Válassz évet: 2004+2005, 2006, 2007, 2008 , 2009, 2010, év

 

 

Tartalomjegyzék:

 

2008. december 22. - Idézet a Magyar Gombász 22.számából /Mezeiné Dobó Klári/

2008. december 19. - Elérkezett az IDŐ! /Veres Peti/

2008. december 1. - Kiképzőtúra (2007.09.26) /kimici/

2008. november 22. - Mi történt a Csintovány-düllőben? /Mezeiné Dobó Klári/

2008. november 22. - Nyakunkon a hadsereg! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. november 22. - Épített örökségünk /Mezeiné Dobó Klári/

2008. október 20. - Kalandozás a Szigeten! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. október 20. - MEGÚSZTAM! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. október 20. - Dögös 3o-as! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. szeptember 30. - Köröztünk a Balatonnál /Jankuly Imi/

2008. szeptember 27. - Beszámoló az I. Bihari Természetbarát Kupáról /Tikász Ildi/

2008. szeptember 22. - Fogarasi gerinctúra /Makács Gábor, Jankuly Imre/

2008. szeptember 19. - Négy hétvége, négy teljesítménytúra /Füli/

2008. szeptember 5. - Kerótúra az Északi-Középhegységben /HegeZoli/

2008. július 31. - Öröm az ürömben, újjászületés a halálközelben /Peti/

2008. július 31. - Aggtelektől "Laoszig"avagy voltunk barlangban is! /Fuleee/

2008. július 26. - A NAGY KALAND avagy országos kéktúra /Mezeiné Dobó Klári/

2008. július 26. - Körös körül, a Körös körül! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. július 26. - Patai Keringő /Mezeiné Dobó Klári/

2008. július 26. - Csúcsok csúcsa /Mezeiné Dobó Klári/

2008. július 4. - Szeged, egy karakteres hétvége visszaemlékezése /HegeZoli/

2008. június 25. - ... ezt nem lehet megunni! , avagy nógrádi vártúrák /Mezeiné Dobó Klári/

2008. június 25. - Turistának lenni ... , avagy "Tájak Korok Múzeumok" /Mezeiné Dobó Klári/

2008. június 17. - Adrenalin a Mátrában! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. június 17. - Egy kellemes negyvenes! /Mezeiné Dobó Klári/

2008. június 17. - Juliánusz túra /Mezeiné Dobó Klári/

2008. május 23. - Berettyó TV: "A tavasz Bihariban" című fotópályázat eredményhirdetése (TV műsor)

2008. május 20. - Debrecen Online: Kritikus tömeg

2008. május 14. - Velem velem /Zozi/

2008. május 13. - Beszámoló Velemről! (A végén senki nem tarTott Velem!) /Füli/

2008. május 8. - Berettyó TV: Critical Mass kerékpáros felvonulás (TV műsor)

2008. május 2. - Bihari Hírlap: Critical Mass Kerékpáros felvonulás és bringatúra, A megmozdulás célja /HegeZoli/

2008. május 2. - Bihari Hírlap: Hétköznapi csodák - Biharban

2008. május 2. - Hajdú-Bihari Napló: Alaposan megújított Majális

2008. április 28. - Bihari Hírlap: Föld napja a Bihari Múzeumban

2008. április 28. - Bihari Hírlap: Víz - egészség - élet

2008. április 28. - Bihari Hírlap: Critical Mass felvonulás és bringatalálkozó /HegeZoli/

2008. április 20. - Hamahama túlélőtúra: Csabi, Meg fogunk halni! /HegeZoli/

2008. március 24. - Hege Vara - Egy stoppos naplója /HegeZoli/

2008. március 14. - "Bevárjuk Amstrongot" kerótúra /Tikász Sanyi/

2008. február 15 - Bihari Hírlap: Kedves Természetbarátok! /HegeZoli/

2008. február 7. - Négykastély kerótúra /Józsi/

2008. január 8. - Erdélyi-Szigethegység túra /Peti/

 


 

Idézet a Magyar Gombász 22.számából

2008. december 19.

 

 

A minap kaptam (kimici) egy levelet ami a Magyar Gombász fénymásolatát tartalmazta, ime megosztom veletek:

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Elérkezett az IDŐ!

2008. december 13 - 14.

 

 

Elérkezett az idő, hogy megnyissam kapuit az ismeretlennek arra való tekintettel, vagy tekintett nélkül. Az elmúlt hétvégénket, a szombatot és a vasárnapot Biharfüreden töltöttem még öt barát társaságában, hihetetlenül nem ismert és számított körülmények között. Persze a barát csak akkor lesz igazán barát, ha megismered, bár ehhez a teljesség igénye nem szükségeltetik, mert ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, nem kell teljesen ismernünk egymást. Hamar összekovácsolódott a csapat. Az autónkat a La dolina szálló előtti parkolóban hagytuk és onnan indultunk el felfelé a sárga keresztjelzésen, célunk irányába, ami nem volt túl ismert számunkra, mivel vadkempingezni készültünk, ahol az est bennünket ér.

Bár a megerőltető útviszonyoknak köszönhetően volt időnk gyönyörködni a tájban, mert nem csak a körpanorámát csodálhattuk meg, de a hó gyengesége miatti lépéseink beszakadásából keletkezett esések következtében a havat is szemügyre vehettük igen szép számmal. Az út háromnegyed része után jött a feketeleves, amibe jó, hogy beleszálltunk és nekivágott a csapat, mert olyan nehéz szakasz ált előttünk, amin inkább jó volt túl esni még azon az elsötétedett délutánon, vagy korai estén, mintsem a másnapot azzal kezdeni!

Felértünk a Mező-havas nyeregre ahol legalább hatvan kilométeres szél gyötört bennünket kemény leheletével ostromolva, és onnan csak le kellett ereszkedni a völgyfőbe egy elhagyatott eszténához, ami a szálláshelyünket is adta. A szél erejével nem dacolva úgy döntöttünk, a házikóban alszunk, bár egy kis rendet kellett tennünk.

Igen hamar belaktuk, mind a hatan. Mire végeztünk a rendezkedéssel, vacsorázással a Hold is felgyújtotta lámpását és csodálatosra festette a tájat, sejtelmessé és hangulatossá téve azt! Imi barátunk jó két órára eltűnt és megmászva az Istenek-havasát kereste a geoládát. Sajnos másnap a csapat is megpróbálta megtalálni, eredménytelenül, de mi a szép körpanorámában gyönyörködhettünk legalább. A szél a csúcson megint csak erejét fitogtatva bujkált a ruhánkban, és hajunkban, akarva akaratlanul. De megérte oda felmászni, mindenkinek ajánlanám!

A gyönyört magunkba szívva és elraktározva egy különlegesen arra a helyre kialakított részében a testnek, elindultunk vissza a szálláson már összekészített hátizsákjainkért, hogy megkezdhessük az utolsó nagy menetet fel a Mező-havas 1627m-es csúcsára. Azt hittem sosem érünk fel, mert folyton az addig látott hegyvállat csúcsnak vélve a tetején derült ki, hogy még megint van feljebb és feljebb. Végül tényleg a csúcsra érve nagy megkönnyebbülésünkre mégis csak leküzdöttük az előtte lehetetlennek tűnő akadályt! Csak a hideg széltől menekülve alig vártam, hogy leérjek a csúcsról szélárnyékba kerülve.

Persze Biharfüred olyan közelinek tűnt a csúcsról, hogy azt hittük, egy röpke pillanat alatt oda is érünk. De ez, ahogy szokott lenni, nem így alakult. Leküzdve a távolságot és az elfáradt testeket mégis csak leértünk épségben a hegyről, és a málhától megszabadulva egy jó meleg kései ebédet befalva jutalmaztuk testünket az elmúlt napok teljesítményéért.

„A túra alatt sokat nem törődve itthon hagyott gondjainkkal, gondjaimmal, mégis úgy éreztem a második napon tudtam és éreztem annak a hiányát, ami fontos számomra, amiből ráébredtem arra, hova is vágyom már minél hamarabb. Az embernek csak néha magányra van szüksége ahhoz, hogy megismerje önmagát, a valóságos kilétét annak, akivel talán sosem találta még szembe magát. Hogy ráébredj ki az, aki számít, aki fontos nekem, neked és bárkinek, aki képes elvonatkoztatatni önzőségétől, a saját hasznát nézve mások boldogulásáért, Boldogságáért. Engedem, hogy boldog légy, ha kell nélkülem, azért mert csak így lehetsz boldog! VELEM!”

 

„Auzis”

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kiképzőtúra

2007. 09. 26.

 

 

Több mint egy éve volt az az ominózus túra, melynek a beszámolóját most firkantom ide. Több alkalommal eljátszogattam a gondolattal, hogy a "kiképzőtúraként" kiirt eseményen részt vegyek-e, aztán elhessegettem a gondolatot. és végül úgy döntöttem, hogy nem kell minden rendezvényen ott lenni, és úgy döntöttem, hogy most nem megyek. Legalábbis azt gondoltam. De aztán történések máshogy alakultak.

