vidám kerózás a berekböszörményi Vígh kertbe /Jenei Józsi/

2007. október 30. - Balatoni kör(öm)ök /Levi/

2007. október 18. - Kék-túra - Budapest (Rozália téglagyár) - Dobogókõ - Pilisszentlászló /Varga Zsolt/

2007. október 08. - Kiképző túra /Enci/

2007. október 03. - Bihari Hírlap - Szent István-napi délelőtt a Csonkatoronynál /HegeZoli/

2007. szeptember 17. - Nagykereki kerótúra /Kimici/

2007. szeptember 07. - Keleti-Parti Party /Kimici/

2007. augusztus 24. - Szent István-napi rendezvények a Csonkatoronynál /Encike/

2007. augusztus 20. - Szent István-napi rendezvények a Csonkatoronynál /HegeZoli/

2007. július 21. - Délibáb futás /Szilvi/

2007. július 21. - Éjszakai gyalogtúra /Kimici/

2007. július 16. - A 2003-as Szicíliai tanulmányi (túlélő) túra/Vulkántúra jellegű tereptárgyak Dél-Olaszországban /Juci/

2007. július 1. -  Tokaji gyalogtúra /Csabi/

2007. június 26. - Földesi bringatúra /Kimici/

2007. június 15. - Élménybeszámoló az OKT 27. szakaszáról /Levi/

2007. június 13. - A kerékpáros gázolásról /Miki/

2007. június 9. - Laza kerótúra /Kimici=Kiss Imi/

2007. június 8. - Bihari Hírlap - Földnapi Ötpróba, Barcsay-kert látogatás /Hege/

2007. június 6. - Czárán visszhangja /Turista Magazin/

2007. június 4. - Körös 30 /Kiss Imre/

2007. május 29. - Békéscsaba-Arad-Bcs Szupermaraton hivatalos eredménye /BCSAC/

2007. május 28. - Kék-Kálló parti szemétszedés és a Keleti parti vízi világ felfedezése /Atka/

2007. május 28. - Bihari Hírlap - Critical Mass kerékpáros felvonulás /Hege/

2007. május 28. - Helyzetjelentés a Tour de Pelso - Balaton Maratonról /Miki/

2007. május 24. - Séta a Kálló-parton, kis meglepivel /Juci/

2007. május 23. - Szeghalmi gyalogtúra /Kiss Imre/

2007. május 23. - Békéscsaba-Arad-Bcs. Szupermaraton /Hege/

2007. május 14. - Morotva Napi futóverseny /Hege/

2007. április 30. - Barcsay-kert látogatás /Nagy Sanyi/

2007. április 24. - Critical Mass kerékpáros felvonulás Berettyóújfaluban /Hege/

2007. április 14. - Czárán nyomában /Hege/

2007. március 20. - Országos Kék (teljesítmény)túra és Rám-szakadék túra /Füli/

2007. március 10. - Lacival a határban /Levi/

2007. március 9. - Rosia Túra vers /Nagy Sanyi/

2007. március 8. - BTE Rosián /J.Imi/

2007. február 27. - Egy név: Rosia /Hege/

2007. február 22. - Barcika 25 Teljesítménytúra /Levi/

2007. február 4. - Bihari Hírlap - Amit a hó nem takart be és Amit a hó betakart /Hege/

2007. február 4. - Bihari Hírlap - Három ország Szupermaratonján tekertünk /Nagy Sanyi/

2007. január 25. - Irány Tímár /Levi/

2007. január 20. - Vigyázó túra /J. Imi/

2007. január 15. - Szilveszter Rosián /J. Imi/

2007. január 06. - Amit a hó nem takart be és Amit a hó betakart /Hege/

 

 


Vlegyásza-extrémtúra

2007. 12. 29-30.

 

 

Nyár:

Peti tett egy felelőtlen kijelentést az egyik hőségriadós napon: Jó lenne meghódítani valamelyik Erdélyi csúcsot télen. Sátorral.

Ja, jó lenne.

 

Ősz:

- Komolyan gondoltad, Peti? - kérdeztem.

Komolyan gondolta.

 

Tél:

Tényleg komolyan gondolta. Én meg felelőtlenül mindenre rábólintok (miért ne?!). Nem volt más választás, meg kell csinálni, ha már egyszer elterveztük.

 

Vlegyásza - Vigyázó:

Tekintélyt parancsoló 1836 méter magas csúcsa a környék egyik legmagasabb pontja. A legutolsó lakott település Havasrogoz, melynek a puszta megközelítése sem egyszerű télen. Ha valaki mégis felküzdi magát idáig kocsival, innen óhatatlanul is csak gyalog folytathatja az utat. Igen, talán nem túlzó, ha azt mondom, hogy fel kell ide az autót is küzdeni, ugyanis a kanyargós szerpentint hol vastag hó borítja, hol az autókereket is rabul ejtő, mélyedésekkel tarkított jég.

A település fölött, a Vlegyásza derekán találjuk a Salvamont hegyimentők bázisaként is használt menedékházat. E pont fölött már csak a csúcson található Meteorológiai Állomás nyújt védelmet a magasság megszállottjainak.

 

A Luca-éj vetítése után kezdett körvonalazódni az időpont, mely szerint a két ünnep között megpróbáljuk meghódítani a hegyet. A hirtelen felvetett túraajánlatra Tomi hirtelen jelentkezett is, így már három család izgulhatott az eszement hegymászókért.

A túra előtt még egy szerelvénypróbát végeztünk az Évzáró Hótaposó Gyalogtúrán, ahol gyorsan kiderült, hogy decemberben - bármily hihetetlen - kutyaütő hideg van.

A meteorológiai előrejelzések szerint a hegyen szélcsend uralkodik, így nincs akadálya, hogy meghódítsuk az óriást.

A fél hetes indulás után már suhantunk is Erdély felé. Lazításként megálltunk a Királyhágón, hogy szívjunk egy kis friss, mínuszos levegőt, majd a Sebesvár lábánál található, és kevesek által ismert vízforgatagot és vízimalmot néztük meg. Ezeket inkább jégforgatagnak és jégmalomnak lehetne nevezni, ugyanis a szerkezetek minden részét vastag jégpáncél borította, melyek kristálytiszta falai és hurkái alatt a patak még mozgékony része csörgedezett.

Havasrogoz megközelítése már nem volt ilyen egyszerű. Egy nyári gumis autó miatt megtorpant sor minden egyes tagját újra be kellett tolni, hogy mi is elindulhassunk. Ez harmadjára, egy gleccserré fagyott vízátfolyáson már csak a hóláncok felszerelésével sikerült. Végül mindenki szerencsésen feljutott a házakig. Itt érzékeny búcsút vettünk az autótól, és bíztunk benne, hogy az magától nem csúszik bele az alant futó patakvölgybe, és nem lopják le róla a hóláncot, ami miatt újra csak a patakvölgyben kötött volna ki.

Alapos öltözködés után nekiindultunk az útnak, amiről mindenki azt hitte, rövidebb, mint a saccolt táv kétszerese.

A faluban aztán egy jól megtermett kutya figyelt fel ránk. Biztos tetszett neki, ahogy egyértelmű erőfölényével és határozott közeledésével gondolkodóba ejti az arra járó idegeneket. Mi jól döntöttünk, a simogatást választottuk, nem mintha annyira kutyát simogatni volna kedvünk.

Lassan az utolsó házakat is elhagytuk, amit a szekérút lehetetlen emelkedése is jól jelzett. Az alattunk elterülő falu és a madártávlatból látható hegyvonulatok érdekes szigetként emelkedtek ki a 800 méteren tengerként hömpölygő ködfelhőből. Érdekes volt látni a végtelen szürke tengert, ami alatt tudod, hogy ott vannak a városok, falvak, az utakon nyüzsgő autók, az emberi civilizáció, mégis rejtve az égből kíváncsiskodók szeme elől. És valahol a messzeségben, a tenger túlsó partján újra két sziget emelkedik, a Radnai-havasok és a Kelemen-havasok sok száz kilométerre található 2300 és 2100 méteres csúcsa. Nehéz a szemnek hinni, amikor Erdély nyugati oldaláról a távoli ukrán határon magasodó Kárpátok havasait látod. Talán még ennél is hihetetlenebb, amikor a Meteorológiai Állomás dolgozói 2007 telén szabad szemmel megpillantották a Tátrát.

No de ne menjünk még olyan magasra! A Vlegyásza Menedékház elérése sem olyan egyszerű. Még a legszelídebb lejtő is makacsabbnak bizonyult, mint a hazai hegyek legnehezebb kaptatói. Ráadásul minden lépésért küzdeni kellett, az éppen elől haladó törte a lépést a rétegesre fagyott hóban, míg az utána mászók igyekeztek a lábnyomában haladni.

A menedékház előtti lankákat a hó teljesen kitöltötte, így már csak akkor vettem észre, hogy helyenként méteres havon járunk, amikor azon beszakadva derékig süppedtem le, egészen a talajig. A háznál kötelező erőgyűjtés következett, mivel abból már igencsak fogytán voltunk. Ne felejtsük, sátorral, dupla hálózsákkal, gázfőzővel, palackkal, matraccal, konzervvel teli zsákot kellett majdnem kétezer méterre felvinni. Még a Salvamont nevezetű hegyimentők egyik magyar tagja, Sziszi is furán nézett ránk, amikor megtudta, hogy mi a csúcsig szeretnénk eljutni, és ott sátrazni szeretnénk. A biztonság kedvéért kitöltöttük a hozzánk hasonló fura fazonok és a hóviharok miatt rendszeresített könyvet, melyben azt kellett feltüntetni, hogy hány fő indul a csúcs felé, mikor érkezik vissza, és hol lehet elérni őket, ha még nem az örök vadászmezőkön keresgélik a kék háromszög jelzést.

Az öreg Koreh Barna sítanár emléktáblája már nem is tudatosult bennünk, inkább a hátralévő 400 méter szintre és a ránk váró éjszakai megpróbáltatásokra koncentráltunk. A hó még nehezebben járhatóra változott, amiben ha letértünk a kitaposott útról, még mélyebbre zuhantunk. 1600 méteren Peti sátorverési ötletével jelezte, hogy igen elfáradt. Senkit nem hagyhattunk magára, így bevetettem a vészhelyzetre tartogatott nylonzsákokat. Ebbe átpakoltuk Peti nagyobb, kevésbé éles csomagjait, és póráz gyanánt kötelet kötöttünk rá. Az ötlet kitűnő volt, csak épp a gyakorlatban nem működött, tíz méterrel odébb felvágta az éles jég a kis gömböc hasát, és annak teljes tartalma elterült a havon. Fejlesztve az ötleten az egészet újra zsákba dugtuk, majd ráhúztuk a hátizsákhoz vásárolt poncsót. Siker, működött a dolog.

Már a nap a végtelen, fehér paplanja alá készülődött bebújni, amikor megpillantottuk a Meteorológiai Állomás sarkvidéki bázishoz hasonló épületegyüttesét. Ez egy kis erőt adott, hogy a gerincen haladó úton összeszedjük magunkat és egymást, és leküzdjük a maradék száz méteres szintkülönbséget.

Végül megérkeztünk a csúcsra. Az állomás egyik munkatársa tört angollal és forró teával csalogatott be a házba. Sátrazós tervünket gyorsan megtörte, amikor közölte, hogy éjszakára az összes kutyát szabadon engedik. Kérés nélkül megmutatta az egyik kaukázusit, amely úgy elkezdett rám haragudni, hogy biztos voltam benne, nem először csinálják ezt a jelenetet. A döntést segítette az a megfigyelés is, amikor az állomás alatt a husky-k valami nagyobb véres alakzatot téptek darabokra. Gondoltuk ez biztos az előző éjszaka hitetlen sátrazója lehetett.

Benn aztán összesen 10 Euróért szállhattunk meg hárman, ami már a 2-2 csésze Vlegyászai gyógynövényekből főzött tea nélkül is jó árnak bizonyult. Kiderült, hogy a háziak közül a már megérkezésünkkor sem józan Kori bácsi szinte tökéletesen beszéli a magyart. Így saját nyelvemen tiltakozhattam a zavaros eredetű rózsaszín alkoholos zuglötyi elfogyasztása ellen, aminek a "titkos receptjét" többször faggatózásra sem árulta el az öreg.

Végül a bádogos (Peti), a tícsör (Tomi) és a filozófus (jómagam) elfoglaltuk a menedékházat.

Nem tudom, hogy csak nyelvi félreértés volt-e, de úgy döntöttünk, nem esszük meg az öreg által utánunk hozott töltött káposztát, amire azt mondta: "Ha nem kérjük, adjuk a kutyáknak, úgyis odaadná nekik."

A fűtetlen szobában gyorsan meghatározó tényező lett a cserépkályha, ami a gondos kezeknek köszönhetően hamar elviselhetetlen meleget teremtett. Ezt egy ajtónyitással kompenzáltuk, amire jeges fuvallat költözött a szobába, majd az ajtózárás után megint forróság, és ez így folytatódott, amíg végül el nem nyomott az álom mindenkit.

Reggel csodás panoráma tárult a szemünk elé az ablakból. A reggeli és a szállásdíj rendezése után útnak indultunk. Kellemes, mínusz 5-6 fokos hidegben, verőfényes napsütésben kezdtük meg az ereszkedést, ami jóval könnyebbnek és hidegebbnek tűnt az előző napi mászásnál. A menedékházban bejegyeztük a füzetbe, hogy nem szükséges emléktáblára gyűjteni, mind a hárman épségben megvagyunk.

Újra előkerültek a két nap alatt gyakran áldott termoszok, bennük a forró teával. Én főleg akkor örültem, amikor néhány önfeledt szökdécselés és csúszkálás után időben észrevettem, hogy a fémkulacsom hiányzik, és visszamászva azonnal rá is találtam. Akárcsak a hótakaró legmélyebb gödrére, ami már deréknál is jobban elnyelt volna, ha hagyom magam.

A fenyveshez érve a legmeredekebb irányba haladtunk tovább, amivel jelentős szintet ereszkedtünk néhány perc alatt. A hónak köszönhetően olyan tempóval és biztonságban haladtunk a völgy felé, ahogy nyáron lehetetlen volna lefelé rombolni.

A faluba érve szánkózó gyerekekbe botlottunk, akik fel-alá másztak-csúsztak a völgyben. Minden gyereknek jutott egy hosszú völgy, nem úgy, mint nálunk az 5 méter magas Berettyó-gáton.

A kocsihoz érve megkönnyebbülve tapasztaltuk, hogy minden a helyén. Gyors ruhalevétel után már úton is voltunk Kalotaszeg belseje felé. Az 1150 méter magas Hármas-kőhegy valóban hármas csúcsát megkerülve jutottunk el Kalotaszentkirályra, hogy a 2005-ös erdélyi bringás körtúra egyik szállásadóját, Hangya bácsit felkeressük. Hosszas nyomozás után végül megtaláltuk az öreget, aki szemmel láthatóan épp oly módon örült a viszontlátásnak, mint én. A házában aztán Tomival elfogyasztottunk egy kis bort, meg még egy kis bort, míg Peti szirupot (kólát) ivott. Lehet-e eredetibb, hamisítatlanabb íze bárminek, mint egy igazi kalotaszegi diós bejglinek? Számomra nem, főleg ha közvetlenül Pista bácsiéktól kapom. A találkozást végül fotóval örökítettük meg.

Bár már az otthoniak tudták, hogy minden rendben van, mégis egyre sűrűsödő telefonhívással jelezték Petinek, hogy már igencsak mellettük a helyünk. A díszesen faragott oromzatú házak vidékéről így újra a névrokon Kiskalotára, a Biharba vettük az irányt.

A problémamentes utazás után mindenki épségben ért haza. Egyvalami változott csak, a fejünkben valami. Amíg a hegyen volt olyan pillanat, ahol inkább haza vágytunk volna, most megint azon jár az eszünk, hogy mikor mehetünk újra el az óriáshoz, aminek a csúcsán télen is látni azt, amit itt a felhők alatt sosem. A szikrázó napsütést.

A Vigyázó tetején. Amit ha tisztelsz, Vigyáz rád.

 

 

HegeZoli


Vártúrák a Börzsönyben

2007

 

 

A Mátrai várakban való kalandozásunk után olyan roppant hiányérzetünk támadt, hogy már vége--így nem hagyhattam annyiban a dolgot. Amikor a szépséges kitűzőt és oklevelet átvettem, rögtön kértem Szádeczky - Kardoss Gézától 2 db Börzsönyi igazolófüzetet, mert ez is az ő munkáját dicséri. Így történt, hogy 2007. októberében újabb kitűzőkkel gazdagodtunk, mivel sikeresen befejeztük e szép mozgalmat. /Mezei László és Mezeiné Dobó Klára/

Az igazolófüzet ugyanolyan alapossággal készült, mint a Mátráé, de kicsit szerényebb kivitelben. A jelvény, hát az mindkettő egyformán nagyon szép. A hegységet ábrázolja, piros pontokkal feltüntetve rajta a várhelyeket. Itt 26 várat kellett felkeresni, de már a 13 felkeresését is értékelik, persze minket mindegyik érdekelt. Az igazolás is úgy történt, mint a Mátrában, berajzoltuk a pöttyöket, de településen lévő váraknál a hely nevét tartalmazó bélyegző is megfelelő.

Miután a túramozgalom várait ABC sorrendbe szedte a könyv, mint a Mátra esetében is, így most is elkészítettem a bejárási tervet. Legelsőnek Nógrád várát látogattuk meg. Sokszor jártunk már ott, ezért is izgatott, hogy milyen "arcát" mutatja most. Örültünk a látványnak, ugyanis a várat körülvevő bozótost és az utakat kitakarították, rendezték a terepet és a váron is történtek felújítások. Ugyancsak az utóbbi évek munkája a Hét vezérnek állít emléket. Ez nagyon megtetszett, ezért mellékelem ezt a fényképet és nem a klasszikus várfotót. A kis vár étterem és büfé is működik, akkor éppen csoportot vártak ebédre, mi viszont folytattuk utunkat tovább.

Drégely vára is kellemes meglepetéssel szolgált, mert ott jártunk óta sokat építettek rajta. Az építőanyagokat látva folytatódnak tovább a munkák. Évek óta nyaranta megrendezik a Szondy várjátékokat, ezzel is adózva hőseink előtt. A kilátásunk fenséges volt, a tiszta nyárvégi időben, bár kissé szeles, de ez itt megszokott. Egész furcsa volt innen látni a Nógrádi várat, olyan kicsi is meg alacsony is, pedig a környezetében uralkodó. Gondolom e várban már többen jártatok, de tudjátok-e azt, hogy Drégelypalánkon, a faluban, 1575-ben a törökök, a templom körül várat építettek melyet kívülről palánk kerített. A várnak ma már a felszínen nincs nyoma, de a templom sok átépítés után is áll. Néhány éve, északi oldalánál faoszlopokat ástak ki, melyek az egykori erődítésre utalnak

Érdekesnek és szépnek találtam Bernecebaráti erődtemplomát, melyet azelőtt nem ismertünk. Védelmi szempontból előnyös lehetett, mert a templomhegy uralkodó, minden irányban meredek, a Bernece, és Kemence patakok övezik. A templomon megfigyelhetők a lőrésablakok és a kerítőfal is helyenként lőréssel áttört, nagy részét újjáépítették.

Hogy melyik volt a legszebb? Arra egyértelműen azt válaszolnám, hogy a Perőcsény -Nagybörzsöny közötti piros sáv jelzésű út, tulajdonképpen egy gerinctúra. Lassan, alattomosan emelkedik, majd egyre jobban a Jancsi-hegyre érve, hatalmas sziklák társasága fogadott minket, meg persze a fára festett jelzés, mert itt is vár állott. Az utunk továbbiakban sem egyszerűsödött, hatalmas sziklák között vezetett kis ösvényen. Egyszer csak szemben megpillantottam Csóványos kilátóját, a Fekete-völgyet és a Nyugati-Börzsöny vonulatait. Percekig bámészkodtunk, majd beírtunk a csúcs könyvbe, hiszen ekkor a 685 m-es Holló-kőn álltunk. Frissen és vidáman indultunk tovább Salgóvárba. E vár a XIII. században épült, de az 1500-as években már, mint lerombolt várat említik, azóta nem épült fel. Számos falmaradvány jól látható és a kaputorony falai is kivehetőek. A sziklába vésett bejáratba beültünk egy kis energiát magunkhoz venni, majd indultunk tovább. Itt már időnként lefelé is mentünk, majd újra fel, megint sziklás részhez értünk, aztán emelkedő következett a Magyar-hegyre. A hajdani várból itt már csak a sáncok láthatók, meg a csúcsot jelző oszlop, 714m a hegy tengerszint feletti magassága. Innen fél óra járás Nagybörzsöny, de miután kocsink nem jött át értünk a másik faluba, így visszafele is elmélyülhettünk a táj szépségében, az őszeleji gyümölcsökben és a gombák "zsivány" világát is behatóan tanulmányozhattuk.

Jártunk a Csóványoson is a várakat keresve. Ami jó, hogy szépen fel vannak újítva a jelzések, jók az eligazító táblák, a csúcs körül padok-asztalok vannak, sajnos a kilátótorony viszont életveszélyes, így nem mentünk fel. Mint ahogy mindig, most is voltak turisták és kutyák is, akikkel beszélgettünk, és meséltük, hogy miben járunk, mire a felelet:" Hát ez igen érdekes, más szemmel fogok járni most már az erdőben, és én is végigjárom ezt az utat." Ezt a mondatot két kutyája feszült figyelemmel hallgatta, és már előre örültek a következő csavargásnak.

Nekünk is lesz következő, de hagyok felfedezni valót nektek is, ezért búcsúzom mára a szlovák turisták által használt köszöntéssel: EGÉSZSÉGETEKRE!

 

KÉPEK:
1/ Nógrád vára elõtt a Hét vezér emlékfája
2/ Drégelyvár bejárata az emlékkõvel
3-4/ Bernecebaráti erõdtemplom
5/ Jancsi-hegy
6/ Kilátás Holló-kõrõl, háttérben a Csóványos
7/ Salgóvár

 

 

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára 

 


Túra helyett múzeumlátogatás

2007

 

 

Vasárnap reggel szakadó esőre ébredtünk. Mintha a Mátrát elhordták volna, semmi sem látszott belőle, akkora "függöny" ereszkedett le a tájra. Így aztán a tervezett túrát elhalasztottam, és Gyöngyös felé autóztunk.

Gyöngyös a szőlő és a bor városa a Mátra lábánál. Nemcsak a történelem viharai tépázták oly sokszor, hanem a tűzvész is. Ezért kevés műemlék található a városban. Ezek, közé tartozik a Mátra Múzeum épülete, az Orczy-kastély.

Azt a területet, melyen ma a kastély áll, 1723-ban a város tanácsa ajándékozta, tisztelete jeléül, Gyöngyös egyik legnagyobb földesurának, Orczy Istvánnak.

A kastély építéstörténetéről ma még hiányosak az adatok. Az 1700-as évek végén épült barokk kastély, mely 1826 körüli átépítésével nyerte az épület mai klasszicista arculatát. A 19. században átépítésre került, és a kastély körül hatalmas angolkertet alakítottak ki, melyet a világ különböző tájairól hozott növényekkel ültettek be. Sajnos ennek a kertnek ma már csak a töredéke látható.

A kastély leányági örökösödés útján először a Szapáryak, majd az Auerspergek, a Westphalenek, végül a Wildburgok tulajdonába került, akik az 1930-as években eladták a városnak. Az épületet ezután többféle módon hasznosították, pl. varroda, kórház is volt, legvégül a Mátra Múzeumnak adott otthont.

2006-ban széleskörű felújítási munkák kezdődtek EU társfinanszírozásban az Európa Terv keretében, melynek I. fázisa 2007 nyarán befejeződött, így újra megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Az épületen belül is vannak még lezárt részek, a park rendbetétele még teljesen várat magára, a befejezés 2008 nyarára várható. Az épület kívülről teljesen megújult, megszépült a két kis bástyával és a kerítés jelentős részével együtt. Akik jártak már itt, azoknak is újdonság, hogy a pénztár a kisvasút felőli bástyában van, majd az "oroszlánok üdvözlik" a vendéget, vagyis a kaput két kőoroszlán őrzi, amelyen a kertbe jutunk, majd tovább az úton a kastélyba.

Belépve szembetűnik, hogy a nagy belső teret üvegtetővel befedték, a járólapokat kicserélték és ruhatárat is kialakítottak. A kiállítások anyagai is teljesen új elrendezésben kerülnek a látogató elé, a modernkor vívmányait is felhasználva. Gombnyomásra különféle ismertetőket lehet hallgatni és nézni, pl. történelmi személyekről, a Mátra állatairól, Gyöngyös műemléki épületeiről stb.

Jelentős vadászati és vadászattörténeti gyűjteménye is van a múzeumnak. Itt nemcsak trófeákat láthatunk, hanem a vadászok által használt érdekes eszközöket, pl. székeket, tölténytartót, csapdákat, poharakat, tányérokat stb. Több teremben is láthatóak az eredeti freskók, melyek a mostani felújítás során kerültek elő, némelyik teljesen épen, nagy meglepetést okozva, mert a létezésükről nem is tudtak. Azt kell mondanom, hogy szépen megoldották a váratlan feladatot, és a nagyközönség számára is élvezhetővé tették a csatajeleneteket és természeti képeket, ábrázoló falfestményeket.

Az egyik teremben felfedezhetjük Hanák Kolos oklevelét. Hanák Kolos emléke előtt, tisztelettel adóznak a turisták napjainkban is. Ö alapította meg a Kárpát Turistaegylet Mátra szakosztályát 1887-ben, hosszú évekig az egyesület elnökeként szervezte a mátrai turizmust, és ő írta a Mátra első útikalauzát is. Így méltán viseli egy mátrai teljesítménytúra a nevét.

A kis és nagy gyerekek kedvence, a mamut csontváz, teljes szépségében pompázik az aulában, de egyéb érdekes csontvázak is láthatóak e gyűjteményben.

Szépen elrendezett tárolókban hosszasan tanulmányozhatjuk a hegység ásványait, kőzeteit. Nagy az anyag nemcsak darabszámában, de némelyik méreteit tekintve is. Különleges élményt jelent a fluoreszkáló ásványokkal való találkozás, ezek egyszerűen varázslatosak.

Nehezen is kerültünk ki a varázslat alól, mivel e múzeum alapos megtekintése több órát vett igénybe. Az esőt ez sem zavarta, rendesen öntözte a környéket, úgyhogy jó döntés volt e másfajta kalandozás.

 

Minden arra járó figyelmébe ajánlom ezen értékes kiállítást.

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára 


Vártúrák a Mátrában

2007. 03.

 

 

Ez egy fantasztikus jelvényszerző mozgalom, melyet 2007 márciusában fejeztünk be (Mezei László és Mezeiné Dobó Klára).

Azért kezdtük el, mert sokszor és szívesen jártuk a Mátrát eddig is, úgy gondoltuk ismerjük is, de amint elkezdtük e túrákat, rájöttünk, hogy még mindig rengeteg új dolgot tartogat számunkra.

A várak megnevezés alatt is sokkal több mindent kell érteni, mert tartalmazza a bronzkori várakat, a középkori várakat, az egymásra épült várakat, a pusztulófélben lévő várakat, az elpusztult várakat, az erődtemplomokat és lehetséges várhelyeket, így összesen 48-at lehet felkeresni. Igaz, hogy 24 után is jár kitűző, de ez minket nem érdekelt, mindet végigjártuk. Ennek igazolása is egyszerű, mert a váraknál a fára vagy külön táblára 3 db pöttyöt festettek fel különféle sorrendben, ezt kellett az igazoláshoz berajzolni, a szép kivitelű túrakönyvbe.

A mozgalom kitalálója és megalkotója: Szádeczky Kardoss Géza, (1181 Budapest, Csontváry u. 39.,06-30-354-3935, www.matrahegy.hu/varak), kinek személyesen is gratuláltam munkájához. A könyvecske és a várak helyszíni jelölése is nagyon jó, egy kivételével mivel a Marhádon nyomdai hiba miatt felcserélődött mind történelmi leírásokat, mind pontos megközelíthetőséget, térképvázlatokat, GPS koordinátákat tartalmaz, igaz mi tájolóval mindet megtaláltuk. Izgalmas volt a könyvet lapozgatni is, aztán kijelöltem, hogy milyen sorrendben haladunk, és indultak a túrák, melynek minden percét élveztük, különösen melyeknél a turistaútról letértünk, és kúsztunk-másztunk az erdőben.

Ugye szinte minden turista volt már a siroki várban, sőt a felújítások eredményeképpen, aki sosem túrázott az is könnyedén fel tud jutni, de ki tudja, hogy e várral szemben áll a Kis-várhegy ahol a bronzkorban vár állott, melyet a középkorban tovább erősítettek? És vajon, aki ezt tudja, járt is ott? A sportpályától meredek vízmosáson másztunk felfelé a sáncokig, mind a bronzkori, mind a középkori sáncok nagyon jól láthatóak, bár méretei jóval kisebbek a Várhegyen épülthöz képest. Amit már fentebb említettem a Marhád is igen emlékezetes volt. Mint a jó turisták, szépen baktattunk az Ilona-völgyben a turistaúton, majd a vízesésből kikecmeregve, csak úgy neki, meredeken a szemközti hegynek, majd egy "zergeösvény" segítségünkre volt egy darabig, aztán jókora sziklák, mire végre felértünk. Jócskán lihegve bámészkodtunk percekig a szépséges tájban, Parád, Recsk és az előző heti utunk kitűnően látszott. Az egyik jelzés néhány méterre volt tőlünk, ezt be is rajzoltuk, majd az útmutatás szerint elindultunk 3-szor a másikhoz, de sehogy sem találtuk. Férjem arcát elnézve átvillant az agyamon, "csak nem akarja feladni?", részemről szó sem lehetett, úgyhogy valami mentő ötlet kellett. Ez pedig az volt, hogy azt feltételeztük, hogy a leírás össze lett keverve a táblákhoz képest. Hát így hamarosan megtaláltuk, és mint utóbb kiderült nyomdai hiba volt, csak mi akkor nem tudtuk.

A markazi vár meglátogatása az azért volt nevezetes, mert ott nemcsak ketten voltunk, hanem az egyesületi túrához csatlakoztunk, melyet Rumcájsz (kimici) szervezett, és hozott magával néhány "rosszéletű" régi ismerőst Újfaluból. Hát, mint tudjuk az emberek, ha sokan vannak a túrákon, úgy viselkednek, mint a birkák, így ezt a régi jó bölcsességet ezen a napon is betartottuk. Nem találtuk a jelzett utat, aztán nem találtuk a várat, pedig néhány falmaradvány is van, aztán elmentem a gombák után, dehogy a többiek miért jöttek utánam, azt nem tudom? Aztán az a hóbortos jelzés balra ment mi meg jobbra, aztán meg lövöldözés volt az erdőben, de a vadászpuska nélkül is űzött minket, a kocsiig meg az én életemet ették, de hogy miért, mikor minden simán ment?

Gyöngyöstarján, Világosvár felkeresése sem volt piskóta, ahogy szoktuk mondani. Szinte már a faluból látszik, hogy hova kell menni, mert a legmagasabbra (815 m) a környéken. A szőlőskerteknél talán a sebességünk miatt, lemaradt a jelzés, úgyhogy folytattuk a túrát "tökön s paszulyon" tovább, végül is semmi gond, hogy a régi erdészházat nem látjuk, hiszen nem azt keressük, vártúrán vagyunk. Szép tölgyes, jó vastag avarral, feljebb fenyőerdő, hát itt is jól emelkedik, majd szép sziklák. Gondoltuk, ha felérünk, akkor elérjük a várat. Á, de rosszul gondoltuk, most meredeken lefelé, aztán újra fel, ha jól számoltam úgy 4-szer játszotta el velünk mire tényleg felértünk. Fenn hatalmas szél fogadott minket, gyönyörű panorámával, szemben Ágasvár csúcsa jól kivehető volt. A várból itt is a sáncok láthatók, bár némi falmaradvány is felfedezhető. A visszaúton rájöttünk, hogy mégiscsak áll az a volt erdészház, és még milyen jó helyen, mert tőle néhány méterre úgy 2 kg fenyőpereszke gombát szedtünk e szép decemberi napon.

Most én többet nem mesélek, kívánom, hogy éljetek át ti is hasonló élményeket. Szép időt és jó túrákat kívánok nektek! Készült néhány fénykép is útközben, de, mint tudjátok, nem lehet mindent lefényképezni, kis országunkat látni, járni és érezni kell!

 

KÉPEK:

01 Mátraballa jelképe, a Csodaszarvas

02 Mátraballa, Erődtemplom

03 Mátraballa, Erődtemplom

04 Tar, Erődtemplom

05 Tar, Erődített udvarház

06 Gyöngyös - Farkasmály, Borospince és étterem sok túra itt végződött

07 Gyöngyöstarján, Világosvár

08 Galyatető látképe a Nyesett-várromtól

09 Hasznos, Cserteri várrom

10 Markaz látképe a víztározóval

11 Markazi várrom

12 Markazi várrom

13 Tarnaszentmária, Várhegy

14 Feldebrő, Erődtemplom

15 Feldebrő, Erődtemplom

16 Gyöngyössolymos, Dezsővár

17 Mátrafüred, Muzsla-tető

18 Mátrafüred, Kozmáry-kilátó

19 Mátrafüred, Bene-vár

20 Kilátás az Ágasvárról, a vár helyén állunk

21 Galyavárból felértünk Galyatetőre

22 Siroki vár

23 Kilátás a Siroki várból

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára 


Csak Nektek! (Critical Mass)

2007. 04. 19.

 

 

Kedves tagok. Szánjatok rám kb. 5 percet és légyszi olvassátok végig ezt a három oldalt, a legfontosabb üzenetem a lap alján található!

 

Vasárnap este, csengetnek, Nagy Sanci jött egyeztetni, a Critical Mass szervezése miatt. Ha akkor ezt tudom, hogy mivel fog járni….

Gyors megbeszélés: Sanyinak és nekem hétfőn reggel a rendőrségre kell mennünk, aztán lobbizni egy kis színes papírt zöldet, aztán nekem kinyomtatni a kérelmeket, útvonal engedélyeztetést, plakátokat, Sanyinak pedig fénymásoltatni.

Hétfő reggel:

Gondoltam mielőtt elmegyek a rendőrségre, előtte kinyomtattatom a plakátokat, beadom a Polgármesteri Hivatalba az útvonal engedélyeztetéshez való kérelmet, és még a kulturális pályázatot is.

Szerencsém volt: Sólya Lacival összefutottam a folyosón, azt mondta úgy is vezetői lesz, így meg is beszélik. Leadtam a kulturális pályázatot Mesinek, szerencsénk van még ezzel sem késtünk. Irány a biciklimért, tekerek a rendőrségre, már késésben vagyok 9:30 lett megbeszélve Sancival. Megérkeztünk.

Jó napot kívánok : Sass András r. alezredes úrral szeretnénk beszélni.

Porta: Szia. Milyen ügyben vagy itt.

Én: A Bihari Természetbarát Egyesülettől jöttünk, szeretnénk rendezni vasárnap a föld napja alkalmából egy biciklis felvonulást, és szeretnénk kérni rendőrségi felvezetést ill. engedélyt a megrendezésre.

Porta: Felszólok. Sajnos vezetői van úgyhogy jöjjünk vissza délután 13:00 h-ra.

Köszönjük. Szia. Viszlát.

Akkor Sanci egykor találkozunk.

Kétfele váltunk: én tekertem ki szentmártonba a papírboltba, Sanci pedig a plakátokat vitte fénymásolni a már meglévő színes papírra.

Nyomtatvány bolt: ingyen nem kaptuk, de laponként 2.- forinttal olcsóbban, és zöld…….

Sanci már nem volt ilyen sikeres. Délután a rendőrségre beállított kb. 50 vagy 70 db fehér fénymásolattal, mert állítólag a hivatalba nem színes a fénymásoló. Kérdem én miért kell ehhez színes fénymásoló? Hát ő magyarázta a csajnak, de még kezdő és nem értette. Fogtam a fejem itt állok 150 db a/3 színes papírral a kezemben most mi lesz. Sebaj, ha beszéltünk az alezredes úrral, visszamegyünk együtt fénymásolni.

Végre bejutottunk az alezredes úrhoz, hellyel kínált minket, majd hozzákezdtünk a mondókánkhoz. A már korábban említett összeg ( 30-40 e Ft), amely a rendezvényünk költsége lett volna, ezt lecsökkentettük sikeresen ( 5- 6 e Ft –ra), köszönhetően Nagy Sanci jóvoltából, aki felvettette hogy nem kell nekünk két rendőr autó, mivel a polgárőrség is velünk tart. Mivel a jogszabály ezt engedi, ezért egy rendőrautót kértünk. Két tiszthelyettessel, ami kötelező. 1 tiszthelyettes óra díja 2202.- forint, a Skoda Octavia szgk. Km 74.- ft + áfáért furikázik, persze ha bérelt autót biztosít a rendőrség ennek a költsége 26.-ft + áfa lesz. Az alezredes úr megemlítette, hogy jó szabályos de elég sok a hülye a polgárőrök között, de amikor Sanci elmondta, hogy ő is az, akkor korrigálásra került a dolog: persze vannak normálisak is….

Alezredes Úr: Na Ildikó, akkor semmi akadálya az egésznek, holnap hozza be a Polgármesteri Hivataltól és a Közútkezelő kht-tól az engedélyt, mink el faxoljuk a Debreceni Rendőrfőkapitányságra, ők megírják a szerződést majd a rendezvény lebonyolítása után elkészítik a számlát. Legkésőbb szerda reggel legyen itt a papírokkal.

Én: A hivataltól meglesz az engedély, de a közútkezelő kht-tól a már több mint 2 hete feladott kérelmünkre még mindig nem kaptunk választ. Nem tudna adni nekem egy telefonszámot hogy beszélhessek az igazgatójukkal.

Alezredes Úr: Sajnos a debreceni Klenoczky Károlynak a telefonszámát nem tudom, de az újfalui igazgatóét igen, hívja fel ő biztos meg tudja mondani.

Köszönjük a segítséget. Viszont látásra.

Sancival ezután visszamentünk a hivatalba. Elmagyaráztam a fénymásolósnak, hogy meglátásom szerint, attól mert egy papír színes, és a nyomtató nem, ez nem zárja ki, hogy színes papírt rakjunk a fénymásolóba, mert úgy gondolom, hogy ezen is fekete lesz a betű. Csodálkozva nézett rám, aztán kértem, hogy legalább egy zöld papírt rakjunk be. Betette, lefénymásolta. Aztán nagy szemekkel nézett rám, hogy igazam van. Végre elindulhat a plakát sokszorosítás. Kell kicsi és nagy egy lapon kettő, majd 30 db nagyítás, de semmi gond ketten megoldottuk. Köszönet neked is….

Közben a lépcsőfordulón már hívtam a Bánáti urat, hogy elkérjem a debreceni igazgatóságnak a telefonszámát, elmondtam, hogy mi a problémánk nagyon készséges volt.

Én: Jó napot kívánok Klenoczky Károlyal szeretnék beszélni.

Sajnos nincs bent.

Elmondtam, hogy ki vagyok mit akarok, így kapcsolták az ügyintézőt.

D. Edit vagyok miben segíthetek?

Én: újból Sz.I. vagyok a BTE egyik tagja. Feladtunk két hete egy kérelmet az önök részére, melyben kérjük a közútkezelő kht-t, hogy a vasárnap megrendezésre kerülő biciklis felvonuláshoz az engedélyt megadni szíveskedjenek. Erre a mai napig nem kaptunk választ, és mivel szerda reggelig legkésőbb le kell adnunk a rendőrségre, ezért kérném a segítségét.

Ügyintéző: Mi már kiadtuk az engedélyt.

Én: Mikor adták ki?

Ü: Önök debreceniek?

ÉN: Nem, mink berettyóújfaluiak vagyunk

Ü: Hát akkor nem tudom, utána kell néznem, hívjon vissza egy félóra múlva.

Én: Kérhetném, hogy hívjon ön vissza, mert mire önnel sikerült beszélnem, végig hallgattam 3 disco számot, a kártyámról pedig le ment a pénz. Köszönöm.

Viszhall.

Csörög.

Ü: Sajnos nem adhatjuk ki az engedélyt, mivel önök akadályozzák a forgalmat. Mivel két főútvonalat is érintünk, ezért erről nem lehet szó semmiképpen.

Én: Elnézést de milyen forgalmat akadályozunk vasárnap újfaluba, még a lámpáknak is fölöslegesen kell működniük, olyannyira nincs forgalom.

És különben is 2 hete feladtuk postán a kérelmünket, két elérhetőség is szerepel rajta, senki nem szólt hogy probléma lenne. Ha tudjuk hamarabb intézkedünk. De mivel sürget az idő és csak ez az egy engedélyünk hiányzik, ezért kérem a segítségét. Másrészről az egész országban vasárnap ilyen megmozdulás lesz. Mi nem akarjuk szétverni a várost, mi egy nemes célért küzdünk. Debrecenben miért engedélyezték?

Ü: Debrecenben sem engedélyeztük

Én: Az előbb mondta, hogy már kiadtuk az engedélyt

Ü: Félreértette, egyébként meg ők mellékúton mennek

ÉN: Bemegyek vasárnap debibe és megnézem, hogy hol mennek. Mellesleg megjegyzem, hogy ha mellékutakon mennek, akkor is nagyobb ott a forgalom, mint nálunk a főutcán.

Ü: Nem tudok segíteni, nincs engedély

Én: Kapcsolja legyen szíves a felettesét.

Ü: Nem tudom kapcsolni

Én: Akkor a portát

Ü: Azt sem tudom

ÉN: Viszhall.

 

Tessék Közútkezelő KHT.

Én: jó napot kívánok Klenoczky Károllyal szeretnék beszélni

Porta: Sajnos nem tartózkodik bent.

Én: Az előbb beszéltem a D.Edittel, neki ki a felettese

Porta: Azt nem tudom

Én: Visszhall.

 

Tessék Közútkezelő KHT

Én: jó napot kívánok Bánáti Lászlóval szeretnék beszélni

B.L: én vagyok

Én: Elnézést kérek a zavarásért, én telefonáltam kb 2 h-val ezelőtt, hogy elkérjem Klenoczky Károly Úrnak a telefonszámát. Sajnos nem sikerült vele beszélnem, csak a D.Edit kolleganővel, aki azt a felvilágosítást adta, hogy nem kapjuk meg az engedélyt, mivel akadályoztatjuk a forgalmat stb-stb.

Legyen szíves segítsen már nekünk ebben az ügyben. Támogat a város, támogat a rendőrség egyedül a KHT. nem akar engedélyt adni. Mi nem akarjuk szétverni a várost, egy nemes célért küzdünk.

B.L: Ki aaaz a D.Edit? Mi az hogy nem ad engedélyt. Nyugodjon meg majd én holnap felhívom a Klenoczky urat. Ha nem adnak engedélyt is lesz engedély. Nyugodtan szervezték tovább a rendezvényt. Holnap délelőtt 11 h-ra körül telefonáljon.

 

Telefonáltam. Kb. 5 alkalommal mire el tudtam érni. Végre beszéltünk. Bánáti Úr elmondta, hogy beszélt Debreceni igazgatóval, és semmi akadálya nincs a rendezvényünk lebonyolításának csupán annyi, hogy a körforgalmat ne zárjuk le. Hívjam fel a Klenoczky urat és tájékoztassam arról, hogy mi ilyenre nem készülünk.

Heuréka. Gondoltam  még akkor én. Mi nem akarunk lezárni semmit.

 

Telefonáltam. Kb. 3 alkalommal. A válasz mindig ugyanaz, nincs bent.

Telefonáltam. Kértem a D.Editet. A válasz rosszul lett.

Telefonáltam. Kértem a helyettesét, vagy valakit……

Kapcsoltak. Egy kedves női hang a vonal túlsó oldalán. Elmondtam, hogy SZI vagyok, a BTE egyesülettől bla-bla-bla, és hogy Bánáti Úr beszélt Klenoczky úrral az engedélyünk ügyében és hogy nem akarunk lezárni semmit stb-stb. Már  nagyon untam…..

A válasz, beszél az igazgató úrral ha vissza jön és telefonáljak.

Telefonáltam.

Még mindig nincs bent. A hölgy adta a felettesét.

Elmondtam, hogy ki vagyok mi vagyok, és hogy ki vagyok!!!!!…..,

Válasz: Nincs engedély, hogy gondoljuk mi, egy ilyen rendezvény lebonyolításához személyesen be kellett volna mennünk egyeztetni, mi lesz a forgalommal, a kamionokkal, hogy mi 2 főútvonalat is leakarunk foglalni egyszerre, egy szó mint száz nincs engedély.

Elmondtam, hogy mi nem akarunk lefoglalni semmit, mink nem a honfoglalók vagyunk, és különben is már meg van beszélve az igazgató úrral és már nem is részletezem tovább….Kapcsolja legyen szíves a felettesét. Válasz: nincs bent. Gondoltam ez is rosszul lett.

Leráztak.

Telefonáltam kb. 1o alkalommal, mire sikerült személyesen az igazgató úrral beszélnem.

Megpróbálom idézni szó szerint: tulajdonképpen nincs is szükség engedélyre, mert ő beszélt Bánáti úrral és az alezredes úrral is, és ha a rendőrség ki ad egy határozatot, melyben vállalja a felelősséget értünk akkor nincs szükség a közút engedélyére. Tehát telefonáljak az alezredes úrnak beszéljem meg vele.

 

Telefonáltam.

Elmondtam, hogy ki mit mondott.

Válasz: Tudja mit Ildikó egye-fene vágjunk bele, jöjjön be meg csináljuk a felelősségi nyilatkozatot.

Így boldogan rohantam a hivatalba a már meglévő hivatali  engedélyért amit a rendőrségre vittem. Porta: te már megint itt vagy, ki vagy te hogy mindig személyesen a nagyfőnökhöz mész? Még jó hogy az embernek ennyi ismerőse van….

Már várt az alezredes úr. Nyilatkozat, kérelem, stb-stb…mindent előkészítettünk, aláírtunk bélyegeztünk. Ígéretet kaptam, hogy faxolni fogják az ügyünket a debreceni rendőr-főkapitányságra, hogy ki ne fussunk az időből, ugyanis az ő engedélyük is szükséges a felvonulás lebonyolításához. De inkább még sem, külön rendőrautó fogja bevinni ingyen bérmentve a papírjainkat a rendőr-főkapitányságra igy a biztos.

Míg az alezredes úr gépelte a nyilatkozatot és kérelmet és határozatot addig beszélgetünk. Kérdezte hogy milyen egyesület, mivel tevékenykedünk.

Meg említettem a sok program mellett azt, hogy szemétszedő mozgalmaink is vannak. Szóval maguk tisztították meg a Csónakázó tót és környékét is. Elmondhatom, hogy büszke volt rátok, és örült hogy egy tiszta környezetbe viheti a kutyáját sétáltatni. Képzeljétek tőlem pedig megkérdezte, hogy maga is bringázik. ÉN: miért nem úgy nézek ki?. Csak mosolygott…Aztán: még alá kell írni Zoltánnak a megbízási szerződést személyesen, úgyhogy küldje be. Megszólaltam, hogy a többit is én írtam alá, persze rendes volt nem csukott le okirat hamisításért. Jó valahogy megoldjuk, de Zoli dolgozik talán ha faxon elküldenék neki.

Megoldjuk Ildikó, majd holnap jelentkezünk.

Másnap: Beszéltem kedvesemmel még nem hívták. Megkért, hogy mennyek be a rendőrségre és intézkedjek. Gondoltam inkább telefonálok, mert Sass kiakad. Telefonáltam. Válasz: viccesen: Ildikó a rendőrfőkapitány úr az újfalui és a jogászunk még nem készítette el a papírt, gondolják hogy az egész rendőrség csak a maguk ügyén dolgozik, de szinte végig nevetett. Sűrű elnézést kérve leraktam a telefont. Majd hamarosan megérkezett kedvesem munkahelyére a fax aláírta, visszaküldte és most már minden okés……???!!!!!!!Reméljük!!!!!

 

Végszó:

Köszönjük önzetlen segítségét az alezredes úrnak, a közútkezelő kht berettyóújfalui illetve debreceni igazgatójának, a polgármesteri hivatal három dolgozójának, akik az engedélyt és a fénymásolást lebonyolították, köszönet  még Nagy Sancinak, Ádámnak, Ványi Attilának és családjának és nem utolsó sorban  Hegedűs Csabának akik segítenek plakátolni.

 

És még valami kedves tagok!

Ha ezek után bárki is hiányozni fog a biciklis felvonulásról, személyesen rúgom szét a valagát.

 

Szoboszlai Ildikó

 


Egy vidám kerózás a berekböszörményi Vígh kertbe

2007. szeptember 16.

 

Szeptember közepén egy remek kiruccanáson vett részt egyesületünk hét tagja. Mivel eddig nem született beszámoló erről az akciónkról vettem a bátorságot néhány sor lepötyögtetéséhez.

A remekül sikerült képeket már megcsodálhattátok honlapunkon, / Juci és Zoli munkái / ezekhez próbálok csatlakozni irományommal.

Ideális kerékpáros időjárás köszöntött bennünket a múzeum előtti parkban a találkozó helyszínén. Már csak a „ legtávolabb” lakó túravezetőre Zolira vártunk egy pillanatot és szárnyalhatott a kis csapat Mezősasig.

Mezősason „frissítettük néhányan magunkat a jól bevált egységben, időt hagyva fotósainknak a helyi nevezetességek megörökítésére .

Utunkat Körmösdpuszta érintésével Körösszegapátiig folytattuk ,itt a református és az ortodox templom lett kivülről lefényképezve. Berekböszörmény és Apáti közötti útról megfigyelhettük a határ túloldalán levő körösszegi várrom monumentális tornyát, el is határoztuk , hogy visszaúton közelebbről is megtiszteljük.

Berekböszörménybe a helyi kisebbség egyik fiatal tagjától érdeklődtünk, hogy merre található Vígh féle kert. Készségesen elkalauzolt a kert kapujáig ,ez is jelezte, hogy házigazdánk nem akármilyen tekintélyt vívott ki magának a faluban. Mint megtudtuk az ökölvívó sport egyik helyi apostola. Kertjét egyébbként egy délceg pulikutyán kívül nem védi méteres falakkal,szögesdróttal. Módszere eddig bevált ,ami a mai világunkban nem akármi.!Házigazdánk kertépítéssel , dísznövénykertészettel és nagykereskedelemmel foglalkozik. Nagyszülei régi kertje helyén és a szomszédos telkeken hozta létre maga és családja édenkertjét. Eljutott élete során a világ távoli egzotikus zugaiba, itt szerzett tapasztalatait és szakmai tudását felhasználva alakította ki birodalmát. A sokféle növény leírására szaktudás hiányában nem merek vállalkozni, de higgyétek el lenyűgöző. A kertben több kerti tó ,borospince ,fóliasátor ( benne különleges madarak) és dísznövény minden változatban. A tavak tisztán tartását lakói biztosítják ( békák, halak, tavirózsák stb) Persze vízforgatás is van , fürdésre is kiválóan alkalmas az arra célra kialakított tó. A kert vulkáni tufából faragott vázái ,díszei Vígh úr kézügyességét, szorgalmát dicsérik, de mint megtudtuk rímfaragásban is jeleskedik(több verses kötete megjelent) A kert megérdemli a biokert rangot hiszen a kemikáliát mellőzik. Nem akartunk visszaélni vendéglátónk kevés idejével és türelmével ezért továbbindultunk a falu központja felé.

A főtéren levő szépen felújított kúria előtt fogyasztottuk el magunkkal hozott elemózsiánkat. Egyesek hagyományos bádogdisznótort tartottak, amihez böllérkés helyet a konzervbontó szükséges. Ebéd után megnéztük a szomszédos református templomot . Nemrégen újították fel, ezért az udvaron láthattuk a torony előző, lecserélt díszeit ,a csillagot és a gömböt. Később vettük észre, hogy a templomudvaron másokkal is osztozunk, a hatalmas fákon egy bagolykolónia aludta déli álmát.

Elérkezett a hazaindulás ideje. A fiatalok és Lali lendületesen startoltak .Imre barátom és én a rajtvonalon ragadtunk egy sör társaságában , csak az út mellett hagyott jelekből láttuk , hogy a csapat letért a körösszegi várrom irányába. Mi is elindultunk tökön-paszulyon keresztül toronyiránt. Lendületünket csak a magyar-román államhatár törte meg, na meg egy hatalmas árok! Értesítettük a többieket hollétünkről akik vissza is jöttek egy kis kalandvágyból, na meg fotózásért. Az éber határőrizetet kijátszva egy ősi magyar várat hoztunk át a trianoni határon (fotókon)

Egyedül Lali nem vett részt az akcióban, /aluvázas bicikli nem alkalmas kukoricaföldön közlekedni. !!/Apátiban a kocsmában kezeltette apátiáját, a falusiakat is elkábítva hőstetteivel.

Mindenki előkerült és indulhattunk Újfaluba. Már csak a kötelező megállóhely Mezősason, egy kis gombakeresés a bihari síkon, és egy defektszerelés fékezte lendületünket hazáig.

Aki részt vett a túrán élményekkel gazdagabban, kalóriákban szegényebben zárta a napot.

 

Jenei Józsi

 


Balatoni kör (öm) ök

Ősződön törpölök

2007. október 30.

 

Játszunk asszociációsat!! Gesztenye, térd, bringa, mazohista, éhes vagyok, vonatpótló busz, „segítsél már ki”, Hévíz, lámpa, kemény ülés, stb. Szóval ezek a szavak jutnak eszembe, ha visszagondolok a szombati napra. Igen arra a bizonyos szombatra, 2007. október 6-ra. Egyesületünk hat darab elvetemült tagja úgy gondolta, hogy körbetekeri a tengerünket, a Balatont. (zárójelben jegyzem meg, hogy egy nap alatt. J). A terveket tettek követték reggel hét óra után egy féllel, a következő álmos arcokat fedeztem fel magam körül: Bus Szilvia, Hegedűs Zoltán, Kis Zoltán, Balogh Tamás, Laukó Ádám. Nyilván, ha magamat is felfedeztem volna az ébredező tagok között, akkor valami nem stimmelt volna, ezzel azt akartam mondani, hogy én voltam a hatodik.

Már a leutazás körülményei is láttatni engedték, hogy nem lesz könnyű. A berettyóújfalui tagok kocsival jöttek, mi ketten Szilvivel pedig a MÁV-ot választottuk, mert nem volt más lehetőség. Az előbbi csapat a Mihály napi vásári forgataggal, dugókkal, sötéttel, Budapesttel küzdött, míg az utóbbi párosnak a vonatpótló autóbusszal, a kosszal, - a kevés hellyel a peronon - akadtak gondjai. A MÁV külön beszámolót igényelne erről, majd a későbbiekben inkább egy blog formájában informálnám a bihari egyesületet.

Térjünk vissza az indulás pillanataihoz! A bőséges alvás után frissen, üdén, kipihenten ébredtünk. Na jó, ez ebben a formában nem igaz. Sokan gyakorolták a hosszú Á betűt a következő formában:  ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. A boltban még feltankoltunk ásványvízzel, aztán nyeregbe pattantunk. Hamar rátaláltunk a kis zöld táblára amely az utunkat jelezte a nap folyamán:

balaton körút. Kicsit gyors volt bemelegítés nélkül a kezdeti tempó, gondoltam magamban. A hideg izmok, izületek ilyenkor sokkal sérülékenyebbek. Tamás és én rövidgatyában indultunk, de nem volt annyira jó idő, mint ahogy az előzetesen mutatkozott. Szántódnál megálltunk megnézni a „határátkelőt” (kompot), ahol felvettem egy nadrágot. Ekkor még nem tudtam, hogy ennek nagy jelentősége lesz. Néztük a szemben lévő partot, Tihany a kicsit ködösebb arcát mutatta, igen távolinak tűnt, és elérhetetlennek. Felmerült a lehetősége annak is, hogy rövidítsünk.

-„Mennyünk át komppal!”

„-Én tartom a számat”

„-Én is, én is, én is”

Jót nevettünk, majd nyomtuk tovább. Balatonföldvárra érkeztünk. Egy srác „még a vonatról” itt csatlakozott volna a karavánhoz, de minden bizonnyal visszahúzta az ágy, és várt a „felszáradásra”. (legalább is ezt írta sms-ben). Mi viszont feltápászkodtunk, nem mintha ültünk volna akár egy percet is.

Ismerős település közeledtét jelezte a tábla.

Balatonőszöd 400 m. Nem Öszöd, ahogy a médiában idézik, helyesen hosszú Ő-vel Őszödnek kell mondani. Na gyakoroljuk csak egy kicsit! Egy, kettő, három: Őszöd, Őszöd, Őszöd. Nem hallom! Őszöd, Őszöd. Na mégegyszer!! Őszöd! Ezaz, így már jobb!! Alakul.

Hogy miről is híres e kicsi települése országunknak. A község honlapjáról egy pár infó:

Az  574 fős település fele nyugdíjas (286 fő) A családok 108 gyermeket nevelnek. A munkaképes lakosság korábban döntően a mezőgazdaságban dolgozott, sokan még ma is aktív földművelést, kisebb részben állattartást folytat.

Itt hangzott el a híres őszödi beszéd is, mely alapjaiban rengette meg a közéletet, hatásai utózöngéi máig meghatározóak. Számunkra nem ezért érdekes. Minket a gesztenyefák érdekelnek, sok kicsi gesztenye, mely az út mellett hever, szép falevelek a vizes aszfalton, ezek sokkal izgalmasabbak. Annyira felkeltették az én érdeklődésemet is, hogy egész közelről akartam megvizsgálni, még annál is közelebbről. Azt hiszem sikerült, erre tanúim is vannak, a fényképek pedig magukért beszélnek. A vizes aszfalton 37.5 km/h tempónál láttam elérkezettnek az időt, hogy a fényképezőért nyúljak, és dokumentáljam az előttem látható hidacskát. Sikerült. Viszont közben nagyon begyorsultam így fékeztem egyet, nem kicsit, nagyot. Az első kerék blokkolt, a vizes faleveleken egy pillanat alatt megcsúszott, és a bal oldalammal végigszántottam a szúrós gesztenyés, faleveles, érdes utat. A fényképezőt az utolsó pillanatig tartottam, hálistennek nem lett nagy baja. Megúsztam karcolásokkal. Bal térd, bal könyök horzsolása, zúzódása.

 

Rímekben így tudnám elmondani:

(megj.: a „Nem tudom az életemet” kezdetű nóta dallamára)

Nem tudom az életemet, hol rontottam én el,

Megcsúsztam a vizes úton,

Mert tele volt levéllel.

Elcsúsztam én halkan, csendben

Őszödön a falevelen,

De be fogok sza*ni.

Ne hagyjál a gesztenyék közt,

Engem felfordulni.

 

(megj.: a „hazugok a gyöngybetűk” nóta dallamára)

Szúrósak a gesztenyék,

Az ősződi aszfalton,

Fényképezés közben,

Jobb ha kormányt fogom.

Nincs nekem már ép testrészem

Hogy ha fáj azt, egész jól kibírom.

Bírom én azt ne ijedj meg,

Csak söpörd fel a leveleket.

Forgassuk a kerekeket,

Tovább az aszfalton.

 

A többiek azzal ugrattak, hogy mutassam be még egyszer ezt a trükköt, ettől inkább eltekintettem. Szilvi beragasztotta a sebeimet, annyira nem örült a dolognak. Már amikor felkeltem és újra biciklin ültem, csak akkor mosolyodott el, féltett a lelkem. Először sajgott az egész testem, bár utána is. A borulás előnyökkel is járt. Eddig a pillanatig álmosan, unottan, kedvtelenül hajtottam. Ezután csak röhögtem magamban, furcsa de jó kedvem lett. Így már nem kellett azzal foglalkoznom, hogy spanoljam magamat, jött magától. A térdem, könyököm zsibbadt mint a fene, éreztem ahogy a természetes fájdalomcsillapító (azt hiszem Endorfin) szétáramlik az ereimben, s egyre könnyebb, s könnyebb tekerni.

 

Őszöd után sokszor eszünkbe jutottak még a gesztenyék, a kicsi szemek, illetve egyéb prominens személyek.

Hamar átsuhantunk Balatonszemes, Balatonlelle, Fonyód, Balatonmáriafürdő, Balatonberény, településeken.

A következő nagyobb pihenő Keszthely előtt Fenékpuszta volt. A Balaton dél-nyugati csücske, ahol a Csülök Csárdában álltunk meg ebédelni, ekkor már majdnem dél volt, a kilométeróra pedig 77 kilométert mutatott.

A társaság nagy része a napi ajánlatot választotta 690-ért: gulyásleves+palacsinta. Hege cserélni akarta volna a palacsintát, másra, még rá is fizetett volna, de az idióta tulaj nem ment bele. Nem fogta fel, vagy nem akarta felfogni a kérést. Sőt akárhányszor kijött mindig össze-vissza beszélt. A leves után kibökte, hogy akkor inkább mégsem csinál palacsintát. De nekünk pedig az kell!! Megvártuk, megettük, s külün-külön fizettünk, hogy minél kevesebb lehetőséget adjunk az átverésre. Mert ez az ember szemmel láthatóan arra ment, -sajnos-, hogy minél több bőrt lehúzzon rólunk. Ami nagyon zavart még bennünket az a fránya hideg. Mozgás után leültünk, fáztunk. Ezért becsuktam az ajtót, ő meg kinyitotta. Ezt eljátszottuk egy párszor, aztán meguntam, nincs mit tenni ez az ember beteg. Az asztalnál fázósan beszélgettünk, Tamás hosszú nadrágot vett fel, Ádám C-vitamint be.

A hévízi kitérőt, illetve a Kis-Balaton kerülőt, a felállított eseti bizottság 1 ellenszavazat mellett elvetette.

Maradt a borús, szomorkás idő. A bicikliút a főút mellett ment párhuzamosan, egy idő után pedig ment egyre beljebb és beljebb, kanyargott balra-jobbra, kis hidakon át, csatornákat átszelve, igazán szép tájakon vezetett az út. Keszthelynek csak a szélét érintettük, nem tértünk be a városba, mindenki csak a teljesítésre koncentrált. A „Vonyarcvashegy” tábla jelezte, hogy lelkes csapatunk már az északi oldalon halad. Ez az északi rész többeket, köztük engem is jobban megfogott. Balatongyörök, Szigliget után a kanyargós körút felment egy kicsit a „mennyországba”. Ez volt az egyik kedvenc részem. A Balatont csak néha-néha láttuk, mi pedig a kisebb nagyobb dombok között éreztük a száguldás örömét. Feltűnt Nemesgulács, Badacsonytördemic, a hullámzások után kedvelt kis falunkba Badacsonytomajra érkeztünk MOST. MUST MOST! Hirdette a veretes tábla. Kedvenc pincészetünk; a Fortuna családi pincészet kínálta finom borait, mustját. A fenti részen hagymás-pirospaprikás zsíros kenyér várta, a pillanatnyilag alacsony szénhidrát szinten lévő bekószáló kerékpárosokat. Megérte megállni. Egy pillanat alatt feltöltődtünk, hát még a kulacsunk. Kiderült hogy ez egy szálláshely is egyben. Megfontolandó ajánlat. Indulás: Most, Must már van a táskában, ott lapul a bor mellett.

Balatonrendes, Révfülöp, Balatonszepezd. Utóbbiról már látszott a Hegyes-tű elnevezésű csúcs, 336 m-es magasságával. Emlékszem Bécivel (öcsémmel) vagy négy évvel ezelőtt már meghódítottuk tesco-s bérelt bájkokkal, nem volt könnyű. Hosszú emelkedők és lejtők után Zánka következett. Szeretem Zánkát. Megálltunk a strandnál, és jöttek-mentek az emlékek, és mi is haladtunk tovább. A Tihanyi-félsziget megint kimaradt, kicsit késésben voltunk. Ádám összeszorított foggal tekert már egy ideje.

Balatonfüreden volt újabb nagy pihenő. A szokásos élelmiszerlánc parkolója mellett, közel egy benzinkúthoz. Az estére készülve páran sört vettek, mások pattit. Lassan ránk esteledett. Ez volt a baj, mert Szilvinek a bringájára elfelejtettem lámpát hozni, pedig nekem kellett volna elrakni. Bocsi. Így a gyenge fejlámpán fényénél -amit a kormányra ragasztottunk egy szalaggal-, kellett kóvályognia a sötétben. A sötét lelkileg nagyon le tudja lombozni az emberkéket. Eleve nem tudunk akkora sebességgel haladni, mint ahogy szeretnénk. Az utolsó etap kínszenvedés volt. Ádám a betegséggel, Szilvi a lámpahiánnyal, Tamás a fájó lábával küzdött. A többieket is megviselte kicsit az egész nap, illetve a sötétes rész viszontagságai. Balatonfűzfő, majd Balatonaliga után tudtuk, hogy már nem sok van hátra. A csapat sebessége egyre csökkent. Amikor megláttuk a Siófok Üdülőtelep táblát kellemes érzés fogott el. Mindjárt vége, pedig most kezdődött el. Amikor betoltuk a szállásra a biciklit fülig ért a szánk. S készül egy pár célfotó. Szép pirospozsgás, kellemestől jobban elfáradt arcok vigyorogtak vissza rám. Megcsináltuk gyerekek!!! Több mint 200 km! Egy nap alatt!!

Tanulságok:

-Mihály napi vásárral számolni kell!!

-Vágányzárral számolni kell!!

-Az étteremben számolni kell, külön-külön!!

-37-es tempónál lehet fényképezni, -csak lejtőn óvatosabban-, gesztenyéket, leveleket kerülni kell!!

-próbáljunk korábban elindulni! (minél kevesebb időt töltsünk sötétben tekeréssel!)

-betegen lehet érdemesebb otthon pihenni!

-lámpát minden résztvevőnek hozni!

Nagyon tetszett az északi rész, oda egy külön túra keretében azt hiszem érdemes lesz visszamenni.

Gratulálok mindenkinek!!

Na, ezt is megcsináltuk. Külön gratulálok Szilvinek, egyesületünk első női tagjának, aki 200 km felett biciglizett, és első ízben teljesítette a távot!! Úgy, hogy az eddigi legnagyobb távja a Bcs-arad volt.
Külön gratu Ádámnak, aki betegsége ellenére eljött, és összeszorított foggal, valahogy végigszenvedte a kört!

„Gratula Kis Zolinak és Balogh Tominak, akik szintén először teljesítették a Balcsi-körtúrát, és egyéni rekordot döntöttek.” (forrás: hege: fórum)
Gratula Hegének és Levinek is!

 

Levi

 


Országos Kék-túra
Budapest (Rozália téglagyár) - Dobogókõ - Pilisszentlászló

2007. szeptember. 28 - 30.

 

 

A minap olvasgattam a márciusi börzsönyi és Rám-szakadék túrát és eszembe jutott, hogy bizony csak meg kéne emlékezni a mostani túráról is. Ha nem is litániával, de egy pár szóban mi is történt, mi változott a múltkori túrához képest, mi volt szép és jó, mi volt nagyon nem jó...vagyis hogy milyen volt a túra!

29-én szombaton indultunk el otthonról abban a szellemben, hogy pénteken úgyse tudnánk már túrázni és minek fizessünk plussz egy éjszakát! Lehet érdemes lett volna mégis csak pénteken elindulni. Miért is? Mert kár utazással tölteni azt a napot, ami teljes egészében a rendelkezésre állna a túrázáshoz! Terv szerint reggel 6-kor indultunk Zoziékkal, csak sajna Kecskeméttõl nem tudtunk idõben elszakadni. Sajnos a technika ördöge közbe szólt! De ez így szokott lenni általában, ha nagyon ki van számolva az idõ. Ez egy Murphy! De legalább kalandos volt! Barkácsoltunk Fiatot autópályán és pihenõben, vontattunk Fiatot autópályán (ez a nem semmi), voltunk szerelõnél, meg sokszor Hipermarketben! Már-már azon gondolkodtam, hogy érdemes lett volna az Auchanbe szervezni a túrát, annyit idõztünk ott. De legalább Timiék találtak ócsón micrót!

Kb. délután egy óra körül érhettünk Pestre! A nagy fõvárosi forgatagban egy helyen egy kicsit meg is kavarodtunk aztán meglepõen simán találtunk "ingyenes" parkolót a "buszterminál" közelében. Felszálltunk a buszra és már megállíthatatlanul közeledtünk a START-hoz. Csak "rossz" szervezõként nem néztem meg hol kell leszállni és bizony egy megállót vissza kellett gyalogolni! Sebaj! Úgy is gyalogtúrázni vagyunk, csak az idõ volt szûkös! Kb. du. 2 óra fele elindultunk a túraútvonalon végig (cirka 4 órás késéssel). Az eleje egy kicsit kaptatós volt, de közel nem volt annyira vészes, mint a börzsönyi túra. Bár a végére még ott volt a Dobogókõ! És oda lett szervezve a szállás! Szép lassan haladtunk és azt találgattuk, hogy vajon mikorra fogunk a Dobogókõre érni! Közben az se jött jól, hogy mivel "KÍVÁNCSIAK VOLTUNK AZ EGRI VÁR NEVÛ LÁTVÁNYOSSÁGRA", ezért letértünk a kékrõl, hogy megtekintsük! A valóság az, hogy enyhén eltévedtünk, és itt bosszulta meg önmagát, hogy mindig elõre siettünk! Így akik le voltak maradva, azok hamarabb értek a Túristaház romhoz, mint Mi (Zozi, Levi, Szilvi, Füli, Timi)!
A Stomfeld Aurél Turistaház romját egyékbént sehol nem találtuk, hisz már rom se maradt belõle. Csak valószínûleg azon a magas hegyen állt, mielõtt le nem égett volna. (szerk: Kevély)
Innen egy laza lefele menet és már hamarosan Csobánka határába értünk! Megjegyzendõ, hogy már-már lassacskán el kezdett sötétedni! Hívogattam is a szállásunkat, hogy ugye nem gáz, ha kb. este 10-re érünk oda! Persze miért is vették volna fel!

Már-már lemerült a telefonom annyiszor hívtam, de mégsem vették fel! Este 8-kor aztán nagy nehezen felvette a nõ, és tájékoztatott, hogy nem tud rólunk, úgyhogy jó lenne, ha keresnénk más szállást! Kicsikét ideges lettem! Kérdeztem, hogy lehet ez, mikor befizettem a rózsaszín csekket?! Azt mondta, hogy õ nem kapta meg és ez alapján készítette volna el a szobát! De jó fej! És mennyire felelõtlen! Hihetetlen, hogy nem írta fel, hogy ki hány fõre foglalt náluk szállást! Én is felelõtlen voltam, hogy nem bizonyosodtam meg abban, hogy rendben lesz a szállás! A további túrák szervezéséhez biztos tanulságul szolgál ez a malõr! Egyébként halkan megjegyezném, hogy nem Én voltam a gyökér, mivel a csekkre azt a címet írtam, ami neten szerepel! Illetve a nõ is azt az irányítószámot diktálta be telefonon! Utána néztem pár nap múlva! Igen! A neten rosszul szerepel az irányítószám, de ez nem mentség az Eötvös Lóránd Turistaháznak! Rossz gyakorlat, hogy csekk alapján készítik össze a szobát! Természetesen minden túrázót figyelmeztettem erre az OKT fórumon! Ami továbbá felháborított, hogy mennyire lekezelõen fogadott a vezetõ. Lekezelõen beszélt velem és bunkó volt. Végül az elõleget ideadta, de ez akkor is rosszul esett!

Öröm az ürömben, hogy új szállást kellett keresnünk! Hegének köszönhetõen lett is! Olcsóbb, jobb és közelebb! Képzeljétek mennyire volt ez megváltás, hogy nem kellett még 4 km-t felfelé baktani! Hát igen! A rutin! Hege rutinos alkudozásban és feltalálja magát! Nem esik pánikba! A szállás Pilisszentkereszten volt, szinte ***-os! Nagyon jó volt megpihizni! Timivel még este 10 körül (miután lemaszíroztuk egymást :-) ) lementünk a presszóba inni egy sört, majd nyugovóra tértünk! El is fáradtunk, úgyhogy jól esett az alvás. Biztosan horkoltam, de mivel csak Timivel voltam egy szobában így ez nem zavart senkit! Õ úgy is hozzá szokott, hisz sokáig elviselte!

Másnap folytattuk a túrát! Jött a várva-várt 4-kmes szakasz 450m szintkülönbséggel! Vagyis elsõ hallásra meredek! Nem okozott egyébként komolyabb gondot senkinek! Szép lassan halladtunk! Próbáltuk Zozival segíteni Anitát és Mónit, hogy átvettük a táskájukat! Kaptunk is érte Dobogókõn sört! Sajna rohanni kellett tovább így nem igazán idõzhettünk sokat a hegyen! Azért megnéztük az egyik kilátót, ami nagyon szép volt! Simán lehetett látni a Börzsönyt (ahol nem is olyan rég már jártunk) a Dunát és a háttérben ott sejlett a Tátra is! Kár hogy rohanni kellett! Végül is kb. 5-re értünk Pilisszentlászlóra, így nem tudtunk elmenni Visegrádig! Így is este kilencre értünk haza!... Azt hiszem! Ja és Kecsón Timiék hozták el az utolsó leértékelt micrót! Mekkora mák!

Köszönet mindenkinek, aki eljött!

Gratulálok Móninak, aki ilyen kitartóan teljeseítette a nem is olyan könnyû terepet! Gratula Anitának is, hisz õ se volt a legjobb kondiba, de kitartott!

Én már csak tudom milyen lehetett a helyzetük! Mégis sokszor türelmetlenkedtem! Ezért elnézést! Hege jól mondta, hogy türelmesnek kell lenni azokkal is akik nem bírják úgy a tempót! A Börözsnyben rám is mindig várni kellett! És általában meg is vártatok! Most nekem kellett volna türelmesebbnek lennem! Remélem azért tetszett, a túra és leközelebb is eljöttök! Remélem mindneki eljön legközelebb is! Próbálom lazábbra venni majd a programot! Odafigyelek erre! Ez az egyik tanulság!

Zozi - Te voltál a fõ türelmetlen! Mindig nyavajogtál, hogy délutánra haza akarsz érni!
Legközelebb pontosítjuk, hogy mikorra érünk haza és ha neked nem jó, akkor ne gyere! És ez vonatkozik másra is! Bár utólag kiderült hogy igazad volt abban, hogy nagyon sokára érünk haza! Ezért legközelebbi túra úgy lesz szervezve, hogy utolsó nap leginkább az utazásra menjen el! Vagyis figyelembe lesz véve hogy hamarabb érjünk haza! Fõleg Hegének és Nyuszónak lehetett rossz, akik este 11-re értek haza! Hál Istennek éppségben!

Gratula a többieknek is: Hege, Nyuszó, Levi, Szilvi, Timi, Laci, Zozi, És nekem is!

Számomra nagyon tanulságos túra volt! De egyébként minden percét élveztem! Fõleg az volt jó érzés hogy sportoltam és élveztem! Nem fuldoklodtam, nem szuszogtam, nem esett anyira nehezemre! És ez a rendszeres mozgásnak és a cigarettáról való leszokásnak köszönhetõ!

Találkozunk legközelebb!

U.i.: Más is írjon beszámolót! És keresd a Kék-túrát az iwiw-en is!!!

Varga Zsolt (fuleee)

 

Vissza a lap tetejére ▲


Kiképző túra

2007. szeptember. 22.

 

 

Felvirradt a szombat, a hírhedt kiképzőtúra napja. Este 6-kor gyülekező a múzeum előtt. Induljunk hát! Természetesen semmit nem tudtunk, ugyanis ez a túra a titkos úti cél, titkos táv, titkos feladat és nincs bővebb információ körébe tartozott… Sajnos Norbi, a kiképző nem tudott eljönni velünk, így szerepét Zoli vette át.

Beültünk hát a kocsiba és a kis csapat (Kinga, Kimici, Zoli, Enci) elindult a Vekeri-tó irányába, a túra helyszínére. Kis kitérővel, már-már sötétben 7 óra tájt kezünkben térképpel, nyakunkban tájolóval elindultunk a kitűzött úti célok felé.

Első helyszín a térképünkön a Cigány-domb volt. Első feladatunk, hogy megtaláljuk a piros L jelzésű túraútvonalat, ami nem is volt olyan egyszerű. Ugyanis a tó melletti erdőbe behívó jelzés és vele együtt az ösvény is eltűnt. Zolinak az volt a feladata, hogy ne szóljon bele az útvonaltervezésünkbe. Mivel a túra egyik célja az volt, hogy mi magunk is meg tanuljunk tájékozódni a térképpel, tájolóval ismeretlen terepen. Zoli egyszer csak nevetve megszólal: - Nem azért nem segítek, mert nem akarok, én se tudom, merre kell menni! (Ezt kb. fél óra keresgélés után mondta) Végül átvágtunk egy tisztáson az  evezőpályához és annak mentén haladva megleltük a piros L útvonalat.

Gyalogoltunk, gyalogoltunk sártócsákat kerülgetve, fejünkön fejlámpával, és végre megtaláltuk a Cigány-dombot. Kis erdő borította, körülötte tanyák pihentek. Kutyák vad csaholása hallatszott felőlük. Gyönyörű volt a csillagos égbolt, megtaláltuk a Nagy Göncölt, az Esthajnal csillagot, a Marsot, és a Cassiopeiát.

Továbbindultunk a Honvéd-sírok felé. Már majdnem telihold volt ezért spóroltunk a lámpával. Az erdőben kicsit sötétebb volt, mint a tisztáson, nem világított be úgy a Hold fénye. Ááá, mondom nem kapcsolom fel a fejlámpámat, látok én anélkül is! Meg is lett a következménye: placcccccs… Hát igen bokáig merültem bele a jó kis ragadós sárba. Zoli: várj, várj lefényképezlek! És én süllyedtem tovább a sárba a cipőm pedig kezdett beázni. Három napig száradt a bakancsom mielőtt le lehetett volna vakarni róla a sarat. Na mindegy.

Az erdőben haladva egész úton gombákat találtunk. Láttunk nagy őzlábgombát, sárguló csiperkét, bimbós pöfeteget, és gyilkos galócát is. Tizenegy óra körül egy ültetett erdőben megálltunk. Következtek a szituációs gyakorlatok. Kis praktikák, amelyek sokat segíthetnek egy túra alkalmával, ha az embernél van kötél és feltalálja magát.

Első feladatunk két fa között átjuttatni a csomagunkat. A két fa egy patak két partját szimbolizálta. Kimici pillanatok alatt felkötötte a két fa közé az egyik kötelet. Majd azon áthurkolva a másik kötelet, rá pedig Zoli táskáját kötve átjutatta a csomagot az egyik „partról” a másikra.

Ha már a csomagok átjutottak, nekünk is át kell jutnunk az akadályon. Először csimpaszkodva a kötélen, majd pedig két kötél segítségével (egyiken állva, másikba kapaszkodva) biztonágban átjutott mindenki a túlsó partra.

Harmadik feladatunk már kicsit nehezebbnek bizonyult. Egy kb. 5 méter széles folyón kellett átjuttatni a tesztcsomagot. A folyó felett középen egy fa ívelt át keresztbe. Ezt használtuk segítségül. Kinga és én a part egyik oldalán álltunk. Kimici pedig a másik oldalon várta a fejleményeket. Összekötöttük a két kötelet, végére pedig fadarabot. Legalább 20 percig szórakoztunk azzal, hogy úgy feldobjuk  a kötelet, hogy felakadjon vagy rácsavarodjon a faágra. Már sírtunk a röhögéstől Kingával. Kimici csak állt a túlparton és várt és várt. Zoli pedig betelepedett két fa közé és forró teát kortyolgatott, két nevetés közben. Egyszer csak nagy nehezen rácsavarodott a kötél a fára, rákötöttük a végére a csomagot és átlendítettük. Bummmm. Belecsapódott a földbe a csomag. Hopssz, egy kicsit hosszúra hagytuk a kötelet. Természetesen fentről kiakadt a kötél. Kinga egy faággal kihalászta a „folyóból” a csomagot. És kezdhettük elölről az egészet. Utána már tapasztaltabbak lettünk, elég hamar rácsavarodott a kötél a fára, és a csomagot is jóval feljebb kötöttük. Most következett Kimici ideje. Elég sokat unatkozott már a túloldalon. Végre átjutott a csomag. Csupán fél órát töltöttünk vele. Nem rossz átlag. Na mindegy. Leszedtük a kötelet, mert persze ez is a feladat része volt. Nem hagyhatjuk ott, még szükség lehet rá. Volt is!

Utolsó feladatunk a sérült tesztbábu (Zoli) elszállítása hordágyon. Nekiláttunk hát megfelelő faágakat keresgélni. Hamar össze is jött a kellő mennyiségű alapanyag. A kötelekkel összeerősítettük őket két csomóba, majd ezek közé másik két kötelet fontunk. Hamar kész is lett a hordágy. Feltettük rá Zolit és már szaladtunk is a sérülttel. (Szerencsére nem kellett hazáig hoznunk…).

A szituációs feladatok befejezése után folytattuk utunkat a Honvéd sírok felé. Hajnal 1 óra körül már elég hűvös volt az idő, de mi meneteltünk tovább. Már Debrecen alsó utcáit is érintettük. És az volt a legszomorúbb, hogy ez már messziről látszott. Több illegális szemétlerakó helyre bukkantunk nem kis mennyiségű széttel ellátva.

Nemsokára megérkeztünk célunkhoz, kicsit elidőztünk ott és továbbindultunk vissza a Vekeri-tóhoz. Hajnali fél háromkor ért véget kiképzésünk. Hazaindultunk. Zoli mindenkit kirakott itt-ott a városban és végre alhattunk egy nagyot.

 

Enci

 


Szent István-napi délelőtt a Csonka-toronynál

2007. október 3.

 

A Bihari Hírlap cikke:

 


Nagykereki kerótúra

2007.08.26.

 

Újabb kerekezés, gyülekező a múzeum előtt. Mire odaérek Lali már ott feszített a tuti járgánya mellett, kölcsönös üdvözlés 8. Alig érkeztem meg, már sürgeti az indulást, nem tudom hova siet, ez a nap erre van szánva, vagyis hogy mozogjunk egy kicsit. De lám meglepetés, szinte nem hiszek a szememnek újabb kerékpáros jelenik meg a színen Juci személyében. Közelebb érve közli, hogy ő nem biztos, hogy jön, mivel semmi sem kötelező, úgyhogy nem is firtatjuk tovább a dolgot. Valószínű Lajos látványától gondolta meg magát, csak ez lehet az indok, mi más? Lassan 8 óra, eldördül a startpisztoly, úgyhogy elköszönünk és indulunk. Alig érünk a sorompóhoz, meg csörren a telefonom, Sanyi türelmetlenkedik, hogy mikor jövünk már. Ugyanis lusta volt a találkahelyre jönni és úgy beszéltem meg vele, hogy 9 kor találkozunk a hídnál, de még csak 8 óra 7 perc nem értem mi ez a sietség? Mondjuk nem kevés udvarlásomba került, hogy eljöjjön velünk.

A túl parton indulunk a 42-es hídig földút és szépen haladunk a nagy természetfelelős is kegyes volt hozzánk, jól elkészítette a mai fényviszonyokat, a díszlet pedig szinte tökéletes, szerencsére Lali hátul jön. A hídon túl köves az út, szinte olyan mintha közúton mennénk, csak itt nincs forgalom. Mire ezt megszoknánk, következik egy jó kis kővel megszórt szakasz, mondhatni nem egy kerékpár álom. Megússzuk komplikációk nélkül. Hamarosan a gáborjáni szivattyútelephez érkezünk 9 óra egy kis pihenő, aztán tovább, ki a váncsodi útra és a hídon át Gáborján. Sajnos nagyon fontos dolgunk van, úgyhogy keresünk hamarjában egy üdítőforgalmazó egységet. Megtalálva, Lajos füleit nyújtásos igénybevételnek tettük ki, az előző napi Lajos nap ürügyén. Számára ez azzal járt, hogy neki kellett prezentálni az inni valót.

Eme eseményeken túlesve indultunk tovább Hencida felé, csak most már a jobb parton. Ahogy haladtunk kerestem a térképen feltüntetett gátőrházat, helyette csak két kútgyűrűt találtunk. Csak nem csőlakó volt a gátőr, vagy csak lebontották? 10 órára a hencidai hídhoz értünk. Innen közúton mentünk tovább Nagykereki fele, alig-alig van forgalom. 11 óra és beértünk Kerekibe. Közel a délhez ebédlő helyet keresünk és találunk egy nedvesség kiszerelő egység mellett. Éhünket és szomjunkat oltva tovább indulunk Bojt irányába. A falut elhagyva megpillantjuk a beérkező kék jelzést. A következő lejárónál Sanyi javaslatára lefordulunk, hogy átaraszolunk a bojti útra, és azon megyünk visszafele. Az elején elég jól járható, de hát a földutaknak van egy csalafinta szokása, hogy ha a közút felől jónak mutatja magát az még nem biztos, hogy azon valahová el is lehet jutni. Most éppen ez történt, ez volt az utolsó, hogy túravezetői mivoltomban hagyom magamat befolyásolni, töredelmesen bevallom, meginogtam. De, hát nem adjuk olyan könnyen, továbbmegyünk egy Lali hajához hasonló sűrűségű kukoricatáblán. Nem elég ez, hogy ilyen úton kell mennünk, még egy őz is kiröhögött bennünket, na ez már több a soknál. Sanyi bűntudatát ápolandó utat próbált keresni, és talált is egy remény foltot a tarló átlós sarkánál egy híd formájában. Jobb ötlet nem lévén megcéloztuk és elindultunk keresztül a tarlón, remélem ez a biciklim nem jár úgy, mint a másik, hogy a túra után lefekszik, mint a fáradt teve. Sanyinak megsúgtam, hogy kezdheti a pénzét gyűjtögetni az új paripámra és felvázoltam neki igényeimet. Nem igazán tudott azonosulni a gondolattal, pedig mindennek ő az oka. Mondjuk Lali feje is átment vörösbe, főleg aztán, hogy mint a metronóm egyenletes kattogással hozta tudomásunkra, hogy őkelmét nem ilyenen viszonyokra alkották. És most fogtok meglepődni, hogy hol vagyunk? Újra az előbbi kék jelzésnél, hát ennyi erővel jöhettünk volna azon is. A híd után aztán igaz földúton, de már tudunk jobban haladni. Jó fél óra gurulás után végre megtaláljuk a bojtról kivezető utat. Mit mondjak, ha azon jöttünk volna, akkor szerintem nyertünk volna legalább egy órát. Úgy tűnik "ami a rövidebbnek látszik az nem biztos, hogy közelebb is", micsoda bölcsesség. A másik meg az, hogy "járt utat a…" meg ilyesmi. 12:50 lett, amikor a vadgazdaság kerítéséhez értünk.

A hencidai hídnál komoly döntést hoztunk, márpedig hogy aszfalton fogunk vissza menni. Így hát a hídtól Gáborján fele vesszük az irányt. 13:20 körül bóklásztak a mutatók mikoris a gáborjáni "utcai mezítlábos csapat stadionja" mellet elhaladtunk. És 14 óra mikor váratlanul ismét egy Lajos nap tört ránk, hát bizony ezt meg kell ünnepelni. Be is tértünk a falu széli "Vadász féle" vendéglőbe. Lajost "le sem lehetett volna beszélni" róla, hogy megvendégeljen bennünket. Ha már ilyen "erőszakos", hagytuk magunkat. Az ivós elfogyasztása után indultunk haza. Útközben jött az ötlet, nézzük meg az általam is aug. 20-án megismert Fehér templom romját. Nekik is legalább olyan meglepetést okozott, mint nekem 20-án. Éppen ekkor karambolozott az óra a 15-össel. Ezzel a "túra elérte célját" Lali szokta mondani a régi szép időkben. Aki a pedáltaposáson részt vett: Csetreki Lali, Tikász Sanyi és jómagam, azaz Kimici. Szívesen láttunk volna még bárkit a csapatból, remélem ez így is lesz legközelebb. Minden esetre mi jó éreztük magunkat.

Kimici

 

Vissza a lap tetejére ▲


  Keleti-Parti Party

2007.08.9-12.

 

 

A 0. nap előtti napok:

Miért menjek vagy miért nem az volt számomra a töprengés tárgya.

A nem megyek döntés mellett volt, hogy épp most zsúfolódtak be a „tegnapra kellett volna” kuncsaftok, ezek azok, akik felébrednek ma, és azonnal kell valami és bele sem gondolnak, hogy valami elkészültéhez idő kell. Ők azok, akik feltalálták az időugrást, csak neki ne ugorjanak valaminek. És amikor félreteszek egy épp készülő munkát, és hozzá fogok elkészíteni az ő „sürgősnek mondott” munkáját és szólok neki, hogy elkészült az alkotás, akkor napokat kell rá várni, míg hajlandó lesz el szállítani.

A megyek döntés mellett volt, hogy új tag vagyok, és jó lenne megismerkedni azokkal a tagokkal, akikkel még nem találkoztam. És gondolom ők is kíváncsiak arra a „kimici” név mögé, bújt elvetemült pocogányra, akinek néhány szösszenete már itt a honlapon megjelent. Na meg a életkorátlagot is fel kell tornászni néhány évvel. Na de a döntéshez hozzájárult, hogy Józsi mondta, hogy ki akar menni, segíteni a móló körüli takarításban. És megszületett a döntés, megyek én is. Aztán meg Lali jelezte, hogy ő ki akar menni a partira, akkor nekem is ott helyem. Mondjuk a takarítást nem mertem neki mondani, mert hátra mozdítóra nem volt szükség.

 

A 0. nap (csütörtök):

Hát megyünk takarítani. 17 óra érkezik a kis piros autó és Józsiék, irány a Keleti part, sorompó, megérkezés. Terep felmérése, hát szó, ami szó ez sem mostanában volt rendbe téve, és ugyanabban az időszakban lehetett itt kultúrember is, ami az eldobált dolgokból látszik.

Már jónéhányan tevékenykednek a stégen, üdvözlés és lássuk, mit lehetne tenni. Józsi a nádvágást részesíti előnyben, aztán a különböző italok göngyölegeit kezdi horgászni, én a kitermelt zöldet villázom a partoldalba, majd megszervezem a göngyöleg összegyűjtését és kisszállítását a kukába. Ezt követően megismerkedek „fuleee” főhorgász mesterrel, akire meglepetés erejével hatott, hogy én vagyok „kimici”. Akivel aztán hínár horgászatot fejlesztjük a tökélyre a gereblyére kötött kötéllel. A stég előtti hínár nagy részét sikerült kihalászni amit villával kifuvaroztam a partoldalba. És megérkezett a felmentő sereg „hegével” együtt, aki a csapat üdvözlése közben súlyos balesetet szenvedett az épp kiemelésre került hínárcsomó következtében, pólójára új áruazonosító kód került, mégpedig az „iszapos pötty kód” formájában. A munka közben bizony jól eltelt az idő, mi ennyit tudtunk segíteni, úgyhogy búcsúztunk a holnapi viszontlátásig és indultunk haza.

 

Az 1. nap (péntek):

½4 óra a megbeszélt találkozó Lalinál, már az összepakolt felszereléssel. Többen furcsán megnéztek a „civilizált” kisváros utcáján. Hogy fehér embert, vagy turistát nem láttak azt nem tudni, na de had csodálkozzanak. Begurulok Lalihoz, már az ő szamara is fel lett málházva, „elkéreztetem a családtól”, úgyhogy lehet indulni. Nyeregbe pattantunk és irány Bakonszeg, természetesen Lali a tőle megszokott „gombászó stílusban”  jól lemaradva, pedig kifejezetten jó idő volt és még a „majd én megmutatom” autósok is otthon maradtak.

½5 sajnos technikai okok miatt kénytelenek voltunk pihenőt beiktatni a KOCCINTÓ nevű agysejtrombolónál. Ha jól emlékszem valami sárgás és barnás színű folyadék arcunkba öntése okán. Itt is rendesen megszemlélték érdekes módon megpakolt pedálgépeinket. Úgy tűnik a helyiségben „tevékenykedő” urak is megfestették rólunk magukban azt a bizonyos piktúrát, ami nem biztos, hogy hízelgő számunkra. Az is biztos, hogy mi sem ecsetelgettünk róluk sokkal különbet, hogy ne maradjunk adósok. Indulás tovább a Keleti parton. Nem egy aszfaltút, de az én csotrogányomnak meg sem kottyan, míg Lali szuper gépe egyre jobban kattog. Haladunk tovább az előbbi sorrendben, néha megvárom Lalit, nehogy féljen. Egyik alkalommal visszanézek, és Lali jön, mintha dunnát köszörülnének. A vasúti hídnál átkompolunk és már célegyenesben vagyunk, már csak a sorompót kell leküzdenünk és megérkezünk a parti színhelyére, az óra ½6.-ot mutat.

Begurulunk az udvarra, kisebb derültség mikor meglátják a kétkerekű dúshajú teherhordó daliát, és egy szalmakalapos és hátizsákos komoly úriembert szintén két keréken, ezek voltunk mi. A padok körül ismerős és ismeretlen egyesületi tag, valami zöldségfélék tisztogatásán és darabolásán ténykedik. A padok végénél takarékon égő szabadtűzön bogrács, valami pirul benne, vagyis pirulna, ha égne rendesen a tűz. Az evezőnél Ildi a főszakács, valami slambucról beszél, már hogy ebben az ibrikben az fog készülni, hát mindenkép jobb mint a mákoslecsó. Mondom Lalinak, hogy ma ne menjünk tovább, úgy néz ki itt lesz kaja. A padoktól kissé távolabb kisebb sátortábor, úgy döntünk mi is, gyarapítjuk a felhozatalt, azaz mi is felépítjük az éjszakai nyughelyünket. Kisebb tanakodás, hol is alapozzuk meg álmainkat, valószínűleg nekünk sikerült a legjobb helyet megtalálni. Lali az építésvezető, ugyanis övé a sátor, ez most kivételes alkalom, hogy rá mertem bízni. Néhány perc és áll a vár, kipakolás, elhelyezkedés. A sátor az négy személyes, így jut hely a hátizsáknak és többi cuccnak is belül, meg aztán jó lesz demarkációs vonalnak, MIT LEHET TUDNI. Ahogy e tevékenységen túl vagyunk, megnézzük a bogrács körüli eseményeket. A tészta továbbra sem akar pirulni, úgy néz ki nem egy szégyellős fajta, vagy még mindig nem ég rendesen a tűz. Ez utóbbi volt a probléma, Prométheusz hiányában kénytelenek voltunk mi jobban szítani. Na végre a pirulás fokozódik, és következhetnek a többi összetevők és az ízesítés. Nagyon izgatottak vagyunk most már csak lesz vacsora. Izgalmamban Lali ízlelőbimbóit pofányi „redgold”-al megtuningolom ezt ő emésztő szervébe továbbítja, konklúzió: Lali szereti a pirosaranyat. Mondjuk a tubust el kellet dugni, nehogy függő legyen. Többeknek könny szökik a szemébe, csak nem a szovjet almától (vöröshagyma), hanem röhögéstől. Ezt követően úgy néz ki, hogy egyesületi tagok lettünk mind hárman. Ezt abból tudtam meg, hogy megkaptuk a tagkönyvünket és az egyenpólót. Laliban egy kicsit túltengett a dicsekvési vágy és rögtön beöltözött, mondjuk nem árultam el neki, hogy itt ezzel nem lehet felvágni, ugyanis itt mindenkinek ilyen van. Eme események közben a bogrács tartalma egyre jobban kezd slambucformát ölteni hála a fakanálmozgatónak (ezt ott mondjuk nem mertem volna mondani, de itt a gép mellett roppant bátor vagyok). HÚRRÁ KÉSZ !!! Tányérral és evőeszközzel járultunk a bográcshoz, mint hívők az oltárhoz az ostyáért. És aztán áldoztunk a gasztronómia oltárán. Az asztalok környéke elcsendesedett, ugyanis mindenki táplálkozott. Jól lakottan álltunk fel az asztaloktól, KÖSZÖNJÜK a finom étket az alkotóknak! Most már volt idő a terepszemlére, így nyugtáztam a tegnapi munka eredményesen folytatódott, tehát a vállalt takarítást elvégeztük a vízben és a parton is. A kezdeti állapotokhoz képest a környezet jó nagy lépést tett a kultúráltság felé. A csapat a vacsora után szétszéledt volt, aki kívülről megáztatta a bőrét belecsobbanva a Keletibe volt, aki evezős vízijárműhöz folyamodott volt, aki csak simán elterült valami ülő vagy fekvő alkalmatosságon elnyúlni, mint alföldön a furulyaszó és volt, aki ezek mellé füstölő (vagy, és) habozó ajzószereket is használatba vette, ezek hatásai a hangulat emelkedéséhez nagyban hozzájárultak. Lassan a nap is kezdte előkészíteni pizsamáját lefekvéshez készülődve, közben nagyokat hunyorított. Na mondom, nemsoká előkerülnek a duruzsoló vérszívók és lesz nekünk JAJ. És íme egy pozitív élmény, ennyire rossz ízű vérem lenne? Már a szúnyogoknak sem kell, az egész hétvége alatt talán egy sem kóstolt belém, vagy találtak nálam finomabbat. Ez alatt beüzemelésre került a zenegépnek kinevezett számítógép, és az akusztikus élmény mellé vizuális is jár így villózó fények is megjelentek. Ezt követően egyesek különböző szintű táncba kezdtek: totyogás, ugrálás, billegés, vonaglás, és ezek közötti átmenet. Volt olyan is akit nem lehetett semmi áron táncba vinni, valószínűleg ő nem szereti ezt a műfajt művelni és csak nézelődőként vesz részt a mulatságban (ebbe a társaságba tartozik a beszámoló szerzője is, bocsi). Sajnos fáradt voltam, így úgy döntöttem, hogy nyugovóra térek, így az út porának lemosása után elhelyezkedtem előkészített hálózsákomban és kész voltam hajóútra az álmok tengerén. Úgy néz ki, hogy az előbbi mondaton a közelgő fellegek is meghatódtak, mivel a könnycseppjeiket a sátor oldalára potyogtatták. Csak hogy kiderült, a közmondások nem hazudnak, ez vonatkozik a „Ki, mint veti…” kezdetűre is, sőt most leginkább erre. A bajok forrása a sátorállításra vezethető vissza, ugyanis az én fekhelyem alatt kisebb huppli tartózkodott úgy deréktájon. A sátrat este már nem lehet áthelyezni, esetleg majd holnap, meg amúgy sincs kedvem hozzá, majdcsak lesz valahogy?!? De azért lehet, hogy valami altatódalra lesz szükségem pl.: „Aludj el szépen kimici…” valami ilyesmi. Azért aludni csak kéne. Hanyatt fekve úgy sajnos nem megy, mert az imént említett hegykoszorú és én egy szép kis mérleghintát alkotunk, így nem lehet aludni. Oldalt fekve viszont a derekamon elhelyezkedő úszógumi horpadt be hol egyik, hol másik oldalon, hát így sem lehet aludni. Hason fekve viszont teljesen más csak a zúzámat nyomja de azt NAGYON, NAGYON, NAGYON. Na itt alvás nem igen lesz, pláne álom. Azért néha-néha sikerült egy-egy kicsit hunynom, mondjuk egy kezdő grillcsirke nem forog annyit, mint én, valószínű azért kellett reggel tájoló, hogy ki találjak a sátorból. Velem ellentétben Lali viszont a jobb 1-en rendesen rázendített és még variálta is, én is inkább aludtam volna, mint hallgatózok.

 

A 2. nap (szombat):

5 körül Lali felébresztette a kakasokat, és azt olyan hangosan tette, hogy kénytelen voltam én is felkelni. Ismét a bajok, a huppli negatívja megjelent az oldalamon, és ha csak ott jelent volna meg. Előnye is lett a dolognak mivel a huppli rekonstruálhatóvá vált, én, mint öntőminta funkcionáltam volna. Nem kevés idő telt el, míg újra felvettem az eredeti gnóm alakomat. A terep egész csendes volt, a sátrak felől különböző eredetű neszeket és zörejeket véltem hallani, Lali viszont magát nem hazudtolta meg NAGY betűvel suttogott. Minek ez a visszafogottság? Mosakodás gyanánt megejtettük a csipaszervizt. Felmérve az esti eső utáni terepviszonyokat meg kellet állapítani, hogy csak egy sovány felhő tartama billent a talajra. A legnagyobb meglepetés, hogy a tegnap szított tűz még parazslott, ami szülte az ötletet, hogy élesszük újra és a tegnapi higított slambucot melegítsük fel és takarítsuk be a bogrács tartalmát. Így is történt, a melegítést követően bekanalaztuk, igaz néha találkoztunk imitt-amott olyan elszenesedett valamivel. Hurrá nem lesz hasmenésünk, az aktív szén adagunk is meg volt. Alig végeztünk a táplálkozással, megjelent egy gyűrött sellő, nem más, mint Ildi. Lali felajánlotta segítőkészen épp most készülő kávénak nevezett löttyét, amiért cserébe lenyúlta egy szál cigivel. A reggelészeti beavatkozások után frissen üdén és kívánatosan jelentkezett az imént felajánlott forró fekete ébresztőért. Aztán, hogy így kivégeztük a maradékot újabb ötlet el kéne takarítani a főzőedényt. Ami természetesen vízmelegítéssel kezdődik, aztán mosogatószer szivacs és súrolás. 9-10 óra tájt kezdtek megjelenni az ébredő magyarok, épp mondani akarom „Aki éjjel legény az…” kezdetű mondást, aztán magamba szállok, sajnos mi Lalival már lassan se, éjjel se nappal, azaz napszak függetlenek vagyunk?!?