Ime:

Én azon a délután is a szokásos hétvégi elemózsia menü elkészitéshez fogtam, azaz a sütnivalóm zsircsepegtetés céljából a megfelelően előkészített parázs fölötti forgatásában és annak tartalmának pékárúra helyezésben merül ki. Az így elkészített élelmet szorgalmasan hajtogattam bele erre a célra kiképzett nyillásomba sűrűn meglocsolgatva malátalevével. Épp, hogy vágeztem a ceremóniával a kapunál megjelent egy sötétszínű négy kerekű jármű, és annak söfőrje, aki ki is szállt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg hozzám jött. A sofőr ki más lett volna, mint Hege Zoli, aki azzal a célzattal jött, hogy rábeszéljen a kiképzőtórára, mivel csak hárman vannak. Én kicsit hezitáltam majd ráálltam a dologra és megigértem, hogy ott leszek a megadott helyen 1 óra múlva. Ezt követően kissebb kapkodás vette kezdetét, amit készülődésnek is lehetne becézni. Gyors megtisztúlási folyamatnak vetettem magam alá. Gyenge 4,6-ról felküzdöttem magam egy 9,1-re, meg kell hagyni ez már jó eredmény, sőt. Az eredményhez hozzájárult némi elfogultság is. Szó ami szó odaértem elsőnek a talihelyre. Hamarosan összegyült a négy fős csapat Kinga, Enci, Zoli valamint én kimici. Be is telepedtünk a motorikus négykerekűbe és elindúltunk Debrecen Erdőspuszta irányába.

A Vekeri tó parkolójában hátrahagytuk keréknyomaink okozóját, és elkezdődött a megpróbélkozások sora. Először megkellet keresni a jelzést, ami a bujkálós elrejtőzés taktikáját követve hol volt hol nem. Az aktuális horgászok furcsán szemlélték jelzés kereső műveletünket, de ők ennek ellenére tovább vívták az "ember és hal háborút". Keresgélésünket a sötét is próbálta megnehezíteni, de fejlámpáink segítettek, a valószínüleg a buja növényzetű helyre bujt jelzés keresésében. Sikerrel nem jártunk , így végül a evezőspálya irányába vettük az irányt, nem kevés pók alkotását szétszaggatva. De hamarosan elértünk a tóhoz, annak partján haladva egy befolyó csatorna állta utunkat. Úgyhogy a megoldás kulcsának keresésébe fogtunk, amit egy keresztbe fektetett farönk személyesített meg. Az átkelés talán nappal több problémát okozott volna, de most nem jelentett semmilyet, mivel nem lehetett az árok mélységét látni. Így küzdöttem le az akadályt. De a többieknek sem okozott különösebb problémét az átkelés. Tovább tapostuk a kissé ázott földutat.

Hamarosan az egyik tanyánál éberség ellenőrzést hajtottunk végre, néhány "őríznek és harapnak" négylábú hangos ugatással hivta fel gazdája figyelmét érkezésünkre. Eme esemény a többieknél előhozta a krónkikus "zabszem szorulást" de a négylábúak továbbra is riasztanak és ugatnak. Önfeláldozóan megkergettem a tanyaörzőket, amik meglepõdtek attól hogy, ilyen elveteműlt túristával mostanában nem találkoztak, úgy hogy kutyás zavarukban behúzódtak a kerítés védelmébe. Végre ezt a tanya gazdája is észrevette és hívogatni kezdte ebeit. Mi tovább lépdeltünk a sötétségbe burkolózott dagonyák között.

Hamarosan egy tisztásra érkeztünk, ahol az éjszaka fényei, hangjai, zajai, valamint a térkép és tájoló alapján próbáltunk tájékozódni. Ez többé kevésbé sikerült is. Tovább indultunk a katona sírok megkeresésére. Közben egy az útra elrejtett dagonya Encit "krónikusz helybenmaradászuszra" kényszerítette. Őt a "szorongatott" helyzetéből kiszabadítottuk, és folytattuk az éjszakai botorkálást. Épp az erdő közepén haladtunk, mikor Zoli előállt a néhány feladattal. Először is kijelölte a patakot, ez már nekünk eleve nem tetszett, azért a sötétség nem hathat valakire így, hagytuk hátha kiheveri. Még az is lehet, hogy a fáradság okozza. Na mindegy, tehát az első feladat, hogy a vízfolyás felett két fa és kötél segítségével keljünk át száraz lábbal. Egy köteles módszer: görcs az egyik fán, másik görcs a másik fán és kész az "útvonal" az átkelésre. Két köteles módszer: ugyan az mint az előző, csak kb.: 80 cm-vel felette ugyanilyen módszerrel kapaszkodó kötél. Mindkét alkalommal próbaként átkeltünk rajta.

Következő feladat: csomag átjuttatása egyik partról a másikra kötél segítségével. Egy kötél kb.: 120 cm magasan rögzítve, A másik kötélből laza hurkot kötve az előzőre ahhoz rögzítve a csomagot az egyik oldalon a kötél hosszabbik szárát húzva a másik oldalon átszállítható a csomag.

Hát mit mondjak a következő feladaton teljesen meglepődtem. Azt mondja Hege képzeljük el, hogy itt egy folyó van a két fa között úgy 5 méter széles és itt kell a csomagot a rádőlt fára csomózott kötélen inga módszerrel átjuttatni. "És akkor csoda történt megnyilt a föld és hatalmas folyó keletkezett" de csak a képzeletünk monitorján, még szerencse. Csak máig nem értem hogy nő két fa a folyó hosszában és pont középre és a harmadik hogy dől rá vizszintesen. Enci és Kinga volt az indító oldalon, én a fogadón. Kezdődött a dolog a kötél a keresztben levő fára való felhelyezésével, már itt szanaszét röhögtük magunkat, de amikor a csomag is felkerült rá, akkor már végképp röhögőgörcsöt kaptunk. Hogy az hányszor esett a "vízbe" és hányszor kellett kihalászni, hiszen a "folyó nagyon mély" így nem lehett bele lépni, mondjuk nem értem, hogy a sodrás miért nem vitte el a csomagot. Képzeletemben megjelent egy "virtuális rendőr" szinte halottam, hogy meglátva a négy "szentjánosbogarat" így szól: "Emberek maguk normáliak, mit csinálnak maguk éjjnek évadján az erdő közepén?"

Az sem volt számomra teljesen érthető, hogy Zoli miért a folyó közepén issza a teát, hiszen mély a víz és tele van krokodillal, és ha tudja hova vannak leverve a cölöpök akkor miért nem hozza át azt a rohadék csomagot, nem kellene az a sok macera. Végre valahogy nagy nehezen át jutott hozzám az "ázott" hátizsák, de most nekem mi a francnak kell visszaküldeni a másik partra, ez sem volt kissebb megpróbáltatás. Ezt a feladatot is teljesítettük, de közben ujra könnyesre röhögtük magunkat.

Na még ez hiányzott, Hege rosszúl létre panaszkodik és elterül a földön, de csak játszásiból, hát ez is a feladat része, ugyanis hordágyat kellett készíteni, hogy redves testét elfuharozzuk. Na de itt miből készítsünk, gyüjtsünk faágakat a földről, de hát azok mind korhadtak, hogy fogja az megbírni ezt a jó embert. "De hát mind eltörik" mondom én, nem baj csak szedjem, mondják. Hát én is elkezdtem keresgélni, ezzel jelentős területet szabadítottam meg a pókhállótól. Enci hozzá is fogott hordágyat fabrikálni a kötelek segítségével. Nagyon rafináltan csinálta, mivel több korhadt ágat egymáshoz kötözve annyira erősnek bizonyult, hogy simán megbírt egy embert, fel is "dobtuk" rá Zolit, aki kifelyezetten élvezte ezt az állapotot. És csodák csodája megbirta. Ahogy túl estünk a próbákon tovább indultunk a katonasírokhoz. Nem sokára meg is találtuk, ennek örömére digitálisan rögzítettük ábrázatunkat. Aztán bevetettük magunkat az erdőnek nevezett szeméttelepre. Úgy néz ki, hogy a környező portákon nagyfokú lomtalanítást rendeztek, minden volt ami ide nem való, és ez csak gyülni fog - sajos. A többiek felfedeztek néhány gombát, én viszont átmeneti hőmérõként érzékeltem a szeptemberi éjszaka hűvösét. Vissza bóklásztunk a kocsihoz, hát mit mondjak tudtam értékelni az utastér melegét, gondolom a többiek is hasonló képp vélekedtek, mivel a két lány a hátsó ülésen álmaiba merülve szunyókálni kezdett. Én folyamatos beszédemmel tartottam ébren Hegét, úgyhogy épségben vissza érkeztünk Buffalóba u éjfél után fél kettõre. Ahhoz képest, hogy erre az estére egy kis pihit terveztem, bejártam az Erdőspuszta néhány helyét. Így vissza gondolni nem is volt olyan rossz, sõt. Kár, hogy csak négyen voltunk.

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Mi történt a Csintovány-düllőben?

2008. szeptember. 27.

 

 

2008.09.27.-én kicsit felhős napra ébredtünk, de én nagyon bíztam a napsütésben, ugyanis ezt kértem az égiektől. Életbevágó dolgot találtak ki a PORSZEM KÖZÖSSÉGI MŰHELY tagjai Dobos Csaba vezetésével: "Cselekedjünk együtt egy jót!" avagy második alkalommal rendezték meg a Petőfi-forrás tisztító - óvó akcióját.

A Petőfi-forrás Gödöllő és Aszód között, a Csintovány-dűlőnél, a Csintó Hotel-étterem szomszédságában található. Petőfi-forrás lett a neve, nem véletlenül, hiszen Petőfi Sándor, a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb költője 1835 - 1838 -ig Aszódon tanult, így többször járt, és itta e forrás vizét. Bizonyára emlékeztek még tanulmányaitokból, hogy Kartal (a mi lakóhelyünk) is nevezetes hely, mert 1791-ben itt született Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István.