Reggeli tornaként kisebb „bridge to bridge” kerótúra szervezésébe kezdek, a teljesítéséhez négyen leszünk, és indulunk is. Vasútihíd, túlpart, közútihíd és vissza. Visszaérkezve kisebb tumultus a bogrács körül, valami ismét készül talán? Most Imi a szakács, valami gulyásleves féle rotyog, csak a hús nem akar kiolvadni. Hát mit mondjak, alig várom az elkészültét, ugyanis a pedáltaposás leamortizálta a reggeli slambucot. Na végre a merőkanalat lehet aktivizálni, de úgy látszik ez is léghűtéses leves, pedig rendesen hallatszik a látószervek kopogása. Közben megtelnek az asztal körüli padok, mint ősszel a sürgönydrót. A szakácsnak hízhat a mája, táplálkozik a csapat, és valószínűleg ízlik is, mert a kondér kiürült. Köszönjük! A társaság kisebb sziesztába kezd leplezve az étek feldolgozás biológiai folyamatát. Ezt követően szorgos készülődés nem soká kezdődik az eszement vetélkedő. Az előkészületek alatt kilátogatok a partra, és mit látok Lali egy kenuval kimerészkedik a vízre egyedül, és mentő mellény nélkül. A megmentésén gondolkozva a legjobb megoldás talán a káddugó kihúzása jelentené, de erre szerencsére nem kerül sor. A vetélkedő a tagság rafinált megosztásával kezdődik. Természetesen a legjobb csapatba kerülök. Az első feladat, hogy úgy kell összekapaszkodni, hogy a legkevesebb ponton érintsük a talajt. Összekapaszkodunk és sikerül az ötlábú piramist megalkotni, míg a másik csapat csak hat lábon tud megállni, mivel néhány nehézsúlyú versenyzőjük is van. Következő feladat a faltörő kos, vagyis egy sisakra erősített szeggel kell egy felfüggesztett lufit kipukkantani, úgy hogy valaki felveszi a sisakot és két pocogány faltörő kos módjára mozgatja. Ezt követően slágerfelismerés következett, sajnos csak a „Color együttes: Féltelek” című számát tudtam felismerni, de azt csak egyedül én, a többi zene nem az én korosztályom műfaja. Aztán a vízzel töltött lufi dobálás következett, ami nagy derültség közepette zajlott. A vers olvasás almával szájban, hát ez hahotarekordokat döntött. Közben hangulatlohasztó fellegek gyülekeztek, reménykedtünk, hogy nem fog esni. Ezt a filmslágerek felismerése követte, nekem kb. egyet sem sikerült felismerni, nem semmi teljesítmény. A köpőverseny sem volt nevetésmentes, ez abból állt, hogy babszemet kellet kinder tojás kukójába beleköpni, amit a csapattárs szájában tartott. És most következett a nekem legjobban tetsző. Eldobált csikkeket kellett összeszedni a lehető legtöbbet (ezt majdnem kihagytam). Épp hogy befejeztük ezt a fordulót, az egyik leskelődő felhő nem bírta tovább eleredt a könnye a röhögéstől. Védekezés gyanánt sátraink és az épület védelmébe menekültünk. Mikor az eső alább hagyott az épületben folytattuk a vetélkedést. Két olyan feladat következett, amibe nem csak mi a billentyűzet is belepirult, úgyhogy leginkább csak a feladat ismertetése zajlott le. A tojás elkapó verseny már a parton folyt le, ez sem okozott kevesebb derültséget.  Eredményhirdetés, úgy néz ki bunda volt a dologban, mert a másik csapat nyert. De megérkezett a kárpótlás, a jutalom, azaz két torta. A tortákat nagyon köszönjük! Közben folytatódott az élmények megbeszélése. Kicsit később Lali hozta a hírt, sár van a sátorban. Kérdésemre, hogy hogyan került oda, amire válasz, hogy ő vitte be a papucsán, erre én kétségbe vontam Lali RAM funkcióit. Hamarosan kezdődik valami filmvetítés, azt már én nem várom meg, elteszem magam holnapra. Bemosakodtam és bebújtam hálózsákomba, még a háttérben hallottam néhány filmrészletet. Már az álommanók kezdtek készülődni, én meg gondoskodtam a sötétről. Már a filmek is előkerültek, mikor Lali megjelent, mint popón lőtt ármány, ettől összeszedelőzködtek és elvonultak. Nem kevés energiámba került mire újra elő tudtam csalogatni őket. A srác ezt az akcióját többször is megismételte, az utolsó alkalommal még arra is vetemedett, hogy a sátorban gyújtson rá. Jeleztem neki, ha még egyszer felébreszt, meghirdetem a bokszmérkőzést a fogainak. Úgy tűnik, hogy meggyőző érv volt, mert sikerült végre ott tartanom a manóimat, már a huppli sem zavar annyira, vagy kisebb lett, vagy megszoktuk egymást. Szokás mondani, hogy „Lakva ismeri meg…”.

 

A 3. nap (vasárnap):

A következő élőkép 5 óra körül ugrott be, gondolom, hogy mondanom sem kell ez a sátortársam hatására történik meg. Hogy a berzebub simogassa meg buksi fejét. Nincs más hátra, mint előre én is felkelek. Következnek a frissítészeti beavatkozások, végleg eldőlt, hogy felkeltem. Valamit reggelizni kéne, mondjuk, süssünk szalonnát. Csakhogy a tűz nem ég, tehát tűzgyújtás. Míg a tűz magához tér, előkészületek, és kezdődhet a zsírcsepegtetés. A reggelit csak egy jelenés zavarja meg, a tegnapi démon újra feltűnik. A csere akció fekete löttyért cigi, mint tegnap. Közben a bográcsban is melegszik a víz az elmosáshoz, viszont mi már nem tudjuk elmosni, mivel nem soká indulunk haza. Kezdődik az összepakolás és a sátorbontás, aztán búcsúzás a fentlevőktől és indulás. Átvállalom Lalitól a sátor és a szivacs szállítását, így sokkal jobban haladunk, mint idefele. Szépen haladunk, viszont a KOCCINTÓ-nál újra csak meg kell állnunk, mivel a zsíroskenyér szomjazik, úgyhogy meg kell itatni. Aztán indulás tovább, szép lassan haza érkezünk.

 

Eltelt ez a jó kis hétvége, a célját elérte, sok új ismerőst szereztünk, volt buli, volt vetélkedő és ami a legfontosabb jó hangulat. Hiányoztak akik nem tudtak vagy nem akartak eljönni, ne csüggedjetek jövőre újra lesz Keleti Parti, és találkozhatunk, rajtam nem múlik.

 

Kimici

 

Vissza a lap tetejére ▲


Szent István-napi rendezvények a Csonkatoronynál

2007. augusztus 24.

Először került  megrendezésre augusztus 20-án a Bihari Természetbarát Egyesület által egy úgynevezett "családbarát" délelőtt a Csonka-toronynál. Az Egyesület tagjai egész délelőtt várták az érdeklődőket, fiatalokat és időseket egyaránt, játékos feladatokkal, programokkal. Érkeztek is szép számmal a kicsik a szüleik, nagyszüleik kíséretében. A feladatok első látásra talán egyszerűnek látszottak, mégis volt, akinek nehézséget okozott végigsétálni a "bíbictojással" az akadálypályán vagy egy rajzszöggel ellátott sapkával kilyukasztani  egy lufit. Öröm volt látni, ahogy a kis gyerekek mosolygós arccal tették a helyére a kirakó utolsó darabját, vagy amint  épp a többieknek mutogatták saját készítésű  térképüket. Minden lelkes próbálkozót az Egyesület egy apró ajándékkal jutalmazott meg. De nem csak a kicsik, a nagyok is épp oly'  nagy örömmel és kitartással csinálták végig a feladatokat. Érdekes és hasznos dolgokat tudhattunk meg a szelektív-hulladékgyűjtésről az Egyesület elnökétől, Hegedűs Zoltántól. Kiderült, néha nem is olyan egyszerű eldönteni melyik szemetet melyik kukába is kell dobni. Az egyesületi programok mellett volt lehetőség lovaglásra és ijászkodásra. Nem is kell mondanom, mindkettő hatalmas sikert aratott. Aki a nagy hőségben egy kis felüdülésre vágyott, felfrissülhetett az "ingyen víz" sátornál. Szerintem nagyon eseménydússá sikeredett ez a délelőtt. Remélni sem mertem, hogy ennyien leszünk majd. Örömmel töltött el, hogy nagyon sok család látogatott ki a Csonka-toronyhoz. De nem csak engem tett boldoggá, hanem azokat a gyerekeket is, akik nagyon kevés időt tudnak eltölteni a szüleikkel, nagyszüleikkel ebben a rohanó világban. Most övék volt az egész délelőtt. Remélem jövőre is találkozunk.  Aki szeretne többet tudni az Egyesületünkről, vagy szeretné megtekinteni a délelőtt képeit, az látogasson el a honlapunkra: www.btbe.fw.hu Végül pedig köszönet az Egyesület tagjainak, akik megszervezték és lebonyolították a programokat.

Daróczi Enikő

 

Vissza a lap tetejére ▲


Szent István-napi rendezvények a Csonkatoronynál

2007. augusztus 20.

 

 

A Bihari Természetbarátok augusztus 20.-a délelőttjén a Csonkatoronynál igen változatos programokkal készültek, ahol mindenki megtalálhatta a kedvére való elfoglaltságot.

A herpályi templomrom dombján 14 sötétzöld pólós BTE tag szorgoskodott azért, hogy hét ügyességi játékkal mindenki hasznosan töltse el az ünnepet.

Az előző este vihara után senki sem tudta, mekkora érdeklődésre lehet számítani. A napos idő azonban előcsalogatta a családokat, fiatalokat, akik szinte soha nem látott tömeget alkottak a torony körül. Jó volt végignézni a több mint 200 érdeklődőn, akik igyekeztek a feladatok mindegyikén próbára tenni ügyességüket.

A kerékpárral érkezők két keréken, a gyalogosok bíbictojást egyensúlyozva teljesíthették az ügyességi pályát, ahol karika és kislabdadobáson, hídon és szűk fatörzsek között, alacsony léc alatt, szlalom és egyensúlypályán, kakukktojást a fészekbe helyezve kellett a célba érkezni.

Igazi élmény volt a legkisebbeknek a bihari térképkészítés, ahol a kistérségünk nevezetességeiről készült ikonokat ragaszthatták az általuk megrajzolt és kiszínezett turistakalauzra. A hitelesség kedvéért a térképekre jelkulcsot, méretarányt, címet is fel lehetett ragasztani.

Amíg a kicsik rajzoltak, ollóztak, addig a nagyobbak és a szülők a „Hulladékgazdálkodj okosan!” játékban dönthették el, a nyolc kuka közül melyikbe kell dobni az előre összeválogatott szemetet. Az ismeretanyag elsajátítása mellett lehetőség nyílt az egyénileg felmerült kérdések, a kakukktojások megvitatására is.

A generációk összefogására volt szükség a „Városi Látnivalók Kirakóján”, ahol előbb a kirakó egy mozaikjához kellett kiválasztani a megfelelő történeti leírást tartalmazó képkeretet. Ezután a gyerekeken volt a sor, a keretben a mozaikokból össze kellett állítani a darabjaiban heverő Leventeházat, Református templomot, Múzeumot, Csonkatornyot vagy a Postapalotát.

Nem kellett fafejűnek lenni ahhoz, hogy valaki sikeres faltörő kos lehessen. A felcsatolt bányászsisak segítségével már könnyedén ment a madzagon lógó lufi kipukkasztása – a sisakra erősített rajzszeggel persze.

Aki még ezek után is bírta erővel, az detektívként a Mátra sűrű erdejébe vethette magát, hogy megtalálja az eltűnt tenyészcsődört, Szélvészt. A nyomkövetéshez segítségül egy iránytűt adtunk, ami segített megfejteni a természetben hagyott árulkodó jeleket.

Természetesen senki nem tért haza üres kézzel, az iskolakezdést segítve minden játék után hasznos és szép tanszereket, irodaszereket ajándékoztunk. Emellett a betűk szerelmesei kedvükre válogathattak a hazai természetbarát kiadványokból.

A korabeli öltözéket viselő hagyományőrző íjászok jóvoltából különböző erősségű íjakkal és harci eszközökkel lehetett a céltáblára találni. Szintén nagy sikere volt a lovaglásnak is.

Azt hiszem elfogultságtól mentesen elmondhatom, hogy egy nagyszerű délelőttöt töltött el a város apraja-nagyja eme méltó helyen. A játékok alatt készült fotók megtekinthetők egyesületünk honlapján, a www.btbe.try.hu weboldalon.

Remélem a rendezvény nem marad folytatás nélkül, hiszen a megjelenők száma is bizonyította, igenis hajlandók vagyunk egy kicsit kimozdulni a zöld övezet irányába.

Amit ígérhetek: mi ott leszünk jövőre is! De aki több kikapcsolódásra is vágyik, az keressen fel bennünket a fenti honlapon, hisz hétről-hétre a legváltozatosabb programokon törjük a fejünket. Önnek, neked, érted, értünk.

 

Hegedűs Zoltán

 

Vissza a lap tetejére ▲


Délibáb futás – Hortobágy

2007.06.30.

 

Negyedik alkalommal rendezték meg idén a Délibáb futást. Egy korábbi futóversenyen szereztem róla tudomást, megszervezve az oda vissza utat, ugyanis Kecskemétről 3 órás út vezet odáig. Kb. egy hónappal előtte már elhatároztam, ha törik, ha szakad ott a helyem. Két táv közül választhattunk, ki-ki a maga képességéhez mérten. Levi és Sanci a kb. 6 km-t, Ványi Attila és jómagam a 16km-t. Akkor még úgy gondoltam lesz időm készülni, de a napok egyre csak teltek, előneveztem, természetesen nagy lelkesedéssel a 16km-re. Gondoltam mi az nekem, még sosem futottam 10km-nél többet, hát eljött az idő hogy próbára tegyem, tegyük magunkat. További hatalmas lelkesedéssel megnéztem a tavalyi versenyen készült képeket, amelyek „egy cseppet” aláásták nagy lelkesedésemet. A hatalmas kietlenség, a puszta, sehol egy árnyékot adó fa, egy lenge fuvallat, csak a száz ágra sütő nap, a verejtékcseppek, az elszánt tekintetek. Azt hiszem valóban látták a délibábot. Hátborzongató, kegyetlen, rémisztő, mégis vonzó, hívogató érzést kelt bennem. Igen, nekem is ott a helyem.

A napok csak múltak én pedig alig futok valamit, sőt inkább biciklizni járok. Közben megkapom a levelet, hogy 27-én államvizsga (továbbiakban: áv), te jó ég, 30-án futás. Teljes káosz, nem tudom mitől vagyok idegesebb - szegény Levi - az áv miatt, vagy hogy nem tudom majd lefutni. Tudtam hogy vizsga után teljes agyi amortizáció lesz (ami be is következett), pedig mentálisan toppon kell lennem hogy le tudjam futni a távot. Teljes kétségbeesés, nem fogom bírni a pusztában, ahol nincsenek szurkolók az út szélén akik erőt adnak, bátorítanak, lelkesítenek.

Áv után két napom lett volna a regenerálódásra, de nem volt rá időm, így teljes gyomorgörcs, csak abban bíztam, hogy annyi feszültség van bennem hogy az kitart a célig.

Eljött hát 30-a reggel, amikor is Levivel összepakoltunk és elindultunk a buszhoz, amely elvitt minket Hortobágyra. Egy lényeges momentumot elfelejtettem. Délután 14:00-kor van a rajt. Azt hiszem ehhez nem kell mit hozzáfűznöm. Szerencsére aznap nem volt az a tikkasztó forróság, a napot felhők takarták, mely egy kis menedéket nyújtott. Csak reménykedni tudtunk, hogy a felhők végig kísérik a napunkat, és úgy is lett. Egy óra után pár perccel megérkeztünk, már nagy volt a jövés-menés, néhány ismerős arc, gyors köszönés, rajtszám átvétele (egy szivacsot is kapunk), öltözés, kezdem elfelejteni az elmúlt hét fáradalmait, izgalmát, csatlakozás a többi melegítő futótársunkhoz. Egyre jobban átjár a bizsergető érzés, mely elfeledteti velem kik vagyunk, honnan jöttünk, itt mindenki egy és ugyanaz, közös cél vezérel bennünket. Már csak 20 perc a rajtig, még egy korty víz, melyet a szervezők készítettek a futók számára, jó kis hortobágyi, sárgás színű, enyhe mellékíze van, mint a kútvíznek. De arra jó hogy nyakon öntsem magam frissítés gyanánt. Lassan gyülekeznek a rajtnál, nekünk is oda kell menni, hogy jó helyről indulhassunk. Egyre forróbb a hangulat, a speaker tényleg oda való, csinálja a hangulatot, még el sem indultunk de a pulzusunk már az egekben – ekkor már biztosan éreztem hogy meg tudom csinálni, magával ragadott a hangulat, az adrenalin, elfelejtve minden fáradságot, gondot és problémát. Pörgős zenére tapssal, ugrálással, hullámzással ütjük el a hátra lévő 10 percet melyet a speaker irányít, majd következik a visszaszámlálás: 10, 9 , . . 2, 1 és rajt.

Elindult a közel 1000 főt számláló mezőny, lépésről lépésre, egy éles balkanyar után láttuk amint a mezőny vége még csak akkor teszi meg az első lépéseket, mikor az eleje már szinte látótávolságon kívül volt. Kb 3km-ig együtt haladt a két táv. Levi és Sanci tartották a velem lépést, majd a 3km-nél szétvált a mezőny. Levi elmondása szerint őket nem vitték bele teljesen a „málnásba”. Tulajdonképpen 3 km után kezdődött a híres és hírhedt pusztai futás. Először azon kellett akrobatázni, hogy a bokáig érő pata nyomokban ki ne törjem a bokám. Az útakadályokon szerencsésen túljutva felnézve fellélegeznék, azonban egy hatalmas porfelhőt látok magam előtt, melyet a futók hagynak maguk mögött légzési nehézséget okozva ezzel a mögöttük loholóknak. Ekkor kicsit felment a pumpám, mert még a vizes blokkot sem láttam, hogy egy kicsit felfrissüljek, ekkor már elég poros és száraz volt a szám. De szerencsére volt egy kis ember aki elterelte a figyelmemet, ugyanis próbáltuk egymással tartani a tempót, néha lehajrázott, majd kiköpte a tüdejét, majd lemaradt, újabb kísérlet és újabb és egyszer elveszítettem és sosem láttam többet, és ekkor feltűnt a várva várt nedű. Mint a sivatagban az oázis. Gyors mosakodás, ivászat, csak víz van, egy pohár a számba, majdnem tüdőre ment, majd egy a fejemre, hogy magamhoz térjek és futás tovább. A semmi közepén, ahol a száraz fűszálon kívül semmi nem látható egy szabálytalan négyzet alakban hozták vissza a mezőnyt a rajt irányába, így a sarokpont közelében teljesen jól látható volt, (illetve nem látható) a mezőny eleje, majd elfordulva a mezőny vége. Körülnézve teljes megnyugvással töltött el, hogy legalább akkora sor kígyózik mögöttem mint előttem, ergo; valahol a közepén vagyok. Örömömre minden kilométer jelezve volt, így 8 km után nyugtattam magam, hogy már a felén túl vagyok, innen kevesebb van előttem. 10 km-hez érve órámra pillantva megállapítottam, hogy a legjobb tempómat nyomom, talán egy kicsivel jobbat is, egy halvány remény átfutott az agyamon, ha ebben a tempóban nyomom tovább talán jobb időt megyek mint terveztem. Ekkor még úgy éreztem van erőm és bírni fogom. De tudtam hogy innen kezdődik a java, mind mentálisan, mind fizikailag. Ekkor már kezdtem érezni a bokám, a térdem, jöttek a hullámvölgyek, volt, hogy úgy éreztem nem haladok, volt, hogy megtáltosodtam és mentem mint egy buldózer. Egyszer csak ostorcsapkodásra lettem figyelmes, felnézve csikósokat láttam, majd néhány szekeret, amelyekkel kihozták a kíváncsiskodó népet. Majd elértünk egy hodályhoz ahol feledhetetlen illatok fogadtak minket. A 12. km tábla után nem messze láttam egy 4-es táblát. Gondoltam hogy innen már visszafelé számolják a kilométereket, de miután a 4-es után egy 5-ös táblát láttam, már nem egészen értettem a dolgot, hogy akkor most mi van? Mindezek után egy 14km-es tábla következett, és ekkor megvilágosodott, hogy egybe esik a két táv. Itt már elég sok nyűgöm volt, a bokám, a térdem minden lépésnél éreztem, a talpam, szűkössé vált a tüdőkapacitásom. Még hátra volt jó két kilométer, ami ilyen állapotban elég fárasztó. Ráadásul elég rossz útviszonyok voltak a végén, téglatörmelékkel feltöltött földút, vasúti sínen való keresztül haladás, majd a töltésről egy b*i meredek lejtőn le, vagy lépcsőn, mikor a combom már beállt, (konkrétan leülni sem tudtam segítség nélkül). Majd a „kertek alatt” elfutva egy keskeny járdán, ahol a belógó faágaktól és a sétáló emberektől nem férsz el, mikor már vonszolni is alig bírod magad nem hogy felesleges mozdulatokat tenni. Az utolsó másfél kilométerre rátapadtam egy férfi emberre, akivel próbáltam tartani a tempót, ami nem volt könnyű feladat. Végre hallani a zajt a célnál, de vajon még mennyi lehet hátra? Újabb bal és jobb kanyarok! Indulhatok, vagy még várjak? Teljes útvesztő! Sosem lesz vége!? Egyre tisztábban hallani a hangokat a célból, már biztosan nem lehet sok hátra, hát hajrá, lesz ami lesz. Minden erőmet összeszedve otthagytam az úriembert, majd feltűnt a híd mögötte a cél. Ekkor már alig bírtam emelni a lábam, lassan nem érzékelem a külvilágot, még egy lépés és még egy, már csak pár méter. Körbenézek, egyedül vagyok, nincs senki a nyomomban, de nem engedhetek ki, még egy kicsit bírnom kell.

Felpillantva az eredményt jelző órára a könnyeimmel küszködtem ahogy áthaladok a cél alatt. Nemhogy végig csináltam, 10 perccel hamarabb értem be a tervezettnél. 1óra 20perc alatt sikerült legyűrnöm a távot. Alig tudom lassítani a lépteim. Megpillantom Levi meglepett arcát – még nem vártalak! Büszkén igyekszik felém én meg csak kapkodok levegő után. Levi próbálna átölelni, de én örülök ha állni tudok.

Izzadtan, porosan, fáradtan, meggyötörten, csurom vizesen de boldogan értem be a célba.

Az eredmény: legalább 5 vízhólyag a lábam úján, csak támaszkodva tudtam leülni aznap és másnap mert a combon bedurrant, de megérte. Gondolkodás nélkül újból bevállalnám.

Számomra ezekért a dolgokért érdemes felkelni, ez éltet, ad erőt a küzdéshez, kitartáshoz, a holnaphoz, egy szép és boldog jövőhöz.

 

Szilvi

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


  Éjszakai gyalogtúra

2007.07.21.

 

Nem tudni, hogy a jelentkezők száma miért duzzadt nullára, de úgy döntöttem mégis csak el kéne menni. Kevés rábeszélés Lalinál és igent mondott. Kicsi változás a túra útvonalában és az időpontban, így hát Berettyóújfalu -> Káló part -> Bakonszeg -> Berettyó part -> Berettyóújfalu, vagyis folyóparti körtúra lesz, indulás este 10 óra, tali a műhelyemnél.

Este 9 óra készülődés: beöltözés, birodalmi portaposó, takarmány és várni Lalit. Várakozás közben különböző csípő, szúró, harapó, szívó, rúgó állatok akarnak gasztronómiai kéjvágyuk martalékává tenni kisseb nagyobb sikerrel. Kezdenek már a fényesek is dolgozni ügyesen, megoldották az átúszást a világosból a sötétbe.

10 óra, Lali feltűnik az utcán, és a kapuból alig halhatóan 200 tB hangerővel beszól. (kis magyarázat a tB jelentésére: decibel[dB] -> kilobel [kB] -> megabel[mB]  -> terabel [tB] közöttük a váltó szám 10000 ez a kimici féle mértékrendszer) vagy is a körforgalomnál hallották, hogy megérkezett. Mondjuk Lali hangját túrán meglehetősen ritkán lehet hallani, ugyanis lábai rakosgatása oly annyira leterheli a processzor kapacitását, hogy többszöri kérdésre lehet belőle kicsikarni belőle választ, ami kissé bőbeszédűen így szól: „HALLOM”. Ez is csak az út elején és végén következhet be, mivel máskor hallótávolságon kívül helyezkedik el. Tehát mi következik ebből, csak ülő helyzetben közlékeny, amikor valami becsület karbantartó helyen szomjunk ápolásával foglalatoskodunk. Erről igazán a csaposok tudnának mesélni, ugyanis Lali szereti a teljesítményét reklámozni. Az ő általa értelmezett teljesítmény a valóságosnak valamilyen hatványozott értéke. Amikor a személyzetet visszazökkentjük a valóságba, akkor ő durcás maszkot helyez fel ábrázatára.

Kisebb tiltakozása ellenére pohárnyi fekete lét kínálok neki megivás céljából. A második önkéntes gyalogos duó útra kész.

¼ 11 indulás Előhalásszuk éjjel látó készülékeinket. Lajos hátizsákjából előkerül lámpának álcázott fénykardja, én sem akarok lemaradni, homlokomra biggyesztem fejlámpámat. Az út közepét ítéljük a legalkalmasabbnak lábaik bejáratására, mikor is mellettünk terem egy olyan jármű, aminek a tetején is féklámpa van, piros is és kék is, valószínű érdektelenek vagyunk számukra, ez Lali társaságában meglepő, ugyanis tovább gurulva őriznek és védnek. Hétvezér street aztán BNA utca és Káló part. Csoda jó idő van, a napközbeni kánikula után kifejezetten élvezet a gyaloglás. Néhány méter után kiderült, hogy barátom megint olyan eszközt vett a kezébe, ami még soha nem volt, vagyis lámpát. Nagyon virtuóz a pásztázó lámpa kezelése, de nem annyira célszerű, nagyon ritka, azaz alkalom, amikor saját lába előtt világítja az utat. Előszeretettel világítja a fákat, a vizet, aztán csillagközi üzenetváltást valósít meg „küld fényposta”, és ami a legbosszantóbb a SZEMEMBE.

Neki is el kellene már végezni egy intenzív lámpa kezelői tanfolyamot.

1. lépés: lámpa fogás gyakorlása faágon vagy valami markolásra alkalmas dolgon

2. lépés: gyakorlás lámpaszimulátorral

3. lépés: éles elemes

Közben haladunk a vasúti híd fele, hátra nézek jön-e a dús hajú démon, azaz Lajcsi. Érdekes dolgot látok Lali áttért a füst és parázs alapú kommunikációra, de az is lehet, hogy magában füstölög, vagy olvassa a forgatókönyvet, néha hangosan. És lám közeledik büszke kacsa járással, néma kacsa, mert nem hápog. II. Rácalmási Tücsök Tóni kíséretében Béka Borbála énekel a „Járom az utam…” című dalt, vagy improvizálnak valami mást. Egyelőre kihasználjuk a sík terep előnyeit, szépen haladunk. Lámpám fénye kihívásokkal küszködik, van, amikor jobban látok, ha nem világít. De lám most milyen jól látok, nem tán az én lámpám, hát ez most éppen nem az, jön a százkerekű kígyó a vasparipával. Előzékenyen elengedjük és átkelünk a síneken. Ismét rosszabbul látok mivel túlságosan közel került hozzám Lali. Mellettem az erdő szellemei motoszkálnak két és négylábú rémségek, készülnek vagy egymást, esetleg minket felfalni, és álomra hajtani fejüket. Nemsokára oda érünk a beton hídhoz, ami Lajosra a meglepetés erejével hat, nem számított rá, hogy eltűnök előle, csak azt nem tudom, hogy aludt menet közben.

11 óra apró pihenő és tovább a jobb parton. Elég jól haladok mikor kiabálást, halok magam mögött. Úgy vélem Lali navigációs zsákutcába keveredett, vagy rátört az „egyedül vagyok pánik”, nincs más választás, megvárom. Az igazság az, hogy nem érdemes megvárni, mivel annál lassabban jön, minél többször várom meg. Amikor utolér faggatóra fogom lemaradását illetően. Netalántán béka királylányt keresett és hogy hányat illetett csókjával és talált-e. Hamarosan a Remete úti hídhoz érünk ½12, újabb pihenő, etetés, aztán saját készletből dobozos kiszerelésű árpalé, Göncöl szekér keresése. Nosztalgia előadás „Amikor még a Remete tó…” Lajos részéről.

Indulunk, Bakonszeg elő városi fényei és a keverő mellett elhaladva biztonsági őr kinézetű sasszem az első ember az út során. Nemigen áll velünk szóba, ő inkább a tettekben igazi. Mi aztán tovább tömörítjük az aszfaltot, én a cikázó fénycsóvában. Nicsak, itt a KOCCINTÓ, nobody, jól sejtettem, hogy kell a hátizsákba a sör. Vallató kérdés Lajoshoz „do you speak dog language”, lefordítom neki erre két vakkantással válaszol, amit kisebb ebkoncert kísér. Beérünk a lakott területre, ami manapság lakatlannak tűnik.

12 óra, Bessenyei ház után fel a Berettyó partra. Megvárom Lalit, mert az egyik kerítés mögött valami struccféle van, hátha segítségre lesz szüksége. A strucc mekegni kezdett, nagy valószínűséggel megismerte Lajost. A Berettyó parton már sima az út, később társaságra találunk villanypásztorok sorfala fogad, itt aztán művészet lenne eltévedni.   Egyik helyen, a dróton potyázó szentjánosbogár tölti lemerült akkuját, rendesen leterhelve a hálózatot. Nem soká a gátőrháznál vagyunk, lámpám fényében egy csillogó szempár, villan fel, és aztán eltűnik, kérdés, hogy macskaszem vagy nyúlszem? Egyik folyamkilométerkőre leülök pihenni, Lali utolér, és a szemembe világít, de aztán felismert. A fényjelenséget viszonzom, így újabb hold jelenik meg az égen, mégpedig ez telihold. Alig múlik 2 óra, a hídnál vagyunk. Lajos teljesítmény igazolásaként megkérdezi mennyit tettünk meg, én visszafogottan csak 150 km-t mondok. Talpán az keletkezett ami nekem most nem, ez ritka kivételes dolgok közzé tartozik, aminek én tiszta szívből örülök. És hallottam valami „MEGPENGETTÜK”-et, Lali átment gitárosba. Az utcán találkozunk néhány segítőkész fiatallal, mikor is Lajosra nikotin éhség tör, és nem bírja magát visszafogni és kér magának füstölni valót, már adnának is, de nekem egy szóval sikerül őket erről lebeszélni. Duzzad a májam, mivel újabb jót cselekedtem az én kedves barátommal, és ez most komoly.

½ 3 és megérkeztünk. Lajosnál kezdeményezem egy újabb kör megpróbálását, ő még egy tíz kilométerben benne lenne, de csak, azért mert látja, hogy én csak viccből mondom.

A konklúzió: Csoda jó kis túra volt a lehető legjobb időben, kár lett volna kihagyni. Teljesítményünk kb.: 16 – 18 km 4,5 óra alatt. Hazaérkezve tisztálkodási és szépészeti beavatkozások után megnyúzzuk a pacit, azaz húzzuk a lóbőrt. Szép álmokat!

 

Kimici

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


A 2003-as Szicíliai tanulmányi (túlélő) túra

Vulkántúra jellegű tereptárgyak Dél-Olaszországban

2007. július 16.

 

 

 

Résztvevők: Feri „Timothy Dalton” sofőr valamint a kisbusza, „Kolibri”; a tanszék részéről András és Anna doktoranduszok; a B-406-os tankör (Ritu, Ildi, Marcsi, Orsi, Berni, Zsót, Geri, Pjotr, nameg jómagam); a 2 fős B-306  („Géza” és Laca).

 

Igazából nem is nagyon akartam menni sokáig, mert épp előtte voltak földrengések arrafelé, újabb vulkánkitöréseket jósoltak ilyesmi, de a kíváncsiság szokás szerint megint legyőzte a gyáva nyuszit aki bennem lakozik. Persze életem egyik legnagyobb élményét kár lett volna kihagyni, újra jól döntöttem. :)

 

Július 9-én indultunk, még az egyetem parkolójában ért minket az első meglepetés, mikor megláttuk a kolibrit, akinek a szárnyain repülni készültünk. Nem értek az autókhoz, de azért erről lerítt, hogy milyen jó műszaki állapotban leledzik. Az úton jó ideig arról ment a téma, hazaérünk e élve, ki milyen előjelet kapott odafentről, hogy ez lesz az utolsó útja ebben az életben. Aztán egyszer megelégeltem és mondtam a károgó csajoknak, hogy nem mindenki kíváncsi erre. Szóval vhogy sejthető ebből is ki kivel volt a tankörben akkoriban, bár akadtak átfedések… (Vki egyszer meg is jegyezte, hogy vannak a csajok, meg vannak a fiúk+Juci. Durván.) Szóval nagynehezen átverekedtük magunkat Pesten, majd onnan Fehérvárig kb ugyanannyi időt utaztunk, mint Miskolctól Pestig. Felvettük Ritát és repültünk tovább Rábafüzes felé. Átértünk Osztrákba’ és itt megvolt az első szerencsés defektünk pár km-el a határ után, az utánfutó egyik kereke mondta fel a szolgálatot. Nem volt tőle jókedvünk. Mikor továbbindultunk, elkapott bennünket egy zápor, ami felfedte a koliri második meglepetését, tudniillik vagy 10 helyen kezdett becsöpögni a frissítő égi áldás, még jó hogy voltak nálunk műanyag poharak (valamint hogy a mediterránumba tartottunk ahol egy szem csapadékot sem láttunk a későbbiekben). Légkondi nem volt, talán az első ablakokat lehetett letekerni, valamint a jobb hátsót elhúzni, bár az utóbbi csukott állapotban is biztosította a szellőzést, így amikor elegünk volt belőle, betömtük a rést az egyetemi újságunkkal, a Mert-tel, ami ilyenformán fontos kellékké vált a kirándulás során. Az már meg sem lepett, hogy valahonnan gázolaj szagát éreztük folyamatosan, pedig az utánfutóban tartózkodtak a spórolást elősegítő ukrán nedűvel teli kannák, gondosan a csomagjaink alatt. Volt is ennek böjtje később, ugyanis alaposan átvette a szagot néhány hálózsák. Az Alpokban megint kaptunk a nyakunkba egy esőt, de rutinosan szedtük elő a poharainkat. 20:37kor léptük át az Osztrák-Olasz határt. A nap még a szemünkbe sütött..

 

Már tizedikét írtunk, amikor a következő defektet kaptunk (bal első) pontosan 1:10-kor éjszaka az autópálya kellős közepén, szerencsére azért vészvillogónk volt. Gyors kerékcsere után 1:40kor úgy döntött Feri a sofi, hogy ideje nyugovóra térnie, így betértünk az épp utunkba kerülő pihenőbe, ahol sokáig még a szentjánosbogarakat csodáltuk, hogy mennyit aludtak az olyan „jó” alvók, mint én is vagyok, nem tudom, 6:10kor indultunk tovább, azt tudom. Szeltük át a Pó-síkságot, reggel 8-kor a fiúk már Bologna mellet Sasso Marconiban egy gumiabroncs-halmon keresték a kevéssé elhasznált külsőt, ami még majd jó szolgálatot tehet nekünk,  mi addig ismerkedtünk az olasz-fílinggel, néztük a már reggel sziesztázni kezdőket, kezdünk rájönni mi is lehet az olaszokban és ez dél felé haladva egyre erősödött. Röpke fél nap a kolibriben, sasoltuk a fiumarákat az Appenninnekben (ezek jellegzetes mediterrán vízfolyások, a téli vízbőség tekintélyes völgyeket alakít ki, míg nyáron alig csörgedez egy kis patak az aljukon) aztán már a hegység Ny-i oldalán elértük az első állomásunkat, Orvietót. Itt várost néztünk, ismerkedtünk a számunkra újszerű település-szerkezettel, legalábbis elvileg, mivel terepgyakon voltunk Olaszban alapvetően… ;) Tetszett mindenkinek, akár volt már ilyen helyen, akár nem, mint a többség. Aztán Nápoly felé vettük az irányt, amit alkonyatkor értünk el és olyan érzés volt a többszintű utakon az elővárosok fölött buszocskázni, mintha repültünk volna, a Vissza a jövőbe c. film jutott eszembe róla. Célunk a Solfatara-kemping volt, ahonnan este még kis kirándulást tettünk a pár lépésre megtalálható névadó alvó vulkánhoz/ra. Ez volt az első holdbéli tájunk, kénes kigőzölgésekkel és iszaptavakkal, ráadásul épp holdvilágban csodálhattuk meg. J Elég érdekes volt éjszaka mászkálni rajta úgy, hogy csak egy nem túl vastag kéreg választott el a fortyogó forró iszaptól.  De hát ingyen volt, muszáj volt. Aztán szunya a busz mellett, sátrat állítani külön pénzbe került volna és mi a lehető legolcsóbban akartuk megúszni ugye. :)

 

11-én reggel még mielőtt fizetni kellett volna a belépésért, újra megnéztük a Solfatarát, immár napfénynél. A fiúk halált megvető bátorsággal a kordon mögül szereztek nekünk köveket, amiket a derék helyiek pakoltak a kénes forró gőzbe üzleti célból, ugyanis a kén kivált rájuk, szép citromsárgára színezve őket. Kb itt kezdődött a fejenkénti 3 kiló vulkáni és egyéb kő összegyűjtése. :) Ja, és ebben a kempingben zuhanyoztunk először, minden komfort megvolt, semmi panaszunk nem lehetett, fitten és frissen indulhattunk a Vezúvra. Kisebb kavarodás, hogy akkor az most Vesuvio, Vesuviano vagy simán Vesuv olaszul, vagy esetleg egyéb, melyik táblát is kéne követni. Kóvályogtunk kicsit, pedig Feri sofőrnek nem volt már teljesen ismeretlen a terep. Itt hangzott el az a mondat először, ami a kirándulás jelszavává vált később: „Naakkor kapcsoljuk le a futót!”. Később, már a helyes úton haladva a kolibri egyre lassabban vánszorgott, Feri kitalálta, hogy ott kéne hagyni valami parkolóban. Nekünk erős fenntartásaink voltak, de ő győzött és a cuccainkkal teli utánfutót lepakoltuk egy útszéli parkolóban, néhányan búcsút intettek neki, mások bizakodóbbak voltak, mindenesetre csináltunk róla 1 képet, hogy legalább az alapján éljen tovább emlékeinkben, ha nem látnánk többet. Ekkor új erőre kapott a kismadarunk, hamar megláttuk a Monte Sommát, ami egy régebbi kitöréskor keletkezett kaldera-maradvány, közepében található a mai vulkán, ami pár euro ellenében látogatható, az út a peremen vezet, betekintést engedve a kb 300m mély kürtőbe és ellenkező irányban gyönyörű kilátás nyílik Nápolyra és környékére, beleértve a tengeröblöt is.

Kb délután 3kor indultunk lefelé a vulkánról. Akkor elsőre nagy durranás volt ez a természeti csoda, nem is sejtettük, hogy ez a leggyengébb eresztés a 4 közül, amiken jártunk. Este 8ig újra az autópályát koptattuk, de ekkor úgy döntöttünk, „letáborozunk”. Találtunk is egy megfelelő helyet, vmi kis csatorna torkolatát. Sokan ekkor találkoztunk először testközelből a tengerrel, azért ezt nem felejti el az ember. Pancsoltunk, ettünk, ismerkedtünk a tengerparttal, lefeküdtünk és próbáltunk pihenni, de mindig jött 1-1 „parkoló” autó, bulizajok szűrődtek ki valahonnan a távolból, legszívesebben felkerekedtünk volna magunk is, de nem tettük, inkább alvást mímeltünk. WC-gyanánt a sásos torkolati szakasz szolgált, itt sokat nevettünk, néhányunknak ez lassan majdnem sírásba fordul át, de ezt inkább nem részletezném… :)))

 

12-én reggel nagyon „kipihenten” ébredtünk, 7kor már úton voltunk, átkeltünk a Tirrén- és Jón-tengert összekötő Messinai-szoroson, egyenesen a legsötétebb Dél-Olaszországba, Szicíliába. Izgi volt az első tengeri hajózás, gondoltam majd beüt a tengeribetegség, vagy vmi, de szerencsére elkerült. Első utunk a szárazföldön Taorminába vezetett.  Gyönyörű fekvésű város, a tengerpartról felgyalogoltunk a meredek szirtre, ahová épült. Elsőnek a görög színházat kerestük fel közösen, amit Csontváry is megörökített, aztán szabad program. Voltak akik lötyögtek vagy kávéztak, mi Ritával szokás szerint nyakunkba vettük a várost, hogy minél többet magunkba tudjunk szívni belőle. Aztán ejtőzés a parton, valamint obszidián(vulkáni üveg)-keresés egy folyó torkolatánál a félhomályban és már éjszaka is lett. Én csakhamar  felpattantam a homokból ahova bevackoltuk magunkat és kisajátítottam a busz egyik üléssorát, mivel felfedeztem hogy hatalmas kaszáspókok portyáznak a éjszaka a parton, amit nem nagyon bírtam elviselni… Innentől kezdve nagyon jókat aludtam a kolibri védelmében.

 

Péntek 13-án (miért is ne) kerestük fel az Alcantara-szorost, ami egy nagyszabású, oszlopos bazaltban keletkezett szurdokvölgy. Ki-ki másképp vágott neki az útnak felfelé a patakon, volt aki simán egy zoknit húzott, volt aki papucs+zokni kombinációt választotta (ami a sodrás miatt nem bizonyult túl kifizetődőnek), voltak szandások, jómagam az egyik lepukkant Martens-bakimban nyomattam, ahogy mindvégig, mikor nehezebb terep ígérkezett. (Akkoriban még hírből sem ismertem a túrabakancsokat, bár itt tökmindegy lett volna, mert néha combig ért a víz..:) Szépen haladtunk felfelé, voltak nagy botlások, mikor úgy gondoltuk eleget láttunk, visszafordultunk, a bátrabbak egyszerűen lecsúszdáztak a kis zúgókon, amik alatt simára koptatott kis teknők húzódtak, biztonságossá téve a dolgot. Jól esett a forró Szicíliában ebben a 10 OC körüli vízben gázolni, nameg ekkor már pár napja nem láttunk zuhanyzót, ami a hőérzethez szintén hozzátesz pár plusz-fokot, legalábbis nálam. Úgyhogy mindenki úgy használta ki a helyzetet ahogy tudta, no nem kezdtünk szappanozni a természetvédelmi területen, csak örültünk hogy lemossuk egy kicsit az „út porát” édesvízzel, mert már rájöttünk, hogy sós vízben elég gáz tisztálkodni.

A szurdok után felmentünk egy kis hegyi faluba, Motta Camastrába hogy „tovább tanulmányozzuk a településszerkezetet”. Nagyon hangulatos volt az egész, igazi mediterrán érzés lett úrrá mindenkin, ahogy néztük a sziesztázó embereket, jártuk a szűk utcákat, még egy úrvacsora-félére is beinvitáltak a helyiek a templomba, a boltokban az árak még lírában is ki voltak írva lázadó módon, szóval nem nagyon tűnt EU-nak amit itt láttunk. Erre a helyre direkt azért mentünk, mert nincs ott semmi extra, csak egy átlagos falu nem túl messze az Etnától. Rengeteg elhagyott házat láttunk, meg is fordult a gondolat a fejemben, hogy egyszerűen el kéne foglalni az egyiket és itt leélni a további életemet. Valahogy az egész út során olyan érzésem volt, mintha hazaérkeztem volna Szicíliába, pedig előtte nem is érdekelt egyáltalán az egész, vagy a Polip című becses sorozatból szerezve ismereteimet, nem sok jót tartottam a környékről… Érdekes volt hogy itthon pl nehezen viselem a hőséget, ott szinte meg sem kottyant a 40 fok, bár nem lehet a kettőt összehasonlítani a jócskán eltérő páratartalom miatt

A nap további részét szálláskereséssel és tengerparti henyéléssel töltöttük. Ez alkalommal egy normális, közvetlenül egy narancsliget mellett elhelyezkedő kempingben szálltunk meg 2 teljes napig, a másnapi Etna-túrára való tekintettel. Sátrat itt sem állítottunk, mert az még mindig pénzbe került volna, sőt, este a zuhi alá belépve rádöbbenhettünk, hogy a meleg vizet is kemény eurókért mérik itt délen, úgyhogy jó volt nekünk a hideg is, egy idő után úgyis megszokja az ember. Este Ritával külön fotóútra indultunk a tengerpartra, ami vagy 7-800m-re volt, de mi kb. 5 km-esre nyújtottuk az esti sétálgatást a kemping és a part között. Először az állványt hagytuk a kempingben, aztán meg Rita óráját hagytuk el a töksötét parton, szóval 3szor fordultunk, de jót mulattunk a bénázásunkon, sőt, közben kifigyeltünk egy gekkót egy lámpa alatt vadászott a falon és mikor jöttünk mindig elbújt, de utoljára csak sikerült lencsevégre kapni őkelmét. :)

 

Június 14, szombat, az Etna-túra napja. Sárga buszunkkal fel 1800m-ig, az úton már eddig is hordta a szél a fekete „port”. Onnan viszont egyfolytában gyalog felfelé a vulkáni hamuban, az épp aktuális dózerúton 2900-ig, majd opcionálisan még feljebb, a maximális magasság valami 3400m. Második holdbéli kirándulásunkat tettük, csak itt sötétszürke és fekete volt minden, néhol körítve hóval és sárga/bordó elszíneződésekkel. Rengeteg hétpettyes katica volt odafent, egész magasan is, ahol növényeknek nyoma sem volt, sem más rovaroknak, kivéve 1-2 kósza posztméh vagy pillangó, szóval hogy mit keresett ott a katicák hada, örök rejtély maradt számunkra. A régi felvonó oszlopainak teteje kikandikált a legutóbb kifolyt/gördült lávából, rávilágítva, hogy is mennek itt fenn a dolgok. Aztán hamar felkerültek a pulcsik. Az Etna híres a kb 300 parazitakráteréről, láttunk párat mi is és 1-2-nek az oldala igencsak gőzölgött. Igen, az oldala. Leírhatatlan mit éreztem ebben a néma „sivatagban”, főleg mikor olyan ködbe kerültünk hogy majdnem harapni lehetett a levegőt. Mintha nem is ezen a Földön jártunk volna. Persze fel lehetett volna menni 20-30 euro/kopf ellenében kényelmesen terepjáró buszokkal, de minket ugye nem ilyen fából faragtak.. 2900on volt 2 kráter, amikbe betekintést nyerhettünk, az egyikből folyamatosan jött a gőz vagy füst, a másik pedig óriási volt és gyönyörű színekben pompázott. Innen a legvakmerőbbek tovább folytatták utukat a tiltott terepen egészen a csúcsig, vagy amit annak véltek, ugyanis az Etnának 4 fő krátere van (legalábbis akkor így volt). Én sajnos nyuszi voltam, bevallom, meg fáradt is és ez nem bizonyult jó kombinációnak. Akik tovább mentek (Ritu, Anna, András, Geri és Pjotr) elég veszélyes terepen kommandóztak végig, kaptak az arcukba kéngőzt annyit, hogy nem tudták kinyitni a szemüket egy darabig, meredek kráterek peremén flangáltak és egy hasadékba is majdnem beleestek, aminek az alján igencsak nagy forróságot sejtettek. Bántam is meg nem is hogy nem tartottam velük, de legközelebb semmiképp sem hagyom ki, ha eljutok még oda. Lefelé már jóval könnyebben ment az út, vágtuk le a kanyarokat a szerpentinező útból, a Martens rendesen kapta az ívet, egy idő után nem nagyon érdekelt hogy a talpam alatt a bakancsban másfél centi hamu tartózkodik, még tán kényelmesebbé is tette. :) Lefelé tartva a vulkánról benéztünk még egy lávabarlangba ami közvetlenül az út mellett volt. Este az üdítő hidegzuhany után ami most tényleg nem esett rosszul, még sokáig fenn voltunk, söröztünk, miegymás, egész egymásra talált az amúgy nem túl összetartó kis csapatunk.

 

Vasárnap pihinap volt, sokáig aludtunk, majd áthurcolkodtunk Messinába, ahonnan az Eoli-szigetekre indult a komp. Ettünk, várost néztünk és találtunk egy nagyon szemetes tengerpart-szakaszt, de jó volt az akkor. Igaz ami igaz, minél délebbre kerültünk Itáliában, annál nagyobb igénytelenséggel találkoztunk, bár személy szerint nekem még így is sokkal jobban tetszett dél, mint észak, meg az Adria a nagy rendezettségével. Az emberek, az életérzés, intenzívebb minden, legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Alkonyatkor még nótáztunk kicsit a tengerparton, de hamar elfogyott a beszerzett sör és nem volt bolt a közelben, így feljebb kapaszkodtunk a partról és nyugovóra tértünk, másnap 7 órás hajókázás várt ránk.

 

Reggel láttuk igazán, minek a közepén verünk tábort (persze én elkerültem a bajt, mert a pók-incidens óta nem voltam hajlandó a buszon kívül éjszakázni, még jó..:), ugyanis a frekventált helyet a szerelmesek is igencsak nagy előnyben részesítették, hátrahagyva ezt-azt. Ennek ellenére itt kezdtünk reggelizni és átpakolni a nagy hátizsákokba amikre a szigeteken szükségünk lehetett, ugyanis a buszt Ferivel együtt hátrahagytuk. Ő azt mondta, mindent megtesz hogy mire visszajövünk, kicsit kipofozza a csotrogányt és nem hazudott. Milazzóból véget nem érő hajókázás kezdődött, de nem volt ellenünkre, volt aki a fedélzeten pörköltette magát rákvörösre, de a nagytöbbség a légkondis hajóbelsőt választotta, ahol jóval nagyobb volt a komfortérzés. Csak kapkodtuk a fejünket, olyan igazi olasz fazonok „röpködtek”, láttunk pl. Al Pacino hasonmást, de mindenféle érdekes turistákban sem volt hiány. A legjobb néhány arab volt, amikor is megállapítást nyert végre Pjotr barátunk származása, ugyanis mintha az ikertestvérét láttuk volna viszont köztük. Sajnos nem akarta hogy lefotózzuk őket, így csak lopva csináltuk egy képet, bár azon meg háttal állnak. Csodás volt eza a hasonlóság. Addig is úgy gondoltuk, hogy jól el tudna itt délen vegyülni a fiú, de ezekután… :D  Nem is tudom hogy, de mire Stromboli szigetére értünk, sötét volt. És még a hajóról láttuk, hogy világosság dereng  a sziget teteje körül. Hát, már elnézést, de szerintem sorra fostuk össze magunkat a gyönyörtől, mikor leesett, hogy az innen még nem látható láva világít. És mi még ma este fel fogunk oda menni. Nem akartunk éjfél előtt elindulni felfelé, meg kellett várni a holdvilágot, hogy lássunk is valamit, mert lámpát nem nagyon szabadott használni, hogy ne lássa senki, hogy felmegyünk, mert úgy tudtuk tilos. Egy elhagyatott telken „bujkáltunk”, valaki aki ülve bealudt, olyan hangosan horkolt, hogy a küldetés kezdett veszélybe kerülni, merthogy kiszúrnak és rájönnek hogy mi csakis oda készülhetünk lávát lesni.