Node térjünk vissza a forráshoz, mely üdítő, kellemes, selymes, tiszta vizét mi is évek óta isszuk. Ahogy a felhívást olvastuk, nem az volt a kérdés, hogy menjünk-e, hanem az, hogy tudunk-e mindketten menni ezen a szombati napon. Végül a munka világa férjemet elszólította, de én elmentem, és vittem magammal egy ifjú titánt, barátnőm fiát, Szászi Tamást, aki ugyancsak kedveli a forrás vizét. Csabáék több újságban és szórólapon is hírdették ezen akciójukat szeptember 27-ére, 9-18-ig.

A szerszámokat bepakoltuk, én sövénynek való növénykéket is, és autóztunk Tamással a forráshoz. Csak néhány perccel múlt 9, mikor megérkeztünk, de már lázas munka folyt. Mindenki örült a két új jövevénynek, így pillanatok alatt kialakult a helyünk a társaságban. Tamás az egyik kedves tanárnővel karöltve a szemétszedésben jeleskedett. Sajnos akadt bőven tennivalójuk, de vidáman, jó hangulatban végezték. Fél szemmel azért odapislantottam, hogy mi is történik a végeken. Szép, tiszta, munkát végeztek, a parkolóban lévő kismillióhatszázhúsz csikket is összeszedték-hát ehhez nekem nem lett volna türelmem, igaz, ami igaz, hogy el sem dobtam volna. Csaba, a főszervező, a munka dandárját végezte két markos legénnyel, a murvát terítették szét az úton. Voltak, akik kapáltak, gereblyéztek, árkot ástak, minden szerszám táncolt. A legifjabbak is kivették részüket a munkából, és ezt tartom a legfontosabbnak. Sosem lehet elég korán kezdeni!. Ezen kívül két eb is lelkitámaszt nyújtott a nap során, aki ismer az tudja, hogy a kutyák a gyengéim. Csabáék kotorék ebe a Borsó, jófej, kedves, jószág, a másik egy szép, csillogó szőrű német juhászkutya volt. Úgy összeszámítva lehettünk 25-30-an, de ez állandóan változott, mert volt, aki 1-2 órára "ugrott be" sűrű teendői közepette. A bámészkodáson és fényképezésen kívül azért én is csináltam valamit. Fűrészt és metszőollót vittem magammal, amit Imre rögtön ki akart kapni a kezemből. Hát én nem adtam, hanem rögvest megkezdtem a letöredezett ágak fűrészelését, meg a vadhajtások levágását. Kis idő múlva, mikor Imre sokallni kezdete az elhordani valót, azt mondta, hogy jobban fűrészelek, mint sok férfi. Igyekeztem, én csak erre emlékszem. Mit mondjak, azért szép nagy rakást hordott össze, vidáman dolgoztunk együtt. Egy hatalmas ágat néztem ki magamnak, rögtön ott termett Imre, hogy nehogy rám essen, meg Józsi a fűrészes kolléga, így 3-an lebírkóztuk a feladatot. Jó hangulatban telt az idő, mikor megszólalt a jó, meleg teára hívó gong. A forrásból már ittam, de azért jól esett a tea. Folytattuk a munkát, szinte repült az idő. Hamar elérkezett az ebéd ideje. A Csintó udvarán, bográcsban főzték a paprikáskrumplit, ami a füstölt kolbásszal már messziről illatozott. A csapat jóízûen falatozott, mindenkinek jól esett a finom ebéd, mely után frissen munkához láttunk. Tamás továbbra is a szemétszedésben jeleskedett, én, pedig a liánoktól igyekeztem megszabadítani a fákat Józsival. Rengeteget leszedtünk, de sok volt, amit nem értünk el. Megkerestem Tamást, ugyanis ő majdnem 2 méter, most jól jött az a plusz 30 centije. A csapat többi tagja már az utolsó simításokat végezte a tereprendezésen, a fákat és a bokrokat is elültették, a virágokat kigyomlálták. Úgy 15 óra felé járt az idő, amikor megfogyatkozott társaságunk befejezte a munkát. Sokan voltunk, de lehettünk volna többen is. Talán majd tavasszal!

Miért is csináltuk mindezt? Csabát idézem:” Háború idején hamar rájönnek az emberek, hogy milyen nagy kincs is a víz, meg kell becsülnünk. Most nemcsak kaptunk, hanem adtunk is. A lelkemnek is sokkal jobb, nézzétek milyen szép lett.

Ezután megbeszéltük, hogy tavasszal folytatjuk és elbúcsúztunk. Jó, hogy megszervezték ezt az akciót, további sok sikert kívánok minden részt vevőnek és hasonló összefogást az ország tájain!

A szemetelőknek üzenem, akik gátlástalanul képesek a tiszta vizet is szemétdombbá változtatni, hogy mi nem adjuk fel, így ők lesznek kénytelenek egyszer abbahagyni a szemetelést!!!

 

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Nyakunkon a hadsereg!

2008. Szeptember. 21.

 

 

Szeptember 21.-én vasárnap délután volt még időnk, így az ASIA Center felé kormányoztam autómat. Na, szó sincs arról, hogy e szép napot valami tülekedő vásárlással akartam elrontani, bár e egzotikus épületek erre készültek. Néhány éve épült fel ez a hatalmas bevásárlóközpont, azért, hogy kulturált körülmények között árulják portékáikat az emberek. A kínai piacokat ezzel egy időben jórészt felszámolták.

Meg is érkeztünk uticélunkhoz, az ASIA Centerhez, és igyekeztünk a szabadtéri kiállítási terület felé, miközben néhány képet készítettem az európai szem számára különlegesnek számító építészeti alkotásokról. Jó okunk volt idejönni, ugyanis 09.12.-től itt állomásozik néhány hétig , Qin császár Kínai agyaghadseregének közel 300 fős valósághű másolata. Qin császár 259-ben született, 22 évesen, pedig trónra is lépett. Ükapja erőszakos katonai-politikai irányvonalát folytatva 38 évesen már magáénak tudhatta az egész korabeli Kínát. Egyeduralkodóként úgy gondolta, hogy felülmúlhatatlan érdemei vannak, ezért a hajdan volt pap-királyokhoz hasonlóan nevezte magát: császár. Az első császár legfőbb óhaja az volt, hogy maradandó nyomot hagyjon a történelemben. Hát ez sikerült neki!

Az 1974 tavaszán felfedezett, agyagkatonákat és lovaikat rejtő gödör Qin síremlékének része, amely az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan az emberiség kultúrájának értékes kincse. 1987 óta, Qin Shihuang síremléke, az agyagkatonák lelőhelye is az UNESCO jóváhagyásával a világörökség részévé vált. Az agyagkatonák felfedezése a "világ nyolc csodája"között is helyet kapott. Eddig három gödröt tártak fel, mintegy 7000 életnagyságú agyagfigura és ló található, 40000-nél is több bronzfegyver kíséretében. Méretük és súlyuk miatt kiégetésük a korabeli kerámiaipar csúcsteljesítménye volt. A sír máig feltáratlan mélyéről legendák lengenek, de az biztos, hogy egyetlen mester sem élhette túl, elevenen zárták őket annak kőkapuk közzé.

A szabadtéri elrendezésben igyekeztek visszaadni az eredeti lelőhely érzetét. Közvetlen közelről csodálhattuk az egész világon egyedülálló művészeti kincseket. Néhány délceg ifjúval "szemeztem" is!

Ami megdöbbentő volt számomra, hogy teljesen egyedi figurákról van szó. Ruházatuk egységes, de nagyon élethűek a figurák megformálása, arckifejezésük változatos, bajuszuk, hajuk is mind más, úgyhogy szó sincs tömegcikkről. Némelyiket vártam, hogy mikor szólal már meg. Különböző fegyvernemhez tartozó katonákat láttunk: gyalogosokat, lovasokat, kocsisokat, íjászokat, tiszteket. Nagyon különös érzés volt köztük járni, hiszen felidézik Qin császár hatalmas seregét és az ókori szobrászat magas fokát. Elérkeztünk egy többméteres kép elé, melyet a lelőhelyen, Xi'an-ban készítettek. Monumentális és fantasztikus. A terület környéke ma, múzeum.

Állítólag egy kínai paraszt kútfúrás közben, véletlenül fedezte fel az első agyagfigurát és ennek nyomán indultak meg az ásatások. Hát én nem hiszek a véletlenekben, nekünk ezt látnunk kellett!

 

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Épített örökségünk

2008. Szeptember. 20.

 

 

Szeptember 20.-án szombaton, mi is éppen ezen fáradoztunk, vagyis férjem egy családi ház padlásán bujkált kábelekkel, én meg villanyszerelési tudásom tökéletesítésén küzdöttem, kapcsolókat, dugaljakat szereltem. Ugye az építőipar nincs meg kötőszó és rádió nélkül, ez utóbbinak most igen örültem. Éppen arról beszéltek, hogy Kulturális Örökség Napok vannak 20.-án és 21.-én. E rendezvény keretében olyan különleges épületek tekinthetők meg, melyek csak nagyon ritkán, kivételes alkalmakkor. Ezt jól kitalálták, a Múzeumok Éjszakája folytatásaként. Említettek egy Internet címet is. Így rögtön telefonáltam egy kedves ismerősömnek, hogy melyik .hu-n nézze meg nekem a vasárnapi programokat. Tudtam választani.

Vasárnap délelőtt ˝ 10-kor, a Budai Várban voltunk és férjem lelkesen beállt a sorba, mely a Sándor-palota előtt várakozott a beengedésre. Engem persze hat ökör sem tudott volna visszafogni a jegyzetelésben, és e fantasztikus épület fényképezésében.

A Sándor-palotát Sándor Vince gróf építtette 1803-tól 1806-ig. Az épületet 1831-ig birtokolta a Sándor család, majd a Pallavicini őrgrófok tulajdonába került, akik előbb bérbeadták, majd végleg eladták az államnak. A magánpalotából közintézmény lett, a mindenkori miniszterelnök rezidenciája, mely Andrássy Gyulával kezdődött.

A II. világháború, Budapest ostroma a Sándor-palotára is rányomta a bélyegét, nagyrészt megsemmisült. A palota újjáéledése 2002-ben kezdődött. A felújításban a nagy számú fénykép-dokumentum segített, melynek eredményeként 2003 januárjától a Sándor-palota a Magyar Köztársaság elnökének és hivatalának székhelye. Napjainkban Sólyom László Elnök Úr élvezheti éjjel-nappal a palota szépségeit. Az épületet ékesítő három dombormű mitológiai és történeti témát ábrázol: Olimposzi Istenek, Múzsák tánca és a Sándor grófok lovaggá ütése.

Mindeközben 10 óra 15 lett, és az őrség minket is invitált befelé. A táskákat a futószalagon átvilágították, minket is egy kapun keresztül éppúgy, mint amikor az országházat látogattuk meg. Ezután a földszinten történeti áttekintést olvashattunk és nézhettünk, melyből kiderült, hogy korántsem volt egyszerű a felújítás, mert a XV. Század végén, e palota helyén állott a Rozgonyi-palota, mely a török hódoltság idején elpusztult, majd kaszárnya lett.

Felsétáltunk az emeletre. Puha, vörös szőnyegen, áhítattal lépdeltünk. Az ablakon kitekintve láttuk az u alakú épületet, mely udvara a Duna felé nyitott. Természetesen a palota őrei minden mozdulatunkat figyelték, de hát ez természetes is, hiszen a szombati napon is több, mint 3000 ember volt kíváncsi e nevezetes helyre. Megtekintettük a Kerek-szalont, az Empire-kisszalont és a Gobelin-termet, melyek a társasági összejövetelek színhelyei, a Mária Terézia-szalont, a Tükör-termet, az Elnöki-tárgyalót, az Elnöki dolgozószobát és a Teaszalont.

A Kerek-szalonnak 4 égtáj felé nyíló ajtajai vannak, stukkódíszes mennyezete, intarziás parkettája és dísztárgyai az eredeti állapothoz hasonlatosan.

Az Empire-kisszalon festményei: Lotz Károly mitológiai alakjai Gobelin-terem , a kiegyezés utáni ízlésnek megfelelően díszesebb, harsányabb világ uralta, ezt próbálják érzékeltetni a mostani berendezések.

Következett a Mária Terézia-szalon, mely vörös és arany színekben pompázott és Mária Terézia által adományozott tárgyakkal van berendezve, melynek falait Habsburg uralkodók arcképei díszítenek. Kiemelt jelentőségű terem. Átsétáltunk a Tükör-terembe, mely tágas, nagy létszámú fogadásokra is alkalmas. Nevét a tükrökkel borított vakablakairól kapta.

Az Elnöki tárgyaló az épület legszebb fekvésű szobája, hiszen ablakai a Dunára nyílnak és innen közelíthető meg az impozáns panorámájú terasz, melyről e szépséges kilátás tárult elénk, az Országházzal. kép és a Szent István Bazikikával.

Véget ért palotai kalandozásunk, mely mély nyomot hagyott bennem. Nézelődés közben, éppúgy, mint amikor az országházban jártunk, többször az jutott az eszembe, milyen jó lenne, ha polikusaink szellemét is átjárná az elődök iránti tisztelet, megérintené őket a hely szelleme, akkor kevesebb lenne a veszekedés és több az egyetértés. Az épületet még egyszer megcsodáltuk kívülről, majd lesétáltunk a várból a sok-sok lépcsőn keresztül az autónkhoz, hogy átkeljünk Pestre, pontosabban megtekintsük Újpest kis gyöngyszemét. A hétköznapi rohanásban sokszor elautóztam előtte, ezért is örültem, hogy most belülről is láthatjuk.

Eme épület a Szent István Király /Clarisseum/ Plébánia-templom. Miséket itt naponta tartanak, a rendkívüli az, volt, hogy két kedves hölgy a kápolna történetét is elmesélte és végigvezetett minket az épületen, melyből most Ti is ízelítőt kaptok: 1. kép 2. kép 3. kép.

A Clarisseum, Károlyi Miklós gróf birtoka volt, ő építtette elemi fiúiskolával együtt, és létrehozta, az Első Budapesti Gyermekmenhely Egyletet 1870-ben. Az épületkomplexum tervezésére a család Ybl Miklóst kérte fel. Az együttes központi része a francia-román stílusú kápolna. 1903-ban a gyermekmenhelyeket az állam vette át, azóta a Vincés nővérek vezetésével javító, leánynevelő intézet lett. Ez a része sajnos most is csak kívülről volt megtekinthető.

A kis templom 1924-től a Szalézi-rendhez tartozik. 1949-től, a szorgos munkának köszönhetően a Clarisseum önálló plébánia lett. 1993-tól a templomocska az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez tartozik.

A rend hosszú távú tervei, közé tartozik, hogy az épületkomplexumot újra egyesítsék, mint ahogy Károlyi gróf idejében is volt. E szép kis kápolnából kellemes élményekkel távoztunk, megtekintését mindenkinek ajánlom.

Jó ötlet volt ilyen módon megmutatni ezt a templomot!

 

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kalandozás a Szigeten!

2008. szeptember 7.

 

 

Szeptember első vasárnapja a maga 36 fokos melegével nem a hegyekbe, hanem a vízpartra csábított minket. A kérdés csak az volt, hogy hova menjünk? Felrémlettek előttem megboldogult lánykorom emlékei és hamar döntést hoztam. Én úgyis réges-régen jártam ott, férjem meg még sosem. Jó lesz, és már készítettem is a tervet.

Vasárnap reggel 7 órakor indultunk otthonról Gödöllő, Fót, Dunakeszi irányába, majd le a Duna partra a komphoz. Szép, napsütötte reggel volt, néhányan már várakoztunk. Közben bámészkodtuk a vízen úszó kacsákat, a futkározó kutyákat, a gyerekeket, akik a parti sóderben kagylókat és csigákat kerestek. Kellemes szellő fújdogált, azt a mással össze nem hasonlítható Dunai-illatot hozta felénk, melyet régóta ismerek. Óhó! Révedezésemből a komp hangja riasztott, "csőre töltött fegyveremet" gyorsan elsütöttem, melynek eredménye e kép lett. Ezután igyekeztünk vissza az autónkhoz, mert a gyors ki-be szállás után már hajókáztunk is Horányba, a Szentendrei-sziget egyik kedvelt üdülőhelyére. A szigeten a közlekedés egyszerű, jóformán csak a főút aszfaltos, végig 30-as, 40-es táblákkal. Kevés az állandó lakos, mindössze néhány ezer fő, nagyrészt nyaralókkal népesül be ilyentájt. Szigetmonostorra értünk. E falunak is, mint az egész szigetnek, különleges hangulata van. Nagy kertek, tornácos házak, szűk kis utcácskák, az utcán padok, olyan békés, nyugodt itt minden, mintha megállt volna az idő. Hurrá, Pócsmegyer, megérkeztünk, vagyis átértünk a sziget túlsó felére.

A Pázsit-tófürdőnél leparkoltunk, és tettünk egy sétát e kellemes faluban, a Megyer törzs egykori szálláshelyén. Református temploma az 1700-as években épült, helyén áll a mostani, melyet 2002-ben restauráltak. E mögött is látszik a gát, melyet az 1865-ös ár után építettek sok árvízi próbatételt követően. Világháborús emlékmű következett, Polgármesteri Hivatal, majd elértünk a révhez. Ez itt csak személyszállító kishajó, mely a túloldalra Leányfaluba viszi utasait. A volt Eper Csárda épületét is meglátogattuk, majd igyekeztünk vissza a tóhoz. Ebben a tóban akkor fürödtem utoljára, amikor még tilos volt, de a helyiek már kezdték birtokukba venni e szép tiszta gyöngyszemet. Ez ugyanis sok évvel ezelőtt működő sóderbánya volt, de hétvégén a gépek leálltak, a fürdőzők és a horgászok paradicsoma lett. Ma már kerítéssel, étteremmel, öltözőkkel, világítással, horgászhelyekkel kiépített pihenőhely lett. Gyorsan lepakoltunk és irány a víz! Igen, igen, de férjem hidegnek találta, már majdnem visszafordult, amikor így szóltam hozzá: "Nézd a kacsákat, azok nem dideregnek, hanem úsznak!". Ez megtette hatását, csobbant ő is és boldogan úsztunk jó néhány kört. A tiszta, zöld tavacska közepéről Szentendre egy része és Leányfalu házai roppant jól látszottak a Visegrádi-hegység fenséges vonulataival körítve. A Vörös-kő csúcsa hivalkodóan mutogatta magát, de sokszor jártam ott. A múlt rendszerben kiemelt szerepe volt, sok ünnepséget tartottak itt, az emlékműnél, mely mára csak romjaiban létezik. Visszafelé úszva és balra tekintve Vác, a Naszály és a Börzsöny képe fogadott minket. Úgyhogy nagyon szép természeti környezetben voltunk egész nap. Férjemnek elég volt az úszásból, mondván ő nem hal, nem akarja, hogy kihorgásszák, inkább kimegy, de ideje lenne nekem is. Így egy kicsit kimentünk pihenni, miközben én tovább meséltem szigeti történeteimet. Annak idején, a szigeten, de főként Pócsmegyeren, nagyon sok epret termeltek, ez volt a specialitásuk és itt a tó körül is árulták ládaszámra. Csakhát, a szezon június elején van, úgyhogy rosszkor jöttünk. Alighogy ezt kimondtam, egy mamóka jött biciklivel, amiről szatyrok lógtak és megszólított minket: "Jó napot! Földieprem van néhány kiló eladó, nem akarnak venni?" Férjemre néztem, szeme kikerekedve, mint aki nem hisz a fülének, én meg ugrottam is megnézni a portékát. Gyönyörű, szép, frissen szedett, édes eprek voltak. Hát, ami igaz, az igaz, 2 kg-al elég rövid idő alatt sikerült megbírkóznunk, nem romlott ránk a kánikulában. Az utószezont elcsíptük, ez a sziget mindig egy kaland! Ennyi evés után persze megint pihenni majd úszni kellett, főként, hogy a kacsák meg a sok vidám lubickoló csalogatott minket.