 

Aztán nem lett semmi baj. Felkommandóztunk valameddig, amikor megláttuk miről is van szó, hát… Hozzáteszem, a Stromboli ekkor nem a szokásos produkcióját hozta, ami abból áll hogy lávaszökőkutakat lövell 20-30 percenként, hanem most egyfolytában folyt belőle a láva, gördültek a kövek egyenesen a tengerbe a Sciara del Fuoco (Tűzút) nevezetű lejtőn. 926 m magas a vulkán, mi kb 600m-ig másztunk és ott leragadtunk. Ez az a dolog amit megintcsak soha nem fogok soha feledni. Éjszaka, holdfény, vörösen izzik a kis lávafolyam, a száguldó kövek zaja, amik a vizet elérve felforralták azt, gőzölgött a tenger, valamint a sirályok vagy egyéb tengeri madarak szűnni nem akaró rikácsolása kísérte mindezt, úgy látszik ők sem tudtak aludni tőle. Mikor már eleget tátottuk a szánkat, próbáltunk vmi vízszintes helyet találni, ahol lerakhattuk a polifoamunkat a hamuba és nyugovóra térhettünk. Én személy szerint nagyon koszosnak éreztem magam, erre emlékszem még tisztán, az itteni hamu igen élesnek és ragaszkodónak bizonyult. Nem volt egy életbiztosítás az aznapi „szállásunk”, főleg hogy az egyik srác nagy alvajáró. De mindenki megvolt reggel. Páran picit feljebb mentek még este és találtak egy vízszintes felületet, nevezetesen a helikopter-leszállót, ők biztosan jobban pihentek mint én a lejtőn, ha elkezdek álmomban forgolódni, le is gurultam volna, bár az álom nem nagyon jött. Mindenki elcsendesedett, én még mindig azt a csodás lejtőt bámultam meg raktároztam magamba ezt a sose hallott kép-hang-kavalkádot. Kb 1 órát félálmoztam, aztán meg már jött is a napfelkelte, amit megint nem akartunk elszalasztani, nem mindennap éri ilyen helyen az embert a virradat, muszáj megörökíteni, meghát a napfény elnyomja a láva izzását, úgyhogy reggel már nem sok látszik az egészből, csak a „rolling stones”, amik sorra a tengerbe csobbantak. A kép és hang beérkezésének különbségéből kiszámoltuk, hogy kb 800 m-re lehettünk az egésztől. Mire kivilágosodott, már lefelé bumliztuk, tele élményekkel. Bevásárlás, majd szabad progi, a komp csak délután indult. Újból tengerpart, itt a változatosság kedvéért koromfekete homok/kavics/hamu fogadott bennünket, úgyhogy bizonyos idő után kezdett túl forró lenni a talaj, beljebb húzódtunk az egyetlen fa árnyékába, a fiúk élvezték a szieszta áldásos hatását, jómagam pedig a legnagyobb déli forróságban döntöttem úgy, hogy fotótúrát rendezek a faluban, egyedül róttam az utcákat, a házak erős idegen behatásról árulkodtak, hogy görög vagy arab, azt nem tudtam eldönteni, mert egyik környezetben sem jártam még. Fehérek voltak, lapostetősek, alacsonyak, minden tele a mediterrán virágözönnel. Az egész faluban lehetett hallani, amikor a főtéren a hal-árus elkurjantotta magát, hogy „Pesceeeeee, pesceeeeee!!!”. Később láttam a Spektrumon egy filmet a Stromboliról, ahol ugyancsak megjelent ez a motívum, valamint az a bozontos öreg halász is, akit mi csak „Mikulás”-ként tituláltunk. Hátigen, minden helynek megvannak a maga jellegzetes figurái, főleg egy ilyen kis szigetnek (állandó lakosság kb 400 fő). Azt bánom nagyon hogy nem szálltam fel vmi bárkára, ami elviszi a kíváncsi turistát olyan helyre, ahonnan a Sciara lejtője szemből látszik.. Elég lenyűgöző lehet, bár ha egy nagyobb darab csúszik a tengerbe épp akkor, az kész halálos ítélet, de kit érdekelt volna ez akkor… Na majd legközelebb.

Délután felszálltuk a kompra, Vulcano szigetén tett le minket, útközben mindenkit elnyomott a buzgóság hosszabb-rövidebb időre, tekintettel az addigra tetemesre növekvő alváshiányunkra. Délután 5-kor értünk Vulcano szigetére, ahol egyből a kikötő mellett található egy egész gőzölgő „kénhegy” és egy gyógyító iszapfürdő, a tengerszakaszt pedig alulról fűtik a feltörő vulkáni gázok, ami pezsgőfürdő-szerűvé teszi. Be is oxidálta mindenkinek az ezüstjét a jókis ájer/iszap, de legalább ennyi megmaradt emlékbe. Dagonyázás, lófrálás volt terítéken, majd sötétedéskor újabb vulkán-hódítás várt ránk, igaz ez csak 400 méteres mindössze.. A „szálláshelyünk” felé vezető út egy újabb gőzölgő kénmezőn keresztül vezetett, nagyon kellett vigyázni hova lép az ember, mert a kőzet itt igencsak forró volt. Személy szerint itt hittem először hogy nem érjük meg a reggelt, hogy lehet ilyen marhaságot kitalálni, hogy a vulkánon aludjunk, nem messze a fullasztó szolfatáráktól, mivan ha megfordul a szél és mind meghalunk, stb. Hát a szél az nem fordult meg, sőt, én feküdtem a legszélén a társaságnak, így az egész éjjel hegynek felfelé fújdogáló szél épp rajtam rakta le a fölös páratartalmát. Boldog voltam hogy ilyen „jó” helyet találtam a pihenésre, de nem sokáig zsörtölődtem, sikerült egy jót aludni. 

 

A reggeli dolgok végzése érdekesen alakult, ugyanis a vulkánon nem sok búvóhely akadt a lányok számára, így sorfalat álltunk egymásnak, míg a fiúk „nagy lelkesen” köveket gyűjtöttek hogy otthagyjuk mi is a nyomunkat 1 kőrakás formájában, mint már sokan mások. Ketten késztetést éreztek hogy lemenjelek a kráterba, a többiek lefelé vették az irányt, jó földrajzosként csodáltuk a hamuba az esővíz által vájt embernyi mély barázdákat, majd a növényzónát elérve a bokrok között jól kijárt toronyiránti utak vannak, bokáig érő hamuval. Jó móka volt leszáguldani ilyenformán a hegyről. Olyan „le oszt kész” szitu, bár nem akarom más poénját lenyúlni. Ja, persze a beugrót szedő bódét messzire elkerültük itt is. Leérve a faluba még eltöltöttünk valahogy 4 órát, helyi marhaságokat vásároltunk, gyarapítottuk a gyűjteményt, stb. Azóta is bánom hogy otthagytam azta vicces pólót, (vmi olyasmi volt hogy egy kecske gázmaszkban legelészett a szigeten) meg a gekkós strandkendőt… :) A kompon az eddigi „leg-bizalomgerjesztőbb” fazonokkal utaztunk, volt egy maffiafőnök-képű és két testőre-szerű, de a többiek is elég mogorván néztek kis a fejükből. Ahhoz képest hogy délen jártunk, kétméteres csávókkal volt tele a hajó (amit a csajokkal karöltve nem nagyon bántunk... :), pedig ahogy halad az ember délre Európában, annál alacsonyabbak az emberek, olvastam még anno valahol. Eszegettünk, pihengettünk, „a szokásos” hajózós-rutin zajlott. És Szicíliában partra szállva végre viszontláttuk Ferit, aki a vulkán-kalandjaink alatt kitakarította a buszt, néhány dolgot megszerelt és élvezte a szabadságot. A voltak kisebb szépséghibák a dologban, mert nekem pl az otthagyott csatjaimat össze-vissza törte és beszerkesztett vmi forróvizes csövet épp a lábunk alá, amire nem volt épp kellemes véletlen rálépni. Amúgy is pipák voltunk, mert akkor már jónéhány napja nem láttuk zuhany hírét sem és az istennek se sikerült találni kempinget, pihenőt, semmit, ahol lemoshattuk volna magunkról a ként, ami teljesen a bőrünkbe és a ruhánkba itta magát. Sietni kellett, hogy haladjunk visszafelé és végül kiderült hogy hiába siettünk mert este 10kor Feri már aludni akart. Hát, sejtettük akkor mit csinált 2 napon, vagyis éjszakán keresztül, ha most akarja behozni az alvásban keletkezett lemaradását. Bár nem is nagyon titkolta. Nem emlékszem hol aludtunk, valószínű egy autópálya-pihenő lágy ölén a kamionok között.

 

19-én reggel Feri még mindig az alváshiányát kúrálta, egészen 8ig aludt a lelkem, aztán nagy nehezen elindultunk és nemsokára találtunk egy zuhanyzásra is berendezkedett benzinkutat, vagy vmi olyasmit. Nagy felüdülés volt ez mindenkinek, bár azt is észrevettük, hogy a kénszagot nem nagyon lehet lemosni. Sebaj, majd lekopik. Én a képek alapján visszatekintve ekkor váltottam a sárga szerelésemről a kékre, bár azért voltak kis kilengések a rózsaszín térdgatyával és a fehét pólóval… :) Hátigen, elég vicces így visszanézve hogy több mint 1 hétig ugyanabban a cuccban nyomultam, de mindenki így volt vele. Nem vittünk túl sok holmit, vagy ha igen, nagy része a táska alján maradt. Szóval immár felfrissülve jöhetett a kolibri következő meglepetése, leszakadt a kipufogó, vagy vmi olyasmi, szóval eddig ha véletlen nem vette észre ezt a kirívó kis madárkát, mostmár az is röhöghetett rajtunk, mint ahogy sokan meg is tették, mutogattak a buszunkra és fetrengtek a jókedvtől, vagy a kárörömtől. Így araszoltunk pihenőtől pihenőig, mindig akadt vmi javítanivaló, mi kínunkban elütöttük az időt valamivel, csodáltuk az olaszokat, egymást locsoltuk az autómosó slaggal, stb. Innentől kezdve a busz indulása mindig emberi rásegítéssel indult. Futó lecsatol, hórukk, és mehettünk is tovább. Már nem is csodálkoztunk, csak örültünk, hogy még működik. Közelítettünk az Adriához, alvó valamint bevásárló-helyet kerestünk, nem találtunk, így vissza a pályára és újfent egy pihenőben „aludtunk”.

 

20-án szép nap virradt ránk, kaptunk vissza a befizetett pénzből, mert nagyon jól spóroltunk, így San Marino-nak jól felkészülve vághattunk neki. Vagyis volna, mert igen kevés időnk maradt bazározni, de azért sikerült nagyjából jókedvig kóstolgatni a piát, mindenki több liter alkohollal a tarsolyában indult, hogy viszi otthonra. Aha… Elérkeztünk földrajzi és kultúr-túránk utolsó állomásához, Ravennához, ahol különféle templomokat, valamint Dante mauzóleumát tekintettünk meg több-kevesebb sikerrel. Marcsin túl rövidnek találták az olaszok a rövidgatyóját ahhoz, hogy templomot látogasson benne (mellesleg ő a legvallásosabb a társaságban…), nekem meg az akkor még új „kis piros” szandám nyikorgott túlzottan a padlón és úgy véltem csúnyán néznek érte,  így kint egy eligazító-tábla árnyékában vártuk meg a többieket. A városban végezvén immár az Adria partján kerestünk szálláshelyet. Miután megvolt, végre mindenki hódolhatott a csigaház-kagylóhéj-gyűjtési szenvedélyének, mert végre homokos tengerparton találtuk magunkat, eddig örültünk 1-1 töredéknek, itt meg kánaánba csöppentünk e téren. A buszból persze már ígyis majdnem kifolyt a sok mütyür amiket vettünk/gyűjtöttünk. Pár kiló vulkán mindenkinél, leander, kaktuszok, amiket otthon majd gyökereztetünk, vámmentes san marinói piahegyek (jajj, hogy visszük majd át a határon), tengeri „szemét”, mindenféle emlék-csecsebecse és még ki tudja mi. Jókis szálláshelyet találtunk egy manduafenyő-ligetben, ahol estére kialakult egy spontán buli, aminek a végére nem kellett annyira aggódni, hogy hova rejtsük az italokat. Mások is voltak a közelben, olaszok, és arra ébredtünk az éjszaka közepén hogy ott a rendőrség, és paterolják ki őket. A mieink összevissza hevertek a busz körül (én még mindig nem, merugye kiharcoltam a jó helyet és azon aggódtam hogy a nagy menekülésben majd áthajtanak rajtuk kocsival). De aztán nem lett semmi baj, a „csizmáskandúrok” (kint a rendőrökön csizma van, ami elég mókásan hatott szerintünk) is eltávoztak, minket békén hagytak. Aztán egyszer újra felébredtem, mégpedig arra, hogy Lacánk, aki a sofőrülésben aludt, bár nem tudom hogy került oda, szóval teljes erőből nyomta a dudát a lábával. (a kolibriét :) Próbáltam felébreszteni, vagy megfékezni, de nem nagyon sikerült, aztán végül minden elcsendesedett és egy szép kis másnapra ébredhettünk mindannyian. :) Hogy Laca hogy került a dudálás után reggelre vissza a polifoamjára, na ez is rejtély.

 

Reggel búcsút intettünk a tengernek, egész nap utaztunk és este átjöttünk a magyar határon, kiszálltunk a buszból és megállapítottuk, hogy milyen hideg van itthon. Mindenki  az ülésében tért nyugovóra ez alkalommal. Hát, én speciel semmit nem pihentem, de a többiek sem, mert miattunk nem tudtam aludni. Morcos is voltam, de aztán biztos elmúlt. :)

 

Aztán 21-én hazaértünk Miskolcra, ahol az albiban végre lecsutakolhattam magam rendesen és már indultam is haza a kedvenc 14:30-as Körös Volán buszjáratommal, ahol újabb kalandok vártak rám, de ez már más történet. :)

 

Igazából nagy teljesítményeket nem csináltunk ezalatt a másfél hét alatt, de nem is ez volt a dolog lényege. Én pl. egy életre belebolondultam Dél-Olaszországba, bár azóta sem jártam ott, de tudom hogy ez nem lesz mindig így. Az utazástól szinte midig rosszul szoktam lenni, féltem is a sok buszozástól, de a majd 2 hét alatt semmi bajon nem volt, ami nagy szó nálam. Mai napig csodálkozok ezen. Szerintem olyan endorfin-bombát kaptam, ami simán legyőzte a kis fejfájó és egyéb manóimat. Ja, a kén pedig igen ragaszkodónak bizonyult, még több mosás után is érezni lehetett a ruháinkon a jellegzetes szagát, makacs jószág. Alig várom hogy megint érezzem.

 

Végezetül szeretném megköszönni Hegének hogy megkért hogy írjak vmit erről az egészről, mert marha jó volt, legalább ilyen formában felidézni.  

 

Továbbá gratulálok annak a kb 3 főnek aki végég bírta olvasni mindezt! :)))

 

2007.07.11.

Szabó Judit

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Tokaji gyalogtúra

2007. július 1.

 

 

Június 25. Eljött végre ez a nap is. Többszöri próbálkozás után sikerült az írásbeli nyelvvizsgám. Öröm lett a háznál Mama szavaival élve. Másnap reggel Anya telefonál a vizsgaközpontba, hogy a nyelvvizsga igazolást hogyan lehet kézhez kapni. Érkezik a válasz: érte kell menni Nyíregyházára. Egy lehetőségem volt: vonattal érte menni.
Szerda este 9 órát írunk. Hazajöttem a napi biciklizésből. Kérdezi Anya hogy mikor megyek Nyíregyre? Mondom holnap. Ekkor még nem tudtam milyen szép nap elé nézünk. Gondolkoztam hogy kit hívjak magammal, a szomszéd barátom nem jött, bátyám dolgozik, így Gál Gergőre gondoltam. 21.15 kor talán még nem zavarom. Telefonáltam is nyomban neki: először a vezetékes telefonon, aztán a mobilon de nem vette fel senki. Eszem tovább a kiflit annak tudatában hogy holnap bizony egyedül megyek. Nem is kellett 1 perc, csörög a telefonom. Gál Gergő az. Elmondtam neki hogy mi a helyzet, és megkérdeztem hogy jön e velem Nyíregyházára, aztán pedig megmásszuk a Tokaj hegyet. Ilyen hamar döntést még nem hozott, egyből rávágta hogy jön. Először nem akartam elhinni, de rájöttem hogy komolyan gondolja. Muterját már kész tények elé állította. Gyorsan kinéztem egy buszt Debrecenig másnap reggelre, aztán szóltam Gergőnek hogy mikor találkozunk.
Másnap reggel fél 8. Indulás a buszhoz. Gergő már ott volt a megállóban. Arra lett figyelmes hogy vizes a nadrágom pont a legjobb helyen. Persze a fél literes ásványvizem kupakja rosszul zárt. Elindultunk hát Debrecenbe. A debreceni csatlakozást elérni volt fél óránk. Megvettük a jegyet retúrba Tokajig. Rövid vonatozással Nyíregyen is találtuk magunkat. Volt 20 percünk elintézni a nyelvvizsga papírt, vagy a következő vonat +1 óra múlva indult. Gondoltam hogy nem érjük el, így komótosan elsétáltunk a nyelviskolába. Egy A/4 es igazolás 2 ezer forintomba került! Visszasétáltunk az állomásra, játszottunk néhány csocsó partit, vettünk egy Kelet Magyarországot és irány Tokaj! Dél körül megérkeztünk Tokajba és közös döntés alapján neki is vágtunk a hegynek, hisz ezért jöttünk. Több felvezető út is létezik, de én csak 1-et ismerek. Véletlenül se azon mentünk, a pincék után közvetlen jobbra fordultunk, majd egy öreg bácsi biztatott hogy az út a tetőre visz. Kis gyaloglás után hirtelen egy egyemberes ösvényen találtuk magunkat. Szűkös hely volt, kerékpárral igencsak járhatatlan. A táj szépsége mindenen túltett. Néhány tábla volt az úton különböző természeti információkkal és egy idézettel (fórum: szépirodalom). Megérkeztünk egy útelágazáshoz ahol úgy döntöttünk hogy balra megyünk, de rövid séta után kiderült hogy az út véget ér, így hát a másik úton mentünk. Gergő mondta hogy minden út Rómába vezet, végül is igaz. Aztán jött egy kemény kaptatós rész, fenyőfákkal szegélyezve, minden pihenő teraszon megálltunk. Felérve az út 4 felé indult: 2 meredek srégen, 2 vízszintesen. Balra indultunk tovább, majd egy áramvezeték alatt elhaladva rájöttünk hogy mi ezen az úton voltunk már két éve. Az út spirálisan haladt fel a hegyre, de később teljesen elvesztünk, nem látszott az út, így toronyiránt haladtunk. Gergő kissé kétségbeesett, de tudtuk mindketten hogy jó fele megyünk. A bozótos gyaloglásban végül ismét egy csapásra értünk, ahol rengeteg hangya volt a földön, véget nem érve. Végül kibukdácsoltunk a műútra ahol letakarítottuk a hangyákat, majd elindultunk a tetőre. Már csak néhány száz méter volt hátra. A tetőn 1-2 család volt, persze autóval. Három fiatal volt rajtunk kívül csak, aki a saját lábán jutott fel. Leültünk hát pihenni, közbe eszembe jutott hogy az ősszel mi voltunk itt az egyesülettel. Eszembe jutott mikor Norbi a kukánál fényképeztette magát Levivel. Bántuk hogy nem hoztunk fényképezőgépet, mert a táj tiszta volt, messze el lehetett látni. Közel egy órát töltöttünk a tetőn, egy kedves kutya társaságában, ami a másik csapaté volt. Odajött hozzánk a kutya, gondoltam én nem szeretnék vele hemperegni ma, így hát felálltam, Gergővel azért szórakozott egy kicsit. Arra lettem figyelmes hogy a kutya a mögöttem levő pulóveremen henyél. Gergővel röhögtünk, hogy még árnyékot is állok neki. Megfosztottam a kényelemtől a kutyát, és pihentünk tovább. Már tudtuk az elején hogy fejenként 2 deci kólánk van csak. Gergő azt mondta hogy lefelé ő a betonúton szeretne menni mert nincs kedve hangyák között gyalogolni. Ősszel pont én is azt mondtam Zolinak hogy a betonúton menjünk, és emlékeztem hogy ez sokkal hosszabb lenne, így hamar meggyőztem Gergőt hogy a közismert gyalogúton induljunk le. Még volt 4 óránk a vonatindulásig, így ráértünk. Az idő tökéletes volt. Lefelé mindössze egy elágazás volt, persze eltévesztettük, Tokaj végén egy temetőbe lyukadtunk ki. Elindultunk a belváros felé, én csakhamar rájöttem hogy már tudom hol vagyunk, ugyanis az ősszel itt söröztünk a Zoli kedvence borozójába. Étterembe akartunk enni, így nézegettük a helyeket. Mondtam Gergőnek hogy menjünk el a központig aztán majd eldöntjük. Végül visszasétáltunk a város legszélére, mert az az étterem tetszett. Az árak jók voltak, az ételt még nem tudtuk, beültünk hát. Gergő szárnyast evett krumpli körettel, én pedig kipróbáltam a milánói makarónit. Gondoltam jó ez nekem, sima menzakaja. Fél óra múlva hozták is a púpos tányért, a tetején ráolvadva fél kiló sajt. Prémium minőségű volt az étel. Alig tudtuk megenni. Tele hassal elindultunk a központba, majd felsétáltunk a kereszthez, ahol egy iskolás csoport zajolt. Eltöltöttük itt is az időt, majd lementünk a Tiszához. A maradék időnk itt telt el. Végig tudtuk, hogy sokkal jobb ott lenni mint otthon a gép előtt ülni. Majd elindultunk a vasútállomásra, közben egy tolató autós egy öreg bácsi biciklijét alakította szánkóvá, de semmi komoly gond nem lett szerencsére. A vasútállomásnál ismét eszembe jutott az őszi túra. Már csak a hazaút volt hátra, s ezzel véget is ért egy jó nap. Megérte elmenni.

 

2007. július 1.

 

Csabi
 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Földesi Bringatúra

2007. 06. 23.

 

 

 Eldördül a startpisztoly, azaz megszólal a vekker. Kezd bebootolni a rendszer, periféria ellenőrzés, kéz, láb s egyebek megvannak és működnek is már úgy ahogy, csapó és lassan indulhat is a mai nap filmje. Az eleje még furcsa, a blende is csak félig nyitva és még nem mindig térhatású, felváltva ki ki hagynak a csatornák. Következhet a probléma orvoslása, bal oldalt hatalmas szálfa, jobbról valami szikladarab, vagyis fűrészpor és megkövesedett könny, irány a szemzuhany. Így már teljesen más, már csak a záridőt kell be állítani az égi fényviszonyokhoz.

Forgatókönyv a biológiai winyóról, a keresett adat megvan MA TÚRA. Kilépve az ajtón tegnap a „nagy természetfelelős”-nél megrendelt időjárás gyönyörű borongós igazi túrára alkalmas időjárás, igaz még az árát nem tudom, hátha mára lesz valami túrázási kedvezmény. Karosszéria védő szerkezet felhelyezése, vagyis öltözködés, aztán járószerkezet, alias bakancs és már csak a be és ki táp és go, mármint a gyülekező helyre a POSTA elé, ugyanis ott a gyülekező. Sajnos Józsi Bükkaranyora ment, Lali meglógott, Debrecenbe ment, Tamás barát meg nem tudta elcserélni a napját (vagy nem akarta, pedig tetszett a program neki), Sanyi dolgozik, hiába mondom neki az nem kifogás, de ő erősködik, vagyis kiestek erről a túráról. Meglátjuk ki lesz az a kemény gyerek, aki elmer velem indulni, nem akarnék egyedül menni, ezen gondolkodom, míg kisétálok a talihelyre.

Végig nézem a parképítés remekét és az unatkozó park rongálók grafitinak nevezett ocsmányságait. Miért nem otthon próbálják a szoba falán a festékes flakont, szerintem ott jobban értékelnék az alkotás „szépségét”. Gyülekezünk, és 7 órára teljes létszámban ott vagyok én, hát nem fogunk útközben vitázni az már biztos. Na most, hogy legyen, egyedül gyalogolni nem sok kedvem van, elinduljak, ne induljak az itt a kérdés (volt ilyen kérdés már a „Lenni vagy…” kezdettel is).

Hazafele új stratégia születik. Beütöm a bio GPS-be az új célpontokat. Tehát futómű csere gurulóműre, azaz bakancs le és drótcsacsi fel és defekttelenítő szerkezetek bepakolása és indulás. Most 8 óra az első cél Bakonszeg és a KOCCINTÓ de a Káló parton. Kiérve a bénaantal utcán bocs csak vicc (Budai Nagy Antal) rákunkorogok a bal partra irány a vasúti híd. Hát nem mondanám, hogy egy sztráda de azért haladok, egy kis töltés mászás, vonatot elterelték, mert most nem jött. Nem állítanám, hogy egy sűrűn járt út, viszont a civilizáció vívmányai árulkodnak, hogy néha erre téved egy-két pillepalack rakomány, biztos vizet hoztak a Kálóba. Azért már nem bánom, hogy elindultam egyedül, jó lesz ez az idő, csodálatos és a fácánok is beiratkoznak a jelenléti ívre. Pedig tele vagyok segítőkészséggel, megfognám a ruhájukat, míg megfürödnének, kérdés hogy tetszene-e nekik is. Túl oldalt egy tanya és amott egy híd. Megkukkolom a másik parton milyen a kerék döngölmény vagyis az út. Az eddigiekhez képest ez már döfi, vagyis remélem, hogy nem döfi sehol, az út sokkal járhatóbb, mint a másik parton. Jó ötlet volt erre jönni, úgysem jártam még itt soha, de csuda jó ez a táj is.

9 óra, blokkolok a KOCCINTÓ -ban egy pörkölt bablé és egy árpalé. Egyre gyanúsabb a hely, a Szeghalmi túra óta szinte nincs is ismerős, mondjuk nem is merik megkérdezni, hogy honnan, hová, mivel, és miért. Azért jönnek be arcok, jó arcok, jó nagy arcok, és pofák, közben „ÚJRA TERVEZÉS” következő célpont Keleti vasútihíd. Nyeregbe fel és indulás is, szépen haladok, a napocska is incselkedik az ébredezés gondolatával, de még magára húz egy felhő dunyhát, a nagy lustaság, de nincs részemről szemrehányás.

10 óra, és itt a vashíd, telefon Kartal-ra Laci barátomékhoz, kisebb telefonos túraegyeztetés. Pár éve mikor erre jöttünk Lalival, szokásához híven mindig első három közt haladt a bolyban, ketten voltunk és ő volt a második, magyarul rá kellet mindig várni. Megálltam, hogy megvárjam, és hátra néztem, hogy dús hajú barátom hol szenved. Volt olyan, hogy Lali sehol nem volt, kis várakozás után látom kikászálódni a bokorból. Mint kiderült, Lali lefeküdt aludni, de nem önszántából, vagyis kisiklott a biciklije és tanyázott egyet. Még ha egyet esett volna, de hármat sikerült.

Sínen át és tovább, az üdülőházak körül egy ügyes hölgy próbálja meg mosdatni a kocsiját a Keletiben. Nem sikerül. Miért itt tanul vezetni? Közben új ötlet a cél tekintetében, vagyis megyek tovább a Földes – Derecske Keleti hídig egyelőre. Van egy kis kövesút és már ott is vagyok a 42-es hídnál. Az út elég jól járható és jól is haladok. Látok egy ellenpélda horgásztanyát, ami úgy néz ki, hogy egy gallyra akasztott fólia zsák és benne az összegyűjtött hulladék, legalábbis gondolom, feltételezem, majd eljut valamelyik szemetesbe.

11 óra, megérkezem az újabb hídhoz, ez már ma a 8. és még nem az utolsó. Itt az ideje megebédelni és pihenni egy kicsit és átnézni a papír GPS –t. Két lehetséges alternatíva van, átmegyek Földesre begyűrök még egy sört vagy irány haza a pusztán keresztül. Ez utóbbi mellet döntök. Az ám most itt a kérdés, melyik földút az a földút, amelyiken oda fogok érkezni, ahova akarok, van itt a hídhoz közel egy, de ez nem lehet az, túl kicsi és sáros is. Megyek tovább, találok is egyet és szó, ami szó ez meggyőzőbb is. Ez aztán a földút, ehhez képest az M7 –es egy rossz makadám, csak ez lehet, amit a térkép is mutat. Ezen megyek és kész, van valakinek ellen véleménye, nem volt, azon mentem (bár ne tettem volna). Kár, hogy ezen a megyei térképen nincs segédvonal, és nem lehet róla azt mondani, hogy túl részletes. Csak egy előnye van, mégpedig az, hogy legalább VAN. Több a semminél, mondjuk a másik navigációs eszközömet nem hoztam, de hát minek ide tájoló, lehet, hogy kellett volna. A hídtól úton szinte senki, én a kétkerekűn és messzebb egy hosszúfülű négylábú. Míg még valaki csacsira gondolna nyuszi volt. Én intettem neki, hogy várjon meg, de ő nem várt és pont most hagytam otthon a nyúl csalogató fél téglámat, amivel az embernek a combját kell ütögetni, hogy megálljon a nyúl. Lekanyarodok, tehát a második jobb úton. Féloldalt valami kanális, másik oldalt vetőgéppel teleírt gabonatáblák. Az út az jó, erre kellet jönni. Kanyarodok jobbra és balra az út még mindig jó. Nincs kétség ez az az út. Most már lassan kellene látnom valami Piroska tanyát, de eddig se Piroska, se tanya, de legalább Piroska lenne, csak megmondaná, hol az a rohadt tanya, de úgy látszik Piroskát, megette a farkas.

A kanálisból felröppen vagy három hosszú lábú fehér dolmányos békafürkész. De nicsak ki járt erre valaki kezdi kiradírozni az utat. Segítség fogy az út! Egyre vékonyabb, és már csak valami fű döngölő nyoma látszik, de ez már nem az a tuti út. De ha ő elment arra, akkor én is el tudok, megfordulni, na azt már nem, NEM, és NEM, megyek tovább és kész, akkor sem megyek vissza. Megyek, megyek, van még út vagy nincs is vagy csak képzelem, jobbnak indult. Az út már csak délibáb, apropó lassan dél van.

Juj, amott egy tanya és bocik, van remény, mégis jó fele jöttem. Közelebb érek, furcsa egy bocik nem mozognak, nincs is lábuk, és milyen kövérek, ezek nem is bocik, én marha, ezek kerek szénabálák. Na mindegy, a tanya csak igazi, az rendben is van, de hol van egy híd ezen a kanálison vagy csatornán, vagy mi a szöszön? Azt viszont nem lehet állítani, hogy út az lenne, ez valami tarló és én milyen gyarló vagyok, vagy mi. A kanálist sem vonalzó mellett ásták, ha ásták egyáltalán. Én minden görbületét végig járom közben tartok a keleti irányába, de híd az nem van.

De van itt valami nagyfeszültségű oszlopsor. Ott megállok és elő a térképpel, ÚGY SEM MEGYEK VISSZA és kész, AZÉRT SEM. Letámaszt, itat, térkép elő, van segítségem is, a szél is meg akarja nézni, nem örülök neki. És íme a tanulság, ez nem az az út, amin nekem jönnöm kellett. Na de akkor, most mi legyen, valahogy vissza kéne jutni járhatóbb útra, és nem ezen az ökör h….ásos úton ahol jöttem. Toronyiránt van ott valami fehér, na most oda megyek és kész, nem tűrök ellent, mondást. Kiderült, hogy az a nem egyenes csatorna a Sárréti főcsatorna, de legalább tudom, hogy hol vagyok. Odaérek a fehérhez,” a kígyó a saját farkába harap” mondhatni, na itt már jártam ma, itt kezdett az előbb elfogyni az út. Van itt egy út a keleti felé, mondjuk nagy jóindulattal lehet annak nevezni. Próba szerencse, különben sem megyek vissza a Keleti hídhoz, azt hiszem ezt már említettem volt. De azért jónak látszik, vagy 5 éve járt erre nagyon sok négykerekű és most biztatás képpen ez az egy, megyek rajta. Kezdek gyanakodni, a fű az egyre nagyobb, a nyom az határozott és követi az erdő körvonalát és meglátogat minden vadlest, nagyon gyanús, hogy valami vadászok jöhettek erre a napokban, hát ez már szívás. Még ezt megpróbálom, és ha nem jó, akkor, nincs más hátra, mint előre, vissza kell mennem a Keleti hídhoz, de nem akarok. Kiérek az erdőből és lám egy zsilip és egy híd a csatornán, HURRÁ, HURRÁ, most mondom, hogy nem megyek vissza. Hídon át, nem úton, keréknyomon, hogy tisztázzuk szintkülönbségeket győzök le és lám újra látszik a tanya és közeledek, nem tudom említettem volna, hogy HURRÁ.

12 óra, egyre közeledek, egy újabb híd, kis pihenő és egy kis hűs víz a hátizsákból, már közel vagyok a tanyához, de mi van ha jön kutyafuttában Marcang? Latolgatom a műveleteket. Első az lesz, hogy közlöm vele: ÉN VAGYOK A FALKA VEZÉR, aztán félreérthetetlen mozdulatokat teszek a föld felé, mintha követ vennék fel és feldobom, ezzel is tudtára adva az előbbi dolgot. Kezdem érezni az ammónia nevezetű tanyaszagot, és lám mennyi bála van bekerítve, azaz boci. Sem kiabáló „maga mit keres erre ember”, sem csaholó, vicsorgó négylábú. Az istálló mellet elgurulva nem hiszek a szememnek BITUMENES ÚT, láss csodát. Istállón túl néhány sörényes nyerítő legelészik, gurulok az aszfalton, az út mellet éppen törlik az egyik táblát, azaz aratnak. Gurulok és gurulok itt a 42 –es. És most egy kis KRESZ „Kerékpárral felhajtani…” és „Kivétel célforgalom”, most ez nem kétséges, célforgalom, mégsem repülhetek. A major fele van egy köves út jobbra, igazam volt.

13 óra ismét egy Káló-híd és csörög a telefon Tamás, kérdi, hol járok, ünnepélyesen közlöm vele, hogy nemsoká célszalagszakítás következik. Megérkeztem, jól éreztem magam, igazán el sem fáradtam, az időjárás is a lehető legjobb volt. Azt sajnálom csak, hogy te aki most olvasod ezt az élmény beszámolót, most sem jöttél velem, amúgy te tudod, én megyek legközelebb is, ha úgy gondolod velem tarthatsz, garantálom jól fogod magad érezni, csak ahhoz el kell jönnöd.

 

Teljesítve: kb. 2 km gyalog a POSTA és vissza, és kb. 40 km két keréken össze-vissza a határban.

 

2007. június 26.

Kiss Imre

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Élmény-beszámoló, illetve leírás

Az Országos Kéktúra 27. szakaszáról.

2007.04.27-05.01-ig.

 

 

Sátoraljaújhely vá.-Bányi nyereg-Vágáshuta-Nagyhuta-Kishuta-Bózsva-Füzér-Nagy Milic-Hollóháza.

Miért éppen ezt a szakaszt választottuk? Egyszerű a válasz: mert megnyertem az egyesületünk által kiírt vetélkedőt, s kaptam egy ingyenes éjszakát két fő részére a Hanyi Istók turistaházban (a továbbiakban th-ban) Pálházán. Úgy gondoltuk Szilvivel, hogy ez a hosszú hétvége alkalmas lesz arra, hogy kicsit kiszabaduljunk a társasházból, az 1 szoba „kényelméből”, a barna tapétával borított falak közül. A túrát hosszú tervezés előzte meg. Sokáig nem volt világos, hogy tudunk majd közlekedni, vajon milyen lesz az időjárás, mire készüljünk?

Úgy gondoltam, hogy csillagtúraszerűen járjuk be a szakaszt, minden este ugyanazon a szálláson; a Hanyi Istók th-ban hajtsuk le fejünket. Kicsit nehéz volt összehozni a dolgot, a közlekedés „gyér” jellege miatt, a tervek azonban készen álltak, már csak a megvalósítás maradt.

Pénteken (27-én) a túra 0. napján, amikor is Szilvivel már a vonaton ültünk útban Namény (Vásárosnamény) felé, úgy éreztem, hogy az álmomban látott festői Zempléni táj, a kőkapui vadászkastély, már csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. Az utolsó kilométereket kocsival tettük meg hazáig. Otthon finom vacsora várt, mely pont abban a pillanatban készült el, mikor beléptünk az ajtón.

Szilvi, Anyuval karöltve készített szendvicseket a másnapi útra, szüleim ugyanis vállalták, hogy elvisznek egészen Pálházáig, kirándulásunk kiindulópontjáig. Ezúton is köszönjük!!

 

I. nap (04.28)

 

Az éjszaka hamar elröpült, s mire észbe kaptunk, már a Sátor-hegyek néztek vissza ránk, miután átkeltünk a Tiszán Cigánd és Tiszakanyár között. (Nevét azt hiszem sátor alakjáról kapta) Pálházára érkeztünk, -s a helyiek segítségét igénybe véve- néhány percen belül megtaláltuk a turistaházat. Babják József várt minket, s szívélyesen „mutatta a járást” a szálláson.

A szobánkban két kifeküdt ágy, egy szép kredenccel, illetve innen nyíló fürdőszoba várt minket. Megmondom őszintén rosszabbat vártam, Szilvi pedig még nem volt th-ban, így nem tudta mi vár rá J. De hát van folyó-víz, meg TV, és ígéretet kaptunk a meleg vízre is. (a bojlert ugyanis nem sikerült beüzemelni, azaz fűtött, csak víz nem volt benne.)

„Indulni kellene –mondtam- .

 Merre akartok menni? (kérdezte a tulaj)

-Füzérre! Bózsván, és Füzérkomlóson keresztül. Bózsváig a műúton.

-Visszafelé?

-Visszafelé pedig 14.30-kor jön egy busz Füzérről.

-Menjetek a Szuha-völgyön keresztül, az nagyon szép! Majd Kishután a Jéger panziónál kell elmenni jobbra! Visszafelé stoppoltok, itt rendesek az emberek, úgyis felvesznek, meg sokáig világos van, lehet gyalogolni.

-Ok.

Vonatsípolás szakította meg a beszélgetést.

-Jé itt ilyen közel van a kisvasút?

-Igen! Az ipartelepi megálló mindössze 400 m.

 

Szép lassan megebédeltünk, majd térképnézegetés után -jó tanácsokkal felvértezve- elindultunk a javasolt útvonalon.

Gyönyörű fasor szegélyezte utunkat, s tempós séta után hamarosan elértük a kishutai vasútállomást. Ez a környék számomra már ismert volt, 7-8 évvel ezelőtt két egyházi tábor során, már volt alkalmam megcsodálni Kishuta szépségeit. A vágányok mellett haladva észrevettük a Jéger panziót, megörültünk neki, és haladtunk tovább a műúton. A térkép szerint régi sínek mellett kellett haladnunk, egy darabig nem tűnt fel, hogy ez a sín elég új. A másik dolog ami támogatott a tévelygésben a régi kék jelzések a fákon. Sajnos nem a térképre, hanem az optikánkra, szemünkre hallgattunk. Egyre növekvő kétségeinket a „Kemence-Patak MH” feliratú tábla oszlatta el véglegesen. Rossz irányba jöttünk vagy 1.5 kilométert. Nem baj, van még időnk!

A már ismert útszakaszon visszamentünk a Panziót jelző tábláig, és tényleg itt a nyíl a tábla alsó részén egyenesen mutat be az erdőbe… A legelső fán pedig egy olyan fényes jelzés, hogy majd ki verte a szemünket.

Jobbról gyönyörű, kis- –feltehetően- hétvégi házak, balról borospincék szegélyezték utunkat.

„ a baloldali fán egy kis mókus szaladt fel!”- mondta Szilvi.

„Lessük meg!”s néztük, ahogy piciny karmaikkal kapaszkodtak fel a fára.

Egy borospince ajtaja tárva-nyitva állt. A belső rész azonban már zárva, nem hagyva lehetőséget a kíváncsi turistáknak. (nekünk)

A Szuha-völgy tényleg lenyűgöző volt, megérte a kitérőt.

 

„Fenyő, tölgy, akác, és fehér nyárak alatt megyünk”, hamar beérünk Bózsvára.

Elmegyünk a híres bózsvai szikla mellet.

 

„A Dózsa György utcán egy pincéket rejtő tufafal húzódik. Ennek egy kiugró szirtje az ún. Bózsvai-szikla, de ez már nem tufa, hanem andezit.

 

Illetve nem megyünk el. Szilvi egy fotó erejéig a mászással is kacérkodott, míg Levi a szokásos szerény diktátor pózban pislogott a kamera felé.

Bózsván a faluház előtt álló villanyoszlopon tudtunk először pecsételni. Neten olvastam, hogy a Kőbérc Panzióban is van egy, így betértünk ide egy forró capuccínó, és egy pohár sör erejéig. Míg a lélekmelegítő készült, addig nyomtam egyet a negatív mintás pecséttel az igazoló füzetbe, igen jól mutatott a másik mellett.

 

Utunkat Kisbózsván keresztül folytattuk, a két településrész közötti dombról láthatóvá válik a füzéri várhegy, illetve a Nagy-Milic is, a Zemplén legmagasabb pontja. Kisbózsvától a régi zempléni kisvasút magára hagyott töltésén sétáltunk tovább.

„A kisvasút 1922-24 között épült, Sátoraljaújhely-Füzérkomlós, majd Sárospatakon át Zemplénagárdig, ill. a II. világháborúig Nyíregyházáig közlekedett. Szállította a követ, az ércet, a fát, és persze az utasokat egészen 1980 november 29-ig, az országos botrányt kavaró, még ma is fájó megszüntetéséig. A Zemplénhez vonzódó kívülálló számára a hegyközi kisvasút sorsa az egyetlen sötét folt ezen a tájon. Órákkal a megszüntetés után- a helyi lakosság tiltakozása ellenére- idegen, dúló, fosztogató hadak módjára a hegyközi vasutat fölszedték, lerombolták. Úgy gondoljuk, fölösleges itt ecsetelni mit jelentett, mit jelenthetne ezen a tájon a kisvonat. Nagyban hozzájárulna, sőt talán jelenthetné ennek a kivételes tájnak egyfajta kultúráját.” (Forrás: Az Országos Kéktúra Budapest-Hűvösvölgytől Hollóházáig, Turistaatlasz és útikönyv, készült a Cartographia kft gondozásában)

 

Végig murvakővel felszórt terepen haladtunk, mely kissé nehezítette a haladást. Kereszteztük a Nyíri és Kisbózsva között haladó országutat, érdekes kép fogadott. A kék jelzés haladt végig a töltés mentén. Valaki, vagy valakik kábelt fektettek (a szó hagyományos értelmében J ), ami miatt kb. 1 m magasságú gödröt ástak, az árok mellett pedig ember magasságú fölkupacok terültek szét. Így nagyon nehéz volt haladni. Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a szántóföldre, s ezen folytatjuk utunkat. Néha be-be néztünk, megvan e még a jelzés, jelentem megvolt. A nagyobb baj akkor ért, mikor elfogyott mellőlünk a szántóföld, kénytelen-kelletlen a feltúrt földkupacon kellett tovább gyalogolni. Az idő is egyre melegebb volt, izzadt mindenünk. Elértük a leírásban is említett régi vasúti hidat, néhány fotó is készült az utó-kór-nak. Szerencsére már nem tartott sokáig az „építkezés”, néhány „vigyázat méhek!” feliratú tábla, és pár méhkaptár után kiértünk a bozótból, Füzérkomlós településre. Balra, egy játszótér mellett egy táblát találtunk a következő felirattal:

Picit elpilledtem, Szilvi nem annyira, meleg volt az idő. Gyerekek játszottak az újnak tűnő, feltehetően EU szabványoknak is megfelelő játékokon, később bújócskázni kezdtek, s tanították egymást százig. Füzérkomlóson a kék csak a falu szélét érinti, azért elhaladunk néhány ház mellett, ( szocális otthon, művelődési ház). Itt feltöltjük vízkészletünket, megmosdunk a pompás kútnál.

Elhagyva Komlóst folytatjuk utunkat a vár felé, melynek tekintélyt parancsoló falai még ma is állnak. Felérünk egy nyereg tetejében, ahol két csonka hársfa ölelésében egy kereszt áll. A kereszten egy idézet olvasható. Innen már szinte kézzel fogható távolságba került a vár, rövid időn belül beérünk Füzérre. A füzéri italboltban egy pohár sör és kapuccsinó elfogyasztása mellett, örülünk az újabb stampedlinek (nem feles, hanem pecsét J ). „Jót mosolygunk azon” ,hogy még nem tudjuk mivel megyünk haza. Mindenestre a várhoz azért még felsétálunk. A lépcső elég meredek, fáradt lábaink már nehezen visznek előre, végre fent vagyunk. A vár körül egy egész keskeny ösvény fut, jó meredek, ezt onnan tudjuk, hogy körbementünk, tériszonyban szenvedők kerüljék ki ezt a részt. Aki viszont szeret a „tilosban” járni, annak kötelező elem. Szabad szemmel is láthatóvá válnak a környező települések. A várból már nem sok minden maradt, a belépő sem valami olcsó, de kár lett volna kihagyni, főleg az őrizetlenül hagyott kincsesládát. Szomorúan konstatáljuk; valaki már megelőzött, nincs benne se arany, se ezüst. Ami számunkra kicsit megzavarta az idillt, a pénztárosok politizálása volt. Nem biztos, hogy minden turistát csalogat a zsidózás, s a környező országok területének visszacsatolására való buzdítás, és akkor még finoman is fogalmaztam…..

A váron belül javító munkák folytak, folynak, érdemes a lábunk elé nézni. Miután kellő mértékben kigyönyörködtük magunkat elkezdtünk azon elmélkedni, hogyan jutunk vissza a szálláshelyünkre, ugyanis az utolsó busz már elment. (Amíg a várból sétáltunk vissza falu központjába ezen járt az eszünk). Akkor marad a stoppolás. Még ki sem értünk a faluból, egy törött orrú Suzukis máris felvett minket. A legközelebbi kereszteződésig el is vitt, s további jó utat kívánt az 50-es úr. Ahogy kikászálódtunk a hátsó ülésről, s kiraktuk újra kezünket, a legelső autós már meg is állt. Két ok miatt vett fel:

1. Látott minket a várban

2. A Bécs-Budapest szupermaratonos póló volt rajtam, s mint utóbb kiderült az anyósülésen ülő csajszi 3x már lefutotta a távot csapatban.

Egész a céltelepülésig vitt minket, aminek nagyon örültünk. A kocsmában vételeztünk két hideg borsodit, s kigyalogoltunk a szállásra, ahol várt minket a jól megérdemelt melegvíz, a szomszéd szobában. A bojler problémát már azt hiszem korábban kiveséztem. A kilátóval, amit reggel kezdtek el építeni egész sokat haladtak.

Nem kellet egyikkőnket sem ringatni, főleg, hogy Szilvi egész nap tüsszögöt, akkor még nem tudta, hogy ezek a kezdődő allergiája tünetei lesznek. A nap folyamán minden tizedik lépésre jutott egy tüsszentés, lehet, hogy sikerült beállítania az én rekordomat adott nap alatt.

Nézzük a napi adatokat. Ezt a térképen egy madzaggal mértem ki, illetve használtam a kék-atlasz kilométer-adatait is.

Tervezett távolság: 13 km. „lájtos nap lesz, sétálunk egy kicsit”

 

Indulás: 10.50

Szakasz kezdete

Szakasz vége

Km.

Hanyi Istók Túristaház (Th.)

Kemence patak v.m.

3

Kemence patak v.m.

Jager-panzió

1.8

Jager-panzió

Bózsva

2.5

Bózsva

Kisbózsva

1.2

Kisbózsva

Füzérkomlós

5

Füzérkomlós

Füzér(i) vár

5

Füzér(i) vár

Füzér település vége

3.8

Pálháza tölgyfa vendéglő

Th

1.8

Összesen

 

24.1

Beérkezés: 18.00

 

II.nap (04.29)

 

Gyorsan átbuszoztunk Sátoraljaújhelyre, közben néha fel is ébredtem egy kicsit. Szempillantás alatt az állomáson találtuk magunkat, ami az első pecsételőhely is volt egyben.

A kajakészletünk fogytán volt (főleg a kenyér), így bolt keresésébe fogtunk. Egy-két mellényúlás után találtunk is. Jó bevásároltunk, had puffadjanak a táskák!

A központból indultunk föl a sátorhegyre, a Magyar Kálvária felé. Egész rövid idő alatt sikerült elérni. A Magyar Kálváriáról szólnék néhány szót. Hatalmas kőből kirakott bástyák, az elcsatolt vármegyék, városok címereivel állít örök emléket külhonban szakadt honfitársainkért. A tábla szerint 2000-ben újították fel, sok adakozó segítségével. Nem kap nagy nyilvánosságot ez az emlékhely, bár nem csodálkozom rajta. Trianonról sok mindent el lehet mondani; azt, hogy igazságtalan volt, összefogtak ellenünk, stb., ez valószínűleg így is van, de ezzel már nem lehet mit kezdeni, nem látok esélyt arra, hogy vissza lehetne csinálni békés úton.

A kilátás azonban feledteti a múlt sötét pillanatait. A Szár-hegyen a Kálvária, és Szent István kápolna mellett, egy emelvényre helyezett Országzászló is helyett kapott, erre felmászva gyönyörködhetünk a csodálatos panorámában.

Hogy ezeket a csodás pillanatokat megkoronázzuk elfogyasztjuk a tízórainkat. Néhány felhő összekapaszkodik, s arra kényszerít, hogy esővédőbe bújjunk, s így folytassuk utunkat a meredek lejtőn. Fától-fáig kapaszkodunk, s rövid idő alatt sokat küzdünk le magasságunkból.

Ereszkedvén lefelé kis házak tetői csillannak meg a napfényben, hétvégi telkek lehetnek. Egy jobbos lejtő után, ismét házak bukkannak elő az erdő takarásától. Kettéválik az út Z+, vagy K+ (már nem emlékszünk pontosan) illetve Z jelzésekből választhatunk. A térképem nem jelöli a zöld vagy kék keresztet, így maradunk a Zöldön. Jó sokat kóválygunk, mire kilyukadunk a térkép által is jelzett kereszteződéshez. Zöld, Piros, Háromszög, Kettős jelzések, Kereszt. Éppen elég ahhoz, hogy belezavarodjak a tájolásba. Nézem a tájolót, elvileg Nyugat felé kéne haladnunk, de nem arra megyünk. Biztos elromlott, rossz ez a tájoló! Nem, az igazság az hogy pontosan ezt mondtam: szar ez a tájoló!! Elhagyjuk a kereszteződést, idegesen vakarom a fejemet, nem stimmel az út. A kétségeket a sífelvonó, és a libegő oszlatják el. A fene egye meg, nagyon nagyot kerültünk! Lassan nem lesz olyan út a Sátorhegyen, amin még ma nem mentünk. Az ismerős Sí-büfé, a sípálya, most csak bosszant. Folytatjuk tovább utunkat az együttes PZ jelzésen. A Hármas-Kút völgyön keresztül megérkezünk Rudabányácska szélébe. Végre, most már legalább tudom, hogy hol járunk. Ez az érzés nem sokáig tart. Rudabányácska belterületén újra jelet vesztünk, s rossz irányba gyalogolunk legalább egy kilométert. Mindenféle vezetékek, térkép nem jelzi, illetve nem ott jelzi. Kész vagyok. Szilvi azért bíztat. Közös elhatározás alapján megkérdezünk egy helyi embert, aki készségesen segít. Ott jobbra le, aztán két nagy fenyőfa, és egy bádogtetős háznál lesz a jelzés, a bélyegző pedig a kerítés oldalán. Mondanom sem kell, hogy legalább már vagy tíz házat láttunk bádogtetősnek, és minden páros fa örökzöldnek tűnik, mire végre ráakadunk a kék jelzésre. El sem hisszük. Majdnem 5 órát, és 14.9 km-ert gyalogoltunk eddig, közel teljesítménytúra tempóban. A „Sátoraljaújhely” feliratú MTSZ pecsét, és a megérdemelt ebéd valamennyire feledteti a fáradalmakat.