6 óra felé járt az idő amikor e szuper nap zárásaként eltipegtünk a helyi fagyizóba, majd autóval vissza a komphoz. A komp tele is volt, indulni is akart, de kisautómat még úgy cipőkanállal sikerült felpaszírozni, így az esti filmre éppen hazaértünk.

Téged is vár a sziget!

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

MEGÚSZTAM!

2008. augusztus 2.

 

 

Az eredeti kiírás szerint július 26.-án lett volna a Balaton-átúszás, de a rossz idő és a hideg víz miatt 1 héttel elhalasztották. Így a nagy nap augusztus 2.-án volt.

Sokat készültem erre a bulira a Gyömrői -strandon, így nagyon vártam.

A 3-as, kelés rosszul esett, de az evés-ivás és a 4-es indulás miatt szükséges volt. Jó volt az időzítés, Budapesten végigvágtáztunk és bő 2 óra alatt Balatonbogláron voltunk. A Platán strandon volt az úszás célja, így ennek parkolójában állítottam le a kocsit. A sátrak, a cél már készen volt, éppen a szervezők eligazítása folyt. Az öltözősátorban átöltöztem, leadtam a ruhám a megőrzőben, így kaptam egy karszalagot mely ingyenes hajókázást biztosított a túlpartra, a rajthelyre, mely Révfülöp hajókikötője.

Férjemnek retúrjegyet váltottunk, ő nagyon jól szokott nekem szurkolni, most is e mellett döntött. Sikerült a legelső hajót elérnünk, így nagyon időben érkeztünk a Révfülöpi Sportpályára. Mire a szervezők, orvosok elhelyezkedtek, hatalmas tömeg gyűlt össze. Nevezés, orvosi vizsgálat, majd a nevezési díj befizetése után megkaptam a következő karszalagot, ami már a rajthoz kellett. Az egész sportpálya nyüzsgött. A mólónál beérkezett a következő hatalmas hajó. Mennyi őrült ember van? Szeretem ezt a nyüzsgő, eufórikus hangulatot, ilyenkor teljesen a hatása alá kerülök. Eközben a krémezésem folyt nagy erőkkel, sportkrémmel, máshol meg 50+-os napvédő krémmel. Láttuk, amint a vitorlások kialakították az úszófolyosót, másik oldalon ezt a számozott bóják biztosították.

Indulni 8 és 14 óra között lehet folyamatosan, a táv 5,2 km, szintidő nincs, a lényeg az átúszás. Ha valakinek gondja van, a vitorlásoknál megpihenhet, vizet és szőlőcukrot kaphat, végszükségben, pedig fel is adhatja, akkor kiviszik a partra.

Még csak, 1/2 8 körül járt az idő, amikor a kommentátor bemondta, hogy már lényegében készen van az úszófolyosó, amint engedélyt kapnak, elindítják a mezőnyt. Így megindult a tömeg a móló melletti rajthelyre. Néhány perc múlva nyitották a kaput, zuhanyoztunk, leolvasták a karszalagot, és már toccsantunk is a vízbe. A víz kellemes volt, a meglepetést csak a hullámok okozták.

Köpködtünk, prüszköltünk és persze meg is kóstoltuk a Balatont. A partról úgy tűnt, hogy csak kicsit fodrozódik a víz, közelről meg fél méteresek voltak a hullámok, ráadásul visszafelé lökdöstek. Az első 200 m-en elég kellemetlennek éreztem a bulit, majd végre sikerült megtalálni a saját ritmusomat. A móló végénél egy utolsót integettem férjemnek, kihúzódtam a jobb oldalra a hajók felé és keményen lapátoltam mellúszásban. Mindig lenyűgöz a 100-150 vitorlás látványa, most is nagyon szép volt. A túlpart ilyenkor még alig látszik. Mögöttem kérdés hangzott: "Mennyi van még hátra?"

Aki hallotta mindenki röhögött, ugyanis úgy 300 m-t úszhattunk. Nade egynek jó volt, feldobta a hangulatot. Az úszófolyosó mellett rendőrségi motorosok szemlézték a vizet, figyelték a sok úszót. Mennyi úszás nem és hány féle nemzetiség! Szlovákokat, németeket, angolokat hallottam a vízben, miközben én a hajókban, csónakokban gyönyörködtem. Közép-Európa legnagyobb úszása, ezért olyan népszerű más náció fiai számára is. Közben telt az idő és a km is, már a 2-est is elhagytam. Jól éreztem magam. Dobtam egy hátast, hogy az északi oldalt is megnézzem egy kicsit, majd felvillanyozott a gondolat, hogy mindjárt a tó közepén vagyok. 3 fiú közeledett, vicceket meséltek, majd az egyik kiemelte a lábát a vízből, hogy megmutassa az óráját. Aki látta, mindenki nevetett. Visszafordultam sikeresen, a hatalmas hullámból ittam is, de hát irány előre. Piros-sárga hajó mellett úsztam el, a Keszthelyi vízi mentőké volt, arrébb egy kalózhajó, biztosan nem sok vendége lesz e napon, gondoltam. A 3-as bójához közelítettem, amikor begörcsölt a talpam. Na "futás"a következő hajóhoz. Felléptem az első lépcsőre, megfeszítettem, elmúlt. Elbúcsúztam és indultam tovább. A holtpont az itt, 3 km környékén szokott lenni, mostanra éreztem egy kis fáradtságot is.

A következő hajóhoz hívták a mentőket, egy férfit átvettek, és indultak vele a partra. Feladta. Nekem csak az járt a fejemben, hogy kevesebb van előre, mint amit megtettem. Balatonboglár jelképe, a Gömb-kilátó, most már jól látszott, a két templom tornya is kivehető volt. A hullámzás végre csökkent. A vitorlásoknál egyre többen pihentek, és ették a szőlőcukrot. 3,5 km-nél jártam, innen már jól látszott a cél hatalmas kapuja, mellette, magasan fenn meg egy hatalmas zöld lufit láttam. Az lesz a jó, ha elolvasom, mi van ráírva, gondoltam. Közben az átkelő hajó megint tele ment Révfülöp felé, sokan akartak még indulni, integettek a vízben levőknek. Jól felkorbácsolta a vizet, mellettem is prüszköltek, persze én is. Éljen, elértem a 4. km-t. A nyakam fájt, a karomat is éreztem, de innen már végigcsinálom, lesz, ami lesz. Balatonboglár tóparti házai is jól látszottak már, a cél körül a családtagok, szurkolók, egybefüggő, hullámzó tömeget alkottak. Újabb bója, 4,5 km, Laci már biztosan vár, talán a távcsövön keresztül fel is ismert. Ez a gondolat új erőt adott, gyorsítani próbáltam. Mellettem is nyöszörögtek, hogy fáj a nyaka meg a lába, de ezt gyorsan elengedtem a fülem mellett, elég volt a sajátom is. A hajók fogytak, a cél és a strandon nyüzsgő tömeg visítozott, kiabált, integetett, ahogy felismert valakit. Az 5-ös bója, szívem a torkomban volt, mindjárt én is kimászok. Pásztáztam a tömeget, majd a tribünön felismertem férjemet, aki a szalmakalapjával integetett, örömömben én is vissza. A nyakam már nagyon fáj, a kezem is, de nagyon igyekeztem. Előttem már gyalogoltak, szerintem még túl mély volt a víz, így úsztam. Ezek az utolsó méterek már nagyon jó érzés, átadja magát az ember a parton uralkodó hangulatnak, és szinte repül. Hoppá! Bevertem a lábam a talajba, most már tényleg le kellett állni. Mentem én is, mint a kacsa kifelé. Ennyi úszás után nehéz dolog a járás, a lépcső csúszott is, így kapaszkodtunk kifelé, majd újra totyogás. Leolvasták a karszalagom, 4 óra néhány perc, gratuláltak, majd a kamera képet készített.

Öröm és boldogság, megint MEGÚSZTAM, immáron ötödször!