Új lendülettel indulunk tovább Vágáshuta irányába. Enyhe emelkedők után először a Mocsári-rétet keresztezzük, majd a Cserép-tetőn találunk egy-két útbaigazító táblát, ami megmelegíti lelkünket. Szusszanunk egy kicsit, hallgatjuk a természet hangjait. Valami ismeretlen, valami tájidegen zaj üt lyukat a természet pajzsán. Hamarosan cross-motorosok raja zúg el mellettünk, de legalább a kitaposott ösvényen mennek. A megérdemelt szusszanás után gyorsan beérünk Vágáshutára. A buszforduló alatti kis kocsmában pecsételünk. Szilvi a szokásos capuccinót, én a szokásos sört kortyolgatom, mikor is parázs vita bontakozik ki a kocsmárosné, és férje között. Gondolta ugyanis a jóasszony, hogy eltüzeli a régi újságokat, és egyéb DM anyagokat. Előtte azonban nem nézte meg a kéményt, ami nem szelelt, így telement füsttel az egész kocsma. Az „ember” nyugtatóként rögtön leküldött két vodkát, majd sörrel kísérte a „gyógyszert”. Szegény asszony próbálta kihajtani a füstöt újsággal, ami már akkorra méreteket öltött, hogy a túrakerékpáromat is neki lehetett volna támasztani. De a férj csak folytatta a kiabálást, legalább 7-szer említette a teremtőt, felesége felmenő rokonait. Ezek kiterjedt kapcsolatrendszerét is magasztalni kezdte, mikor úgy gondoltuk, hogy inkább tovább indulunk, így csupán pár perc erejéig élvezhettük Vágáshuta vendégszeretetét. Már messze elhagytuk Hutát a Vágásabbik fajtából, mikor lassuló gépkocsira lettünk figyelmesek. A kocsmáros állt meg mellettünk, s felajánlotta, hogy elvisz a következő kereszteződésig.

„Köszönjünk inkább gyalogolunk, mondtam”.

Hajtott tovább ittasan, reméltük azért nem lesz nagy baja sem neki, sem a feleségének. Balra lekanyarodva a Kovácsvágásra vezető országútról, több „sörös” túrázóra lettünk figyelmesek. Ezután jól-kitömött legalább 70 l-es hátizsákos „kékesek” jöttek szemből, már maga a cipelés teljesítmény!! Egy kisebb emelkedő leküzdése után következett Nagyhuta, ahol a Polgármesteri hivatal előtt, a szokásos kis dobozkában volt a bélyegző. Kis láblógatás után sétáltunk tovább. A reggeli teljesítménytúrázós tempóból már két elfáradt vándor képzetét keltettük csupán. Hála istennek Nagyhuta vége után gyorsan közeledett Kishuta. Amilyen gyorsan jött, olyan lassan mentünk rajta végig. Az egyházi tábortól tudtam, hogy még jó messze van a falu vége. A beton egyre jobban fárasztotta addig sem kímélt lábainkat. Végre feltűnt a Kisvasút megállója, -itt lejöttünk a kékről--majd pedig a Kishuta vége tábla. Nagy öröm volt újra látni már messziről a Túristaházat, nagyon elfáradtunk.

 

Indulás: 7.40 Tervezett távolság: kb.: 25 km.

Szakasz kezdete

Szakasz vége

Km.

Sátoraljaújhely váll.

Tourinform iroda

1.8

Tourinform iroda

Magyar Kálvária

3.5

Magyar Kálvária

Rudabányácska

5.8

Rudabányácska +tébolygás

Kékpecsét

3.8

Kékpecsét

Vágáshuta

7.5

Vágáshuta

Nagyhuta

5.4

Nagyhuta

Kishuta v.áll.

4

Kishuta v.áll

T.h.

1.8

Összesen

 

34 km.

Beérkezés:17.27

 

III.nap (04.30)

 

Megint korán keltünk. Ittunk egy csésze hideg mérget, meg ettünk egy kis meleg salakot és átbuszoztunk Hollóházára, a Kék-túra kezdő-vég pontjára. Hollóházáról a Nagy-Milic-en keresztül kellett Füzérig eljutni. A buszmegálló mellett volt a Porcelán múzeum, kedves Személy és vagyonőr bácsi ideadta a pecsétet. Megtaláltuk a Kék túra emlékművet is sikeresen, pár fotó is készült az unokáknak. Nagyobb kiránduló csoport érkezett, szerintünk ők is a kéken indultak. Mielőtt nekiveselkedtünk volna az utolsó szakasznak pótoltuk a hiányzó készleteket, s jóízűen lakmároztunk egy szép padon. Az előző két napon rohantunk, most inkább a ráérős tempót választottuk, az utolsó „kék” napon. Egy pár percen belül beértük a vegyes korosztályú túrázós csapatot is. A sarjános réten leültünk egy picit pihenni, s gyönyörködtünk egymásban. Az út lassan kecsesen emelkedett, a nagy beszélgetésben abszolút nem néztük a jelzést. Ha az alkalmi kísérőink nem szólnak, akkor simán tovább megyünk a határ felé.

Nevettünk, gyalogoltunk tovább. Már egész sok magasságot gyűjtöttünk, mikor csodálatos panoráma tárult a szemeink elé. Annyira lenyűgözött, hogy nem is fordultunk hátra, így nem láttam a Panoráma büfét jelző táblát, ahol pecsételni kellett volna. Már majd egy kilómétert haladtunk továbbra is felfelé, amikor rájöttem, hogy vissza kéne menni. Ma sem úsztuk meg bónus gyaloglás nélkül. Gyorsan visszabattyogtunk, s egy kóla elfogyasztása mellett nyomtuk a „Bodó-rét, illetve „Lászlótanya” feliratú pecsétet. Kilométerkövek mellett gyűrtük le a kaptatókat egész a Nagy-Milic-ig. Itt sikerült ismét beelőzni fogadott túratársainkat. Üldögéltünk, az idő is naposabb arcát mutatta, mi pedig egy réteggel lentebb öltöztünk. Egyébként itt a csúcson határátlépési pont van, elég egy személyigazolvány ahhoz, hogy szlovákia természeti adottságaiban gyönyörködhessünk. Megjegyzem kísértetiesen hasonlít a határ eme oldalához.

A Kék, északi Zöld jelzések a hegytetőn futnak össze. Az északi Zöld végig a határ mellett, a határkövek mentén kalauzolja a kíváncsi turistát. Elindulunk lefelé, jó meredek az út!! Azt hiszem, jobban jártunk, hogy a nyugati oldalról támadtunk, s keleti oldalon jöttünk le. Népszerű a hely, sok 40-50 év körüli házaspár jön szembe a fákat támasztva. Egy-két embernél sörösdoboz figyel a kézben, mondjuk ez is nehezíti a mászást. Szép kilátás nyílt Szlovákia irányába, az élményt csak a fűcsomókban hagyott bélsár árnyékolta be egy kicsit. A csataréti vadászháznál is készítettünk pár szép felvételt.

Pusztafalu község látképe is feltűnt, elérhető távolságban. Az út hátralevő része gyorsan eltelt. A vár-forrásból kortyoltunk egy párat, húhh jó hideg volt, a vár tövében pedig elfogyasztottuk a megérdemelt vacsoránkat. Besétáltunk Füzérre, s az ismerős Füzér italboltban a szokásos védőitalokkal készültünk az izgalmas stoppolásra. A helyi arcok rábeszéltek, hogy álljak be csocsózni. Engedtem az unszolásnak. Az első játszmát majdnem megnyertük, a második etapban azonban már elment a kedvem a játéktól ahogy az lenni szokott. Legalább nem bújtunk. Elfogyasztva a maradék védőitalt, nyakunkba vettük a lábunkat. Először egy szótlan emberke vett fel, rendes volt elvitt az első kereszteződésig. Majd egy kiránduló család volt rendes hozzánk, s vittek szinte a szálláshelyig. Az utolsó kilómétert a szállásra azért szokásunkhoz híven gyalog tettük meg.

 

Indulás: 9.00

Szakasz kezdete

Szakasz vége

Km.

Hollóháza.

Füzér

14

Felesleges gyaloglás

Vissza pecsételni

2

Összesen

 

16

 

IV.nap(5.01)

 

Ez is elérkezett; túránk, kirándulásunk utolsó napja. Kicsit szomorkásan ébredtünk, az idő is ilyen hangulatot áraszott. Kinéztem a házból, és mit ne mondjak fáztam!! Reggeli után felvettük az összes meleg ruhát és elindultunk a kisvasút állomásra (Pálháza ipartelep), ami kb. 5 percre van szállásunktól. Megjött a szerelvény. A vonatvezető tájékoztatása szerint 15 perc múlva indul a vonat tovább. A hideg időjárás miatt egy zárt kocsit is csatoltak a kis mozdony után. A kis csapat aki felszállt a vonatra, úgy gondolta, hogy dacol az időjárással és a nyitott kocsiba ült. Majd megfagytunk. Kőkapun leszálltunk, s elindultunk szétnézni. Véleményem szerint ez az ország egyik legszebb tája. Most a kedves tó, és kastély is morcosabb arcát mutatta. Eredetileg azt terveztük, hogy visszasétálunk szálláshelyünkre, de gyorsan meggondoltuk magunkat. Jött vissza a vonat, és felszálltunk rá. Így tett egy másik túrázni induló pár is. Ebben a hidegben inkább utaztattuk magunkat most már a „zárt” kocsiban. Legnagyobb meglepetésünkre a kalauz bácsi beüzemelte a kb 100 éves vaskályhát, s kellemes meleg terjengett a kisvonaton. Mégiscsak jobb itt üldögélni, mint a pár fokos levegőn alulöltözötten kolbászolni, három kimerítő nap után. Visszamentünk vonattal egészen a felső állomásig, Pálházáig. Egy helyi lángossütőre lettünk figyelmesek. Éhesek is voltunk, így kértünk két sajtos-tejfölös lángost. Ha láttatok, ettetek még finom lángost; na itt bizony erről volt szó kérem!! 320 HUF-ért egy hatalmas, sajttal tejföllel bőven megszórt csodát kaptunk, nagyon ízlett!

Elindultunk visszafelé szállásunkra, s útközben érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az út mellől egy csatornatetőn keresztül jött fel a szennyvíz. Szóltam egy helyi emberkének, mire ő csak legyintett, hogy máskor is vót mán ilyen.

Megérkeztünk szállásunkra, majd összepakoltunk. Az elkészült kilátóból kilestünk, s pár kép is készült, aztán néhány percig üldögéltünk még a hintán, s felelevenítettük az elmúlt napok eseményeit. Istenem de jó is volt….

 

Összesített adatok: nos, az első három nap alatt: 74,1 km+ ehhez még hozzájön, hogy mindennap megtettük a szálláshelytől a Pálháza központig a kb 1.5-2 km-es utat. Így a Romantikusnak szánt hétvégénken több mint 80 kilométert sikerült összehozni!!

 

Ez volt az első hétvége amit Szilvivel együtt tudtunk tölteni, s bár sokat gyalogoltunk (feleslegesen is), nagyon jól éreztük magunkat és egymást. A Zemplén még mindig csodálatos, ajánljuk szívből minden túrázónak!

 

+Szállásinfó: kedves volt a tulaj, s a helyi adottságokhoz képest igyekezett felmerült problémáinkat minél hamarabb megoldani. Mivel látta Szilvin, hogy fázik, felajánlotta a mobil radiátor használatát, s megkaptuk a két-ágyas szobát is. A szobában két egyszemélyes heverő volt (melyek nem lehetett egymás mellé rakni a szoba méretéből adódóan); egyikre a cuccokat pakoltunk, másikon aludtunk ketten. Szó mi szó elég keskeny volt, főleg Szilvinek, mivel Levi azaz én, elfoglaltam az ágy legalább 65%-át.

 

Feljegyzett hülyeségek:

 

-Újra eldobható borotva (Levi)

-Inkább átugrom mint átbújjak (7 óra erőltetett menet után)

-Hol van az a k*rva kék?

-Tanulság: a Zöld kereszt mindig jobb

-„Szar ez a tájoló”- k*rva nagy eltévedés után: máskor a tájoló szerint menjünk!

-Most akkor melyiken menjünk? Hülyét kapok, ha vissza kell menni!

-A bácsinak hajléktalannak tetszik lenni?

-Három napi kék túrázás után a boltban: azt a kéktúrót szeretném (Krémtúró helyett )

 

  

A beszámolót írta:    Kósa Levente

Lektorálta, véleményezte, emlékeivel segített, ha nagyon gusztustalan dolgot akartam írni akkor rám szólt:      Bus Szilvia

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A kerékpáros gázolásról

2007. június 13.

 

 

Sziasztok!

Tudok egy új mondást:

Addig jár a bringás az útra amíg el nem ütik!

 

A fene egye meg, nekem sikerült! Mármint az, hogy elütöttek!

De megvagyok! Óriási szerencsével megúsztam, pedig egy ilyenbe sokan bele is halnak! Rám nagyon vigyáztak valahol! Szerencsére!

Időpont: 2007. június 10. vasárnap kb 12.55 (legalábbis a jegyzőkönyvben ez van)

Éppen mentem a görkorisokkal találkozni, akik között sok ismerősünk van: Anett, Raimo, Szilveszter, Marci, Zsolti. Nekik volt egy versenyük az alsó rakparton. Kb. 300 méterre lehettem a célomtól, amikor elkezdett esni az eső. Még jól is esett a nagy melegben. Ekkor egy hatalmas fékcsigorgás valahol mögöttem. Olyan hosszú volt, hogy még eszembe is jutott, hogy mi lehet ez, és ekkor megbizonyosodtam róla, mert egy ezred másodperc alatt egy ütés hátulról és már huppantam is a földre.

Óriási szerencse!!!!! Nem repültem, nem kerültem a motorháztetőre, nem mentem be a szélvédőn, egyszerűen csak leestem a bringáról a hátsómra és a hátamra. Szerencsére az eszméletem sem vesztettem el. Azonnal felálltam. Az első levegővételek elég nehezek voltak ezért leültem a járda szélére és előttem feküdt a bringám. Ekkor megérkezett az autós. Már kaptam levegőt és fel is tudtam állni, gyakorlatilag nem volt semmi látható jele annak, hogy 1-2 perce elütöttek. Hacsak az nem, hogy iszonyú koszos voltam! Nem is értem, hogy tudtam ennyire feltörölni az aszfaltot. Persze ezt is csak órákkal később a zuhany alatt vettem észre, hogy olyan koszos vagyok mint egy disznó és így jártam végig a kórházat, a röntgent, stb. Na ne menjünk annyira előre.

Az autós sok mindent mondott, de nem emlékszem igazán csak arra, hogy letörtem a tükrét ami legalább 50000 és hogy fizessem ki most.

Gondoltam adok neki gyorsan 50000-et aztán nyakába borulok és sírva bocsánatot kérek, majd a vállamra veszem az 5 hetes vadiúj Merida országútit ami teljesen lenullázódott és hazaballagok! Az, hogy itt-ott vérzek a kutyát nem érdekli, mert hát az beforr, de a tükröt azt kemény 50000 Ft-ért meg kell venni. A bringát meg ott egye meg a fene, mert az is bűnrészes a tükör letörésében!

Na nem!

Mondtam, hogy én ugyan nem vagyok rosszul, de azért hívom a rendőrséget. Fel is hívtam a 107-et akik kb. 10 perc múlva meg is jöttek. Mindketten elmondtuk a saját verziónkat. Én azt, hogy mentem az úton és durrrrr! Az autós meg azt hogy egyszer csak elé kerültem a parkoló kocsik közül a járdáról.

Mellesleg megjegyzem, ha én 2 parkoló kocsi közül járdázva (országúti 23-as kerékkel!!!) elé kerülök akkor talán nem hátulról ütnek el, hanem oldalról. Másik nem mellékes dolog talán, hogy ha valaki 34 m-es féknyomot hagy maga után és ennek a féknyomnak a 28. méterénél üt el, akkor amikor 28 m-rel korábban elefánt lábbal belelépett a fékbe akkor honnan tudta, hogy én 28 m múlva, ami néhány másodperc is lehetett elé megyek a parkoló autók közül? Ezen még gondolkodom!

Helyszínelők mondták később a kórházban, hogy 100 km/h felett volt a sebessége! Hihetetlen, hogy valaki lakott területen ennyivel menjen, ahol rengeteg információból ilyen sebességnél a felét nincs idő felfogni. Akár csukott szemmel kikötött kormánnyal is lehetne így menni! Ráadásul kezdő jogosítvánnyal!

Szóval miután őt félrevitték a rendőrök és végignézték a féknyomot, meg hogy engem hátulról kapott el, meggyőzték, hogy nem valószínű, hogy én a járdáról kerültem elő. Az egyik rendőr még azt is megjegyezte, hogy ilyen vékony kerékkel nem lehet járdázni, mert az nem tesz jót! Lehet, hogy ő is bringás volt, hogy ennyire értett hozzá?

Egyébként le a kalappal a rendőrök előtt! Nagyon rendesek és emberségesek voltak mindkettőnkhöz! Ezek után emberünk elismert mindent és hajlandó volt egy betétlapot adni, amit szintén a rendőröktől kért, mert momentán nem volt nála! Tudomásom szerint ez kötelező! Vagy tévedek?

Természetesen közben szondázás és igazoltatás, de mindenki józan volt. Az autósról kiderült közben egy kis malőr, de azt itt most nem írnám le, mert lehet, hogy a jogaiban sérteném.

Én ekkor előálltam egy kéréssel. Nem újszerűen, mert többször említettem korábban is csak valahogy elterelődött mindig a szó. Azzal ugyanis, hogy azért én elég nagyot estem és nem szeretném, ha most nagy boldogan hazamennék, aztán holnap meg feladnám földi pályafutásom. Vagyis szeretném, ha egy orvos megnézne és ő mondaná, hogy mehetek nyugodtan haza! Akkor talán nyugodtabban mennék!

A rendőrök hívtak nekem mentőt, ami nemsokára meg is érkezett.

Nem is írom, hogy közben (mivel Anettet felhívtam, hogy ne várjanak) megérkezett Anett és utána még rengeteg koris (Raimo, Szilveszter, Marci, Zsolti és még sokan akiket nem is ismertem). Innen is köszönet nekik az aggódásért és az együttérzésért, amiben a későbbiekben is volt részem, mert Anettel utána többször is beszéltem és Raimoék is érdeklődtek utánam.

Térjünk vissza az eseményekhez.

Megjött a mentő szirénázva! Ezt nagyon utáltam, mert nem vagyok halálomon, mit kell itt felesleges izgató zajhullámokat gerjeszteni. Na mindegy!

Beszálltam a mentőbe. Rutinos mozdulatokkal nyomogatnak egy csomó helyen, de semmi sem fáj szerencsére. Utána jönnek a végtag mozgatások. Bal láb fel mozog össze-vissza semmi gond. Ugyanilyen lendülettel felemelem a jobb lábam amikor egy akkora fájdalom a jobb vese tájékon, hogy „apró jaj” és már engedem is le a lábam. Erre a mentőorvos is magában egy „apró jaj”-t mondott és azonnal felfektetett az ágyra (mert eddig csak ültem egy ülésen). Újabb nyomogatások most már a belső szervekre is, de sehol nem fáj semmi. Akkor meg mi a fene volt az előbb az éles fájdalom?

Baromi idegesítő félszavak a mentősök között, ilyenek pl. hogy: „mérjük?” „visszük?” „igen?” „nem?”. De mi a francot mérünk, vagy viszünk (gondolom engem) és mi igen, meg mi nem? Szóval ha eddig nem is, de most aztán tele lett a kiszakadt bringás nadrágom! Kérdezem, hogy mi a gond? Nem tudni! Menjünk be? Menjünk. Mi van, ha nem akarok? Akkor alá kell írnom egy papírt. És ha esetleg elmegyek és beadom a kulcsot? Lehet, van rá 50% esélyem. Hoppá! Akkor maradok!

Az ötös lottónál lenne 50% esélyem az sem semmi, de feldobni a bakancsot 50% eséllyel az mégiscsak több. Akkor soha többet nem lehetne még 1% esélyem sem az ötös lottóra! Szóval maradtam!

Korábban már két kollégám felhívtam, akiknek hasonló kombi Opeljük van mint nekem, hogy vigyék már haza a bringámat, mert egyébként a rendőrök viszik a kapitányságra, ami talán egy akármennyire összetört Merida esetében sem egy egészséges megoldás. Ők ekkorra megjöttek, így már szabad voltam, mert a bringám biztonságban tudhattam.

Elindultunk a mentővel Újpest Árpád korház felé. Mondanom sem kell, hogy szirénázva! Kérdeztem, hogy hova ez a nagy sietség? Nem egy jó dolog szirénázó mentőben ülni, amikor úgy érzed, hogy semmi baj, mert egy idő után kezded úgy érezni, hogy talán mégis valami nagy gáz van!

Megérkezés a kórházba. Az ápolók mentősökkel történő poénbombái között megy a beteg (mármint én) a felvételi felé. Gyors intézkedés a mentősök részéről. Nem tudom mit mondhattak, de vagy 30 várakozó előtt soron kívül bemegyek. Bent doki bácsi kérdezget, mi történt, mi fáj? Ő is megismétli a nyomogatásokat, de nem fáj semmi. Ágyra fektet és sorolja a sérüléseket: bal és jobb könyök, bal térd, jobb hát, jobb fenék horzsolás némi vérrel. Meg is jegyzi, hogy milyen jó anyag ez a nadrág, mert nincs kiszakadva, alatta mégis felhorzsolódott a bőr! Gondoltam: „Inkább a nadrág lenne kiszakadva ott is és a bőröm meg egyben!” Hiába a Dechatlon minőség az utolérhetetlen. Legközelebb megkérdezem, hogy valami autós távoltartó nadrágjuk nincs?

Zúzódások: bal fenék, jobb deréktáj (na ez fájt baromira, nem a vesém szerencsére!)

A bal hátsóm csak 2 nap múlva láttam. Hát mit mondjak? Gyönyörű! Na egyébként is, de így teljesen feketén (mármint a véraláfutástól!! Mert azóta többször zuhanyoztam!!) valami ellenállhatatlan lehet! Tervezem, hogy egy fényképen megörökítem!

Ezek után röntgen felvételek sokasága (kb. 20), amitől Csernobil nagyságú sugárdózis ér térdtől egészen koponyáig. Medence tájékon 3-4, ami belefér! Az jót tesz úgy tudom!

Szerencsére törés nincs. Várom a felvételeket, miközben megjönnek a helyszínelő rendőrök, akik azután érkeztek a helyszínre miután én mentővel elmentem. Tőlem is felveszik a jegyzőkönyvet, hogy láttam.

Sehogy! Szerencsére! Megyek az úton, esik az eső, hosszú fékcsikorgás (gondolkodom mi lehet ez?) aztán durrrr!

Kiderül, hogy én a járdáról jöttem le és a zene üvöltött a fülembe. Legalábbis addig így tudták. Hát tényleg! Miután én a 23-as kerekemmel leugrattam a 20 centis járdáról a vállamon lógó fülhallgatóból a lemerült akkumulátor segítségével úgy üvöltött a zene, hogy nem hallottam semmit.

Na szóval, félre a cinizmussal! Se járda, se zenehallgatás, de majd valahogy eldől a dolog.

Ezek után vissza az orvoshoz akinek a újságolom az igazmondás jegyében, hogy a röntgen félhomályában kétszer majdnem elájultam, mire rájöttem arra, hogy mindez azonnal elmúlik, ha leveszem a napszemüvegem. Az orvos mosolyog, hogy ez nem új, mert ő már az elején látta, hogy nekem agyrázkódásom van, mert amikor a vizsgálatkor levettem a napszemüveget a pupillám nem akart összehúzódni és a szemem az ujja követése közben beremegett. Nem beszélve arról, hogy én mondtam, hogy „most olyan jót tudnék aludni”, amikor az ágyra lefeküdtem. Ez viszont nekem új volt! Ez azt jelentette, hogy maradok!

Mit mondjak, nem erre számítottam! Azt hittem, ha törés nincs mehetek haza!

Nagyon örültem!

Rövid alkudozás után megállapodtunk abban, hogy saját felelőségemre hazamegyek lezuhanyozom, összepakolok kórházi életmódra és visszajövök. Szerencsére a kollégáim utánam jöttek és az ő segítségükkel hazajutottam. Ezúton is nagy köszönet nekik, hogy segítettek és az egész vasárnap délutánjukat rám áldozták! Egész addig velem voltak amíg az ágyam meg nem kaptam!

Hazaérve a családot megnyugtattam, hogy a bringa bármilyen borzalmasan is néz ki azért a helyzet nem olyan vészes! Ők addig a pillanatig semmiről sem tudtak, csak azt, hogy elmentem bringázni. Nem akartam Őket feleslegesen izgatni, ha tényleg nincs semmi baj!

Nem tudom, sikerült-e elhitetnem velük, de látszólag úgy nézett ki. Gondolom valamennyire megnyugtató lehetett talán, hogy saját lábamon jártam és nem dróton rángattak!

Ezután üdítő zuhany, a víz korom fekete! Majd pakolás és vissza a kórházba!

Ott hosszas huzavona mire ágyat kaptam. Kb. 2 óra várakozás, miközben Budapest összes összevert részeg hajléktalanját oda hozták be. Voltak állapotok a folyosókon, de ezt inkább nem részletezném.

Ezután egy borzasztó éjszaka, miközben hol a nővérek, hol az üvöltő mentősök jönnek az éjszaka közepén és kapcsolják fel az összes villanyt, hogy a szemed kisül!

Tényleg! A mentősök hajnali ½ 3-kor miért jönnek be egy sötét kórterembe ahol 6 beteg alszik, harsány „Jó napot!” köszönéssel? Biztos udvariasságra tanította őket a Mamájuk!

Na mindegy, az éjszakát túléltem és változatlanul semmi panaszom nem volt. Hacsak az nem, hogy ekkorra már minden izmom fájt, illetve izomlázam volt az egész felső testemben illetve a combjaimban. Vagyis úgy éreztem magam, mint akit iszonyúan megvertek! Pedig erről szó sincs!

Persze ez ott annyira nem volt érdekes, mert ott csak ilyen kérdések hangzottak el felém óránként: Hányingere van? Szédül? Feje fáj? Kettőslátása van?

Szerencsére egyik sem volt sosem, így a délutáni nagyvizit után (ami 2 helyett 3-kor sikerült!!!) elhagyhattam a kórházat! Pontosabban ezután még két órát kellett várnom a zárójelentésre, de az is meglett és végre kijöhettem a kórházból!!!

Otthon, édes otthon! De jót aludtam a saját ágyamban!

Csak az volt szokatlan, hogy senki nem üvöltött ½ 3-kor, hogy „Jó napot kívánok!”

Hát így történt!

 

Megmagyarázhatatlan csodák:

Hogy lehet, hogy az autó a jobb elejével elüt és elmegy mellettem?

Eközben a hátsó villa bal oldaláról a jobb első sárvédője lehúzza a festéket és behorpasztja azt, a tükör szétzúzza a bal hátsó felem (és közben aljas módon le is törik!!!!) és a bal lábamhoz hozzá sem ér? Ha hozzáért volna, darabokra törte volna!

Hogy lehet, hogy a derekamon lévő táskában (amire ráestem!!!!!) a kevésbé értékes hátsó lámpám atomjaira esik szét, de a mellette lévő telefonom, fényképezőgépem teljesen sértetlen marad?

 

A bringám állapota:

Aminek annyi: hátsó kerék, váz, hátsó váltó, nyereg, hátsó fék,

Ami remélhetőleg még használható: első kerék, első villa, első fék, kormány, fékkarok, középrész pedálokkal és első váltó.

Meglátjuk a szakemberek és a BIZTOSÍTÓ hogy vélekedik minderről.

 

Az utolsó szó jogán!

Köszönöm Mindennek és Mindenkinek aki vigyázott rám, mert egy ilyenbe egy valamire való rendes bringás egyszerűen csak belehal!!!

Én mindig ilyen rendetlen bringás szeretnék maradni!

Részvétem az eddig meghalt összes rendes bringásnak, de innentől csak csupa-csupa rendetlen bringás legyen az utakon akikre ugyanígy vigyáznak Valakik vagy Valamik Valahol!

Köszönöm!!!! Nagyon köszönöm!!!

 

 

Hegyessy Miklós

 

Kép a bringáról:

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Laza Kerótúra

2007.06.09

 

 Reggel ¾6 a turulnál a szokásos tumultus és tolongás + Lali, így hát már vagyunk ketten. Lali kicsit türelmetlen, de azért megvárjuk a 6 órát, indulás a LIDL -hez, biztos itt kevés volt a hely, de ott jó nagy a parkoló ott van hely a tömegnek. 10 perc ott vagyunk, ott sincs nagy tömegjelenet, néhány statiszta kószált csak négykerekű járgányai mellet, ahogy láttam nem biciklizéshez készültek, nem úgy voltak öltözve. J Viszont Józsi ott várt, sajnos egyeztetési hibából ő ellenkező irányba indul, vagyis Berettóújfalu - > Püspökladány - > Földes - > Berettóújfalu, pedig mi is mehettünk volna abba az irányba, tulajdonképpen teljesen mindegy merre gurul velünk a kerék, lényeg, hogy mozogjunk, és jó levegőn legyünk. Megszólaltak a szembeszél harcos harsonák, így hát jó utat kívánunk egymásnak és indulunk, sajnos ketten. Lehet Zolinak volt igaza, hogy kicsi korai az időpont, mondjuk direkt volt, hogy a 47-es szakaszon ne legyen nagy a forgalom. Nem volt nagy, csak nagyobb annál, mint szerettem volna, már mindegy, következőkben más útvonalra szervezem a túrát. Az út az tuti volt, csak ne jöttek volna azok a sok „lábú” monstrumok, mondjuk a lóerő velük volt az kétségtelen, nem is zavartatták magukat, hogy két elvetemült mozogni vágyó pedáltaposó is van az úton, vagy beszorult a volán, hogy nem lehetett nagyobb oldaltávolságot tartani, sokszor a zabszem megfulladt. De jó lenne több kerékpárút, vagy fel kéne találni a légpárnás és repülő aerociklit.

De azért épségben megérkeztünk Derecskére 7 óra, talponálló-ipari egység kávé és indulás tovább, innen már nem lesz nagy forgalom. Haladunk tovább Hajdúszovát fele az út a nem annyira jó, de a forgalom alig – alig, így hát sokkal biztonságosabb, pedig itt is akad egy-két kamikáze, ennek ellenére meg érkezünk. 8 óra étel italadagolás az italmérő egység előtt, nem akarunk további kábítást a bent levőknek, már így is jó arcok, szussz és tovább. Irány Földes, van isten, nincs szembeszél, mint tavaly, mikor gyalog jobban haladtunk, mint a nyeregben tekerve, így nagyon jól haladunk, az idő is ideális, csak ne találkoztunk volna az országutak királyával (the king of main roads).  Ez nem semmi volt, az úton közel s távol senki, csak kettő négykerekű és kettő kétkerekű, logikus, hogy nem akkor kell meg előzni a másikat, amikor mi is pont oda érünk. Ugye király, vagy királyi, vagy királyi nagy barom, leginkább ez utóbbi, csak tudnám mi lett annyira sürgős neki, hogy később nem lehetett volna előzni. Háborgok, háborgok Keleti híd kis pihenő, aztán tovább. Itt már nem háborgok tovább, inkább nézd meg a pillepalack című írást. Mindentől függetlenül virágok pirosak, lilák, sárgák, kékek csábítják az apró szárnyasokat virágporgyűjtésre és itt nem CD -ről jön a madárcsicsergés, hanem igazi, a nagy reflektornál is bekapcsolták a halogént, a ventilátorok is mennek, de csak energiatakarékos üzemműdben, mindez együtt zsír.

9 óra és itt van Rio de Földes irány a bisztró és a fogadóbizottság Kormos a kíváncsi kutya, ő teljesen uralta az egységet kívül és belül és nagyon segítő kész, mármint ha evésről van szó, a gazdája azt mondja hülye, de szerintünk csak egyszerűen éhes szegény. A maradék kaját mi esszük meg és az árpaszörp is jól volt hígítva, de legjobb a fél óra pihenő. Mondjuk az meglepett, hogy Lalinak sikerült konzervet a kapaszkodóval kinyitni, ez nála meglepő, mivel Gáborjában ez nem ment még nem neki. Szerintem hetekig gyakorolt konzervszimulátoron.

Irány Sáp és aztán Bihartorda ¼11, egyre inkább azt érzem, hogy nem érzem az alvázamat, jó lenne egy kicsit leszállni ellentétben azzal, amit Szeghalom fele éreztem. Na de hát menjünk, majd pihenünk Bakonszegben, Lali röviden csak annyit mond JÓ. És tovább csévéljük lefele a kerekekről az utat.

11 óra és Bakonszeg, Vince barátom füvet nyír, de hol lehet koccintani költői kérdés, hát a KOCCINTÓ –ban, itt sem készítik rosszul a szörpöt. Furcsa kevés az ismerős egy sincs Szeghalomi túra idejéből, mi történhetett velük, szegények. J Újabb pihenő, Lali nehezményezi, hogy nem kölcsönzök neki cigire, helyette szívesen megvendégelem még egy „szörpre” vagy kávéra, de cigiRE nem. Belenyugszik és igazat ad. Már csak 8 km és újra otthon - még egy ½ óra.

Megérkeztünk, megcsináltuk, 64 km kevesebb, mint 6 óra alatt Csetreki Lali  és Kiss Imre. Kisebb bosszúságok ellenére jó volt, mozogtunk és a jó levegőn, ami nem akármi. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy TE aki ezt a beszámolót olvasod nem voltál velünk, remélem legközelebb jössz, ígérem JÓL fogod magad érezni, gyere, gyere, gyere!!!

Kimici (Kiss Imi)

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Földnapi ötpróba, Barcsay-kert látogatás

2007. június 8.

 

A Bihari Hírlap cikke:

 

 

Czárán Visszhangja

2007. június 6.

 

A Turista Magazin egyik féloldalas cikke:

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Körös 30

2007. június 4.

 

 

Szombat 4 óra, de miért csörög az óra? Túra vagy tortúra? Kelni kéne készülődni, elvégezni az input – output biológiai szükségleteket. Ajjaj a készülődés, mára új csata ígérkezik köztem és a bakancs között. Vaj mi lesz a harcmodor, vízhólyagképzés vagy köröm macera? Túra végén kiderül, de most aztán indulás a turulhoz. Ugyanis ott a találka a fanatikusabb, vagy megmérettetésre vágyó, vagy kihívásokat kereső túratársakkal. Ma mi lesz? Szárnyalunk? Sántikálunk? Csúszunk - mászunk? Vagy egymás után minden? Attól félek ez utóbbi fog bekövetkezni. Kis várakozás, jön a bordó autó. A szereposztás: két bátor hölgy Juci és Ildi aztán Zoli, Józsi a sofőr és én az anyósülésben.

INDULÁS!!! 6 óra, Mezőberényben vagyunk, leparkolás, készülődés, nevezés, és irány a hegy. Illetve a hegy helye, azaz a puszta. Megyünk, mendegélünk, rakjuk egymás elé lábainkat hol bitumenen, hol szekérúton, hol füvön és hol drága jó kissé felázott kötött fekete földön. És íme a legújabb lábbeli divat a „tűsarkú bakancs” ami úgy képződik, hogy a bakancs recés sarkára rátapad az előbb említett föld. És hogy az mennyire ragaszkodó potyautas, minden áron velünk akar jönni. Akkor is, ha mi nem akarjuk. Ő akkor is akarja. Mondjuk így menni nem egy mulatság, de azért kéne haladni. Lerúgom, 3 lépés: új sarok, ez így megy kb. egy km-en.

Végre a Körös és az első ellenőrzőpont pecsét, pihi, ivás, szerelvényigazítás, fotó, tovább. Betonút konyec tűsarok ha – ha. És a 105 éves Körös híd. Túl a hídon már a második ellenőrzőpont, pecsét, szussz, pogácsa, süti, bólé, ásványvíz, pihi, go. Az idő biztató, hol borongós, hol süt a nap, hol elbújik, hol fülledt. Csak nem lesz eső?!?

Az útviszonyok jók. Újabb ellenőrzőpont, túl vagyunk a felén HURRÁ. Megyünk tovább sztorizás és eszmecsere, és hogy fogynak a kilométerek és újra a Körös parton haladunk. De miért dörög az ég??? Csak ne legyen eső! Hangzik el a kívánság.

Egy új túratárs egy négylábú, és mennyire túlvezérelt. Közlöm vele, hogy én vagyok a bandavezér erre válaszul ő összetereli a békésen legelésző nyájat. Micsoda erőfitogtatás, ejnye kutyus. És újra ellenőrzőpont, itt már jártunk az öreg híd mellett és a tuti ellátás szuper. De mi volt ez, kinek van ilyen jó vakuja és milyen hangos a retesz – ja csak nem ez volt az eső csengőhangja. És lám esik, kinek jól kinek nem.

Közben valami történt az adminisztációs asztallal – új design? – á nem csak a kutyus elhelyezkedett alatta ötletesen, így 8 lába lett annak. Nem egy elveszett kutya csak elkóborolt. De csak esik és esik, aztán még mindig esik. Meddig esik??? Menni kéne menni kéne… (lásd: Popfesztivál). Esik csendesen az eső ... (Kern András). Esőkabát fel indulás.

Íme itt vannak a nájlonszellemek. Aszfalt semmi baj már az eső is elállt, korai öröm lekanyarodunk, és jaj ilyen nincs a reggeli jó zsíros esővel átitatott fekete talaj, most jön a java. Mi lesz itt? Kezd új formát felvenni a bakancs, csak most nem vertikálisan a sarka, mint reggel, hanem horizontálisan a talpa minden irányba és kicsit nő a súlya is. Roppant jó így menni, bár nem annyira mulatságos. Cipő csere, lábszárvédő, aztán tovább.

Már nem esik, menjünk a füvön, az esővíz lemossa a sarat. Lemossa??  Hát nem mossa le. Nem nehéz a bakancs, csak olyan mintha egy lábamon kettő lenne. Az úton nem lehet menni, ahol fű van ott meg a gázolajzabáló bádogcsikók össze és vissza járkálták, hát nem egy bokakímélő tevékenység, középen meg sárdagasztás.

Kérdés hogyan lehetne azt megoldani, hogy a lehető legkevésbé átrendezni az utat? Jó lenne találni egy darab gallyat és megszabadulni az út sarától. Kiszáradt fa, török egyet, már a fa sincs velem, nem adja könnyen, de mégis csak sikerül. Na most véged van potyautas. Kövérlábú gólya póz és sárkaparás láb csere és sárkaparás. Kicsit könnyebb, de nem az igazi. És még egy ellenőrzőpont bélyegző, csoki, ásványvíz és mehetünk. Már csak 2 km és itt a cél. Valamit érzek a két sarkamon, mi lehet? Csak nem vízhólyag, hát de. Hát most is jöhet a keresztszemes, vagy mégsem? Ha ott lóg a cérna a sarkamban még valaki hátra köti, most ezt nem kockáztatom. A jobb kettes körmöm sem ragaszkodik már annyira hozzám, mint reggel, úgy néz ki ezt le kell írni a leltárból. Közben beérkezünk a célba bélyegzés, adminisztráció, oklevél, jelvény, gratuláció.

MEGCSINÁLTUK ! ! Gratulálok a túratársaimnak főként a két lánynak. És most következett a túra legjobb része az energiapótló gulyásleves, igaz vagy ötször körbe kellet evezni a tányért, hogy a levest elegendő hőveszteség érje, és el is tudjuk fogyasztani. Nagyon finom volt és köszönjük!

 

 

Körös-30 teljesítve: Szabó Juci, Szoboszlai Ildi, Hegedűs Zoli, Jenei Józsi, Kiss Imre.

 

 

Kiss Imre

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Békéscsaba-Arad-Bcs Szupermaraton hivatalos eredménye /BCSAC/

2007. május 29.

 

 

 

Megjelent a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaraton hivatalos eredménye. Klikk IDE a letöltéshez!

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kék-Kálló parti szemétszedés és Keleti parti vízi-világ felfedezése

2007. május 28.

 

 

Szombaton egy kissé későn kelve indultam az egyesület 5.-ik szemétszedő túrájára. Ezúttal a Kék-kálló partja volt a kiszemelt megtisztítandó terület.
Szerencsére sikerült időben megérkeznem a Bihari Múzeum elé. Az indulást népes csapat várta, közülük a legfiatalabb Réka volt, Zoli keresztlánya. Mint később kiderült elég nehéz feladatra vállalkozott. A Rákóczi utca majd a Budai Nagy Antal érintésével kisétáltunk a Kálló partjára és elkezdtük azt megtisztítani. Már az első pár méteren kiderült, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, mert bár a gaz felégetése a szemét nagy részét eltüntette, a maradék felszedésén a szélmentes 35 fok a kb. 70% páratartalommal társulva eléggé elviselhetetlen körülményeket teremtett. Ennek ellenére átlagos tempóban haladva szépítettük a partot. Mire elértük a főutat már két zsáknyi szemetünk gyűlt össze. Úgy döntöttünk, hogy még két hídnyit haladunk, és ott megfordulva a másik oldalban is tevékenykedünk egy kicsit.

Utunk során a legkülönfélébb helyeken találtunk eléggé nem oda illő hulladékot. Ilyen volt a part menti bokor tövében nyugvó használt pelenka,vagy az néhány zokni, alsónemű, póló, pulóver, nadrág amit szétszórva találtunk. Visszafele már gyorsabban peregtek a másodpercek,habár egy-két esemény megállította az időt (trágyás zsákok begyűjtése). Sajnos amikor épp azt ecseteltem Zolinak, hogy mennyire szeretem ha van a munkámnak eredménye és ez látszik is, odaértünk Berettyóújfalu egyik szégyenfoltjához. A Bem utca utolsó szakasza, a Csalogány utca, és a Kék-Kálló partja közti terület amióta az eszemet tudom szemétlerakóként üzemel, ezzel csúfítva el ezt a gyönyörű területet. Érdemes lenne az illetékeseknek elgondolkozni azon, mit veszélyeztetnek azzal, hogy ilyen dolgok felett lelkiismeret furdalás nélkül szemet hunynak. Miután végeztünk egy kedves bácsitól és egy közkútból vételezett vízzel frissítettük fel magunkat. A munkák eredménye, hogy a Kék-Kálló említett szakaszán jelenleg szinte semmilyen szeméttel nem találkozhat az arra kiránduló. A felszedett kb.10 zsák szemét egy részét a Kálló főúti hídjánál hagytuk ideiglenesen, másik részét Juciék házánál raktuk le.
Nagyon örülök hogy ilyen sokan jöttek el megtisztítani Berettyóújfalu számomra legkedvesebb részét.

 


Néhányan a túra után a gyorsabb lehűlés érdekében kilátogattunk a Keletire fürödni egy kicsit. A fürdés ugyan a fenyegető viharnak köszönhetően egy kicsit háttérbe szorult, de szerencsénkre a természet ismét kárpótolt minket. Történt ugyanis, hogy a stégen üldögélve arra lettünk figyelmesek, hogy a régen pancsolónak kialakított 9m hosszú 2m széles kis pocsolyában valami mozgatja a nádat, hallani lehetett hogy ez egy nagyobb élőlény lehet. Hitelen előbukkant egy rágcsáló feje majd hatalmas teste is, végül eltűnt a nádasban. Elkezdődött a találgatás, hogy mi lehetett az. Miközben erről beszélgettünk, fokozatosan rádöbbentünk, hogy az általunk koszos pocsolyának hitt vízfelület igen változatos élővilágot rejt. A röpke egy óra alatt - amit bámészkodással töltöttünk - mindenki találhatott magának olyan jelenséget, állatot, amelyet azelőtt sohasem láthatott. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány ilyen különlegességet: holló, párzó tavi békák, békésen pihenő naphalak, az életet felfedező kis mocsári teknősök, az életet már megtapasztalt nagy mocsári teknősök, és végül,de nem utolsó sorban, tőlünk 2 méterre fiatal nádhajtásokat rágcsáló pézsmapockok.
Lehet, hogy elsősorban a Keleti mindenkinek a nyári bulikat,és az estig tartó fürdéseket jelenti,de ha odafigyelünk, sokkal többet is tud adni, egy életre szóló vizuális csodát, és ez nem csak erre a helyre vonatkozik: mindig mindennek két oldala van, sokaknak ennél jóval több, próbálni kell mindegyiket megismerni.
Remélem sikerült kedvet csinálnom pár embernek, hogy az egyesület következő hasonló jellegű túráján részt vegyen, és velünk együtt tegyen környezetünk szépségéért.

 

Atka

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A Bihari Hírlapban május 25.-én megjelent cikk:

 

Critical Mass kerékpáros felvonulás

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Helyzetjelentés a Tour de Pelso - Balaton Maratonról

2007. május 28.

 

 

Voltam a Balaton Maratonon, 200 km (Tour de Pelso) 9 óra 41 perc alatt, ami még szintidőn belüli (a szintidő 10 óra 3 perc volt). Nem volt túl szerencsés nap, mert 3 defektem volt és állandóan szereltem és pumpáltam. Sajnos nekem nem volt szerviz kocsim mint a profiknak, ahol ott sorakoztak a pótkerekek!

25,4 km/h átlaggal 7 óra 45 perc bringázás, 30 perc pihenő, a többi szerelés volt.
Ott volt még Anett, Raimo, Szilveszter és Finta Zsolt. Aki volt már Bécs-Bp-n vagy Bcsaba-Aradon biztos ismeri őket. Ott korisok voltak, de itt csak Raimo és Szilveszter volt korival, Anett és Zsolti bringával jöttek. Raimo 9 óra 35 perccel előttünk ért be, Szilveszter sajnos 160 km-nél feladni kényszerült, őt a kisbusz hozta be. Anett velem együtt ért be, nagyon sokat segített azzal, hogy B.füreden amikor utolért az utolsó szerelésnél megvárt és így az utolsó 50 km-t együtt jöttünk, ami sokkal jobb volt mint egyedül! Zsolti pedig kb 1 órával hamarabb ért be mint mi. Zsolti jól bírta és szerencséje is volt, mert a bringájával már a startnál voltak problémák, de kis szerelés után csodával határosan végig bírta.
Így utólag úgy gondolom, ha az a sok defekt nem lett volna, ami kissé szétzilált, akkor nem lett volna olyan nehéz, ezért remélem nagyobb szerencsével sikerül majd megcsinálni 8 órán belül a távot. Ha esetleg nem lenne 40 fok (az aszfalton ennyi volt!) akkor biztosan könnyebb lesz majd!

 

 

Miki

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Séta a Kálló-parton, kis meglepivel

2007. május 24.



Szombaton, a múzeumlátogatást követően és minden jót kívánva a drogmentes-futóknak, Nagy Jutka, Nagy Eszti és jómagam, úgy döntöttünk, hogy a mai nap éppen megfelelő arra, hogya... szóval szedjünk 1kis bodzavirágot, ezen a csendes délutánon.
Leraktuk a bicókat nálunk és elindultunk a Kálló-partra gyalog. Már ekkor lelkesen nézegettem keleten egy szépen fejlődő zivatarfelhőt, de jó képet csinálok majd róla a határból, ki gondol ilyenkor rosszra, itt, Újfaluban, amit legtöbbször ha az egész országban esik, akkor is
megkímél az égi áldás. Meg keletről zivatar? Ebben a főleg nyugati időjárási meghatározottságú országban? Bár poénból azért megjegyeztem, hogy ebből ma még sz...á ázunk.

Aztán úgy tűnt, nem lesz baj, nagy nehezen a bodza is meglett a vasúti hídon túli kis erdő túlsó felében. Hiába látja/érzi az illatát az ember mindenfelé, mikor kéne soha nincs megfelelő mennyiségben. Nagyban csipegetünk, persze lopva sandítunk a felhőre, amiből addigra látszik, hogy már leszakadt az alja, ezt megerősítendő Esztit hívja barátnője a Herpály-városrészből, hogy ott már zuhog. Én, mint nagy időjós, nézem a felhőt, a mozgását, mondom, ááá, ez minket itt pont elkerül, max. a széle kap el, nyugi. De azért elindultunk visszafele, az erdőn keresztül, járatlan úton, mert ott rövidebb.

Mire kievickéltünk a dzsindzsából a Kálló-partra, már ömlött ránk az eső. Mire a vasúti hídig értünk, ami kb. még 300 méter volt, bőrig áztunk. Aztán megint csalt az emlékezetem, mert azt hittem a híd menedéket nyújthat. De az esőben úgy csúszott a meredek part, hogy nem tudtunk lemászni a "menedékbe". Utólag visszagondolva tökmindegy lett volna, ha a vízbe is esünk, vizesebbek úgyse lettünk volna. Álltunk ott a zuhéban a híd mellett, jött az eső az arcunkba, mi meg csak álltunk a híd mellett és röhögtünk.

Kb. fél órát tartott a zivi, hálistennek kevés széllel, villámmal és még kevesebb jéggel. Biztonságban lettünk volna az erdőben is, de nem lehetett előre tudni, milyen lesz, akkor meg inkább a szabad ég, ahol nem dőlnek az emberre fák.

Hát így telt ez az örök emlékű 2 óra... A marathonistáknak biztos nagyobb élményekben volt részük, nekünk térdfájósan/futni nem szeretősen/bodza-gyűjtősen, ez jutott azon a virágillatú szombat délutánon...
 

Nem felejtjük el egyhamar... :D

 

 

Szabó Juci

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Szeghalmi gyalogtúra

2007. május 23.

 

 

Nem állítanám, hogy vasárnap reggel nagy tolongás lett volna a turulnál, így hát ketten összegyűltünk Józsi barátommal. Mint látható az első képről próbáltunk erőt gyűjteni a madártól, hát nem is tudom sikerült-e?!? Így hát ketten indultunk.

Szépen haladtunk,már 7:30-kor Bakonszegen voltunk és túl 8 km-en. Nedvesség hiányunkat pótolandó betértünk ama vendéglátóipari egységbe. Ott felismertek bennünket, kérdezvén hol vannak a biciklik, amivel jöttünk, többen leszédültek a székről mikor közöltük, hogy gyalog jöttünk és úgy is megyünk Szeghalomig. Elhagytuk a helyiséget, míg kárt nem csinálnak magukban.

Bizonyító erejű fotók elkészülte után tovább indultunk. Közben Lajos barátom memóriáját egy telefonhívással reseteltük, ami még a tépei kerótúrán fagyott le, ugyanis nem emlékezett, hogy mit beszéltünk meg ( utólag jobb is, hogy nem indult el velünk, amilyen „gyors” szokott lenni még mindig a darvasi híd körül járna).

Tehát irány Darvas, lassan kezdett feloszlani a reggeli köd és a parton sem volt nyoma az előző napi esőnek. 11 órára értünk a darvasi hídhoz a 22. km-hez. Ott megetettük a vándorokat.

A 30. km-t a csökmői gátőrház után 7 órán belül értük el. HURRÁ látjuk Szeghalmot már nem sok, van hátra !!! Sajnos ez így ebben a formában nem volt igaz. Úgy tűnt, hogy a vízügyes mérnökök valami hibát követtek el, egyre távolabb kerültek egymástól a folyamkilométer-kövek (vagy megnyúllott a mérőszalagjuk vagy kevés kövük volt). Az a mondás járt a fejemben: „Két fajta ember létezik: normális és turista”. A reggeli szárnyalásból már csak cammogás lett. Lassan azért közeledtünk, mondom L A S S A N.

Már itt a szeghalmi híd, de hol a 47-es ??? Akkor ez a híd nem az a híd. Még mindig menni kell?! Milyen jó lenne leülni, de menni kell, kellene. Már nem is cammogunk, már csak csúszunk-mászunk.

Hurrá itt a másik híd és 47-es is van és 15 óra, GYŐZTÜNK !!!!

 

BERETTYÓÚJFALU – SZEGHALOM 38 km 9 óra gyalog teljesítve Jenei Józsi, Kiss Imre.

 

Indult két sas érkezett két reumás csiga.  Mi ez, ha nem evolúció? ? ?

 

Sajnos a keresztszemes felszerelésemet nem hoztam magammal, így az új erszényemet nem tudtam elkészíteni, de örömmel közlöm, most már van egy új rejtekhelyem, ahova a dugi ötvenesemet fogom dugni.

 

Ennyit a túráról.

 

 

Kiss Imre

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

X. Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaraton

2007. május 22.

 

 

Írok. Megint. Amúgy sem bírnám ki, hogy ne vessem papírra élményeimet. Így hát megosztom veled is. Az elmúlt hétvége azt az érzést hozza elő belőlem, amit a jobb fajta osztálykirándulások után éreztem anno. A jó csapat, a barátok, a versenytársak a rendezők, a szurkolók egy év elteltével újra együtt voltak, végül vasárnap délután újra ezerfelé széledtek, mindenki indult vissza az életébe, folytatva az utolsó lábnyomot, amit otthon hagyott.

 

Már rutinszerűen működött a szervezés, a 13 fő egyforma késéssel szinte egy időpontban toppant be a sportcsarnokba. 12 egyesületi bringás, Enci, Erna, Ko.Zo-lee, Ildi, Kinga, J. Lilla, Levi, Szilvi, Zozi, Tündi, Hegyessy Miki és jómagam (HegeZoli), továbbá egy BTE barát, korábbi szupermaratonos ismerősünk, Kerékgyártó Anett nevezett a közel 200 km-es távon.

A csoportos nevezés után már esteledett, amikor az utolsó bringát is felkészítettük, megjavítottuk a holnapi távra. Én már negyedik alkalommal vettem részt a maratonon, mégis a péntek estét még egyszer sem töltöttem ugyanazon helyen. Most sem volt másképp: A Számítógépház jóvoltából idén Gyulán, a ***Hunguest Erkel Hotelben töltöttük az éjszakát, melyet ezúton is szeretnék minden társam nevében megköszönni. Remélem jövőre megtörik a trend, és újra támogatónknak tudhatjuk a számtech láncot. Mégiscsak jobb volt kétágyas szobákban aludni, mint egy zsebkendőnyi albérletben – nem mintha azt nem fogadtuk volna el Szaszáéktól legvégső esetben.

Aki már járt a Bécs-Budapest marathonon, az tudja milyen a szállodai svédasztalos reggeli. Aki nem járt, annak elárulom: bőséges, finom, sokszínű és pont megfelelő a sportolónak. Ki is állta a próbát, finom volt, köszönjük!

Csöndes, madárcsiripelős szombat reggelen indultunk a rajthoz. Nem volt sok időnk az indulásig, mégis kisebb összmunkával mindenki csomagja felkerült a váltóbuszra, Miki kocsija a városháza udvarára, és 13 hevesebben verő szív a rajtvonal mögé.

Szinte már csak arra emlékszek, hogy tekerünk ki a városból, és mutatom a velem együtt tekerőknek a tavalyi perecelés helyszínét.

Nem sok az 56 kilométer az első pihenőig, ha gyakran bringázol. De ha ritkán, és még a kerékben sincs elég nyomás, hát igen hosszúra tud nyúlni. Talán ezért is értünk be lassan az első negyedben. Sebaj, ráérünk.

A versenyzők igen szép eredménnyel értek be, bár szegény Enci szívesebben tartott volna az élmezőnnyel. Bizony gyakorolnunk kell még a bolyozást, a taktikát, fejlesztenünk a sebességet. Ez volt az első próbatétel (melyen már korábban én és Levi sikerrel átmentünk), ahol dönteni kellett a verseny és a barátság között – mindkét oldalról. Bizony az esélyt veszíti el az, aki lemarad, ezért kell odafigyelni egymásra. De néha tudni kell azt mondani: „Menjetek tovább, nyerjétek meg!” (ezt tavaly én kiáltottam törött vállal Atkának és Iminek, később a lelassító Levinek). Lesz még időnk gyakorolni!

Az Aradi út még mindig ugyanolyan forgalmas, kátyús, mint az elmúlt években. Libasorban végül mindenki beért a célba, immáron szép tempóval.

Bennünket nem igazán, a Sepsiszentgyörgyről érkező futót viszont annál inkább érdekelte a csepergő, időnként a napernyő mélyedéseiről a nyakunkba zúduló esővíz. Levi levette és ráadta a didergő futóra az esőkabátját. Ettől szuper a maraton. Ezért szeretem.

Sörrel feltankolva végül a Csiky Gergely „kaszárnya” falai között tanyáztunk le éjszakára. Mamaligalisztből sütött juhtúrós puliszka, sült hús, krumplipüré, péksütemény, sör, ásványvíz, egyebek gondoskodtak az esti regenerációról.

„Hé, bicikli király!” – csendült fel a vacsoráról jövet Novák Feri bá hangja. Király vagy te! – gondoltam magamban a legjobb szándékkal, hisz ha valaki, akkor Feri bá tényleg a bringázás királya. A Guiness Rekordok könyve (megint) visszaírt neki, hogy regisztrálták az 1.700.000 km biciklizést, és hamarosan megkeresik.

Az esti csapat-megbeszélés végül egymás ugratásába torkollott – talán senki nem haragszik meg érte.

Álmos reggel. De jó lenne még aludni, kipihenni magunkat. Azt hiszem nem csak én voltam ezzel így, hisz a leggyorsabbak is csak néhány perc késéssel dugták ki a fejüket a szobából.

Ványi Atti várt a rajtnál bennünket, igen-igen feldobva. Hozta a hírt: előző nap több mint 200 futót mozgattunk meg a Drogmentes Futáson. Gratulálunk! Újabb siker.

Atti bíztatására és pacsijára végül – bevallom kissé meghatódva – 8.00-kor elindultunk a 93 km-es, utolsó napi távnak. Mint kiderült, ő is futni fog, így már 14 fő indult BTE név alatt a versenyen. Jövőre is így legyen!

Egészen belejöttek a csajok (Ildi, Tündi, Lilla), már-már 26 km/h-s tempóval, példa értékű csapatmunkával száguldottunk a pihenőpont felé. Le a kalappal! Bár még 50-es táv fölött nem teljesítettek előtte, most a Balcsi körtúra és az európai kerótúrák tempóját lazán hozták a második szakaszon is!

De elismerésem a többieknek is! Kinga és Enci is maga mögé utasította a mezőny nagyját. Levi egyedüli montisként tartotta az élbolyok gyilkos tempóját (szerintem magasan nyerte is a nem országútisok versenyét), Zozi meg a tavalyi fenékfeltörés után idén olyannyira elcsípte a verseny lendületét, hogy hol a versenyzőkkel tartva, hol a csajok előtt a szelet fogva nemhogy nem fáradt el, még láthatóan fel is töltődött! Miki: az országútival szép idővel az élbolyhoz közel futott be, érdemes volt átülni a trekkingről.

És ha már az eredmények számbavételénél tartok, gratulálnék a díjazottaknak is:

1.  helyezett női kerékpáros: Zalkodi Erna

3.  helyezett női kerékpáros: Bus Szilvia

10. helyezett férfi kerékpáros: Kis Zoltán

2.  helyezett női görkoris: Kerékgyártó Anett

 

Megmondom őszintén én nem is számítottam arra, hogy bárki az élen végez, ennek ellenére a díjak úgy potyogtak, mintha csak az egyesületünkből indultak volna a versenyen. És még csak nem is készültünk rá. Sőt, Szilvi is most tekert először 50 felett, mégis harmadik lett igen komoly versenyzők mellett.

Azt hiszem ezért küzdök hétről hétre, áldozom fel minden szabadidőmet – értünk. Megéri.

 

De megéri a rendőrségnek is kiállni a gőzölgő aszfaltra, mert városon belül – elismerem – sokszor elfelejtem bekötni az övet. Most is ez történt, és a BM tárgynyereményeként egy ezresről szóló csekket is az emlékérem mellé tehettem. Sebaj. Ez nem éri meg, úgyhogy legközelebb bekötöm magam. J

 

És eljutottunk az utolsó pillanatig, amikor mindenki búcsút int Békéscsabának. Elfáradva, mégis feltöltődve autóba ülünk, hogy mindenki hazatérjen. Élményekkel, hangokkal, képekkel felvértezve, hogy legyen miből nosztalgiázni, hogy legyen mivel kibírni.

 

Találkozzunk egy év múlva újra a maratonon!

 

HegeZoli

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Morotva Napi futóverseny

2007. május 14.

 

A 2007. május 12.-i Morotva Napi futóverseny hivatalos eredménye a következő:

 

Helyezés Név Szül.év Rajtszám Időeredmény
1 Drimba János 1988 9 21.18.46
2 Ványi Attila 1972 4 21.37.70
3 Polyák Iván 1969 8 22.08.05
4 Bereczki Szilárd 1979 2 22.59.20
5 Szebeni Tibor 1976 15 24.01.21
6 Nagy Sándor 1982 1 25.07.58
7 Drigán Zsolt 1989 12 25.57.50
8 Tóth Máté 1988 7 27.04.52
9 Vass Ádám 1994 5 27.23.57
10 Pálfi Sándor 1955 3 29.26.83
11 Ulics István 1962 6 30.26.06
12 Muraközi István 1965 14 31.07.45
13 Dobszai Dóra 1994 11 37.59.21
14 Koszta Henrietta 1992 10 39.48.78
14 Dobszai Dániel 1991 13 39.48.78

 

Táv: mérés alatt.

Gratulálunk minden versenyzőnknek, nagyon szép eredménnyel zárt mindenki. Találkozzunk ősszel, az Ifjúsági Napon megrendezendő kerékpáros versenyen is!

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Barcsay-kert látogatás

2007. április 30.

 

Előhang:

A Barcsay-kert túrára íródott eme remek szerzemény, bátran ajánlom mindenkinek.

A sorok között az emlékeket, a szavakban a viccet azonban csak az ismeri, aki ott volt.

S aki ott volt, hallgat örökre.

- Hegedűs Zoli -

 

 

FURA TÚRA
 

 

Tízen, tízkor elindulunk
A Barcsai-kert felé fordulunk.
Hege olvas és magyaráz,
Ezen a kutyán miért nincs póráz?

Bemennénk, de nem tudunk,
Akkor inkább megfordulunk,
Egy kis kaput találunk,
Előtte, megtorpanunk, megállunk.

Jé, nyitva az ajtaja?!
Csak rendes ez a gazda!
Körbenézünk megállunk.
Szalamandra kalandra várunk.

Nem tudhatjuk, van-e tulipán?!
Azt sem, milyen virág van a fán?
Nem volt itt semmi gond.
Ja, és az nem is egy vakond!

Körbenéztünk, sétáltunk,
Osonásból jelesre vizsgáztunk!

 

 

                                            Nagy Sándor

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Critical Mass Kerékpáros Felvonulás

A Bihari Hírlapnak ajánlott cikk

2007. április 24.

 

 

 

2007. április 22.-én vasárnap délelőtt érdekes jelenségre lehettek figyelmesek Berettyóújfalu lakosai. Szirénázó rendőrautó és mindjárt két polgárőrséges gépkocsi hívta fel a figyelmet a közeledő tömegre. A Bihari Természetbarát Egyesület megint csak színt vitt városunk életébe.

Aki már hallott szemétszedő túránkról (Népliget, Csonkatorony), műveltségi vetélkedőnkről, előadásainkról, kulturális programjainkról, kirándulásainkról, annak nem okozott meglepetést a 93 kerékpáros megjelenése városunk főútján.

A Föld Napján egyesületünk is csatlakozott az eredetileg San Francisco-ból indult mozgalomhoz, a Critical Mass kerékpáros felvonuláshoz, hogy felhívjuk a közlekedők, kiváltképp az autósok figyelmét a tisztább, környezetbarátabb, csendesebb, mindemellett egészségesebb közlekedési módra, a kerékpározásra. Bizonyára sokan látták már a péntek délutáni, pöfögő, duruzsoló autóktól fulladozó belvárosi kereszteződéseket, amikor mindenki csak az autót tekinti lehetséges közlekedési alternatívának. Számomra elszomorító látvány. Remélem, hogy az idővel egymásba érő bringautak egyre több mindenkit ösztönöznek 2 kerék mellőzésére. Éppen ezért tekertünk mi is 10 kilométert ezen a napsütéses délelőttön.

Pontban 10 órakor magasba emelkedtek a kerékpárok, akárcsak az ország fővárosában és nagyobb városaiban is. Ezt követően gördült ki a Szent István térről a legváltozatosabb fajtájú biciklik valóságos garmadája. A hagyományos kétkerekűeken kívül néhány igazi ritkaság is felbukkant, két kislány házi készítésű chopperen gördült ki a térről, amit időközben tandemre cseréltek a felvonulás kedvéért.

Szokatlan és szemet gyönyörködtető látvány volt szemlélni az előbb északi, majd a város déli részén lévő körforgalmat felkereső, főúton kígyózó tömeget. Ha valaki lemaradt volna róla, egyesületünk honlapján, a www.btbe.fw.hu oldalon megtekintheti a képeket. Itt találjuk a legfiatalabb szimpatizánsról készült, már-már reklámképnek beillő fotót is. A nagyjából három éves csöppség lábbal hajtós műanyag motoron gyarapította a megjelenő tömeget.

Kritikus tömeg. Ez a fogalom a kémia szerint az a mennyiség, amely önműködő, öngerjesztő, önfenntartásra képes folyamatot eredményez. Ezt néhány autós szerint nekünk is sikerült elérnünk, legalábbis erre enged következtetni a hol türelmetlenkedő, hol készséggel araszoló autós tekintete. Szerintem is elértük. Éppen ez volt a cél!

Számomra a közel százfős tömeg igazi jutalom volt, a több napos szervezés igazi elismerése. Amikor azonban a felvonulás után még mindig volt 38 kerékpáros, aki úgy gondolta, hogy velünk tart a 30 km-es túrán is, valami olyat éreztem, mint amikor valaki megnyeri a lottó ötöst. Köszönöm nekik!

Soha nem látott méretű csapat kerekezett a volt katonai repülőtér elhagyatott műtárgyai között, erdők, ligetek egymásutánjában. Sajnos az egyik ritkított akácos révén sikerült rekordot dönteni, minden harmadik biciklire jutott egy defekt, szám szerint tizenkettő. Bár hosszadalmas és önfeláldozó munka volt, együtt sikerült mindenki tarka kerekébe életet és levegőt lehelni. Egyesületünk sosem hagy magára senkit.

A Keleti-főcsatorna susogó fasora, a bakonszegi Remete-tó romantikus partja minden fáradtságot kárpótolt. A faluban mindenkinek jutott egy pohár frissítő, hogy legyen elég üzemanyag a hazafelé vezető úton. Nem is rossz fogyasztás: 100 km-en egy kulacs bionafta.

A látnivalók sorát a Nadányi-Miskolci kúria és a Bessenyei emlékház meglátogatásával, rövid történetük megismerésével zártuk, végül hazatértünk a délelőtt még bringásoktól hemzsegő Szent István térre.

A város kirándult, megmozdult egy közös célért. Ez utóbbi alatt a felvonuláson túl számos szervező és ügyintéző munkáját is meg kell említsem, akik áldozatos munkája nélkül nem jöhetett volna létre e nagyszerű rendezvény. Ők a Polgármesteri Hivatal, a Rendőrség, a Polgárőrség, a városi Közút Kht, és nem utolsó sorban egyesületünk rendezői.

És ha valaki úgy érezné, szívesen tartana egy jó hangulatú csapattal, keressen bátran bennünket a fenti weblapunkon, mi szeretettel látunk mindenkit!

 

Hegedűs Zoltán

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Czárán nyomában

2007. április 14.

 

 

 

2007. április 14, Erdély. A Bihari Természetbarát Egyesület öt lelkes tagja, Szoboszlai Ildi, Szabó Juci, Juhász Lilla, Halász Réka és jómagam neveztünk a Czárán Emléktúrán. A Királyerdő-hegységben mindig akad olyan látnivaló, melyet még nem láttál, hiába ismered az egész környéket. Mindössze 100 kilométert kell utaznunk, hogy tenyérni területen annyi élményben legyen részünk, mint sehol máshol.

Tavaly a törött kulcscsontom miatt le kellett mondjam az 56 km hosszú Szelek-barlangja néhány órás rövid-túrájáról. Ezért engesztelésképpen túráztunk egyet a Misid-völgyében, megnéztem a Körös-kanyarulatot és a Nagymagyar-barlangot, sétáltam a Révtízfalusi-fennsíkon, a Meszes-barlangban, és véletlenül belecsöppentem a Rock on the Rock román rockfesztivál kellős közepébe – 30 részeg hosszú hajú közé, egy eldugott tisztáson.

Szóval azt hittem a környéket már ismerem. Hát nem! A Révi-szoros páratlan katlanját, a Zichy-barlangot és a vízesést, a sziklaszirteket, a Körös csobogásától hangosan zúgó völgyeket, sziklafal tövében előtörő karsztforrásokat még soha nem láttam. Egész pontosan mégis, mert Veres Peti korábbi galériájában már láttam szép képeket, de nem hittem, hogy ez mindössze néhány száz méterre van az általam oly jól ismert részektől.

A szombati nap, amennyire szerencsétlen volt előtte péntek 13 (Sport biz. eredmény), annyira volt szép és hibátlan. Napsütés egész nap, gyér forgalom, pontos odatalálás. A jelzéssel is csak egy helyen támadt gondunk, ahol kertek és ligetek között a szélrózsa minden irányába indulhattunk. Indultunk is, először rossz, nem sokkal később a helyes irányba.

20 km nem nagy táv. De ha még sosem voltál túrázni, és 9 éves vagy, akkor óriási! Ráadásul ha több mint 800 méter szint is van benne, akkor példa értékű. Ezért vagyok olyan büszke egyesületünk egyik legfiatalabb tagjára, Halász Rékára, keresztlányomra, aki minden bizonnyal a legfiatalabbként teljesítette a távot. De nem csak én hívom fel a figyelmet a sikerre, a nagyváradi Bihari Napló egyik munkatársa is úgy gondolta, erről szélesebb körnek kell értesülnie, így cikket jelentet meg a Czárán túráról, azon belül Rékáról.

Minden túrán van valami, amire mindig emlékezni fogok. Itt kár lenne elfeledni az idős nénit, aki a nemrégiben kiépített Zichy-barlang mellett egy kempingasztalon árulta a csúnyábbnál csúnyább portékákat. De amennyire rondák voltak ezek a kézzel formált kiskorsók, tányérkák, madárfurulyák, medálok, annál kellemesebb és egyértelműbb volt a felismerés bennem: megérte a 80 forintot. Igazán.

Mi itt Újfaluban már megszoktuk a büdös, lassan csordogáló, zavaros vizű Berettyót. A Körös mentén élők a zavaros (Fekete-) Köröst. A Vársonkolyosiak pedig a tiszta Köröst. Mert ki hinné, hogy a határ túloldalán nem kell sokat haladnunk fölfelé, és vad, kövek között csobogó kristálytiszta folyóra találunk. A szinte kánikulaszerű melegben felért egy pohár hideg sörrel, amikor a kezünket a 12 fokos vízben áztattuk. Ennek ellenére a helyiek (Levi: IS) úgy gondolták: egy pohár hideg sör mégiscsak jobb…

Már az első ellenőrzőpontnál megkaptuk a hazai túrák cél-elemózsiáját, a zsíros kenyeret ujjhagymával. Itt megfejelték mindezt piros retekkel, de a vegákról sem felejtkeztek el, baracklekváros kenyér oltotta éhségüket. Már sejtettük, a cél gazdagabb kell legyen ennél. Bográcsgulyás és kenyér, bőven hússal. Finom. Jól gondoltuk.

Juci Rékához hasonlóan most volt először teljesítménytúrán. Ő már csak a teljesítmény szót nem ismerte a dologban, Réka még komolyabb túrán sem volt. Rajtidő, szintidő, célidő. 6 óra lett volna, több mint 8 lett belőle, egy bőröndnyi emlékkel. Emléklap – ahogy kint mondták „Diploma” - elúszott, csak kitűző jár – mondják a szervezők. Sebaj. Csak azt nem értem, hogy miért nem kapunk szintidőt arra, hogy körülnézzünk, ha már itt vagyunk. Loholni otthon is tudunk. Mindegy, én jelentkeztem teljesítménytúrára, magamra vessek. De tudom, jól döntöttem. Mert inkább lassabban megyek, csak hogy a kisebbek is velünk tarthassanak, mint otthon hagyjam őket az emléklapért cserébe. És talán ez szebb diploma – talán a legtöbben így vagyunk vele.

Köszönet az ügyes csapatvezetésért Rékának, a szép napért Lillának, Jucinak és a kedvesemnek.

Diplomázzunk jövőre is!

 

HegeZoli

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kék-(teljesítmény)-túra + Rám-szakadék

2007.03.15 - 2007.03.18

 

 

„Mindenki a hegy csúcsán szeretne élni, nem is sejtvén,

hogy a valódi boldogság éppen abban rejlik, ahogyan oda feljutunk.”

(Gabriel García Márquez – Száz év magány)

 

 

…Hányszor nyavalyogtuk a koliban anno, hogy de jó lenne megnézni a Rám-szakadékot. Mikor január-februárban eszembe jutott, hogy a Nemzeti Ünneppel (amit sok idióta Pesten jól összebarmolt) négy napos hosszú hétvége közeleg, arra gondoltam de jó lenne végre meg is valósítani. Ne csak a szánk járjon állandóan! De hát egy szurdok-völgybe nem időzhetünk négy napig, ezért úgy gondoltam, hogy egybe kellene kötni egy Kék-túrával. Legalább gyűlne a bélyeg is. Nézegettem az igazoló füzetet – „Börzsöny, ah, az jó lesz! 1600 méter szint különbség, csak 38 km! Na legalább lesznek jó nagy hegyek! Majd mi megmásszuk” Akkor még nagy volt az arcom…

 

…Szerda este lázasan pakoltuk Timivel a táskát, és alig vártuk, hogy reggel legyen és indulhassunk! Jómagam azért is voltam izgalomban, mert szeretek vezetni és alig vártam, hogy elvezethessek Visegrádig. Röpke negyedórás késéssel értünk Zoliékhoz, ami persze még így is jobb, mint az ő átlaguk, s már fél hét körül indulhatunk is. Vételeztünk otópályamatricát, oszt már hajtottuk is a WARDONG-ot 120-szal Kecskemét irányába. Ugyanis ott várt reánk Levi. Azzal fogadott, hogy az előbb hányt, és nincs jól a gyomra. Azért nagyon örültünk egymásnak, hisz már „rég” találkoztunk. Nekiveselkedtünk a főváros irányába és már hipp-hopp ott is teremtünk. Azért a fővárosi forgalom egy kicsit szokatlan volt, azért megúsztuk baleset nélkül. Hegéék egy benzinkútnál vártak minket és már együtt is volt a Csipet-Csapat! Ahogy mentünk, egyre szépült a táj, egyre nagyobb hegyek, egyre kanyargósabb Duna, egyre több bicajos, egyre szebb települések fogadták látványra éhes szemünket. Mikor megláttuk a Visegrád táblát lázasan nézelődtünk vajon merre lesz az utazási iroda ahova tartunk. Egy-két téves kanyar és már ott is voltunk. Sajna a házinéni ünnepségen volt ezért tanácstalanul álltunk, hogy mitévők legyünk. Ott hagyjuk-e a kocsit? Persze a néni nem vette fel a telefont! Döntöttünk! Otthagytuk a kocsit! Reméljük nem fog pampogni érte! Sietni kellett, hisz 10 perc volt a komp indulásáig, amit ha lekéstünk volna…hát lehet, hogy pár órával később fekszünk le, ami, mint utóbb kiderült, nagy ár lett volna. Szóval elértük a kompot, és már pár perc alatt átértünk Nagymarosra. Gyönyörű volt a Duna. Hegével lestük, hogy taktikázik a révkapitány, hogyan viszi át a kompot…nem jöttünk rá. Szerencsére a komp és a vasútállomás Nagymaroson nincs messze egymástól így elértük a vonatot. Még maradt is pár percünk nézelődni. Az állomástól körülnézve, „hatalmas” hegyek tárultak elénk. Mondtam is Hegének: „Nézd onnan fogunk lejönni…” A vonat gyorsan Vácra ért. Alig tudtunk bekapni egy pár falatot és már szállhatunk is át. Ugyanis a Vác-Balassagyarmat vonalon közlekedő BŰZMOT vitt tovább minket a STARTHOZ. Ahogy haladt be a ki tragacs a Börzsönybe, egyre szebb és szebb völgyek, hegyek, patakocskák fogadtak bennünket. Zoziékat egy papa oktatta (persze nagyon kedves volt), én meg azon csodálkoztam, hogy a vonaton „mindenki” tud németül. Majdnem leszálltunk hamarabb, de aztán végül is hamar Nógrádra értünk! Egy kis falucska, nem több, aminek a közepén egy nagy szikla és rajta egy vár áll. A Nógrádi vár. Sajnos a szűkös idő miatt nem tudtuk megnézni, ezért egy gyors pecsételés után nekivágtunk. Nagy büszkén indultam meg felfelé az első lankákon. Kémleltem, hogy vajon melyik az a Csóványos, az a több mint 900 méteres hegy! Bevallom az arc hatalmas volt! Szép laza útvonal volt az eleje. Lassan lépkedtünk, gyönyörködtünk a tájban. 1-1,5 óra múlva kezdtem érezni, hogy hát bizony az új bakancs, lehet, hogy feltöri a lábam. Mindegy ennek így kell lennie. Inkább a friss forrásvízre koncentráltam, ami pont útba esett. Csodálatos íze volt! Sokan túráztak aznap. Jó sok emberrel találkoztunk. Mindenki kijött mozogni a természetbe. Megindultunk! Jött a „fekete leves”. Szép meredek kaptató felfele. Először csak rövid szakaszt lehetett belőle belátni, aztán, mint kiderült elég hosszú volt az. Na akkor kezdődtek a kondicionális problémák. Bizony sokszor meg kellett állni, hogy felvonszoljam a mázsás seggem. Lihegtem, mint egy tohonya dög. Meg csodálkoztam rajta, hogy Tündi, és Timi hogy bírja ilyen jól. Mert a többi is alföldi gyerek, de ők legalább kondiba vannak. Elkezdtem gondolkodni hogy bizony nem ártana valami rendszeresebb mozgás, hogy egy picit kondiban legyek és ne égjek be máskor. Már akkor kiderült, hogy a csapatban „Én leszek a leggyengébb láncszem”. Mikor 700 méterre értünk egy tisztáshoz, arra gondoltam, hogy a nehéz már túl vagyunk. Onnan már sejlett, hogy ha felérünk gyönyörű lesz a kilátás. Már nagyon izgatott voltam. Megindultunk ismét felfele. Már egyre gyakrabban nyavalyogtam Hegének, hogy mennyire van még?! Bár „hála istennek” azért nem teljesen egyedül voltam ezzel, hisz azért nem csak nekem voltak gondjaim a kondival. Így a két leányzóval, Lillával és a (másik) Tündével hátul baktattunk és tartottuk egymásban a lelket, hogy mindjárt fenn vagyunk. Már a végén jártunk. Lilla is és Tünde is egyre jobban lehagyott. Az élbolyt már nem is láttam. Egy hatalmas meredek emelkedő előtt álltam. És felnéztem…Elszakadt a cérna…”Lehet, hogy nem lesz ez egy könnyed tavaszi séta, lehet, hogy nem kellett volna ekkora arc az útvonal választáshoz” „ A hegy erősebb, mint én” Akkor már nem azzal foglalkoztam, hogy a többiek lehagytak. Túltettem magam azon a „szégyenen” hogy igen is ilyen gyenge vagyok. Már azon forogtak a kerekeim, hogy egyáltalán feljutok-e? Már annyira lezsibbadtak a combjaim, hogy alig bírtam emelni. De szar! Túlsúlyos vagyok! A „pipaszár lábaim” nem bírják el a mázsás seggem! Szakaszosan haladtam. Mindig kinéztem magamnak egy-egy farönköt, vagy követ, vagy éppen ami az utamba esett és azt mondogattam magamban, hogy csak odáig, utána pihenő. Akkor már tudtam, hogy ez nem egy laza tavaszi séta, hanem egy csata, amit nekem kell megvívni a heggyel, ahol a hegy saját magam vagyok. Éreztem, hogy boldog leszek a legyőzöm a hegyet és alattam lesz az „egész világ”. „Tudtam, hogy nem adhatom fel, hisz vissza nem fordulhatok.” Az utolsó métereket sprinteltem, a többiek tapsoltak, de nem bírtam végig… még egy lépés és orra estem volna. De onnan már lazán felsétáltam. Leültem, pihegtem! A fák közül szűrődő fény csodát sejtetett. Tudtam, hogy ha felmászok a toronyba, a csúcsra érek, és akkor győztem! Erőt gyűjtöttem és neki veselkedtem. Tündit kérdeztem, hogy még hány emelete? De őszintén akkor nem azért kérdeztem, mert már elfáradtam a mászásban, hanem azért mert minden lényemmel vártam a csodát, amit elém fog tárulni. Felértem az utolsó szintre. Felnéztem, s egy lyukat láttam, amiből fény áradt felém. Mintha egy alagút végéhez értem volna. Lassan megfontoltan elindultam felfelé, s még mielőtt kidugtam volna a fejem, behunytam a szemem. Pár pillanat, s a nyiló szemeken fokozatosan áradt be a boldogság. Kiültem a középső beton oszlophoz. Szemem nem győzte habzsolni a látnivalót. Mintha a világ tetején ültem volna! Gyönyörű volt a táj. Csodálatos! Nem tudom szavakba önteni! Repült az idő odafenn. Süvített a szél! Győztem! Legyőztem Önmagam! Jó érzés volt! Akkor ott szellemem feltöltődött, mint egy Duracell nyuszi.

Lefele a hegyről végig az járt az eszembe, hogy milyen szép is volt a táj. Akkor már oda is értünk a következő emelkedőhöz. Az is keménynek tűnt, ismét le is maradtam! A Nagy-Hideghegy elé járultam. A fizikai nehézségeken kívül már nem okozott mást. Nem ejtetett gondolkodóba. Mentem felfele a saját lajhár tempóban. Úgy voltam vele, hogy majd felérek. Akkor tudtam meg, hogy az egy síelő hely. Előtte nem is tudtam. Bementünk az előttünk lévő vendéglátóegységbe pecsételni. Az első pecsét, amiért meg is kellett küzdeni. Bizony értékes. Lenyomtam egy jó pofa sört! Jól esett! Közben ránk sötétedett! Hege szerint még 5,7 km gyalog és Kóspallagon vagyunk. Botorkálva, de megtaláltuk a helyes utat. Lefele mentünk. Nyíl egyenesen! A túra ezen részét már könnyen vettem. Másoknak (Zozi, Levi) ez a szakasz volt a fájóbb. Ahogy ereszkedtünk le a hegyről, a sötét lombkorona felett ezernyi csillag ragyogott. Ennyit csillag a városból nem látható. A lábunknál is csillagok ragyogtak, csak azok más forrásból szűrődtek. A környező települések lámpái, mint csillagok, úgy pislákoltak. Az ember úgy érezhette magát, mintha a világűrben állna. Alatta is, felette is csillagok. És mintha fénysebességgel közeledtünk volna a hegylábához. Még is úgy érezhettük, hogy soha nem érjük el a falut. Végre elértük a Kisnóczi Turistaházat. Ott pecsételtünk és indultunk tovább. Akkor tudtuk meg, hogy még vagy 2-3 km a szállás! Na azt úgy vettem észre, hogy senkinek sem esett jól! Baktattunk tovább, már alig vártuk, hogy meglássuk a szállást! Végre odaértünk! Mindenki lehajította a táskáját és leült pihegni 23 km-t gyalogoltunk. Akkor derült ki, hogy zuhanyozni bizony nem fogunk. Bár nem csodálkoztam rajta, hisz 1100 Ft-ért nem tudom hol adnának szállást. Vizet melegítettünk nagy edényekbe és lavorban megmosakodtunk. Utána alvás!

Másnap reggel 8-kor keltünk, s akkor néztünk jobban körül a szálláson. Egész szép helyen volt. Csend, madárcsicsergés stb. Már 10-kor útra is keltünk. Hege bíztatása ellenére ketten kiváltak közülünk és nyolcan folytattuk a túrát. Hege folyamatosan azzal buzdított bennünket, hogy végig ereszkedni fogunk és hogy nem lesz gáz. Így is volt egy darabig. Egy-egy laza emelkedő, de általában lefele mentünk. Ismét le-lemaradtam. Már nagyon fájt a lábam. Feltörte a cipő. Mindkét sarkam gatya volt. Ha felfele kellett menni, akkor minden lépés szinte halál volt. Így mindig azért imádkoztam, hogy lefele menjünk. Elértük Törökmezőt! Bár harapós lovat nem láttunk, de rengeteg kiránduló embert, meg egy mókás kedvű pincért igen. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy megebédelünk ott. Ettünk Babgulyást, különböző sülteket, etnikumi pecsenyét és a pincér még azt is megkérdezte mi vagyunk-e azok akik két órája kérték a számlát! Bizony sokára esett le a tantusz, hogy poénkodni akar. Kicsit ócska poénok voltak, de a szándékot díjaztuk borravaló formájában.

Megindultunk. Hege akkor tudta, hogy lesz még egy 480-as hegy a Julianus-kilátó, ahonnan az egész Duna belátható. Nem sokára már ott is voltunk. Hű! Ez meredek lesz. Immáron természetesen én láttam meg utoljára a gyönyörű panorámát, hisz addigra már elviselhetetlenül fájt sajgó sarkam. Egy kisfiú jött szembe lefele. Kérdem tőle: „messze van még a teteje?” azt mondja: „most tartok a ¾-nél”. Nagy nehezen felértem. Felmentem a kilátóba, ahonnan az egész Dunakanyart be lehetett látni. Szép volt nagyon. Nem fogjuk egy hamar elfelejteni. Most már csak a lefele út volt hátra Nagymarosig. Hege a rövidebb utat mutatta. Egész meredek leejtő volt. Jó durva. Szinte seggfékes. Fákat bujkálni, átmászkálni, lépdelni. De végül leértünk. Ismét el-el maradtam. De Levi rendes volt és megvárt. Türelmetlenül! Jó barát. Beértünk az első utcába. Ott leültem és levettem a bakancsot. Megváltás volt! Elindultunk a vasútállomás fele, hogy majd pecsételünk. A többiek a CBA előtt vártak minket. Én elmentem lepecsételtetni a füzeteket az állomásra a többiek bementek a boltba. Timi vett sört is! A kallernénit kérdem: „sokan voltak ma?” azt mondja: „sokan, biz soka”! Nem győzött pecsételni. Kedves volt! Jó utat kívánt. Hamarosan ismét a Nagymarosi kompon találtuk magunk és már robogtunk is a Wardong felé! Lerendeztük az utazási irodát és megeredtünk a Tahitótfalu felé, ahol már vártak bennünket. Kedvesek voltak a háziak. Megmutatták a szobákat. Egész igényesek voltak! A tusoló mindenki számára megváltás volt. Csak mivel lusta voltam ezért utoljára tusoltunk Timivel, s nekünk csak a langyos és később a hideg maradt. Meg is fogadtuk, hogy másnap elsőnek megyünk el tusolni. Egy-két laza sör egy könnyed vacsora után nyugovóra tértünk, hogy másnap neki vághassunk a Rám-Szakadéknak.

Dömösön egy kis utcácskában indultunk fel a hegyek közé. Egyre feljebb. Amíg el nem értük az út végét ahol egy parkoló volt dugig kocsival. Kirándul a Nép. „Beleugrodtam a bakancsomban és már hip-hop fel is szaladtam a szurdokon. Már majd egy órát aludtam mire a többiek felértek. De bénák gondoltam. Fájós lábbal sokkal hamarabb felértem mint ők”. Természetesen ez úgy igaz, hogy nagy nehezen ordibálás közepette felvettem a túrabakancsot és mint egy csiga úgy indultam el. Az viszont igaz, hogy amint elértük a szurdokot és sziklákon, valamint fatuskókon kellett lépdelni a patak mentén, megindultam. Ez két dolognak volt köszönhető. Levi botjának és annak, hogy ha sziklára vagy vmi kiálló dolgon lépdeltem felfele, nem fájt a sarkam. Jó fél órát ücsörögtem a tetején mire a többiek előtűntek a mélyből. Akkor büszke voltam magamra, hogy elsőként értem fel, még akkor is, ha tudtam, hogy a fényképezkedés miatt maradtak le. Élveztem a szakadékot. Nagyszerű élmény volt. Bár a korlátok és létrák elcsúfították a természet eme ajándékát, de máshogy nem igazán lehetetett volna megmászni. Már pedig nagyobb forgalom volt a szakadékban, mint a békéscsabai főutcán este nyolckor. Anyák, apák, mamák, taták, fiatalok, öregek, kisgyerekek, kutyák kapaszkodtak fel a szurdokon. Lefele már nem volt olyan jó. De végül is hamar leértünk. Elindultunk vissza Dömösről Visegrádra, ahol megálltunk hamizni. Jó nagy f*sz volt a pultos csaj „hamutállal szét kellett volna verni a fejét, úgy, hogy kilátsszon az agylebenye, annak a ***vának”. Persze mi nem voltunk ilyen drasztikusak és csak egymás közt jegyeztük meg az udvariatlan kiszolgálást és hamar kiegyeztünk abban, hogy mivel van még időnk, megnézzük a BOB-ot és a várat. A bob „relatíve olcsó” volt. Egyszer megérte. Olyan mint a hullámvasút. A vár inkább szép volt. Bár nem is a vár érdekelt hanem a panoráma. Nem részletezem. Elgondolkodtató. Nézze meg mindenki aki nem látta még. Hosszú szerpentineken lefele tértünk vissza a főútra, ami visszavezetett bennünket szállásunkra. Na meg Zozi, aki visszavette az irányítást a Wardong felett, mert már úgy fájt a lábam, hogy majd betojtam. ÉS KÖZBE DE! Vacsora! No comment! Beszélgetés! No comment! Alvás!

Vasárnap reggel frissen ébredtem. Leápoltam sajgó lábam és összepakoltunk. „Ma már megyünk haza!” Hál Istennek! Sajnos! Nem is tudom! Akkor még minden úgy kavargott bennem! Összevoltam zavarodva! Reggeliztünk és megvitattuk, hogy hazafele megnézzük Szentendrét. Szép város. A főútról mi sem látszik belőle! Papucsban sétáltam végig a történelmi utcákon, a pici sikátorokon. Hallgattam a különböző nációk szavait és próbáltam kifürkészni, hogy ki honnan származhat. Olaszok, angolok, franciák, szerbek. Magyar szót alig hallottam. Egyet azért igen. Timinek megjegyeztem, hogy milyen jó üzlet lenne, ha ő hímezne és eladnánk a kereskedőknek. Ugyanis az én kicsi Párom hímez! Erre egy indulatos banya letolt, hogy próbáljam ki nyugodtan, majd meglátom milyen „jó üzlet”. Magára vette! Tettem rá! Biztos egy klimaxos fapuma lehetett. A kis utcácskákban sok-sok kis bolt volt, ahol árulták a tengernyi Hungarikumot! Csak Pick Téliszalámit nem láttam, ami Hungarikum, viszont láttam Matrióska-babát, ami nem Hungarikum, hanem Ruszkikum! Ez egy apró tüske volta a szemembe, de tudom a kereskedőknek meg kell élni valamiből. Ennek ellenére szép kis város Szentendre, bár a szemetet helyenként összeszedhetnék. Szerintem a külföldi turistáknak sem tetszik.

 

Kb. du. 5-re értünk haza, miután Levit Kecskeméten és Zoziékat Dorozsmán kiraktuk. Jó volt újra itthon lenni!

Most, hogy sajgó sarkaim és bokám egyre jobban gyógyul és múlik a fájdalom, egy újabb fájdalom hasít belém egyre jobban és mélyebben! Minél messzebb vagyunk ettől a csodás hétvégétől annál rosszabb, hogy vége lett. Ilyen gyorsan! Bár csak örökkévalóság lett volna ez a hétvége. Minden gyönyörűségével!  No meg a barátokkal akikkel mindig jól érzem magam, és akiket szeretek!

 

Köszönöm nektek, hogy eljöttetek és remélem csak fele olyan jól éreztétek magatokat, mint én. Bízom benne, hogy a jövőben még sok ilyen túra vár ránk és még sokáig barátok maradunk!

 

Isten óvjon benneteket!

 

Füli

 

Vissza a lap tetejére ▲


Lacival a határban, Radnóti nyomában

2007. március 10.

 

 

Fájdalomtól alélt testek,
eső áztatta házak
kihívást kerestek
találtak is párat.

Vágyak, rejtett vágyak.

 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedtessék meg, hogy szabadjára eresszem gondolataimat, a jó fajta Polgár pincészet borának köszönhetően, száraz italtól tevőlegesen, Jutasi: sunset café albumának segítségével meredek vissza a múlt hétvége eseményeibe. Keresek kutatok emlékezetemben, s próbálom visszaadni olvasóimnak azokat az érzéseket, amit ketten átéltünk.

 

Nyírkék 47-re készültünk. Március 3-án gyönyörű napsütésre ébredtem. S hogy eme örömöm ne múljon el nyomtalanul, elindultunk Lacival (Bukovinszki) Gulács nevezetű községbe, ahol nagyszüleim élik öreg-fiatalos napjaikat. 11.00 óra után már irányban is voltunk. A sétáló úton az óvoda mellet lépdestünk, még fiatalos tempóban. Gondolataim már ekkor mókuskerékként cikáztak, ugrottak ide-oda, mint libikóka egyik-másik ága, ha földet ér. (valahol a libikókázást Palicsozásnak is nevezik). Elérjük a lámpás kereszteződést, profi ABC-ről a vidám kis pénztárca mosolyog, és én visszamosolygok. Majd lehervadsz, ha megnyit szemben az Interspar, vagy ha a régi Bereg-hotelt „gazdaságosan” hasznosítják. A Kraszna (folyó) meglett tehénként jön közelebb a hídhoz, árad. Képzeletbeli tőgyei szívják magukba a tarlót, melyen oly sok fű székel, s hízik lassan vágó súlyba. A citromsárga vonal biztosítja számunkra a helyet (kerékpársáv) az autók mellet. Szárazhíd, helyenként még Őszi kukorica bólogat fáradtan, hátha észreveszi valaki.

A hetvenes években felújított Tisza híd méltóságteljesen emelkedik a folyó fölé, s engedi több irányba a forgalmat. Még az úton haladunk. Az aquaparknál nézelődünk, s a faház tavernában szívunk magunkba a friss levegő mellett egy pikoló Borsodi nedűt. A Jobbik utat választjuk, azaz szemben a kis, szabad strand felé vezető úton a töltésre vetjük magunkat. Mindjárt meg is érkezünk Jánd határába. Ránézek az órámra, alig 60 perce jövünk. Felhőnek nyoma sincs. Csodáljuk a kis gödörrel teli vizet, melyet bokrok, s fák szegélyeznek. Könnyítek magamon, mármint veseügyileg- sokkal jobb. Mások is jönnek, nem lehetünk Önzőek, a természet mindenkié, a föld pedig azé, aki megműveli (Táncsics Mihály).

Megyünk csak, megyünk tovább, bedógozok egy kis táplálékot szendvics formájában, Laci nápolyit rágcsál. Egy-két felhő kezd összekapaszkodni. Nevetünk egy jót: „úgyse fog esni”- ez már szállóigévé vált szakközépiskolás korunkban, amikor horgászni jártunk. A vége mindig az lett, hogy „sza*rá áztunk”. Felhívom a figyelmeteket arra, hogy a kimondott szónak ereje van.

Mennyei illatok. Igen ez cefre. Szilva. Hmm. Elérjük Jánd végét végre.

Kis gödörben menybéli víz hívogat. Látomásként nézem, igen ez tényleg egy mini tó. Néhány magányos fűz simogatja bőrét, s hálaképpen egész sokáig nyújtózik szeretett tavunk. Sokat sétálunk. A messzeségben egy mozgó alakra leszünk figyelmesek. Még vagy egy kilométerre lehet. Kaptárak bal oldalt. A kaptár szó miatt csinálta ez? Nem dehogy. Magunk miatt.

Már itt is van az idősebb rider biciglivel. Jé! Ezzel az emberrel reggel találkoztam a benzinkúton, (segítettem neki felfújtatni a kerekeit) de még köszönésre sem méltat. Erőltetjük tovább. Végtelen szabadságot érzek, mintha látnám már a nullákat és az egyeseket. Értem az egyenletet. A felhők kezdenek barátkozni, csapatmegbeszélést színlelve közelednek egymáshoz. A szél megáll, most már tudom, hogy valamilyen szinten esni fog.

Feltűnik az ismerős fasorral szegélyezett birtok, melynek tövében vagy 60 család fészkel (méhek a kaptárakban), itt kell letérni balra Gulácsra. Jó hosszú földút. Gyerekkoromban sokat jártam erre, de emlékeimben csak halvány kusza vonalak maradtak. Traktoron ültünk, rázott a pótkocsi, mi nevettünk, papa pedig vidáman hajtott tovább.

Az volt a jó világ, felelősség nélkül tanultunk, s mutatták utunk.

A Stop táblánál készítünk pár fotót, beértünk a településre. Mit kell tudni Gulácsról?

Itt laknak a nagyszüleim, 2001-ben elvitte az árvíz a település jelentős részét, s nagyon régen még itt volt az országban a legtöbb tehén. Az pedig már nagyon régen volt. Megszűnt a Tsz, a tejcsarnok talán még működik, s egy-két tehén is akad még, de a többi állat megevődött rég.

Nagymamám túrós-tésztát készít. Kiszabadítjuk lábainkat cipőnk szorításából. Összenézünk Lacival, s mi már tudjuk, ha esik, ha fúj, akkor is, akkor is gyalog megyünk vissza. Közben megérkezik Apám, s Öcsém Uram is.

Regenerálódunk. Három óra alatt megtettük a körülbelül 16 kilométert. Elkészül az étek is, kapkodjuk be hamar, frissül már a véred is, szénhidrát kell- nem baj.

Családom tagjai szövetségesként fognak össze, hogy lebeszéljenek őrült tervünkről: visszafelé is gyalog akartok menni? Igen, mondjuk egyszerre. (országúton, így egy kicsit rövidebb) De hát már szemerkél az eső!

Nem baj. Indulunk is. Közben hallom még az ukászt, be kell majd szállni apu mellé az autóba. Hát persze. Majd beszállunk.

Elindulunk, tényleg esik. Egy óra alatt sokat morcult az idő. Mire elérjük Gulács végét, már rendesen esik. Csörög a telefonom, öcsém az. Na, akkor megálljunk majd?, beszálltok? Lacira nézek: csak nevet, én is ezt teszem, mikor közel érzem a túlvilágot. Nem. Visszhangzik a válasz a telefonban. Megyünk tovább. Megteszünk vagy két kilométert, mikor ismerős motorhang üti meg fülemet. Vokswagen Polo Classic 1.4. Apu hajol ki az ablakon: Fiam szálljatok be. Köszönöm, hogy aggódtok, de nem. Megyünk tovább gyalog. Biztos? Igen.-mondjuk egyszerre

„Fiam, ti nem vagytok normálisak!”

-hangzik a válasz, melyben inkább az aggódás jeleit lehet felfedezni.

Jobban esik, még vagy háromszor a mobilhoz kell nyúlnom, hogy gyakoroljam a „nem!” szó kiejtését. Azért mikor hazaérnek, azt mondom, hogy még ne álljanak be a kocsival, hátha értünk kell jönni. Már ekkor tudom, hogy nem kell. Az eső egyre jobban esik. Felveszem alulra is az esővédőt, Laci alulról mezei cuccban van, a sportcipő sem bírja sokáig. Egy szót sem szól, hogy már régen beázott. Iszonyú tempóra kapcsolunk. Vágtázó kísértetként villódzunk az országúton. Néha jön szembe egy-egy autós, értetlen arccal bámul ki a szélvédőn, kik ezek az őrültek? A közelebbi cél Jánd vége, (vagy eleje), ha azt elérjük, onnantól lakott területen folytathatjuk utunkat, ami nagyon sok lelki erőt ad.

Iszonyúan esik, kopog a fejemen az égi áldás. Egyre-másra bíztatjuk a másikat, „mintha csillapodott volna”. Radnóti szavai jutnak eszembe:

 

  

Erőltetett Menet

 

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

 

 

Nem is érzek semmit, sem meleget, sem hideget, csak azt, hogy összeolvadok az örökkévalósággal, a természettel, a teremtővel. Harmónia ember és ember közt, harmónia ember és természet között. Megszűnik létezni a világ, kitisztul elmém. Felülről, kívülről látom Önmagunkat. Két kis pont, a kietlen országúton, két kis pont mely fényt gyújt saját elméjében, két bizonytalan pont, mely kezd biztossá válni. Akkor is kibírjuk, nem lehet másképp. Más kép tűnik fel egy „település kezdete” táblában”, reménysugárként meleget önt szívünkbe JÁND. Újra Jánd.

Az eső is alábbhagy. Lábainkat érezzük már rendesen. Hamar átvágunk az ismert településen, s újra a töltés tetején vagyunk. Most állunk meg először pihenni, egy perc erejéig. Iszom egy keveset, mert hányingerem van. A túrós csuszának és a gyomromnak nem hagytam elég időt, hogy összeismerkedjenek. Végigvágtatunk Ugornyán is, már nincs sok hátra. A híd után már azért rossz, mert közel van a vég (cél). Számomra általában ez a legnehezebb. Tudni, hogy már nincs sok hátra, és visszafogni magamat, hogy ne őrült módjára tegyem meg a hátralévő szakaszt. Egyszerűen idegesít, hogy mindjárt vége, de még addig is menni kell.

Csak nevetünk egymásra, mint két zártosztályos elmebeteg, érezzük, ahogy elménk elporlad. Kicsit sántikálunk az utolsó métereken, így szép az élet.

Vége. Visszafelé mér csak két és fél óra kellett. A 30 kilométert összesen 5 és fél óra alatt tettük meg, ami szakadó esőben nem rossz teljesítmény. Hazaérkezvén gyorsan felmegy a lázam 38,2-re, ami ilyenkor normális. Öcsém nem hiszi, hogy ez így van.

Egy óra múlva már csak 35,5.

A fürdőkádban ülve, csak merengek a forró vízben, s gondolok vissza az elmúlt pár óra perceire. Jó volt.

 

Igaz Laci?

 

 

Kósa Levente, 2007. március 9.