Ezután ettünk, ittunk, átvettük a pólót, beszélgettünk, majd mikor ebből elég volt, kimentünk az úszók számára elkerített részből, és folytatódott a buli. Különféle programok voltak az úszóknak és kísérőiknek egészen estig. Mi is néhányon részt vettünk, jól éreztük magunkat.

Idén több mint 8000 induló volt, és jó 90%-a teljesítette is.

 

Az eredményeket az Internetre is feltették :

 

Balaton-átúszás 2008 adatok:
Indulók száma: 8312 fő
Férfi: 70,3%
Nő: 29,7%
Külföldi: 3,1 %
Külföldi országok száma: 24
Feladta: 1,1%
Átlagos úszott idõ: 2:44:14

 

 

Ha felkészülsz, jövőre Te is jöhetsz!

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Dögös 3o-as!

2008. július 26.

 

 

Elérkezett július 26.-a, a Patai Mátra túrák napja. A rendezők, régi jó ismerőseink, az "Alföld Turista Egyesület Mezőberény", ők rendezik a Körös túrákat is. Most kikacsingattak a Mátrába.

A nap jól kezdődött, elaludtunk, úgyhogy a 6 órás rajtból 7óra 15 lett, de a szervezők így is örültek nekünk.

Két táv közül lehetett választani:

  • PATAI MÁTRA 30: ez 31,6 km, 1530 m szintemelkedéssel és 10 óra szintidővel
  • PATAI MÁTRA 16: ez 17,43 km, 640 m szintemelkedéssel és 7 óra szintidővel.
  • Mi természetesen az elsőt választottuk. Jó idő volt, langyos szellő fújdogált, csak a Gyöngyöspata felett elterülő felhő miatt aggódtunk egy kicsit. A rajt az általános iskolában volt, a szépséges templommal szemben, mely érdemeit a "PATAI KERINGŐ 28" című írásomnál méltattam, most képeket is mellékelek. kép 1, kép 2, kép 3. Tehát az iskolából kilépve balra indultunk, néhány kisebb utca után átkeltünk a patakon majd szalagozás következett. Szőlőskertek között haladtunk, majd emelkedőn, a távvezeték alatt folytattuk utunkat a Kecske-kő csúcsára az 1. ellenőrzőponthoz. Innen szép kilátás nyílt a falura, a Várhegyre és a nyugati Mátra csúcsaira. Vissza ugyanazon az úton haladtunk, majd a távvezeték alatt a földútnál jobbra fordultunk és elértük a szücsi országutat, melyen visszatértünk a faluba. A főúton átkeltünk és a Vári úton elhaladtunk a pincék előtt, majd feljutottunk a következő ellenőrző ponthoz, a Várhegyre . Innen is jó kilátásunk volt a falura és a Kecske-kőre. A várhegyen a szőlőtábla mellett haladtunk, amikor ízletes csiperkék kérezkedtek be a papírszatyrunkba, pár méter múlva meg mezei szegfűgombák. Ezután igyekeztünk követni a szalagozást a Kántordombon keresztül, de itt meg nagy őzlábgombák állítottak meg minket. Még jó, hogy van időnk, gondoltuk, majd követtük a szalagozást. Mozgó ellenőrző ponttal találkoztunk. Kis kanyarral a Virág-domb felé vettük az irányt, majd szőlő meg gyümölcsös következett, és etetés, itatás. Gyümölcsöket, vizet és süteményt kaptunk. Továbbhaladva nemsokára a Holevicki tanya kutyáit hallottuk és a vadvédelmi kerítésen, megpillantottuk a sárga + jelzést, melyen haladva 2 km múlva a fajzati vadászházhoz értünk. Ez volt a 3. ellenőrző pontunk, ahol megint nagyon jó ellátásban volt részünk.

    A fajzatpusztai birtokot 1773-ban Almási Pál gróf vásárolta meg. Kastélyt, kápolnát épített, parkot alakított ki halastóval. 1850-ben Scultéty Istváné lett. Ő különálló kápolnát épített, mely a pincével együtt sok titok hordozója. Leszármazottai itt vannak eltemetve, de 1 koporsóval több van, mint az ismert családtagok. Kastélya ma is lakott, magánterület!

    A kastély mellett elhaladva követtük a sárga + jelzést a Sástó-dombra és a Káva irányába, melyre egyre erősödő emelkedőn értünk el. A csodálatos panorámában gyönyörködtünk néhány percig, majd indultunk tovább. Néhány km múlva a sárga + jelzés véget ért, a zöld kocka, jelzésen haladtunk 300 m-t, majd a zöld háromszög jelzésen baktattunk erősen felfelé a 815 m magas Tóthegyesre. Ez volt a 4. ellenőrző pont. Itt a nézelődéshez csokit kaptunk. Ezután a zöld háromszögön mentünk lefelé néhány km-t, majd a Zsipátó-völgybe értünk. Már éppen kezdtem sokallni a lejtmenetet, amikor elindultunk a Mátra egyik legszebb csúcsára, a 708 m-es Világos-hegyre. Nem véletlenül volt itt vár! E hegyet már ismertük a Várak a Mátrában túramozgalomból, de most is örömmel szedtem a lábam fölfelé, hogy mielőbb összehasonlíthassam az akkori kilátással.

    Szinte az egész túra útvonala látszott, jól kivehető volt az Ágasvár-csúcsa, Kékestető és az Alföld. Innen a zöld háromszög jelzést követtük meredeken lefelé, majd a fenyvesnél lankásabbá vált utunk. A Kőmorzsás-tető után elértük a zöld + jelzést ezen, haladtunk a Nagy lénia nyiladékon, majd a Más-patak medrébe értünk. Hát ez is veszélyes rész volt, tinóruakat szedtünk, lassan érkeztünk vissza a fajzati ellenőrző ponthoz. Itt megint evés-ivás volt, pecsételés, és a sárga + jelzésen mentünk a Holevicki-tanya, felé a már ismert úton. A vadvédelmi kerítést elérve a Havas csúcsa felé vettük az irányt. Ezen a részen kis vargányák és rókagombák állták utunkat, lassan megtöltve a papírzacskónkat. Ilyen "viszontagságos" út után értük el az 599 m-es Havas csúcsát, az utolsó ellenőrző pontot. Lefelé a jelzést követtük, helyenként szalagozás is volt. A fenyőerdőt elérve nagy megpróbáltatásban volt részünk. Az egész erdő, az út, tele volt fenyő tinóruval, de már tele volt a papírzacskónk több kiló gombával. Rengeteg, gyönyörű gomba volt több száz méteren keresztül. Sok, nagy kosarat meg lehetett volna tölteni a finom csemegével, de látványnak is fenséges volt. Elértük a Tehéntáncot, majd a Danka-patakkal párhuzamosan haladtunk a falu felé. Pincéket láttunk, majd keresztül mentünk a kőhídon, aztán az Arany János utcán, majd a Fő úton baktatva értük el a célt, az általános iskolát. Szintidőn belül beértünk, Mezei László és Mezeiné Dobó Klára, így átvettük a jelvényt és az oklevelet. Szervezőink, jó szokásukhoz híven megint főztek, így átsétáltunk a Nandi-vendégházba elfogyasztani a gulyást.

    Jó túra volt, eső sem esett, kibírta az időjárás. A szervezők, ahogy mindig is szokták, alapos munkát végeztek. Jól jelzett volt a túra, a jelzéseket sok helyen felújították, a szalagozás és a leírás is jó volt, látnivalókban sem volt hiány, az ellátás is a tőlük megszokott, az utakat is kitisztították, pedig némely helyen alapos bozót-irtást kellett végezniük.

    A profi szervezéshez gratulálunk, jó volt ezen a túrán részt venni, mindenkinek csak ajánlani tudom!

     

     

    Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


     

    Köröztünk a Balatonnál

    2008. Szeptember 26-28.

     

     

    Hege szeptember vége felé közeledve nagyon kérdezgette, hogy nem-e megyek a Balatont körbe bringázni. Az ajánlat ugyan csábítóan hangzott, de Rosiára is kellene menni, meg hát idén nem ültem a bringán 20 km-nél hosszabb távon, és az is két részletben volt. Szóval hevesen tiltakoztam Hege erős unszolására, egészen csütörtökig, amikor is kiderült, hogy a személyimet bezúzták, miközben én csak ki akartam cseréltetni. Útlevelem rég lejárt, így sok esélyt Rosiára nem láttam, ekkor kérdeztem rá konkrétan, hogy mikor is indulunk és tulajdonképpen mi is a terv.

    Péntek 15 óra; Tominál ütközünk, hogy feldobjuk a gépeket a kocsi tetejére, meg begyömöszöljük csomagjainkat a csomagtartóba. Szilvi is elhelyezkedett hátul a kis pocakjával, hogy eljöjjön velünk a Pesti rokonokig. Mogyoród felé ki is tettük, hogy nehogy eltunyuljon Pestimréig. Mi zúzattuk tovább az autópályákat, ha már van matrica. Este 9 után, már kezdtek aggódni a Zimmer Feri-ből hogy merre is járunk, gondolom szerettek volna Ők is nyugovóra térni, no de ekkor mi már a Siófoki lehajtó felé vágtattunk.

    Hm… a szép kis udvarban, hihetetlen kék szemű macska ugrándozik a lábunk alatt. Felvesszük egy-két fotó erejéig, majd beköltözünk a szeparénkba, ahol nem győzünk válogatni, hogy melyik ágyon pihenjük ki előre a fáradalmakat. A végére Hege a földön aludt a vízerek miatt.