 

 

Vissza a lap tetejére ▲

 


Rosia Túra (1. rész)

Elindult a kis csapatunk,
Rosiában még nem jártunk.
Két autónk készen állt,
a sok „cucctól” majdnem fejre állt.

Elhagyva Nagyváradot,
a cél még magára váratott.
Megérkeztünk Rosiába,
végre végre valahára.

Pakolás kifelé. Irány a hegy!
Hege szól: Ez így nem megy!
A barlangba megyünk este !?!
Lehet, hogy elment az esze !?
Dehogyis !!! Utólag nem bántuk (bántunk)):-,
hogy a barlangban mászkáltunk,
sárosan és koszosan,
de végig menntünk okosan.

Meleg volt, s nem fáztunk
A barlangban csúsztunk, másztunk.

Elindulunk, felmegyünk a hegyen,
Imi háza ott kell, hogy legyen!
Szállásfoglalás és vacsora,
Folytatódik a csoda.

Szombat, reggel hét,
Nyitom a szemem épp,
Sanyika kész a reggeli,
A serpenyő már teli!
Kész a tea is,
Gőzölőg, és még friss,
Van benne minden
Csak cukor és citromlé nincsen!

Zsolti boldog és vidám
Borozgattak Imivel talán?

 

 

Nagy Sándor, 2006. március 9.
 

Vissza a lap tetejére ▲


A BTE. Rosşián

2007. február 23.-25.

 

Péntek 16 órát egyeztettünk az indulásra Újfaluból. A 14 fős „Aranycsapat” hamar bekászálódott a buszba és a kis Suzukiba. A határnál január óta csak a kilépő oldalon kell megállni, itt posztol mind a két fél részéről az Őr. Az ellenőrzés, kedvesen és gyorsan zajlik. Matricavásárlás és tankolás után, elkerüljük Váradot a körgyűrűn, bár jól megjegyezzük magunknak, hogy visszafelé inkább a városon keresztül megyünk. Mellesleg egyre érdemesebb átlátogatni Váradra, mivel sorra újítják fel a régi szép belvárosi palotákat, parkokat, útelválasztó kis szigeteket, utakat, stb. 10 év múlva talán már visszanyer valamit a századfordulós képéből, amikor ilyen jelzőkkel illették még; „a kelet Párizsa, a fény városa”, stb. Kerékpárral is kényelmes egynapos túracélpont lehet a jobb idő beálltával. Na de haladjunk csak szépen Belényes felé. Hát mi tagadás ez a Fekete Körös-parti kis város is látott már szebb időket. Itt kanyarodunk el Roşia- Biharrósa felé balra. A tábla szerint még 20 km., de inkább 30, mivel mi jóval túl megyünk a centrumon. Első körben a központtól 2,5 km-re állunk meg a Poniţa vízesésnél, ami most csak kicsit folydogált. Nagyobb esőzés, vagy hóolvadáskor igen szép és 3 ága is van. Mivel ideérkezésünkkor már javában besötétedett, nem is sokat gyönyörködtünk benne, inkább hosszas tépelődés után, az is elkezdett beöltözni a barlangi túrához, akinek nem nagyon füllött a foga hozzá. Végül is mindenki belátta, hogy a barlangászáshoz ugyan mindegy merre jár a szép napocskánk. A Roşia patak völgyén kisebb nehézségek árán ugyan, de sikerült eljutni egy kis térre, ami mintha kőfejtőként üzemelt volna valaha. Innen jobbra egy erecske mentén kell felkapaszkodni gyökerekbe kapaszkodva egy szikla élen, majd agyagos, faleveles oldalban kell halált megvető bátorsággal végigegyensúlyozni a barlangbejáratig. Már ez sem könnyű feladat, főleg sötétben. Persze kell gyakorolni, mert a barlangba sem fog besütni a holdvilág. A Bőgő barlang (Peştera Gruieţ) hatalmas bejárata 300 méteres tszf. magasságban található.  A járatainak össz hossza 414 méter pillanatnyilag, szintkülönbség a barlangban +20 méter. Kolozsvári barlangkutatók víznyomjelzéssel megállapították, hogy a légvonalban 1200 m-re található Bunki barlang ( P. Hârtopul Bonchii), amely 2150 méteres járathosszúsággal rendelkezik, ugyanabba a rendszerbe csatlakozik. A két barlang összeköttetésének felfedezésére azonban igen kicsi az esély, mivel a barlangi végpontok szintkülönbsége több mint 100 méter. A Bunki barlang nehézségi fokáról pedig csak annyit, hogy én 1 embert láttam, oda bemenni, ill. kijönni. Ehhez is 10 fős külső segítség kellett. Szóval, mi megyünk szépen a Bőgőbe befele. A bejárati szakasz kb. 50 méteren igen tágas. A mennyezet helyenként 10 méternél is magasabban látható. A lábunk alatt folydogál a kis barlangi patakocska, ami később még kisebb bosszúságokat fog okozni. Ezen a szakaszon is sok a látnivaló, így nem is haladunk túl gyorsan. Beljebb haladva egyre több a szűkület, később pedig majdnem bele kell feküdni a vízbe. Szerencsés, aki eddig megúszta szárazon, nekem speciel nem sikerült, mert a csizmáim lyukasak kissé. No de sebaj, majd megszáradnak. Egy hatalmas félgömb alakú képződmény előtt bevárjuk a többieket, mivel itt felkanyarodunk a felső szintre. Akinek van kedve, megnézheti a szifont. Ez az a hely, ahol szárazon nem lehet tovább menni, mivel a barlang további járatai teljes egészében a víz alatt találhatók ezen a szinten. Na, még ha csak víz lenne, lehetne kutatni, de agyag és iszap szifonon keresztül szivárog át a víz. Éppen ezért reménytelen a további járatok kutatása. Már nagyon sok komoly próbálkozás „fulladt” kudarcba. Szerencsére haláleset még nem történt, pedig az ilyen jellegű barlangok feltárásánál ez gyakori. Na meg is jött mindenki. Itt megyünk tovább… mutatok felfelé egy szép hasadékba, ahonnan fentről mésztufa gátakból folyik a víz a gömbölyded falakon. Néhányan elszörnyülködnek kissé a látványon, de mondván, hogy sikerülni fog, ezt elhiszik és jönnek. A hasadék egy bebújónál jobbra fordul, majd egyre meredekebbé válik. Szerencsére a falak jól tapadnak, így viszonylag könnyű a feljutás a tóhoz. A tó tulajdonképpen szintén egy mésztufa gát, csak kicsivel nagyobb, mint a szokványos. Lehet vagy 4 köbméteres. Itt van egy komolyabb átlépés, nem is annyira fizikálisan, inkább pszichikailag nehéz. Egy picike nagyon keskeny szikla élen kell egy lábon egyensúlyozva átlibbenni a tavacska kristálytiszta, ám jéghideg vize felett. Aki megcsúszik, az nem ússza meg szárazon. Sikeresen átjutott mindenki, bár itt inkább az szokott eszükbe jutni az emberkéknek, hogy ezen még vissza is kell jönni. Na de tuszkoljuk csak magunkat tovább! További kellemetlen mésztufa gátak következnek, ráadásul a járat olyan alacsony, hogy itt már tényleg bele kell feküdni a vízbe. Bár én bemutattam, hogyan kell egykezes fekvőtámaszokkal gekkó módjára a peremeken végigcsúszni, de kellő gyakorlat és edzetlenség okán, ez kevés sikert aratott. Ezután már csak egy tornamutatványt igénylő akadály maradt hátra, de ez is inkább visszafelé fog gondot okozni, mivel most felfelé kell mászni vagy 3 métert egy csúszós közel függőleges falon. Hipp-hopp bent is vagyunk a Nagyteremben. Csodálatos képződmények lógicsálnak leről fel és felről le, hogy azokról már ne is beszéljek, amik nem lógnak, hanem csak úgy leledzenek a maguk fantasztikusan varázslatos valójukban. Ha értitek, mire gondolok. Ha nem, amin egyébként egyáltalán nem csodálkoznék, akkor itt lapozzatok a képekhez és nézzétek meg miről is van nagyba szó. A termet kétfelé osztja egy hasadék ezen is izgalmas az átjutás főleg lefelé, bár fel sem könnyű csúszni egy tapadós agyaggal bőven bevont fogás nélküli sima falon. A terem felső végében még van egy kis meglepi, amit nagy előszeretettel mutatok meg minden kedves ismerősömnek és még nagyobb szeretettel a haragosaimnak. Itt, ha rosszul lép a páciens akár a gumicsizmája is bent maradhat az iszappakolásban. Most hogy már kellőképpen úgy nézünk ki, mint akinek nem volt gyerekszobája, és most egyszerre akarja bepótolni az összes rosszalkodást, indulhatunk is visszafelé. A vizek már nem olyan kristálytiszták, mivel mindenki fürdik, mint a kacsa, hiába mondom, hogy két méter múlva ugyanolyan lesz. Lefelé akadnak, akik gyorsabban haladnak, mint szeretnének, de balesetmentesek a leérkezések, mivel mindenki ott seggít ahol éri. Az erkölcsrendészet már készül beszerelni a webkamerákat J. Leérve a patakos járatba, jól megtisztulunk a több centi agyagtól. A kijárat felé közelítve csodálkozok, hogy nem süt be a nap, de hamar ráeszmélek, hogy ennek az az oka, hogy mindjárt éjfél van. Vissza a járművekhez, hogy újabb 6 km-t zötykölődhessünk bennük. A házhoz közelítve egyre rosszabb az út minősége, egy helyen még ki is kellett szállni. Jól nekifutva nekem sikerült felkínozni a buszt, de a Suzukinak be kellett segíteni kézi és lábi erőkkel is. Egy kellemes kis réten szénaboglyák és farakások között parkoltunk le a háztól 700 méterre. Innen mindent és mindenkit gyalog kell felvinni, ezért előre kértem a csapatot, hogy mindenki csak egy hátizsákot hozzon magával. Ez nem jött be. Sok a sporttáska, doboz, zacskó, amit kézben kell cipelni, és hát ezen a vidéken az ilyesmi nem könnyű. Minden nehezítés ellenére sikerült feljutni a házig. Máris kezdődhet a rendezkedés. Néhány ágyat fel kellett hozni a kisházból. Ez eltartott egy ideig, de aztán kezdődhetett a boros kólás ismerkedés a konyhában. Hajnali 4 óra lett mire mindenki nyugovóra tért, hogy egy kicsit kipihenje magát a szombati haláltúra előtt.

            8-9 óra között már a csapat jó része kezdett kikászálódni a meleg takaró alól. 11 órára sikerült indulásra kész állapotba kerülni. Szerettem volna, hogy megnézzük a Lazuri szoros felső részét, de a tegnapi elázás után senkinek nem volt kedve a patak vizében rohangálni, így inkább felülről tekintettük meg a tájat. A háztól délre indultunk lefelé egészen addig az útkereszteződésig, amelyik út lemegy a Lazuri völgyébe is. Itt azonban mi nem mentünk le, hanem egy másik úton, északkeletnek fordulva, a Farok és a Kőris hegy oldalában egészen a Dámosi fennsíkig kanyarogtunk. Útközben szép kilátás tárult elénk a Magura (770), a Pistély (885), a Zömök (758) hegyekre, no meg persze a két közeli kopasz csúcsra, a Garas hegyre (645), és a Gruiul Meghii-re (623). Ez utóbbi két domb, nem csak azért érdekes mert kiváló tájékozódási pontok, hanem azért is, mert 4 óriási aknabarlang nyílik a teteikről. A legmélyebb a  Fânea Babii a maga 115 méterével. Ettől csak két nagyobb aknabarlang van nyílván tartva a Királyerdőben a Pobráz zsomboly 200 méter mélységgel és a Stanu Foncii 341 méter mély. Hangulatos kis utacskákon, szép tavaszi időben, virágok csodálása közben lassan átérünk a Dámosi karsztplatóra. Itt kerül megfejtésre az a sok kis barna folt a térképen. A jelmagyarázat ugyan írja, hogy ezek dolinák, de vajon mik is azok? Hát ezek víznyelők beszakadásokkal, ill. süllyedésekkel.  A dolog ott kezdődött, hogy évmilliárdokkal ezelőtt melegvizű tenger borította földünk jó részét. Ezekben a tengerekben mészvázú állatkák laktak, igen sokan. Ezek mikor megdeglettek, házikóikat elhagyták süllyedni a tengerfenékre. A Királyerdő hegység területén valószínű sokkal tovább tartott ez a folyamat, mint másutt, mivel ez a legkarsztosabb vidék az egész kárpát koszorúban és világviszonylatban is csoda számba megy. Szóval ez a sok lerakódott csigaház az idők folyamán több száz méter vastag mészkőréteget hozott létre. Hegységünk 200 millió évvel ezelőtt keletkezett. (A Kárpátok mindössze 70 millió éves). Azóta mossa, oldja ki a víz a különböző kőzetek közül a meszet, mindenféle üregeket hagyva maga után. Ezen a kis területen több mint 800 barlang van ezideáig feltárva, persze ennek a sokszorosa van még ismeretlenül a föld alatt. A patakok 60%-a a föld alatt folyik, teljes egészében, vagy csak részben, vagy időszakosan. Óriási folyamok, vízesések, tavak tágítják a hatalmas barlangrendszereket manapság is nagy erőkkel. Ezek a víz által kivájt, kioldott járatok, ha megfelelő közelségben futnak a felszínhez, gyakran megesik, hogy mennyezetük felszakad a felszínhez egészen közel. Az elvékonyodott mennyezet, vagy meglazult talajszerkezet már nem tudja megtartani a sújt, ezért az elkezd megsüllyedni, vagy hirtelen beszakad. A süllyedés, suvadás; gödröket (1-2 méter átmérő), töbröket (2-10 m), dolinákat (10- pár száz m), poljékat ( több kilométer is lehet, lásd Acre Polia 1,6 km) hoz létre. A beszakadás, vagy kilyukadás már akár zsombolyt is eredményezhet. Ehhez az kell, hogy ne az egész mennyezet szakadjon be, hanem csak a kupola teteje, a plafon boltívszerűen stabilan megmarad. Kívülről a zsomboly (aknabarlang), alig vehető észre, mivel a bejárati nyílása rendszerint kicsi, főleg a további méreteihez képest. Belebújva azonban tölcsér (fejre fordítva) szerűen hirtelen kitágul és akár pár méterrel ereszkedésünk elkezdése után már csak a semmiben lógunk egy szál kötélen és a falak távolságát még csak megbecsülni sem tudjuk, mivel a lámpánk nem világít el addig. Belül a méretek szinte hihetetlennek tűnnek, még a sokat tapasztalt barlangkutató szemének is. Egy-egy terem átmérője több száz méter is lehet mindenféle felfüggesztés nélkül. Számomra bebizonyosodott, már az első barlanglátogatásom alkalmával, hogy a természet a legnagyobb építőmester. Na de eleget időztünk itt a gidres-gödrös, dimbek-dombok között, haladjunk tovább a hepe-hupás úton, mert hamar sötétedik még ilyenkor. A Dámosi rétnek a délnyugati végét éppen csak megpendítve, máris kanyarodunk vissza a Kőris hegy (784 m) dombjaira.  A csúcson átbillenve, kisvártatva egy tanyához érünk, ahol a hűs forrásnál szomjunkat olthatjuk. (Ez így jól hangzik, de csak én ittam a vízből. A vezetékes és palackos vízhez szoktatott civilizálódott turisták igen bátortalanok, ha kristálytiszta, makkegészséget okozó, ásványi anyagokban és vitaminokban gazdag vizet kell inniuk). Na akkor büntiből, még nem hazafelé megyünk, hanem megnézzük a híres nevezetes Stanu Foncii aknabarlangot. Ez Románia második legmélyebb zsombolya. Az első sajnos Dobrudzsában található és 450 méter körüli a mélysége. Északnak fordulva nemsokára még út sincs a lábunk alatt, csak a bozótosban túrjuk magunkat előre, majd egy meredek domboldalon mégiscsak sikerül egy úthoz leereszkedni. Többen nem hiszik el hogy még tudom merre járunk, de aztán megérkezünk a sziklafalhoz, amelynek a tövében nyelődik el ennek a völgynek a vize. Ez már a keresett barlangunk egyik bejárata, de itt csak a víz jár be. Nekünk még fel kell kapaszkodni a függőleges sziklafal mellett az igazi bejáratig. Nem könnyű a művelet, de a látvány és érzés minden fáradságot megér. A gödör körül ülve varázslatos az érzés. Néha belehajítunk egy-egy fát és lélegzetvisszafojtva figyeljük ahogy jó pár másodpercig csak ide-oda csapódik a sziklafalakon. A morajlás kis szünetek után egyre tompábban és egyre mélyebbről hallatszik. 341 méter mély (kb. egy 100 emeletes ház), az aljában egy 2 km. hosszúságú tó. Elszörnyülködünk azon, mi is lenne, ha valaki beleesne a lyukba, ami semmilyen módon nincs jelezve, hogy itt valamiféle veszély lenne. Többek között ezért is érdemes vezetővel elindulni errefelé. Persze hozzá kell tegyem, hogy egyedül vajmi kevés esély van arra, hogy valaki idetéved, de nem csak ez az egy gödör van. Kis szendvics és csoki felfalás után, indulunk végre hazafelé. Én ugyan még maradnék az erdőben, de a társaság jó része már órákkal ezelőtt szeretett volna hazaérni, a jó meleg szobácskába chipset majszolni. Egy órás kellemes séta után, meg is pillantjuk a kis tanyánkat. Épp kezd már sötétedni, tehát pont időben értünk haza. Gyorsan vacsorakészítgetés, borozgatás, csoki majszolgatás, fürdés stb. Hamar nyugovóra tért a társaság, mert előző éjjel sem aludtunk sokat, meg a séta is kellemesen elfárasztotta a jó népet.

            A vasárnap reggel összepakolászással kezdődött. Gyorsan a házat is rendbe kaptuk, és így indultunk le a buszhoz a csomagokkal. Miután a csomagok szállításra készen voltak, a csapat gyalog indult neki a falu felé, hogy még egy utolsó túrát tegyünk ezen a gyönyörű vidéken. Mi a két sofőr pedig levittük az autókat a hídig, hogy a forrástól már ne kelljen visszakapaszkodni a hegyre. Az Akció nagyon jól sikerült, a csapat a forrás feletti Róka sziklák megtekintése után, pont akkor ért le a látványos és bővizű Rosia karsztforráshoz, amikor mi. A látvány lenyűgöző. Főleg akkor borzong bele a magamfajta barlangi medve, ha belegondolunk, micsoda járatok, vízesések, tavak lehetnek a föld alatt. A patak, ami kisebb folyónak is beillik (4-5 m széles), három hatalmas lyukból tör fel a sziklák közül. Feljebb árvízi forrásszájakba kukkanthatunk bele, de a legbátrabbak is csak két-három métert tudnak bebújni a szűk sziklahasadékok között, mivel ezután a további ismeretlen járatok a víz alatt vannak. A forrás felett kellene valami bíztató indikációt találni, és onnan minden bizonnyal nem kevés munka árán, talán lenne remény a rendszerbe jutáshoz. Ilyen és ehhez hasonló kutató munkákhoz azonban, nem kevés elszántság, létszám, és persze engedély szükséges. Talán az idők végezetéig is el lehetne ücsörögni ezen a varázslatos helyen, ahol csak úgy árad a nyugalom, a végtelenül folyó, sziklák között csobogó, bugyogó vízből. Sajnos mennünk kell, sokunkban megfogalmazódik a dolog, hogy ide még jönni kell. További utunk az autókig a patakmederben vezet, kőről kőre ugrálva, egyensúlyozva haladunk szép lassan és egyre vizesebben, ameddig ki nem érünk a már jól ismert kőfejtőhöz. Persze nem mindenki ismer rá azonnal a helyre, hiszen pénteken, mikor itt jártunk a Bőgő barlangban, jócskán bé volt sötétedve. Ennek ellensúlyozásául, most ismét, majd mindenki meglátogatta a barlang bejáratát. Néhányan annyira belelkesedtek, az ismeretlen járatok felkutatása iránt, hogy kicsit mélyebbre is behatoltak a sötétség birodalmába. Nekik javaslom az overál csináltatást és akkor máskor komolyabb helyekre is be tudunk látogatni. Innen az autók már csak néhány perces sétára vannak, de azért még egy kisebb forrást is lefényképezgettünk, mert annyira üde friss levelecskék úszkáltak a vízen hogy a haragos zöld színük szinte már mesebelinek tűnt. Állítólag 2 óra alatt értünk Újfaluba, de lehet az időeltolódást nem számolták bele a fiatalok. Mindenesetre tényleg hamar értünk haza, aki tudja, majd ideírja mikor.

            Én mindenesetre már javában a következő túrára készülök, mert engem már régen rabul ejtett a hegyek csodálatos világa. Hogy mit nekem te zordon Kárpátoknak vadregényes tája? Hát mindent…..

            Bee Imi; 2007-03-01 Darvas

 

A túra fotóit megnézheted ITT.

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Egy név: Rosia

 

 

Több mint 100 nap. Ennyi ideje várok arra, hogy újra ott lehessek, barangoljak, barlangásszak Királyerdő végtelen hegyoldalain, és hogy megmutassam azt a csodát másnak is, aminek részese lehettem 2006 októberében. Az elmúlt hét minden éjszakáján kinn jártam, álmomban róttam a zöld mezőket, barna erdőket. Gyorsan eljött a péntek is, nem kellett többet aludni már.

Norbi hív, már Újfaluban jár, vele tart Laci is. Én meg még dolgozok, de csakhamar otthagyom kedvelt munkahelyemet, és gurulok a többiekhez.

Bár már keresztbekocsikázták az egész várost, míg a házunkhoz találtak, mégis csapunk egy újabb kört. Élelmiszerrel, barlangász felszereléssel, pénzzel és egy malacfilm-színésznő ismeretségével gyarapodva tornyozzuk fel a főtéren elrettentő mennyiségű csomagjainkat.

Sokan indulunk útnak, szám szerint 14-en, mégis a három nap alatt elkoptatott nevekből világossá válik, nem csak én érzem, valaki hiányzik még innen.

Mire felocsúdok, már száguld is a kék fortyogó és a hófehér zötyögő az új Uniós tagállam felé, tele kalandra éhes fiatalokkal.

A határőr tájékoztatása szerint széthullik a kocsink – mi tudjuk, többet bír, mint gondolná. Kicsire és dizájnra amúgy sem adunk. Nincs is miből.

Ad viszont az a gombóc fazon, aki tiltakozásunk ellenére is vad suvickolásba kezd, és zavaros vízzel leöblít minden üvegből és műanyagból készült alkotóelemet a benzinkútnál megálló járgányunkon.

Egyöntetű röhögést vált ki az a száguldó kocsi elé kiugró ember is, aki egy korábban elcsapott kutyát tanít meg hihetetlen ívben repülni, mielőtt lemenekül a főútról. Pedig az Unióban vagyunk. Ki hinné.

Már 7 órát írunk, amikor a kocsi hirtelen fékezve megállt. A „Gyerünk barlangászni!” felkiáltásra mindenki erős szemöldök-barázdálásba kezdett, mert mint kiderült elfelejtettem tájékoztatni a jónépet a hajmeresztő program pénteki esedékességéről. Elnyomott népszavazás, elfojtott napirend előtti felszólalás után mégiscsak elindultunk a Bőgő-barlang számomra már ismerős bejárata felé. Dermesztő hideg, kihűlőfélben lévő lábujjak… nem csoda, hogy senki nem hitt a meleg barlangban és az átmelegedett végtagokban… talán még én magam sem.

Az a bizonyos tanfolyam azonban hasznosnak bizonyult, tényleg kellemes, 10-12 fokos hőmérsékletben, bemelegedett végtagokkal vághattunk neki a 2 és fél órás túrának. Szinte mindenkinél megfelelő öltözet és felszerelés segítette az igazi kikapcsolódást, így a program végére 14 túrától kifáradt, nyakig agyagos, de élményekkel teli természetbarát töltötte fel újra a kocsikat. A barlangot teljes hosszában bejártuk, megcsodáltuk a telelő denevéreket, egymást segítve megküzdöttünk a váltakozó nehézségű akadályokon, tátott szájjal csodáltuk a lámpafénynél megvilágított képződményeket. A legtöbben most jártak először ilyen barlangi túrán, de biztos, hogy nem utoljára.

A házig vezető úton érezhetően csendesebb volt az utastér, mindenki az élmények raktározgatásával foglalatoskodott. Az utolsó szakaszon a gravitáció bizonyult erősebbnek, így a kocsik könnyítésével, megtolásával küzdöttük le a legelemibb erőt, és fel a dombtetőre a kocsikat.

Fenn a házat hamar befűtötte a három kályha. Azt mindenki tudta, hogy az ágyat nekünk kell megcsinálni, de a kifejezés alatt szerintem kevesen gondoltak deszkázásra, barkácsolásra. Persze ne gondoljon senki rosszra, csak a kisházból hoztuk át az ágyakat. Végül mindenki teli hassal, átbeszélt témákkal, melegvizes tussal, nevetéssel tértünk nyugovóra, távol a civilizációtól.

Nem én voltam az egyedüli, aki a tiszta hegyi levegőn jól aludt. Zsolti, egyik remek sofőrünk gondoskodott reggel a csendről. Miután nagy nehezen lecsitította a kutyákat az udvaron („Csi-csi-csitt, kutyuskák, maradjatok csendben, had tudjanak a többiek aludni!”) a konyhában elegyedett szóba valakivel, önfeledten, határozott hangerővel. Így az ő hangjára keltünk. Megjegyzem, többünknek is az volt a véleménye róla, hogy ha nem lenne, ki kellene találni őt. Érdekes személyiségével, áldott jó szívével remélem gyakran fogok még együtt túrázni vele.

A forró tea, kellemes reggeli után 11 órakor nekiindultunk az ismeretlennek. Imire bíztuk a túratervet, leendő túravezetőként már most is jól fel tudja mérni a kirándulni vágyók állóképességét. A csendesen susogó bükkösben lépésről-lépésre töltöttük fel lelkünk elfáradt akkucelláit. A világosbarna avart a nagy csokrokban virágzó primula pöttyözte sárgára. A lila krókusz nyiladozó, dárdaként az égre meredő hajtásaival és a hóvirág tisztaságot sugárzó szirmaival kedveskedett a természet utunk során.

A téli, mozdulatlan tájba egy lovasszekér, később egy ökörfogat vont életet. Ahogy néhány kanyarral később elveszítettük szem elől, majd a zötykölődés zaja is kikopott fülünkből, újra csend honolt a tájon.

Apró virágok, puha mohák, tölcséres zuzmók, piros tányérra hasonlító gombák kísértek utunkon. Az egyik zuzmó úgy nézett ki, mint egy összerágott és a fatörzsre kiköpött gumicukor. Majdnem az egész csapat tudása kellett a beazonosításához.

A domboldalakon lakatlan házak, üres pajták fokozták a kietlenséget. Csillogó, elixírként ható hegyi forrásokból oltottuk szomjunkat. Az egyik domboldal tetején kevéske megmaradt hóra bukkantak a hamarabb felérők, így én, mint hátul kullogó fotós hamar hógolyózáporban találtam magam. Megmenekülve a magyarok nyilaitól a csúcson újra a földre feküdtem, mert egy természet alkotta virágágyás nem hagyott fénykép nélkül továbbhaladni.

Az avarral bélelt erdő füves domboldalra váltott, az időközben előbújó napsugár pedig mindenkit egy kis pihenésre, fényfürdőzésre hívott.

Amióta gyakoroljuk a falmászást, a természetben is keressük a lehetőséget az otthon tanultak kipróbálására. Erre jó lehetőséget adott egy sziklafal, amin egymást váltva kerestük a feljebb jutás lehetőségét. Végül nekem sikerült ránehezednem a top fogásra, jutalomként néhány félkilós kő szakadt ki a helyéből, felsértve mutatóujjamat. Erre mindenki röhögésben tört ki, elindítva a szállóigét: „Na most megmutatom hogy kell mászni…”

A szikla fölé magasodó hegyet egy másik úton végül mindenkinek sikerült leküzdenie. A csúcs alatt, 600 méter magasságban értük el a túra legérdekesebb pontját: a Foncii aknabarlang bejárati hasadékát. A mélységgel egészen addig nem is voltunk tisztában, amíg Imi egy egyszerű módon be nem mutatta: mindenkit csendre intett, majd egy vastagabb ágat ejtett a tátongó lyuk mélyébe. Bumm-bumm-bumm hallatszott a zsomboly falán a fa dörrenése. Egyre gyengébb hangok, bumm-bumm … bumm. Gondoltam, itt a vége. És NEM! Kirázott a hideg a felismeréstől: még mindig zuhan! Erősen kellett fülelni, hogy a gödör alján az utolsó koppanást hallani lehessen. Félelmetes. Lábaink előtt irtózatos mélységű gödör tátong. Hivatalos adatok szerint a 339 méter mély aknabarlang Királyerdő egyik legtekintélyesebb zsombolya. A fát újabb ágak követték, míg végre hinni mertünk fülünknek.

Már sötétedett, amikor a fennsíkon magányos faházak mellett a Moha és Párfány turistaházhoz vezető útra tértünk. A szürkületben végül ismerősként tűntek fel szállásunk házikói.

Ahogy korábban, most is helyi étkekkel kedveskedtek a szomszédok. Túrós és káposztás placsintával és friss tejjel (amit egy vakuval levakított tehéntől fejtek) tértek be vacsoraidőben Petrikáék, cserébe muttyal kínáltuk őket. Aki még nem hallott volna róla, mutty a vacsorára szánt konzerves készételek összeborított és megmelegített elegye Norbi és Atka módra – jó étvágyat!

A fényképek levetítése után mind többen tapadtak a lejátszott filmrészletre, ahol Borat, a Kazahsztáni őrült figura szerencsét próbál Amerikában. A bemutatónak egész estés nevetéssel egybekötött filmnézés lett a vége, ami után még jó ideig idéztünk a filmben látott ökörségeket.

A vasárnap álmosan indult. Nem hittük volna, hogy az elmúlt napok élményeit bármi meg tudja közelíteni. Búcsút vettünk a háztól, és a lenn parkoló kocsi felé vettük az irányt. A csomagok bepakolása után a Tehén-barlang bejáratához ereszkedtünk le, majd Imi tanácsát követve a megbeszélt hely felé útnak indultunk. Érdekes volt, ahogy Imi hol megjelent a legváratlanabb irányból, hogy újra eltűnjön az útbaigazítás után, és a kocsival lejjebb álljon. Szót fogadva megtaláltuk a sziklafolyást, ahol az elénk táruló panoráma pihenőre marasztalt. Előttünk a falu szórványházai, lejjebb a völgyben a Rosia zúgó patakja. Az alattunk lévő hegyoldalon kecskéket legelésznek, a pásztor kurjantását csak néha halljuk az alább törő víz robajától. Ki gondolta volna, hogy még ez is fokozható, és túránk egyik legszebb része következik.

A Rosia karsztforráshoz közeledve a köveket egyre nagyobb mohafoltok borították, míg a völgyben már mindegyik zöldellt. A szikla tövéből előtörő víz apró vízesésekben folytatta útját, végül az ezernyi csobogó szilaj patakként egyesült. A robajban képtelen lett volna bárki is bezárkózni, a természet hamisíthatatlan zenéje szűnni nem akaró kitartással gyógyított minden megfáradt lelket. A tovarohanó habokat a köveken lépkedve követtük addig, mígnem megérkeztünk oda, ahonnan két nappal korábban indultunk, a Bőgő-barlanghoz. Egy rövid betekintés, egy rövid oldalág-felfedezés még belefért, mielőtt a kocsihoz mentünk volna. Csabi a nagy szökdécselés közben arra lett figyelmes, hogy egy szigetről egyik irányba sem tud visszajönni, még ahogy odament sem. Végül külső segítséggel nagyjából szárazon megúszta a dolgot.

Nyuszikát is rávettük egy-két ugrásra, amíg az egyik földet érésnél meg nem rándult a bokája. Szegény ráadásul nem is ugrott volna, ha tudja, hogy a bokor mögött ott a híd.

Így történt hát, hogy harmadnap, már hazafelé tartva is emlékezetes órákat töltöttünk a hegyek között.

A kocsinál az össznépi megéhezés áldozata a megmarad káposztás placsinta lett. Könnyebb csomaggal, fájó szívvel gurultunk hazafelé.

Elfáradtunk, de feltöltődtünk. És ha újra elfáradunk otthon, hát visszatérünk elfáradni Erdélybe.

Mert megérdemeltük.

 

Hegedűs Zoltán

 

 

A túra fotóit megnézheted ITT.

 

Vissza a lap tetejére ▲


Barcika 25 teljesítménytúra

 

Résztvevők:

Szilvi, Norbi, Laci (Igen, Laci!), Hege, Ildi (Nyuszó), Kinga, Én (Levi). Na de ne szaladjunk ennyire előre. 2007. február 16-án este Szilvivel szendvicseket készítünk. Nemsokára előkerül két régi ismerős; Norbi és Laci. Megbeszéljük az indulás részleteit. 03.30-ban állapodunk meg, röhögünk egy sort. Laci nem hozta haza a táskáját Debrecenből, egyre jobban röhögünk. Viszi a Bécijét. Lassan mennek. Akkor aludjunk, már majdnem alszom az álommanó kitartó munkájának köszönhetően (két pótkocsinyi álomport hintett már a szemembe) mikor is csörög a telefon. Nem hét, nyolc. Jó, akkor tovább pihenhetünk. Csörgök Norbinak is az új időponttal kapcsolatban, oké el van intézve, mondja.

Reggel. 4.00 még a vérebek is alszanak, a vámpírok már visszatértek párnás koporsóikba, fogukon alvadt vér nyugtázza a vadászat sikerességét. Nem volt náluk ezüst kereszt vagy foghagyma. Na de kanyarodjunk vissza a mi témánkhoz, ne ragadjon el a zoo- nekrofília, és egyéb nyalánkságok.

Kiugrok az ágyból. Kiflit dúrok be egy pohár kakaóval. Imádom ezt az anyagot, amit a következő címkével lehet beazonosítani a boltban; „Kakós tej’. Valahogy jót tesz a bélflórámnak, különös tekintettel a bélsár tervezettnél hamarabb időpontban történő kilökődését segíti elő, eme különös élelmiszerteremtménye teremtőmnek. Már megint elkanyarodtam: hát szóljatok már rám! A címről is kéne (kellene) írni valamit!! Az este előkészített cuccokat hamar elnyeli a kis hátitáska. Tehát, Jön a SEÁT de hát! (azaz megjöttek a Bukovinszki testvérek). Kikukkantok az ajtón két magas gyerek sziluettje bontakozik ki előttem. Csöpi nevű kutyám élénk érdeklődést tanúsít a vendégek iránt, a szomszédok pedig, bizonyosan az összes felmenőmet még szentebb helyre kívánja. Ez az, indulunk. Nyíregyházáig szinte autómentes úton haladunk. Jobbra le az Opel Csősznél a Tokaji útra. A vasúti átjáróban érdekes élményben lesz részünk. Egy taxi tetején lévő dobozból sötét színű tárgyak hullanak alá, 6-7 darab hegesztőpajzs borítja be az úttestet. 1-2 szét is törik. Legszebb öröm a káröröm, most sincs ez másképp. Ahogy elhaladunk a Taxi mellett, látjuk, hogy az éppen maradt doboz sincs rögzítve. Így jár aki nem (elég alapos). A piac mellett nagy a mozgás. Reggel 6 óra van. Egy idősebb asszonyra leszünk figyelmesek. Két jócskán felmálházott taligát húz, interesting szisztémával. Az egyiket elhúzza 10-15 méterre, megáll. Visszamegy a másikért, azt húzza túl az előzőn, majd visszamegy a másikért. Biztos nem jókedvéből használja ezt a módszert.

Menjünk fel a hegyre (mármint a Tokaji hegyre, ami épphogy hegy 512 méteres magassággal büszkélkedhet). Hát persze! –ez nem kérdés-. Elcsípjük a napfelkeltét. Aigner Szilárdként jelzi előre a tomboló szél, hogy annyira nem lesz meleg. Készítünk néhány very simpatize felvételt. (Felkelő nap, Tisza, hegy, -nem rossz téma-).Újabb fél óra telik el a hegymászósdival. Na most már késésben is vagyunk. Norbit nem kell félteni szereti a nagy számokat (140-150). Éppen nyolc óra mikor feltűnik a Kazincbarcika tábla. Kis kóválygás után helyi emberek segítségét kérjük. Egy fiatal gyereket kérdezünk meg valahol a középiskolák környékén, hogy adjon már tájékoztatást kiscsaládunk részire. Úgy tűnik, hogy alkalmi idegenvezetőnknek hosszúra sikeredett az éjszaka, mert még az alapvető irányokkal (bal-jobb) is gondjai akadnak. Na azért annyit megtudunk tőle, hogy hol kell lekanyarodni.

A „Pete András Stadion” területére együtt gördülünk be. Szép új épület képe bontakozik ki a szemünk előtt. A bejárat alkalmas a kerekesszékkel közlekedők „befogadására” is, az ajtók is maguktól nyitnak-zárnak.

Bent a rendezvény szervezői szorgoskodnak, a fogadtatás mintaszerű. Külön nevezés minden távon, a bejáratnál lévő asztalon nagy kötegben állnak a nevezési papírok, toll az már kevesebb, de hoztunk magunkkal. A kitöltött papírral a mobil pénzárhoz fáradunk, ahol befizetjük a nevezési díjat. Pecsét kerül rá, indulási időt iratunk (8.55) majd öltözködünk a kocsinál. Mit vegyünk fel. Lehet szemezgetni az outdoor cuccaim között. Közben a túrázók lelkes hada jelenik meg, a nevezés lejárta előtti percekben. Azt még nem is osztottam meg  a kedves olvasókkal, hogy milyen távokon tehette magát próbára az embernek nevezett élőlény. Tehát: 15, 25, 50, 65. Pár futó is feltűnik testhez tapadó ruhában, lehet sejteni, hogy nem 15 km-en indulnak…

Norbi büszkén virít az új cuccaiban: 50 literes hátitatyó, ing póló, tényleg nem érdekel egy kamásli? Szilvi eladja az övét! (esetleg a kocsidat is be tudjuk számolni…) Laci bácsi erős ember, de hát egy kis erősítő sosem árt. Fél szilva be, máris jobb a kedv,  mondhatná a barna medv.

Indulunk. Ki a sportcsarnok (KSK) nagy kapuján ki, Akácfa út, Tardonai út. Hamar ki is érünk a városból, a hétvégi házak között, után saras, csúszós emelkedő fogad, mire felérünk már mindenki ledob legalább egy réteget. Azt hiszem, hogy jobb lett volna korábban indulni, aki így tett az még fagyott talajon tudott haladni. Na mi nem így jártunk…A vastag sár+agyagos talaj nagy szeretetről tesz tanúbizonyságot. Az új kamáslim pedig csak teszi a dolgát, ahogy a többiek lábán is. „Mert mi mind tesszük a dolgunkat”

 „A lábaserdőben érünk fel a Bükk-tető és a Hegyes-tető közötti nyeregbe, ahol túránk 1. számú ellenőrzőpontja található”-részlet az útleírásból. J A karóhoz zsírkréta van mellékelve, mellyel a fa-objektumon szereplő számot kell az igazolólapra felvinni. Itt válik szét a 15-ös, és 25-ös táv. Mi egyenesen, a sok aprónép a pedagógussal jobbra folytatja a túrát. Becsülendő, hogy egyes tanítók, tanárok már kis korukban kihozzák a gyerekeket a természetbe. Így már fiatalabb korban megtanulják, hogy vigyázni kell természeti értékeinkre, s talán ők is viszik majd az ő gyerekeiket.

Az előttünk lévő részen feltűnnek a távra jellemző kék szalagocskák. Szép erdőben folytatjuk utunkat. Kingának sikerül közelebbi kapcsolatba kerülni föld anyánkkal, egész közel. A tréningruha a sárhoz kísértetiesen hasonló színt vesz fel. Kiérünk az erdőből, már láthatóvá válik Nagybarca község, viszont kiszúrunk egy vadász lest is. Gyerünk fel. Fent vagyunk és készítünk néhány fotót. Egy pár ember csapatunkból a földútról lesi ténykedésünket. A szemem káprázik, vagy tényleg füstöl valami. Igen füstöl, valaki rágyújtott. Egy másik társaság előzi meg az útonállókat (nem rablókat, hanem az úton álló BTE tagokat J ). Csodálkoznak, hogy nekünk még erre is van energiánk. Van, én afrikai vagyok vameg.

Szikrázó napsütésben zakatolunk be a már korábban is említett Nagybarca községbe. Az ellenőrző pont a Kert Büfében található. Nagyon hangulatos szocreál stílusban alkotott szeszkimérőről van szó. Öreg bácsik, fiatalabb meglett emberek csodálkoznak a még hátralévő távon. „-Igen, még annyit mentek?”, „-Höhh, nekem az biciglivel is sok lenne”.

Jókedvvel jövök ki a „büféből”. Megállunk kicsit ebédelni, vagy valami hasonló, szendvicsek, francia kifli (kroászon), sütemény kerül elő. Eszünk. A következő településre műúton jutunk át. Előkerül egy kis napraforgó mag, hamarosan tördel a csapat jelentős része. Beérünk Bánhorváti településre. Az ÁFÉSZ melletti nemdohányzó italboltban szintén pecsételünk. Egy régi zenegépre leszünk figyelmesek. Eladó, mondja a tulaj, 20 ezerért vihetik. Megfontolandó a szezonális jellegű ajánlat. Folyatjuk utunkat. A faház söröző mellet lemegyünk balra, Szólunk Norbinak, Lacinak, Szilvinek, Kingának is, hiszen ők egyenesen akarnak tovább menni. Azért jó, hogy valaki figyeli a leírást is néha. Hamarosan elhaladunk egy kastély mellett. Hege felfedező útra indul hátul, „ez magánterület, ezért fizetni kell, ha meg akarja nézni”- hangzik a szívélyes invitálás. Csinálunk pár fotót, eszünk egy kis gyepet, na jó gyepet nem eszünk. Az úton bal oldalt érdekes földbe vájt pincék sorakoznak, némelyik be is van kissé omolva, a bor azonban még megfér bennük. Újabb vadászles tűnik fel a föld közepén, jó magas. Ezt is meg kell hágni, mármint fel kell rá mászni. Szép a kilátás. A föld peremén egy traktor tűnik fel, ekkor még nem sejthettük, hogy sok bosszúság okozója, lesz ez a piros gépcsoda. Miután kellően kigyönyörködtük magunkat, leszállunk a magaslesről és kezdődik a sárdagasztás. A traktor ugyanis a lágy földet kb. 20-25 centiméteres mélységben összevágta. Az út mellett lehetetlen haladni a giz-gazok miatt. Nyakig sáros mindenki. Egy-egy bakancs szerintem már két-három kiló körül lehet. Felesleges megtakarítani, úgyis megint tiszta dzsuva lesz. Így elég lassan haladunk, főleg hegynek fölfelé. Laci barátunk lába is kezdi beadni az unalmast, és mivel feltételezem, hogy nem evett Aktíviát, ezért a bélflórája sincs teljesen rendben. Még szerencse, hogy mindig tartok magamnál Wunder-sájsze tabletta helyettesítő crepto-papírt, néha csodákat tesz. Meghágjuk a Nagy-bércet, ereszkedünk az Ibolyás völgyen keresztül, megvan a várva-várt tardonai műút. Nagyon nehezen akar közeledni az a fránya 4. számú ellenőrző és frissítő pont. Azért csak feltűnik a Lófartanya irányába. Az utolsó métereket valahogy lesántikálja hithű László barátunk. A farakások tövében gázpalackkal, szív-alakú csokival, bohóccal felszerelt természetbarátok várnak minket. A forró tea, egy kis pihenés jót tesz neki. Amikor az ember már úgy érzi, hogy nem bírja, még utána is van utána. Hölgyeim és Uraim az emberi szervezet hihetetlen terhelések elviselésére képes, és mindig meg tud újulni. Laciban a hazaszeretet, a frissítő szénhidrátok, valamint a kollektív felelősségvállalás és tenni akarás tartja a lelket. (Ezen mondatok után az irodalmi Nobel díjat a naményi címemre kérem postázni J )

Folytatjuk, ismét saras szakasz, amely tanulsággal szolgál; ilyen túrára nem érdemes sport cipőben jönni. Kinga ragaszkodó típus, őhozzá is illetve cipőjéhez is ragaszkodik a nedves talaj. Fél lábon áll, mire megérkezik a segítség, már késő, a zoknis lábát rakja a hívogató talajba. Az a lényeg, hogy meg lett örökítve. (lefotóztam!) Van nálam tartalék garfield-os zokni, amit ezúton kérek vissza!! (Kinga, majd továbbítsd kérlek Hegének! Előre is köszi!)

Hegedűs Szan talál egy szép hosszú fadarabot, amit könnyű szívvel neveznék deszkának, véletlenül kettétörik, nem baj cipeljük. Itt már az 50-es szakaszon indulókkal is találkozunk, valaki fut, valakinek semmit konkrét (forrás: Kispál és a Borz, Turisták Bárhol –még mielőtt megvádolnának  szöveg lopással). Jön egy botos srác jelentősen fáradtabb tempóban, mint reggel, akkor még az emelkedőn futva előzött meg, most már azért kellő nyugodtsággal siet. Laci kimerülten jön, de nem adja fel, meg fogja csinálni, én már tudom, Ő még nem.

A Lófar-nyereg elérését követően a gerincen sétálunk egy boldogabb jövő felé (Ebecki-tető), szép kilátás távvezetékkel, melyet leégett tarló követ.

Hétvégi telek, 5. sz. ellenőrző pont. A pontőröknek Boldogan nyújtjuk át az eddig közösen cipelt fadarabot, hogy az előző pontról küldték. Nagy nevetésben tör ki mindenki. Most már látjuk Barcikát, a kiinduló Rajt-Cél állomást. Ez nagy lelki erőt ad. Egy erős lejtőt követően már a város szélében találjuk magunkat, ahol helyi bringás arcok különböző ugrásokat gyakorolnak, egyiket kis híján közelebbről is megismerjük. Átkelünk a hídon, befordulunk az ismert csarnok udvarára, és beérünk a célba.

A földön Hege valahol talál egy papírt a következő szöveggel:  „Lackó, a sör papájé”. –no comment-

Felemelő érzés. Büszkén vehetjük át megérdemelt kitűzőinket az emléklappal együtt. Már mindenki mosolyog senki nem érez fájdalmat, csak megnyugvást: ezt is megcsináltuk!! Együtt, egymásért. A célban hagymás zsíros kenyér vár, aki akar forralt bort is ihat, esetleg teát. Ahogy tetszik. Vagy fél órát pillázunk a melegben. A cipőről a koszt nagyját eltüntetjük úgy ülünk a kocsiba. Miskolcig együtt megyünk Hegéékkel, ott szétválunk. Navigálok. Egy kis hiba csúszik a dologba, és nem térünk le az M30-as felé. Ennek két oka van. A camping térképemen ami alapján mit-fahrerkedetem, nem szerepelt még ez a pályaszakasz, illetve nincs kitáblázva, hogy erre kéne a 37-es felé menni... Mindegy, kicsit szétnézünk a belvárosban, megfordulunk. Érdekes ebből az irányból már ki van rakva a már említett út. Nem értem, ha az egyik irányból kirakják a táblát, a másikból miért nem….

A kocsiban még a napi élményék tárgyalása folyik, majd csendben elmélkedik tovább mindenki. Norbi is szól, (ő vezet), hogy ébresszük fel, ha már hazaértünk J, na jó ez csak vicc volt…. Rendben hazaértünk.

 

Összegzés:

Nagyon precíz szervezés, jól kijelölt utak, jól tervezett útvonal, profi lebonyolítás. Egy helyen nem volt szalag, de ott sem tévedtünk el, király volt a leírás is.

Örülök, hogy elmentem erre a túrára, mint mindig. Aki itt volt az jól érezte magát. A felázott, saras utak kicsit nehezítették a közlekedést, volt, hogy három-négy lépéssel haladtam egyet. Szerintem beillett volna egy 33 km-es alföldi túrának is. Örülök, hogy Bukovinszki László barátomnak sikerült teljesíteni élete első teljesítménytúráját, Laci büszke vagyok rád! Látod, amit nagyon akar az ember, azt meg tudja csinálni.

Külön örülök, hogy szerelmem Szilvi is velünk tartott, s remélem, hogy máskor is velünk tart. Ezzel a nem mindennapi társasággal.

 

Kósa Levente

 

 

A túrán készült fotókat megnézheted ITT.

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


A Bihari Hírlapban február 2.-án megjelent cikkek:

 

Amit a hó nem takart be és Amit a hó betakart

 

 

 

Három ország Szupermaratonján tekertünk

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Irány Tímár!

(„Le ’oszt kész”)!

 

Immár harmadik alkalommal került megrendezésre, -nyugodtan mondhatjuk -a hagyománnyá váló Évadnyitó hírös Tímári túra. Több célja is van eme egyesületi rendezvényünknek. Az elmúlt év értékelése, pontverseny eredményhirdetése, tervek a következő évadra, közösségformáló indíttatások, józan italozás, új tagok megismerése, és még számos más jelenség is, na de haladjunk szép sorjában…

Már a múlt hét elején, pontosabban hétfőn, még pontosabban délután kinyomtattam a túra leírását, szépen megterveztem a lejutást is. Most csütörtökön izgatottan vártam a pénteket, 2007.01.19-ét. Reggel korán keltem, gyalog a Penny Market felé vettem az irányt, kaja készletek feltöltése szerepelt a „to do list”-em elején. Utána irány a munkahely. Hegének szóltam, ha úgyis kocsival jönnek a nehezebb dógokat szerezze már be ő nekem. Így is lett. Gyorsan csináltam a napi feladatokat, aztán szinte szaladtam az állomásra. Vonatra fel, vonatra le, máris csörög a telefonom úgy Püspökladány magasságában, ismerős hang „ordít” a készülékben. Imi. „Melyik vonattal jössz?” Amivel ti, mondom neki röhögve. „Jó akkor majd integessél!” Integetek. Hamarosan egy sárga kabátos jóindulatú elmebeteg képe körvonalazódik előttem, mellette a számomra még ismeretlen Ádám kíséretében. Potyognak az öröm könnyei az újratalálkozás által keltett érzésektől. Pillanatokon belül a bringákra terelődik a téma. Karbon, stucni, tárcsafék, ilyen-olyan márka – kimondott szóként – kavarognak a vasúti kocsi egyhangú utasterében.

Nyíregyháza. Le oszt kész, be oszt kész. Irány a Bástya söröző. Ketten egy sört, Ádám a Tonic-ot választja. 55-kor indul a busz. Még belefér egy bicajbolt megtekintés is.

Észre sem vesszük már a buszon zötykölődünk, ahol a tavalyihoz hasonlóan ismét szóváltás bontakozik ki. Az egyik srác a hátunk mögött sztorit mesél, hogy verték meg egy másik jó madárral az ellenőrt, aki számon merte kérni őt a jegynélküli utazás miatt. Megérkezünk. Gyalog folytatjuk tovább. Most jóval könnyebb sétálni, hála a háti-túra táskámnak. A múlt évben még a sokat megélt utazótáskám kísért el, melyben annyi minden elfér, csak nehéz cipelni. Elmegyünk az 5 parabola-antennával felszerelt – feltehetően szovjet lehallgató – információs állomás – mellett. Itt is vagyunk a jól ismert házacska, két nagy szobával, nappalival – ami inkább konyha. Kinyitjuk a vizet, fát vágok a spájzban, tüzet rakok. Szeretek tüzet rakni, az egyik specialitásom. Tudom hogy viselkedik, érzem égető étvágyát, amit csak táplálni kell, hogy végül saját magát is fel tudja falni. Fokról fokra vizsgálom a hőmérőt, a 10-es szám fölé kúszik a folyékony fém, mikor is megérkeznek „Hegéék”. Azaz: Hege, Csabi, Ildi, Kinga, kiegészítve bennünket: azaz Imit, Ádámot, Levit.