    7 órakor már vígan reggeliztünk, a hangulat a tetőfokára hágott, majd maradt is ezen a szinten. 8 órára elfogytak a reggeli poénok, így nyugodtan indulhattunk megkerülni a tavacskát. Az első szép kilátás Balatonakarattya felé állított meg minket, itt még valami virtuális geoládával is próbálkoztunk, bár nem tudtuk mit keresünk. Balatonvilágosnál kinyitott az első horgászbolt, ami azért volt érdekes, mert én otthon felejtettem a lámpáimat. Ezzel az akcióval elég sok időt eltöltöttünk, mivel elsőre selejtes lámpát adtak, amihez persze elem nem volt, így hát át a boltba, kipróbálni, majd vissza, mert nem jó. Tényleg nem jó… még ilyen nem fordult elő, pedig már sokat eladtunk….. No; ez most nem megy…. Telefon a főnöknek, most mi legyen? Hát adjon másikat, hallatszott a válasz… ja tényleg jó ötlet… jé ez működik, csodás, már mehetünk is tovább. Akarattya, Kenese Fűzfő, Almádi, Alsóörs következett, itt megnéztünk egy vasúti fordítókorongot. Természetesen már ki volt belezve. Tovább tekerünk; Csopak, Füred, Tihany, itt teljesen körbetekertük a félszigetet. Ez néhol kisebb nehézségekbe ütközött, illetve mi ütköztünk kidőlt fatörzsekbe, gallyakba, meg falépcsőkbe. Itt-ott toloncolni is kellett a szamarakat, főleg az enyimkét, aminek a 9 milliméteres futófelülete nem nagyon kedveli az ilyesmi terepet. Sajkod után vissza a 71-esre, ahol rögtön egy helikopteres és egyéb repülő alkalmatosságos gazdag turistáknak való sétarepülőtér fogadott minket. Illetve minket nem, mert nekünk van ugyebár saját közlekedési eszközünk, azzal pedig jobb talaj közelben maradni. Aszófő, Örvényes, Udvari, Fövenyes, Akali, majd Zánkánál egy kis pillanatra elhagytuk a Balaton partot, hogy bevessük magunkat kicsit a dombok közé.

    Zánkánál egy kis pillanatra elhagytuk a Balaton partot, hogy bevessük magunkat kicsit a dombok közé. Köveskálnál megálltunk eszegetni, én diót ettem vajas kenyérrel, mivel dió volt a fa alatt, a vajas kenyérre meg reggel elfelejtettem rátenni a már felszeletelt sonkát sajtot paprikát. Volt még itt egy csodás kólaautomata is kis halastóval, kavicsággyal, meg ami szem-szájnak ingere.

    Káptalantótinál tettünk egy kis kitérőt eltévedés okán, illetve megvizsgáltuk az útjavítási folyamatokat, amik épp nem haladtak sehogy sem. Volt mit kerülgetni. De aztán meglett a Nemesgulácsra vezető utacska, amit Badacsonytördemic követett. Szigligetet kikerülve Balatonederics alatt értük el ismét a vízpartot. Nem sokkal ezután megállásra kényszerített minket egy pincészet, mivel Hege már nagyon toporzékolt, mert a betervezett pincét nem találta meg. No de sebaj itt is remek borocskát tudtunk vásárolni, és kóstolásképpen megittunk vagy 1 liter mustot. Györök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, és már Keszthelyen is vagyunk. Itt Hegének sikerült minket rávenni, hogy tegyünk kis kitérőt Hévízre, amit aztán nem bántunk meg, de hogy a kalória is pótlódjon az Indián ABC-ben feltöltöttük csokikészletünket. Keszthelyre visszatérve, nyargaltunk tovább; a déli part felé. Nemsokára a 400 éves vendéglőnél tartottunk egy kis vacsoraszünetet, mert már nem nagyon bírtuk a terhelést. Gondoltuk eszünk valami főttet. Én Babgulyásoztam, Hege és Tomi a hambira szavazott, de aztán nem tetszett nekik, hát így jár, aki válogat. Ők még átmentek a szemben levő kocsmába is, és ott virsliztek. Mire ezekkel a dolgokkal jól megtömtük magunkat erősen a szürkület felé hajlott a napkorong utacskája, így mi is indulásra kényszerítettük magunkat, bár nekem pl. már ennyi is elég lett volna, még ezután jött a déli parton az utolsó 80-as; Balatonberény, Keresztúr, Fenyves, Fonyód, Boglár, Lelle, Szemes, Őszöd, Szárszó, Földvár, Szántód, Zamárdi, ami érthető okokból egyre nehezebben akart fogyni. Tomi a térdét fájlalta, nekem a combom égett, mint a Reistag, Hege azzal vagánykodott, hogy semmi baja; no de „az sem igaz”.

     

    Összefoglalva a lényeget; já-já gute grósze spriccen, snell-snell vájter-vájter fárrád kámárád.

     

    Szóval mindent összevetve nem vót rossz, jövőre ismét mög lesz tartva!

     

     

    Mimi (Jankuly Imi)

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


     

    Beszámoló az I. Bihari Természetbarát Kupáról

    2008. szeptember 12.

     

     

    Helyszín: Berettyóújfalu, Csónakázó-tó szigete

    Időpont: 2008. szeptember 12, péntek délután

    Nevezés: 15-16 óra között 2-3 fős csapatokkal

    Rajt: 16.00 órakor

    Célba érkezés: legkésőbb 18.00 óráig. A később érkezőknek percenként 3 pont levonás a büntetés.

     

    „Kör közepén állok, Körbevesznek, jó barátok Körbevesznek jó barátok és rosszak.”

    - dúdolhatta magában Hegedűs Zoltán, miközben a csapattagok és csapatok regisztrálást végezte, kiosztotta a feladatlapokat, és figyelmeztetett, hogy a szokványos kérdéseken kívül további transzfer feladatok is vannak, melyek teljesítése esetén plusz pontokat lehet szerezni.

    Transzfer feladatok:

    a) 3 dió beszerzése

    (valószínű, mint a jó házigazda időben elkezdi beszerezni a hozzávalókat az I. Bihari Karácsonyi Diós Beiglihez)

    b) 5 különböző száraz termés gyűjtése (ne tépj le semmit intéssel)

    c) minél több műanyag kupak hozatala.

     

    Miután mindezeket megtudtuk még kaptunk néhány útbaigazítást. Megtudtuk, hogy mindenki maga alakítja ki a stratégiáját, hogy hol kezd, és hol végez, hisz csak egy a lényeg, minél több helyet felkeresni, megtalálni a helyes válaszokat és szintidőre visszaérni. Kezdet az egész hasonlítani egy stratégiai kincsvadászó játékra, csak nem virtuálisan játszva, hanem élesben a nagy betűs életben, ahol a szereplők a tizenévesektől az ötvenesekig képviseltették magukat.

    Ezzel elkezdődött a játék. Eleinte az egész egy maratoni versenyhez hasonlított, ahol a kezdetben mindenki együtt van, csapatban teszik meg az első pár száz métert miközben szemügyre veszik a kopjafák rejtelmeit, betérnek a Nadányi Z. Műv Központban kutatva a nagy csaták hősei után, majd a Szerelemparkban keresve az alkotója nevét illetve, az Országzászló emlékművön az idézetet.

    S mint minden versenyen itt is megkezdődött a szegregáció. Volt olyan csapat, aki a gimnázium felé vette az irányt, voltak akik "Kengyel Futó Gyalog Kakukk" módjára igyekeztek a Berettyó partja felé megtudni, hogy, meddig mér vízszintet a mérce.

    Mi,a Vánszorgó Futóbab csapata (Kimici = Kiss Imre, TS =Tikász Sándor és Ildikó) rövid stratégiai megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy első körben felkeressük a Bihar Sörözőt (na nem inni) hanem tudás gyarapítás céljából, majd a mozit. Annak ellenére, hogy ez már jó ideje zárva van, mégis valamit reklámoz, hogy jön, jön. Úgy gondoltuk ezt mégis talán illene tudni, hogy mi is az, valamint azt is, vajon, mit mondhatott Jézus?

    Miután kielégítettük kíváncsiságunkat, lépteinket tovább vezéreltük a Sportcsarnokhoz emléktáblát szemlélni, a Bessenyei játszótér felé sárkány bordákat számolni és közben árgus szemekkel kutattunk a lepotyogott gesztenyék, mogyorók és más termések után. Kitartásunkat siker koronázta, mert miközben számolgatunk, hogy vajon hány ablaka van az egykori Fényes-ház sarokbástyájának, és mivel emlékeztünk az Arany János Gimnázium fennállásának 50. évfordulójára, illetve hány címere van a Bíróság és Földhivatal épületének, a termések egy része már meg is lett.

    És ekkor újabb dilemma állt elő. A kérdés nem az volt, hogy "Lenni vagy nem lenni" mint Hamletben hanem, merre tovább Csonka torony vagy Vasútállomás? Újabb kupaktanács és nyert a Vasútállomás (habár utazni nem állt szándékunkban).