Az est sztárvendége; Bukovinszki Norbert határőr – Zászlós Úr 23.00 körül érkezik. Még este hétkor dolgozott, and than: lefürdött, evett, kocsiba be, ablakot le és jött is. Ezt már szeretem, nincs kifogás, csak jön, le oszt kész. Megosztjuk egymással ami van. Rántott hús jól meglesz a sörrel. Következik az év értékelése.

Tádám: mint, ahogy a törpés viccben is van, megnyerem az éves pontversenyt. Most nem lepődtem meg annyira, mint amikor kb. egy hónappal ezelőtt kérdeztem Hegét az aktuális pontszámomról, akkor mondta, hogy vezetek. Jól eső érzés tölt el. Egyszer én is megcsináltam, sikerült! „Ahhoz képpest, hogy messze lakok szeretett egyesületünk központjától, Berettyóújfalutól példaértékű a számos túrán való részvétel”- hangzanak el elnökünk méltató szavai. Ez a pár mondat többet ér egy tömb aranyrúdnál, egy egész fizetésnél, ezek azok a dolgok, amelyet pénzért nem lehet megvenni…

A többiek nem látják rajtam, de egy picit meg is hatódom. S elgondolkodom a 2007-es éven, de erről majd később. Reggel viszonylag korán ébredünk. Egy favágó beszabadult a spájzba Zoltán személyében, Korai Öröm így ébreszteni. Evés-ivás, készülődés. Zárás után indulás. Profiba be, kajakészlet feltöltés kipipálva. Egyesületünk egy-két tagját bizony rosszindulatú emberkének gondolják, ki kell pakolni a táskát. J itthon vagyunk he he.

Állomásnál leparkolunk. Jól ismert helyszín számomra. Itt töltöttem el gyermekkorom szinte összes nyarát. Szomorúan tapasztalom, hogy a vegyes bolt mögötti kis játszótér megszűnt, pedig tavalyelőtt még megvolt. Öcsémmel sok boldog percet töltöttünk itt el. Kis csúszda, mókuskerék, korhinta beton alapjai szomorkodnak a megsárgult fűcsomók között. Biztos nem feleltek meg az Eu elvárásainak, ezért lebontották.

A vonattal 8 perc alatt Tarcalon vagyunk. Megvan a turista-jelzés, ami az állomástól indul. Lefordulunk balra a vasút utcáról, óriási szemétkupac az árkokban. Na itt lenne mit összeszedni. Csak ez a pár méteres szakasz megtöltene jó néhány szemeteszsákot. Templomok mellet visz az út fölfelé, elhagyjuk a települést. Újdonság tűnik föl a szemünk előtt. Egy tokaji aszú-boros palackot formázó építményt veszünk észre. Nézzük meg! Felmegyünk, fotózunk egy párat, s aki éhes, az eszik, ilyen egyszerű. Lemegyek egy kis ösvényen balra, s egy bányatót veszek észre, szólok is a többieknek. Megvizsgáljuk közelebbről, s megérzés alapján megyünk tovább, a jelzés pocsék. Már rég nem láttunk egyet sem. Szőlősor mellet visz utunk. Kökény jobb oldalt. Finom, már megcsípte a dér is. Imi barátunknak nagyon jó kedve van, lépten-nyomon pénkodik. Átvágunk az egyik domb tetején, s újra ráakadunk a jelzésre, mely hamarosan kivisz a „műútra”. Betonon fel. Bringás élmények kerülnek ismét előtérbe. „Merevgéppel 50-el”, „elnéztem egy kanyart és majdnem légüres térben kötöttem ki”. Sípálya a következő változatosság túránk során, sajnos hó nélkül. Jó 10-12 %-os meredekségű kaptató. Próbáljuk találgatni, hogy működik a felvonó, na csak „leesik”.

Fent vagyunk a hegyen. Fúj a szél, s szemerkél az eső. Csoportkép után a többiek indulnak is le. Nekem még maradhatnékom van. Sok-sok szép nyarat töltöttem Tokajban, a szőlő és bor városában. Az emlékeimmel és érzelmeimmel küzdöm. Számos alkalommal másztunk meg ezt a szép hegyet. Egykori „túravezetőnk” Sanyi arca lebeg szemeim előtt, aztán néhai Erzsike néni jelenik meg emlékeimben. Biztos serénykedik most is azon a bizonyos túlvilágon. Úgy szeretett minket, mintha saját vérszerinti rokonaik lennénk. Nyugodjanak békében.

Megyek a többiek után. Egy asztalnál leülünk, s szénhidrátokat viszünk be forró teával, mit ne mondjak, jól esik. A lefelé út sokkal gyorsabb, egy jó fél óra alatt le is érünk. Az utolsó kanyargós métereken Hege a munkájáról mesél, tanulságos. A szerelem pincesor mellett állunk meg, az egyik helyre be is térünk. Rövid gondolkodás után 95-ös 5 puttonyos aszút rendelek. Nyam. Nagyon finom. Beszélgetünk a hangulatos világítás mellett, majd megtekintjük a pincét. Ó mily szép és gyönyörűséges, ha ezek a hordók egyetértésben tárolják az isteni nedűt. Újabb érdekes dolgokat tudok meg a borkészítés rejtelmeiről. Aszú, fordítás, máslás. Imi is igen aktív, kérdésekkel bombázza a tulajdonost, aki szívélyesen válaszol.

Megkeressük a kocsit, még megvan. Beülünk, s leparkolunk a gólya parkolójában. Felmegyünk a „kiskilátóba”, melyről csodás panoráma nyílik. Látjuk a Tisza-hidat, a régi patinás épületeket. Ahogy felfelé igyekeztünk mosolyogtató látvány „jön szembe”. Egy hidrogénszőke leányka botorkál lefelé magas sarkú cipőben. Kétségbeesetten kapaszkodik a helyenként hiányos korlátba. Fönt egy „új” kereszt fogad. Ez még vagy két évvel ezelőtt nem volt itt. A „kilátás” után, beülünk egy borozóba, ahol a vendégek nagy megdöbbenésére én és Norbi barátom sört fogyasztunk. Fő a változatosság. Mire visszaérünk szálláshelyünkre, kellő mértékben elfáradt mindenki. Vacsora: dobjuk be a közösbe alapon összefőzünk vagy 5 babos konzervet. Gulyásleves, lencsefőzelék, bab. Jó kis barna mutty lesz belőle. Egy nagy tányér mutty, két karéj kenyér, vaníliás túrókrém gondoskodik a helyes bélműködésről. A másik szobában lassan 30 fok körüli a hőmérséklet köszönhetően Hege áldásos tevékenységének. A két liter édes furmint hamar elfogy, utána jöhet az üveges, az sem tart sokáig. Röpködnek egymás után a viccek, a hülyébbnél hülyébb történetek, majd ki fekszünk a röhögéstől. Ez kellet már, nem kicsit, nagyon. Az asztal gyorsan megtelik lommal. Kár hogy csak ennyien jöttünk össze az egyesületből, de aki itt van, az tuti jól érzi magát. Felidézzük az év közbeni eseményeket, tavalyi Atka- sztorit. Sokan mesélünk a gyermekkori emlékekről. Kinga is mond egy jó sztorit, Ádámon inkább csodálkozunk, jó hogy elmondta, Hege a hülyeségeket idézi, Norbi, Ildi, Levi, Imi nevet mint a fába szorult féreg. Zöldségesnél például: -kérek egy almát, mire a zöldséges: kettő lett, maradhat. J. Régi Videoton rádió szolgáltatja az ütemes csattogást, amit jobb helyeken zenének hívnak. Egyre fáradtabb szemek néznek vissza rám, kényelmetlen a szék, az ágyról hallgatom a többieket. Módosult tudatállapotban az ébrenlét és álom határán evickélve próbálom követni a beszélgetés fonalát. Valami kusza-összegabalyodott pókhálóként adják egymásnak a szót, nincs is kedvem kibogozni. Hajnal három, Imi és Norbi veszekszik még valamin, alig hallják egymást.

Kis megbeszélés az alvás körülményeiről, Imi még piszkál egy cseppet mellkasán nyugvó ökölcsapás lesz az eredménye, persze barátiból.

 

Vasárnap 11-kor keltegetjük egymást, Csabi a hálózsákban keres menedéket a vakító lámpafénytől. A fürdőben egymásnak adjuk a kilincset, álmosan keresgetjük cuccainkat. Az asztalnál reggeli nyomai tűnnek el lassan.

Mire észbe kapok már a kocsiban ülünk, s újra a bicikli a téma. Nyíregyházán válik szét a csapat. Norbi haza, Hege, Ildi, Kinga, Csabi szintén kocsival haza, Imi, Ádám, Levi vonatra száll. Debrecentől egyedül haladok tovább. A 2007-es éven, és újabb túrákon jár már az agyam…

 

Kósa Levente

2007. január 20.

 

Az eredeti Le 'oszt kész felvételt meghallgathatod itt!

 

A túrán készült fotókat megnézheted ITT.

 

Vissza a lap tetejére ▲


Vigyázó ( Vf. Vladeasa) 1836

2007. január 20.

 

Ide indult el a Csabai Bihargók, nem is annyira kis csapata, számszerint 14 fő, 2007-01-19.-én pénteken a hajnali órákban. Csütörtök este, no meg péntek hajnalban is mindenki árgus szemekkel, és még olyanabb fülekkel tapadt a média korszerűbbnél korszerűbb eszköztárára, hogy figyelemmel kísérje a már jó előre beharangozott katsztrófa időjárás alakulását. Valami Olyan vihar közeledik, amilyet még élő ember nem látott. Vagy ki tudja? Európa északi részein, már több halálos áldozat is van. Hallgatjuk mi is Árpival, a német híradásokat. Épp ezen hírek hatására döntöttem úgy, hogy a biztosabb és pontosabb indulás érdekében, már csütörtök este Árpihoz költözök. Izgalmunkban csak hajnali 1 órakor sikerült elaludnunk és már 4 körül ismét figyelő állásba helyezkedtünk. Izgalmunk érthető, hiszen ha tényleg az az időjárás jön ránk, amit igérnek, akkor nem sok esélyünk van célunk megvalósítására, miszerint feljussunk a Bihar hegység második legmagasabb csúcsára, és az ott üzemelő meteorológiai állomáson két éjszakát eltöltsünk, sőt már az odaút is izgalmasnak ígérkezik. A csapat mindenesetre elszánt, és indulásra kész. Szép apránként szállingóznak be a tagtársak, a belényeskék mikrobuszba. A határátkelésnél már heten vagyunk bent és még egy másik autóban öten követnek minket. A híres nevezetes Szalontán, két bennszülött is csatlakozik hozzánk, a mindenre elszánt földrajztanár István, és Gabriella úrhölgy. Teljes a létszám, lehet falni a kilómétereket a csodás Román utakon. Persze nem nagyon bánjuk, de a vihar csak nem akar lecsapni ránk. Egy-egy közepesebb széllökést leszámítva, teljesen jó időben utazhatunk. Még a nap is ki-ki süt. Kezdenek lekerülni a goretex ruhák, Gyula lelkileg felkészül a 16 fokos verőfényes időjárásra. Nagyváradot elkerüljük az elkerülőúton, a királyhágón átbucskázunk, és hipp-hopp, már el is fordultunk Sebesvár (Bologa) felé. Ezen az elég jó úton egészen Havasrogozig (Rogojel) megyünk. Előtte még Székellyón megpróbálunk kávézni, de ez nem jön össze. No egye fene, talán így is fog menni a hegymászás. Az autókat egy biztonságosnak itélt kereszteződésben leparkírozzuk. 11 óra tájban fél óra csomagolgatás után, máris nekivághatunk a nagy kalandnak. Senki nem vesz fel túl sok ruhát, mert tudjuk, hogy a kemény emelkedőkön, így is jól meg fogunk izzadni. Ez így is lett. Miután a Vlegyásza menedékházhoz (1420 m.) vezető jelzéseket elvétettük, kis dzsungelharc következett. Na itt az is megizzadt, aki nem akart. Azért nagy nehezen ráakadtunk valami útra, ami felvezetett a házig. Akarom mondani házakig. Ugyanis mikor pár éve itt jártam, még csak egy épület volt, de azóta kinőtt a föld alól még vagy három. Úgy látszik, errefelé is kezd a turizmus divatossá válni. A ház előtt terepjáró áll, nem volt nehéz vele feljönni az alig 10 centis hóban. Gondolom a gazdája sem emlékszik ilyen enyhe januárra. Kis pihenő a menedékházban. Tea, kávé, csoki, szalonna, no meg pólócsere. Én Árpival cseréltem J. Gyorsan indultunk tovább, mert tudtuk, az enyhe tél ellenére a java még csak ezután következik. Nem túl hosszúak ilyenkor a nappalok, és nem sok kedvünk lett volna sötétben botorkálni a hóviharban. Igen jól olvassa  a kedves hallgató, ha hiszi ha piszi, a határtól mindössze 100 km-re olyan hegyvonulatok húzódnak, ahol egy jó kis hóvihar szinte bármikor elképzelhető. Alföldi szemmel pislogva, nehéz elképzelni, hogy amikor idehaza 15-20 fok van és egy szál pólóban gereblyézzük a cukorrépa gyökeréről a hántolt árpaszemeket, akkor a hegyekben akár 150 km-es szél és –25 fok is lehet. No pláne januárban. Szóval máris indulunk fel a piros karika jelzésen, meg talán kék háromszögön is a meteohoz. Felfelé haladva egyre egybefüggőbbé válik a hó, majd a köd is sűrűsödik, a szél pedig egyre elviselhetetlenebbé válik. 80 km-es orkán tombol 100-as lökésekkel. Ez olyan erős szél, hogy rendesen rá kell feküdni, ha előre akar haladni az ember. A símaszk, szemüveg, szélálló kabát és nadrág kötelező felszerelés. Enélkül nem igazán ajánlatos ilyen körülmények közé keveredni, hamar lefagyhat az ember arcárol a mosoly. Talán 2 óra alatt érünk fel a csúcson lévő jéggé fagyott kőbunkerbe. A kép már ismerős a Szárkőről, de azért itt is jócskán megcsodáljuk az oszlopok és drótkötelek fél méter szélesre hízott jégzászlóit. A képek alapján simán mondhatnám azt is, hogy egy sarkkutató állomáson jártunk. De persze én nem olyan családból származom. Végre bemászolyoghattunk a viharból az algsori gépház előterébe. Itt egy nagy sárga generátor fogadott minket. Ettől lessz majd áram, meg víz. Pár percen belül, az is kiderült, hogy nem számítottak arra, hogy ilyen időjárási körülmények között meg fogunk érkezni, így be sincs gyújtva, meg talán hely sincs annyi, ahányan vagyunk. Hosszas huzavona után, azért apránként kezdett rendeződni a helyzet. A begyújtás is problémás volt mert a hatalmas szél visszanyomta a szobákba a füstöt. Persze ha ki lehetett volna nyitni az ablakokat, akkor ezen a helyzeten lehetett volna javítani, csakhogy azok többsége be volt fagyva, így vagy kinyitni nem lehetett, vagy becsukni. A mi szobánkba pl. befújt egy kis havat a szelecske a csukott ablakon keresztül. Először két szobát utaltak nekünk ki, amiben összesen 4 ágy volt, majd még egyet 1 ággyal. 14 főre egy kicsit kevésnek tünt, de addig matracozott a házinéni, hogy a végén még jöhetett volna pluszba is pl mellém egy leányka. Este teázás után, még sokáig tracsiparti volt, majd gondolva a másnapi haláltúra gyötrelmeire, szép lassan nyugovóra tértünk.

Kicsit nehezen aludtam el, mert nekem speziel úgy tünt, hogy a szél le fogja bontani fölülünk a házat. Aztán meg arra ébredtem, hogy szélcsend van. Persze mikor kimentem terepszemlét tartani rájöttem hogy a szélcsend itt 50 km-es szelet jelent. Hamar el is határoztuk, hogy a Fehér kövek, meg még majd ami belefér, az lesz a túracélpont a szombati napra. Próbáltunk gyorsan elkészülődni a reggeli the-end-őkkel, de sok ember kis helyen lassan készülődik. A táv a Fehér kövekig nem sokkal több két kilométernél, és mindöössze csak annyi dolgunk lett volna, hogy kövessük a gerinc vonulatát. El lehet gondolni, milyen időjárás lehetett, ha 14 tapasztalt hegyimedvének, gps-el, térképpel, tájolóval felszerelve, sikerült az első bozótosba betévedni. Innen nem kis üggyel- bajjal visszatértünk a gerincre. További hosszas keresgélés után egyszer csak egy pillanatra kibukkant a sűrű ködfelhőből a jellegzetes sziklaorom halvány sziluettje. Ennyi elég is volt nekünk, azonnal felismertük a Fehér kövek markáns vonulatát, ha mégoly kevéssé is mutatta csak meg magát. Azonnal nagy integetésbe kezdtünk, hogy a hátrébb lévők máris kezdhetnek ereszkedni a nagyon meredek domboldalon, mi már ugyanis egy kicsit túl is mentünk az ideális ereszkedésen. Egy széles sípályaszerű oldalban egészen az útig kell leereszkedni. Ha a köd nem oszlott volna egy kicsit ismét beleereszkedtünk volna az erdőbe, ahol aztán jó ideig kereshettük volna a helyes utat. De szerencsénk volt. Egyre lejebb csúszkálva, egyre többet és tisztábban láttunk. Mire leértünk még a nap is kisütött vagy egy negyed órára. Az óriási sziklavár 1300 méter hosszan 200 méterrel magasodik a Făget nevű havasi legelőre, ami tulajdonképpen egy hatalmas völgyfő a Kishavas (1688), és a Vigyázó csúcsa között. A sziklataréj peremén vegigsétálni, csak nagyon óvatosan ajánlott, főleg így téli időben. A havas, nedves, jeges, kövegen, egy rossz mozdulat és máris 200 méterrel közelebb kerülhetünk a tengerszinthez, ami persze az ember egészségi állapotának nem szokott jót tenni. Azonban óvatosan és egymást segítve mi is minden gond nélkül mentünk el a közepéig. Innen fantasztikus látvány tárul a bátor turista elé. Végig lehet látni a Vigyázó hegység délketi szegletét. Szemben a Hármas Köszikla markáns vonulata, alattunk pedig a sűrű erdőben, megbújnak a Vărfuras, Vărtop, Lespezi, Şuşman barlangok, és nem utolsó sorban a Rekiceli vízesés. Nem győzünk betelni a csodás panorámával, csak úgy szívjuk magunkba a megannyi látnivalót, de sajnos a rövid téli nappal ismét sietésre ösztönöz bennünket. Kis tanakodás után, a Havas-köz, Kis-havas, Néma-havas irányába vesszük utunkat. A Vízesést mély fekvése miatt leszavazzuk, túl sokat jelentene szintben visszafelé. ( kb. 1000 m. szintemelkedés). A Havas-köz gerincén követjük a kék sáv jelzést, ami egészen Pádisig, vagy akár Biharfüredig is vezet. Sajnos a jelzések errefelé elég kaotikusak, egy jelzés többfelé is indulhat egy kereszteződésben, akár teljesen ellentétes irányokba. Ajánlatos nagyon körültekintőnek lenni, és először inkább nyáron javaslom bejárni a vidéket, vagy hegyi vezetőt kell fogadni. Itt már tudjuk, hogy az idő rövidsége miatt, a Néma-havasig nem fogunk eljutni, így javasoltam a csapatnak, ha már itt járunk, menjünk fel a Kis-havasra. Egy darabig még páran követtek minket, de aztán már csak Robival ketten Törtük az utat felfelé, nem kis nehézségek árán. A Hóba minden lépésnél térdig, combig süllyedve, hamar görcsöt kapnak a lábizmok, így gyakran kell váltani, hogy ki is törje az utat. Ez persze két embernél nem igazán működik, mert így túl kevés pihenőidő jut. Ráadásul a térképen az út és a csúcs között egyáltalán nincs jelölve erdő, a valóságban, pedig már fél órája csak fákat látunk. Nyáron már jártam erre, így sejtem mit kell keresni. Egy hatalmas tisztás közepén egy kis szikla-kiemelkedést. Mivel hosszas bolyongás után sem találtunk ki az erdőből, meg a gps. szerint már 1693 méteren vagyunk, úgy döntöttünk, hogy légvonalban elindulunk a Havas-közön levő nagy fenyőhöz, ahol a többiekkel a találka meg volt beszélve. A leereszkedés izgalmasra sikerült, de nekünk tetszett. Hamar le is értünk a megbeszélt pontra, de a csapat már elindult vissza a szálláshely felé. Gyors léptekkel hamar beértük őket. Nagy meglepetésünkre, ünnepi fogadtatásban volt részünk, díszsorfal, meg üdvrivalgás közepette bújtunk át társaink túrabotjai alatt. Én persze számítottam rá, hogy kapok a kobakomra, de szerencsére elmaradt a megtorlásom. Pár perc múlva elértük a piros karika jelzést, amit nem könnyen tudtunk követni, egészen fel a gerincig. Itt belecsatlakoztunk a műszerek által jelzett „csiganyálba” és ezen, biztonságosan visszaértünk a meteo. állomásra. Itt a gerincen a már megszokott orkán erejű szél kísért minket, de merem állítani a többiek nevében is, hogy jó érzés volt, ahogyan a tűhegyes jégkristályok, olykor-olykor az arcbőrünkbe martak. Kellemesen elfáradva mentünk be a konyhákba egy kis meleg leves és tea után nézelődve.

Vasárnap kicsit szomorúan pakolásztunk, szívesen maradt volna még a többség ezen az elvarázsolt vidéken. A holdbéli táj, a sejtelmes köd, a napsütés nélkül is vakító fehérség, az állandóan tomboló szélvihar, olyan nyugalmat áraszt, amitől hamar felfrissül az ember elméje. Itt nem kell aggódni, hogy lekéssük a villamost, nem taposnak rá a lábainkra, gondolataink szabadon szárnyalhatnak, a természet iszonyatos, vad erejével. A városlakók könnyen hihetik azt, hogy az emberiség mindenek felett áll, pedig aki csak egyszer megfordul egy ilyen helyen beláthatja, hogy az ember csak egy aprócska törékeny kis porszem ezen a bolygón. Ha visszaél a természettel, az könnyedén söpri el az életet, és ez ellen senki , semmit nem tehet. Ilyen filozofikus gondolataim közepette ereszkedünk le a Vladeasa turistaházig, ott kicsit uzsonnázunk, majd tovább gurulgatunk a szép tavaszi időben, az üde, friss, meredek domboldalakon. Az autókat megpillantva ismét visszatérnek a szokásos idegesítő gondolatok: Vajon Istvánék elérik a csatlakozást? Este Izaura lesz a tévében? A határon sokan lesznek? Egyáltalán különben is hol a fenében van megint a kocsikulcs? Pár kilométerrel lejjebb megállunk megnézni 2 Seqoia mamutfenyőket. Ez látványos és érdekes kitérő, egy közeli domboldalra. Egy tanyán, kis fenyves között akadunk rá a két óriási példányra. Hajdanában biztos láttak szebb időket is szegény élőlények, de most szinte siralmas a környék látványa. Persze ehhez nagyban hozzájárulhatott a nemrég itt átvonult vihar is. Mindenfelé kettétört fenyők, sok szemét, rendezetlen udvarok, romos kerítések. A két mamutfenyő az alsó másfél méteren teljesen össze van nőve, heten kellettünk hozzá, hogy átérjük. Alacsony kerítéssel van elkerítve és még padok is vannak a megpihenni szándékozóknak. Érdekes tobozaiból és a vihar által levert gallyaiból néhányat zsebretettünk, hogy az otthoniaknak legyen mit mutogatni. Ezután irány a vízesés. A Székelyjó völgyébe érve jobbra fordulunk, ahol egészen jó úton először egy víztározó mellett haladunk el majd beérünk Havasrekettye településre. A falu központjánál jobbra egy völgyön kb. 5 km-t haladunk felfelé az autókkal. Elérve az Égett völgyet, itt leparkolunk, majd gyalog megyünk még vagy másfél kilométert. A vízesés lenyűgöző látványt nyújt. 36 méterről két lépcsőben zúdul alá a félelmetes vízmennyiség. Nagyobb vízhozamnál, eléállva szinte elsodorja az embert a katlanból kiszoruló levegő. Össz hatásában, talán a leglátványosabb vízesés a Szigethegységben. Persze mindig az a legszebb, amelyiknél éppen vagyunk. Az út tovább felszerpentínezik a vízesés tetejéhez, innen megint másik arcát mutatja az impozáns természeti jelenség. A hatalmas sziklafalon hidegebb teleken, jégfalmászó versenyt szoktak rendezni a hegyimentők, de most csak szép kedvesen csordogált a cső végéből az ide vezetett vizecske. +10-15 fokban esze ágában sem volt befagyni. Innen fentről a sűrű cserjéktől nem a legjobb a kilátás, ezért kis ösvényecske vezet a sziklafal pereméig. Biztosítás nélkül ne próbálkozzon senki a legszélére kiállni, mert nemrég így lelte halálát egy óvatlan turista. Mi is óvatosan nézelődünk még egy kicsit, megkeressük az ide rejtett geoládát, majd visszasietünk az autókhoz, hogy megkezdjük a hazautazást ezen a szép tavaszias délutánon. Az autóban úgy döntünk, még van annyi időnk, hogy meglátogassuk, az amúgy is útba eső Sebesvárat, Bologán. A vár még így romjaiban is nagyon hangulatos és látványos, szép időben jól belátni a környéket. Mi ugyan nem a környékre való kilátással foglalkoztunk, sokkal inkább lázbahozta a csapatot a nemrég megismert új bújócska a geoládácskával. Mintha aranyat keresnénk akkora az izgalom. Sok szem ládát lel, jön az újabb közmondás, így Robi újabb két pontot kap, vagy mi a fene. Ennek is beleírjuk a noteszébe, hogy ideügyeskedtük magunkat, aztán most már tényleg sipirc hazafelé. Szalontán már jócskán esett mikor érzékeny búcsút vettünk Temesvári sorstársainktól, így legalább nem látszódtak könnyeink. A határon először mi idegeskedtünk, hogy épp váltás van, de ezt hamar ráragasztottuk a határőrökre, így amennyire csak tudtak kiszúrtak velünk. De hát mit nekünk ti zordon Kárpátoknak őrzői, kibírtunk mi már nagyobb vihart is. A határ után nemsokkal, Atit kitettük egy zöldséges standnál, két zsák krumplit meg be. Ki be kacskaringózunk Gyula és Csaba útcáin, végül már csak egyedül meresztgetem egyre fáradtabb szemüvegemet a sötét, esős Békési utakon.

2007. január 25. - Jankuly Imre

Vissza a lap tetejére ▲


Szilveszter Rosián

Dec.27-jan.10

 

Kedd. 7-kor indultunk Pistivel Darvasról. 10.-kor Biharon felvettük Csabit, majd irány Várad. Peti ugyan azt mondta, jönnek a barinőjével, de mégsem nem jöttek. A Várnál találkoztam Szilárddal, hogy megadjam neki a pénzt, meg dumáljunk kicsit, hogy jönnek e fel. Nem derült ki. Abban maradtunk, hogy majd telefonon egyeztetünk. Kis Kocsmázás a Casa Albában, meg vásárlás a Lemntexben, oszt már zúzhatunk is felfelé. A parkingba már sötétben érünk, de semmi gáz mert hold, meg csillagos ég világosít egészen felig minket. Tűzrakás, vacsi, meg buli hajnalig.

Szreda. 7-kor csergetett az óra, persze a fiúknak nem akaródzott ekkor kelni. Egész nap favágás, tűzrakás, takarítás. Ráadásul még kész sem lett. Este lecammogtunk a maradék csomagért. Ami még sosem volt, valaki összevissza túrta a buszt, de látszólag semmi sem hiányzott. Lementünk még a szomszédba is hogy lássuk ki volt a tettes, de nem volt jelentkező. Náluk már mindenki szunyózott, mi még ezután kezdtünk vacsorát készíteni.

Csüt. Korán szerettünk volna kelni, de nem sikerült. Fél tíz lett mire elindultunk a Bulz kőre. Viorika sütött nekünk placsintát, így már tuti nem fogunk éhen halni. Jól haladtunk, 45 perc volt a Toplicioarei, és szintén ennyi a Sólymos végi elágazás. Felfelé a Spinuşu völgyet választottuk, ez kicsit nehezebb terep, mint a Stirbilei, viszont a Polje közepébe visz. Fél egykor voltunk az Acre Poliánál. Itt már volt egy kis hó is, nem sok csak annyi, hogy összevizezzük a vele a cipőnket. Fél háromkor voltunk a Bulz kövön. Itt kajáltunk, és tanakodtunk, hogy merre menjünk haza. Végül ugyanott indultunk vissza, csak most a Ştirbileien szaladtunk le. Még világosba leértünk a Sólymos völgybe. 19 óra körül értünk Hahăuékhoz. Este későig buliztunk a kölkökkel.

Péntek. Későig bulizás = későn keléssel. Pedig ma piacra akartunk menni, meg kirándulni a Biharba. Pihenőnap lett a dologból. Én lent segítettem a szomszédban a fiúk buliztak meg fent csináltak ezt- azt.

Szombat. 6-kor kelés 7-kor indulás. A Piacon nyolckor még nem sokan tolongtak, de fél órával később már kaptunk ezt-azt. Még kisebb tűzijátékok is lettek volna a Gáboroknál, de mi nagyot akartunk venni, ami felrepül vagy 50-100 méterre, és ott robban. Na ilyen nem volt. Na mindegy akkor indulás Biharfüredre. Az út egészen fel nagyon jó volt, hó alig. Még nyáron is láttam már többet. Egye fene legalább biztos feljutunk a Mezőhavasra. Parkolás a Jadolina előtt. Kis evés, ivás, gumicsizma, táskapakolás, oszt már mehetünk is a nagy kalandra. A forrásig minden simán ment. Szépen be volt fagyva, gyönyörű kristályképződmények lógicsáltak ide-oda, jégből. A forrásnál szinte csak Magyarok voltak, de hát mit is vár az ember a Románok a hotel 20 méteres körzetében robogóztak, fociztak. A forrástól úgy belefeledkeztünk az út szépségébe, hogy nem is tértünk le a jelzésre, így találomra egyszer csak belevetettük magunkat a sűrejébe. Szegény kis 11 éves Florina, nem tudtuk hogy még nem volt ideje megtanulni járni. Így lett a könnyű kis sétából számára haláltúra. Mikor már nem akartuk hogy elessen, visszanyomtuk a hóba és úgy húztuk felfelé. Felváltva is nehezen vonszoltuk fel a 80 kilóját, de sikerült. 3 óra alatt értünk fel a Mezőhavasra  (1625 m).  A kilátás fantasztikusan csodálatosan varázslatos volt. Gyönyörűen tisztán látszódott, szinte az egész Szigethegység. A Kárpátok déli vonulata már kicsit homályos volt de jól ki lehetett venni a Retyezátot pl. A csúcson nagy népünnepélyt tartottunk, először egy Temesvári csapattal, aztán a Magyarremetei Quados bandával. Legalább egy órát töltöttünk el a csúcson gyönyörű időben. Visszafelé már nem engedtük Florikának, hogy lábra álljon, felváltva húztuk, nyúztuk, vonszoltuk egészen le Biharfüredig. Mi is sokat zúztunk 40-nel a fenyők között, olykor benne is. Ani 1x majdnem kitörte a lábát, de nem sikerült egészen, kis sírás, rívás után vidáman csúszkált tova. Biharfüredre érve, bevetettük magunkat az első és egyetlen kocsmába. Lefelé még végignéztük, ahogy a sípályánál egy mikrobuszba, meg utánfutójába bepakolnak három quadot. Egy darabig követjük Istvánékat a szerpentinen, de végül félreállnak, biztos igazítani. Sötétedés felé értünk haza.

Vasárnap reggel elindultam a szomszédba, hogy levigyem nekik, amit vásároltunk, mikor is útközben találkoztam Viorellel, aki épp két kiscsajt kísért felfelé, akik állítólag Dámosra mennek a Nagypapihoz. Gyorsan beszaladtam a házba és riadóztattam a fiúkat. Gyors haditervkészítés. Sokat nem kellett agyalni rajta, mert a Grimm testvérek már részletesen kidolgozták a Piroska és Farkas esetét. Mi is hamarabb értünk a Nagyapóhoz, akit pálinkával vettünk le a lábáról. A lánykák szorgoskodtak egy- két órát, mi addig kifigyeltük milyen jó feleségek lesznek. Hazaérve kajakészítés, zenehallgatás, meg zúzás volt. Este lementünk a faluba hogy zúzzunk tovább. Először Lazúriban próbálkoztunk, de mivel onnan ki lettünk verve, leléptünk Remetére, na ott lezúztuk a kultúrházat, és a nyugdíjasklubból lázadó Magyarország lett. BUÉK… Román éjfélkor Székely himnusz volt a Magyarkor meg persze a Magyar. 1 órakor leléptünk, 2 után már otthon voltunk és folytattuk, ahol abbahagytuk. Hahăuék biztos meghallották, hogy jövünk, mert alig fél óra múlva már fent s voltak családostól, hozták a vacsorát, ebédet, sütit, meg amit bírtak. Nagy fergeteg partit csaptunk egészen 5 óráig.

Hétfő. Délben kelés, kajakészítés, favágás, pihenés.

Kedd. Addig készülődtünk kirándulni, hogy végül egy bunyó keretében elmaradt minden. Csak hátfájás lett a dologból. Délután elmentem Tanasival a kilátóhoz való fáért. Ki is vágtunk hármat baltával, igaz kettő felakadt az ágakon, de végül az egyiket lecibáltuk. Este későig játszottunk Anival, miután Őt hazakísértem, még későbbig römiztünk.

Szerda. Gyönyörű idő, a hó már mindenütt elolvadt, csak a kicsit távoli Biharból virítanak ide a havas csúcsok. Bár ott is csak minimális a hó vastagsága. Amúgy egész nap kártyaparti.

Csüt. Tetőjavítás délelőtt, majd ebéd, végül fél négykor sikerült elindulni egy Fehérkő túrára. Persze a Titkos Mókus völgyön keresztül mentünk. (Valea Veveriţa secret). Este 9 után értünk haza.

Péntek. Reggelre megint esett egy kis hó. Persze csak annyi, hogy ha fúj a szél fel ne verje a port. Délelőtt indultunk Pádisra. Eddig amúgy 5-10 fok volt persze pluszban. Ma már nem tudjuk, mert Ani ajándéknak nézte a hőmérőnket, amit a szemetes vederbe tettem és kicsit kijjebb helyeztem, hogy az igazit mutassa, mert az ablakban, szerintem kész átverés volt. Na de így jártunk. Összepakoltunk és elindultunk le az autóhoz. Matrac, hálózsák, meg egy csomó túlélő felszerelés volt nálunk. Belényesben befizettük az áramot, piacoltunk, ezután, Köröstárkány következett. Itt Blondut (Feri), meg a Miklo családot látogattuk meg. Tavasszal jövünk megint zöldség bizniszt kooperálni. Meglátogattuk még Várasfenesen Erzsi néniéket. Itt otthagytuk a hátsó üléssort és átalakítottuk a buszt szállodává. Estére értünk Bogára. Hogy ne legyen olyan hosszú az éjszaka, elmentünk megnézni a Schmidl vízesést, és a Boga katlan bejáratát. Persze semmit nem láttunk, viszont szénné áztunk.

Szombat. 8-kor keltem. Gyorsan a többieket is riasztottam, mert mindjárt itt vannak a Bihargók. Pár perc múlva meg is érkeztek, Nagy Ati, Sólyom Misi, és persze nem utolsó sorban Emi. Reggelizés után indulhattunk is a kék kereszten a Háromkirály felé. Addig- addig, hogy túl mentünk a vízesésen, de már nem mentünk vissza, hanem abban maradtunk, hogy majd visszafelé megnézzük. Scăriţa nyereg, azaz a Bál rétnél jutottunk fel Pádisra. Itt egy darabon az úton mentünk, majd ismét a kék kereszten előbb az Oşelul (1297) csúcsa alatt, majd a Pádis erdészház mögött haladtunk. Itt már persze a piros karika jelzés mentén tapostuk az olykor 20 centis havat, a Boga szikla teteje felé. 11.15-kor értünk fel a kilátóba. Nem győztünk betelni a fantasztikus látvánnyal. Alattunk, a ködgomolyagból még épp kilátszott Boga telep. A mélység szédítő, közvetlenül alattunk 700 méterrel lejjebb a Boga karsztforrás. Ez a leghatalmasabb sziklakolosszus az egész Szigethegységben. Alig pár perc múlva már be is lepett minket a köd, és vele a csodás kilátást is. Ez persze nem gátolt meg minket abban, hogy leereszkedjünk a Boga- csűr barlangba. A leereszkedés enyhén szólva is izgalmasra sikeredett. A kötelet, mint segédeszközt leszavaztuk: „Á kár elővenni”. Pedig a leejtő, amin többnyire oldalazva ereszkedtünk, a gravitációs tűréshatár pereme alá hajlott. Dél felé másztunk ki a peremre. Innen a dupla piros karika (céltábla) jelzésen indultunk meg a Varasó ház felé. A Varasó rétig minden gond nélkül ereszkedtünk a jelzések mentén. A réten viszont csak a köd látszódott és az, ami 5 méteren belül volt. Itt, miután már többször körbejártuk a rétet, kezdett eluralkodni a bizonytalanság és a feszültség a tetőfokára hágott. Előkerült az iránytű, no meg a térkép is. Körbeálltuk és hosszas vita után Ati javaslatát fogadtuk el, keletnek vettük az irányt. Ez be is jött, alig pár perc alatt már fel is sejlett a Varasó menedékház sárga fala. Mindenkin óriási megkönnyebbülés látszott. Végre tudjuk hol vagyunk. Szerencsénket az is fokozta, hogy a tulaj épp ott tartózkodott, így bent tudtuk elfogyasztani kis elemózsiánkat, melegedés közben. Az Öreg elmesélte, hogy volt olyan köd is, hogy még Ő is eltévedt, pedig tizenhét éve lakik ott. Karácsonykor pedig –25 fok volt és 70 centi hó. Hiába ez Pádis. 14.45-kor indultunk el, miután még megnéztük a szilveszteri buli helyszint. A köd és az esti havazás, nem könnyítette meg a tájékozódást, így gondolni sem mertünk olyanra, hogy elhagyjuk a főutat, hisz ezt is épp hogy csak lehetett követni. Az Öreg várt még valakiket, hogy jöjjenek érte valami terepjáróval, de mi láttuk hogy reménytelen vállalkozás a jeges havas meredek úton feljönni. Hamar visszaértünk a Scarita házig, innen pedig követtük a nyomainkat a kék kereszten. Gyorsan, helyenként kocogva vettük az akadályokat a meredek leejtőkön. Csabival, még megpróbáltuk megnézni a Háromkirály vízesést, de ismét rossz helyen tértünk el, így inkább a többiek után eredtünk. Leérve a buszhoz Pistit sehol nem láttuk. Már épp szervezgettük a mentését mikor is felbukkant a kanyarban. A többiek is hamar megjöttek. Megbeszéltük, hogy búcsúzkodáshoz beülünk Pietroasan egy bárba. Kávézgatás közben sikerült is elbúcsúzkodni vagy fél óra alatt, és közben megtárgyaltuk hogy 19.-én nagyjából hogy legyen a Vigyázó túra, ami szintén hasonlóan nagy akciónak ígérkezik. Köröstárkányon összeszedtük Pisti kockás kabala sálját, Várasfenesen pedig a hátsó üléssort szereltük vissza a buszba. Közben Csabit kitettük Belényesben hogy stoppoljon haza. Kicsit félve állt ki az útra a sötétben, de nincs mást mit tenni ha haza akar menni. Megígértük neki, hogy mikor megyünk Rosiára megnézzük felvették-e? Ha nem, akkor jön fel a házhoz, és majd reggel megy haza. Persze nem volt ott mikor érte fordultunk. Szombat este lévén Rosián nagy báli készülődések fogadtak minket. Jön Nikolai Guca!!! Vagy valami hasonló népszerű rettenet. Kb. mintha nálunk Győzike jönne a falusi kocsmába. Színvonalra is hasonló lehet, bár nem vártuk ki a fejleményeket, pedig a főnök meghívott minket. Ingyen is megnézhettük volna!!! Amúgy 20 ron (*80) lett volna a beugró fejenként. Feljöttünk inkább a hegyre és csináltunk mi bulit magunknak.

Vasárnap. Gyönyörű tavaszi időre ébredtünk, ennek ellenére szinte ki sem mozdultunk egész nap. Játék, zene, stb.

Hétfőn fél nyolckor mentünk le a faluba, mert fogytán voltak a készleteink. Tanasi orvoshoz indult, de kocsmázás lett belőle, Ani meg suliba ment. Persze a szünet utáni első tanítási nap neki sem jött be. Pistivel elindultunk kirándulni a Muhuki barlang felé. Először is lesétáltunk a Lazuri elágazásig, hogy ott a már félig megismert kis völgyön vágjunk át a Méh Tető dombjain a Stramtura völgyébe. Elsőre nem sikerült csak egy nagy mellékvölgyét eltalálnunk, de az is nagyon szép volt. Az út végén itt van egy szép kis karsztforrás. Persze a térkép nem jelöli, sőt még a völgy neve sincs feltüntetve. Innen ismét egy dombra kaptattunk fel. Elszórtan házak, és szép nagy legelők vannak itt. Ez már önmagában is szép kis domb, no de mikor megfordul az ember a Bihar felé, nem győz betelni a látvánnyal. Felérve a domb tetejére, szinte teljes körpanoráma tárul elénk. Látszik az egész Béli hegység, a távolban a Nagybihar hófödte hegyes csúcsa virít ki a játszadozó felhők közül. Majd a Nagyhavas főgerinc. 1600 méter felett egybefüggő a hótakaró, 1300- 1600 között hófoltok vannak, az alatt szinte semmi. A Nagyhavastól balra gyönyörű szép ezüstösen csillog a Sasok Szérűje (1345m) és a Cârligaţi (1343m) fenyvesei. Előttük a Mézgedi tető (784m) robosztus ormai sötétlenek, tovább balra a Királyerdő végtelennek tűnő erdőrengetege húzódik. Legjobban a Garas hegy (645m) kopasz csúcsa tűnik ki. Ki gondolná, hogy csak ennek az egy hegynek a belsejében 3 óriási aknabarlang rejtőzik. Mindegyik 100 méter körüli mélységgel. Mármint hogy ezek vannak feltárva, ki tudja mi van még odabent? No de nézzünk még balra. Jellegzetesen kitűnik a sűrű erdőből a Hátsó Tető (948 m) Az Erdődámost uraló hegytömeg felső egyharmadába ugyanis bele lett ültetve egy hatalmas trapéz alakú fenyőerdő. Ez már messziről biztos tájékozódást nyújt a Rosiát környező dombok szinte bármelyikéről. A Zichy fennsík előtt kivehető még a Rozs hegy (844 m), a Poroly (680 m), és a Királyszéke (719 m). A Zichy fennsík hallatán, talán néhányan felkapják a fejüket, ugyanis ennek a vidéknek érdekes név-átalakítási története van. Most Zece Hotare, azaz Tízfalusi karsztfennsík a neve. Nem is olyan rég pedig még szegény megboldogult Zichy gróf uradalmához tartozott a plató. Így lett a fordításkor Zichy határból Zece Hotare azaz Tízfalu határa. Pedig nincs itt összesen tíz falu. Max. öt. No de elég a bámészkodásból, haladjunk a barlang felé. Erről a dombról már ténylegesen a Stramtura patakhoz ereszkedünk le. Hamarosan az út mentén fel is tűnik a számomra már ismerős kis patak, ami a barlangból folyik ki. A bejárat előtt ugyan jó sok bokor meg bozót van, de ilyenkor könnyen észre lehet venni. Nyáron azonban, mikor minden csupa lomb, nem biztos, hogy nem megyünk el mellette. A bejárat két méter széles és egy méter magas. Ám amint bebújunk 1-2 métert máris kitágul. Balról jön a kis patak vize egy szifonból, jobbra egy fél méteres lépcsőn egy újabb előszobácskába lépünk, itt ismét kétfelé ágazik a járat. A bal oldalinak hamar vége van a jobb oldali lesz a főjárat. Itt addig kanyargunk, míg egy létrához nem érünk. Ezen nagyon óvatosan kell felmászni, mert kissé nagyon rozoga. Lapos kuszoda következik, Nyolcaik utas a halállal alátámasztva, majd egy szép nagy terem, kis ablakkal. Itt már hallatszik a barlang patakja. A terem túlsó oldalán kikanyarodva már fel is tűnik a vízesés. Fantasztikus látvány, ahogy egy hat méter magas mésztufagáton alázubog a víz egy szűk hasadékon a semmibe. A járat középmagasságban érkezik, így csupán három méternyit kell kitravizni, bár ez sem egyszerű mert a falak elég távol vannak. Megoldható a feladat a bal oldalon is de jobb mind a két oldalt igénybe venni. Odafent a patakos járaton még lehet egy darabig szárazon menni, de aztán a patak tóvá szélesedik. Vízállástól függően térdig. Combig kell a vízbe ereszkedni. Ezután talán bele is kell hasalni a vízbe, ugyanis további mésztufagátak sorakoznak, amik rendszerint lapos járatot képeznek, majd szifonnal záródnak. Ez a rész még felfedezésre vár, mivel, most második látogatásom alkalmával sem akaródzott egyedül belevetnem magam a 4 fokos tavacskába. Visszafelé már nem nézelődtem olyan sokat, így hamar kiértem. Pisti már így is tűkön ült. Nem sejtette hogy nálam a barlangászás nem egy perces, hanem 1 órás mutatvány rendszerint. Visszafelé megkerülve a Méhtetőt Apateuba, majd Rosia központba értünk. Vásárlás kocsmázás következett. No meg Tanasit megpróbáltuk hazacsalogatni, persze sikertelen volt az akció. A alkohol nagyobb vonzerő volt számára, pedig a doki tuti nem azt írta fel neki. Dahát ahogy a mondás is szól: „Boutura temelie, munkare de fudulie” szabatos fordításban ez annyit tesz, hogy az evés az egy szükséges rossz, az ivás pedig létszükséglet. Hiába aki tud, az tud. Hazafelé megnéztük még a Rosia karsztforrást és a Bőgő barlang bejárati szakaszát. Felfelé pedig már jócskán sötétben baktattunk a fárasztó kaptatókon...

 

2006. január 15.

Jankuly Imi

 

Vissza a lap tetejére ▲


Amit a hó nem takart be…

2007. január 6.

 

 

December 29. Csörög a telefon. Peti kérdezi: megyünk a Népligetbe? Így is?... Hogyhogy így? -kérdezem.

Havazik. A télen először. Csak ma, csak itt, csak Önöknek…

Persze, hogy megyünk.

A Bihari Természetbarát Egyesület 9 lelkes tagja fogott a város parkjában olyan munkába, amelyre eddig ritkán volt példa. Szabadidőnket, sőt, szabadságunkat áldoztuk arra, hogy mások lustaságát ellensúlyozva megtisztítsuk a szeméttől a Népligetet. Sokan lefékeztek az autóval, megálltak séta közben, mert nem tudták hova tenni a dolgot. Azaz hogy mégiscsak, egészen pontosan a zsákunkba, mert többen is megkértek, hogy a sejtésünk szerint már rég eldobásra ítélt szeméttől nálunk válhassanak meg.

Gyakran tekerek idegen országok útjain. Nyáron az osztrákokat volt szerencsém irigyelni a tiszta környezetük miatt. Ott bizony nincs szemét, csak a magyar határ közelében, ameddig a magyar „kultúra” áthallatszik. Valahogy már hiányzik az emberekből a kreativitás, amivel két település között az árokpartra dobják a zsákba gyűjtött szemetet, flakonokat, elhullott állatot.

De térjünk vissza városunkba, ahol a sok munka mellett érdekességekkel is találkoztunk. Szinte látni véltem azt a röppályát, amivel a magát diszkoszvetőnek képzelő „atléta” berepítette a kopjafánál talált koszorút a tó közepére. Kevesen tudják, de az olimpiai kardvívónk mellett gerelyhajítókkal is büszkélkedhetünk, ezt bizonyítandó botok ívelhettek a vízbe nem is olyan rég. Igyekeztünk lékhorgász módjára minél több szemetet kihalászni, a zord időjárás azonban mind többet zárt a jég világába.

Nagy pelyhekben hullott a hó, a „bűnjelek” egyre gyorsabban tűntek el a szemünk elől. Ennek ellenére 2 illegális szemétlerakót, néhány zsákba kötözött állattetemet, számos ruhát, cipőt, üveget, flakont, biciklikereket gyűjtöttünk össze. Kilenc zsák telt meg a civilizációval. De tudtuk, vissza kell még térnünk hóolvadás után, amúgy sem szoktuk feladni a cél előtt.

 

Amit a hó betakart…

 

Január 6., az újév első hétvégéje. A hó bizony jól takar – erre a megállapításra jutottunk, amikor körbenéztünk a Csónakázó-tó környékén. Újabb kilenc zsák szemét, három szemétkupac, távirányító, tűzijáték-maradványok, tornacipő. A legérdekesebb egy mosószeres flakon volt, aminek a fogóján átnőtt a fa gyökérzete, mintha ragaszkodott volna a műanyaghoz.

Szerencsére voltak segítőink is. Míg az egyik utcabeli forró teával kínált bennünket, addig a másik a kézmosási lehetőségünkről gondoskodott. A kedvező fogadtatás oka egyszerű, mindketten egyesületi tagok családtagjai, akik becsülik munkánkat. Sajnos néhány erdőszomszédra ez már nem mondható el, az erdőt komposztálónak, építési-törmeléklerakónak tekintik. Ezúton üzenném annak a Szillér-menti lakosnak, aki az első szemétszedésünk után sem szégyellte kirakni a törött ablaküveget a kertje mögé, hogy ha e cikk alapján mégis meggondolná magát, már ne fáradjon, mi összeszedtük a szemetét.

Üzenném ugyanakkor azoknak, akik úgy érzik, nem hiábavaló a fáradozásunk: tartsanak velünk a Csonkatorony megtisztításán túl előadásainkon, túráinkon, kirándulásainkon is.

Bővebben egyesületünkről, rendezvényeinkről a következő honlapon olvashat: www.btbe.fw.hu

 

Hegedűs Zoltán

 

 

A rendezvényen készült fotókat megnézheted ITT.

 

Vissza a lap tetejére ▲


Az oldalt Kimici és HegeZoli, a Bihari Természetbarát Egyesület tagjai készítik. Minden grafika, kép, szöveg a szerzők tulajdonát képezik, felhasználása esetén kéretik megdobni egy e-maillel. Kritika, vélemény, miegymás a Kapcsolat menüpont alatti elérhetőségre vagy a Fórum-ba!

– 2007 –