    Újabb útvonalunkon egy kis repeta következett történelemből az 56-os és az I - II világháború emlékmûveknél. Barangolásunk során felidézhettük mit is akartak az 56-os forradalmárok az adókat tekintve, hány környékbéli ember esett áldozatul az értelmetlen világháborúkban. De nem sokat merengethettünk mert elmélyedt gondolatainkból Kimici telefonja zavart meg, a pontos idő jelzőjével. És mint, aki hirtelen ébred álmaiból, ráeszméltünk, hogy már csupán röpke 1 óra áll a rendelkezésünkre a szintteljesítéséhez, és még oly sok minden volt hátra. Így, hát nem volt mit tenni, szaporázni kellett lépteinket. Mivel az energiát biztosító üzemünk merülőben volt és feladat is társult a versenyhez, látogatást tettünk egy kávéházban, cukrászdában és gyros bárban. Szemügyre vettük a sok finomságot, megtudakoltuk, hogy szükséges-e só a fagyihoz, hány éves receptek alapján készítik a süteményéket és mennyi pénzt kellene vinni magunkkal, ha mégis egy tarjás hamburger mellett döntenénk. Innen tovább haladtunk a víztorony felé megtudni, mint jó polgárokhoz híven mit nem szabad csinálni (nyílt láng használat), hogy kis városunk lakóinak a víz ellátása ne kerüljön veszélyben.

    Kialakított útvonalunkon egyre közelebb kerültünk az Ady Endre utca felé, ahol újabb kincs vadászat várt ránk. És lásd csodát, egyszer csak hírtelen a tudatalattim csodálatos hatalma ismét megmutatkozott, üzenetet tolmácsolva, hogy honnan is tudnánk kupakokat szerezni. Természetesen rögtön tudattam a többiekkel a tartalmát, és ekkor Kimici, saját ötlettárházától vezérelve betért a legközelebbi sörözőbe, körbeudvarolta a pincérnőt és láss ismét csodát, egy reklám szatyor teli kupakkal tért ki. Így, ezt is teljesítettük. Hurrá! Ettől újabb lendületet kaptunk és már meg is volt a Széchenyi idézet, megtudtuk ki élt és dolgozott a szomszédban, és, hogy mi szórakoztatja a váró utast az állomáson illetve mit tart a kezében az egykor szebb napokat is megélt Tejporgyári munkás. De ekkora az időjós már 17.30 mutatott. Újabb változtatás következett a haditervben.

    Jó szerencsejátékos módjára megsaccoltuk a Berettyó mércéjének a skáláját (sikerült eltalálni, mint az ötös lottó nyerőszámait) és egy hátraarc utasítással szaporázni kezdtük lépteinket a Kiserdő, Barcsay-kert, és a kórház felé megtudni, hogy mennyivel is járult hozzá az EU szerény intézményünk korszerűsítéséhez. Hát ennyi fért bele a mi kis mászkálós Máriós játékunkba, és ezzel irány vissza a rajthoz.

    Átadtuk terméseinket, kitöltött lapjainkat Zolinak és izgatottan vártuk az eredményhirdetést, ami kb. fél óra múlva meg is lett. Alig hittünk a fülünknek, mikor kimondták a győztes csapat nevét "Vánszorgó Futóbab". Átvettük nyereményeiket, szépen elköszöntünk, hazamentünk, beosztottuk maradék tartalékainkat, kitartottunk másnapig, amikor felhasználva egyik nyereményünket újra töltöttük lemerült akkumulátorainkat egy jó nagy adag somlóival. Búcsúzóul, szeretném, megköszöni a szervezőknek a munkáját, jó egészséget kívánva nekik, hogy legyen még erejük további kis mászkálós játékokat szervezni, amik talán elfeledtetik valahol a szürke hétköznapok gondjait és lehetőséget biztosítanak, hogy ha "Sajnos nem mindig válnak valóra az álmaink, viszont az igaz barátaink mindig mellettünk állnak, hogy kijózanítsanak".

     

    Üdvözlettel Tikász Ildikó

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲

     


    Fogarasi gerinctúra

    2008. augusztus 23-31.

     

     

    Három év után végre ismét sikerült eljutni a Fogarasba (Résztvevők: Forgács Gábor, Jankuly Imre, Makács Gábor). A cél az volt, hogy addig megyünk, amíg tudunk egy hét alatt. (Imi Brassóig tervezte, de persze csak az fért bele, amit én terveztem reálisan.) Közben pedig olyan szemmel is néztük/fényképeztük a tájat, hogy télen hol milyen nehézségekkel nézhetünk szembe. Ezért pár helyen nem a turistautat követtük, hanem a főgerincet. Sajnos az időjárás az első két nap után már 90 %-ban ködös volt. Így sajnos sok helyen nem tudtuk megnézni/fényképezni a főgerincet, hogy télen mennyire járható, de most legalább sikerült végigmenni.

    Reggel 8-kor indultunk Piliscsabáról Szeged felé, ahol az Imit fél tizenegykor vettük föl (ő Darvasról jött Szegedig busszal). Szeged után egyre melegebb lett az időjárás. Aradot elhagyva beállt konstans 34 fokra a hőmérséklet, ami még délután 5-kor se nagyon akart csökkenni. A célt (Turnu Rosu-n a Manasterie, 660 m a tengerszint felett) este hat körül értük el (620 km). Imi megbeszélte a pappal, hogy fönt hagyjuk a kocsit egy hétig, majd elkezdtünk pakolászni a másnap reggeli induláshoz, de nem nagyon haladtunk vele, így inkább reggelre halasztottuk a munka nagy részét. Annyit azért sikerült összeszedni, hogy ki mit hoz a közös cuccokból, illetve mindenki összeszedte a kaját is nagyjából. Este még megünnepeltük az Imi szülinapját is. Az éjszaka nem telt túl jól, mert nagyon meleg volt (hajnalban a sátorban mért leghidegebb hőmérséklet 24 fok volt) és viharos szél is fújt mellé. Hajnalban pedig elkezdett esni az eső is rendesen, úgyhogy a sátrakat fénysebességgel pakoltuk össze, hogy ne legyenek vizesek.

    A hajnali eső után megkezdtük a pakolást. Majd jó meleg párás időben elkezdtük az emelkedést. Az első tisztásra felérve már látszott, hogy fönt felhőben van minden. A Gabi nagyon előre rohant, aminek az lett a vége, hogy jól megszívatta magát, mert egy helyen elvétette az utat, ami jó kis kerülőjébe került. A nap folyamán leereszkedett a felhő, így viszonylag tiszta időben haladtunk a gerinc felé. A térképen jelzett első 1820 méteres csúcsot (Chica Fedelesului) megmásztuk, bár a turistaút alatta elmegy. Itt lehetett volna utoljára vizet venni a az út mellett, de ezt mi elmulasztottuk, aminek később meg is lett a böjtje. A Tatár csúcs (1890 m) után megint elkezdett felhősödni, majd hamarosan 10 méterre csökkent a látótávolság. Csak a GPS vevő alapján tudtuk, hogy már megérkeztünk a Suru-nyeregbe (2120 m) (ha nincs nálunk GPS vevő, akkor a magasságmérő alapján is lehetett volna azért tudni). Itt gyorsan sátrat állítottunk, majd be is költöztünk, mert kint viharos szél fújt. Hamarosan pedig elkezdett esni az eső. Majd egyre durvábban esett és fújt ráadásul hozzánk közel elkezdtek a villámok is csapkodni. Az eső átváltott jégesőre a villámok pedig még közelebb csapkodtak (1 km-en belül). Ekkor elkezdtem egy kicsit aggódni. Nehogy a jég nagyobb legyen és kiszakítsa a sátrat, de szerencsére amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan el is ment és kitisztult az idő. Az Imi még elment csinálni pár képet is, de mi inkább lefeküdtünk aludni (lehetett vagy este 7).

    Reggel tiszta, de szeles hideg időre ébredtünk (a sátorban 5 fok volt). Negyed kilenckor indultunk tovább. Az Imivel fölmásztunk a Suru csúcsra, hogy megnézzük a terepet. Fönt nagyon szép idő volt. Talán az egész héten ez volt legjobb fotós idő. A diára készült képek egész jók lettek. A Gabi ment a turistaúton és a Budislau nyeregben kellett volna megvárni minket. Mire odaértünk nem volt ott, így vártunk fél órát majd tovább mentünk. A csúcs után találtunk rá és jól le is szidtam, hogy ilyet itt nem kéne csinálni. Szerencsére tiszta időben haladtunk tovább, így megláttuk azt a helyet, ahol előző alkalommal (ősszel) nem találtuk az utat a felhőben. A terv az volt, hogy a Gabi lemegy a Feleki-tóhoz és feltölti a vízkészletünket (fertőtlenítő tablettával) a tóból, én pedig az Imivel körbemegyek a gerincen a Ciertoa csúcsokon keresztül. Az már messziről látszott, hogy ez nem lesz egyszerű mutatvány, de ahogy közeledtünk egyre inkább beigazolódott ezen sejtésünk. Az út elején keskeny, kitett, füves-köves gerincen kellett tornázni pár helyen. Majd jött egy függőleges fal, amit nagy nehezen balról kerültünk. Utána még pár mutatvány után már a mi szempontunkból járható volt az út a csúcsig, csak meg kellett találni. A csúcson latolgattuk az esélyeket, hogy mi vár még ránk. Már arra is számoltunk, hogy mi van, ha sötétedés előtt nem érjük el a Gabit. A Kis Ciertoa csúcs felé is volt még jó pár nehezebb szakasz, de szerencsére szárazak voltak a sziklák, így ha lassan is de haladtunk előre. A Kis Ciertoa után már járhatóbb az út. Innét viszont többnyire felhőben mentünk. A Gabival a Scara csúcson találkoztunk, aki már halálra aggódta magát, pedig csak három óra kitérő volt az egész. Télen itt lesz az első komoly fejtörés. A Scara nyereg volt a cél, de ott annyi szemét volt a bivak miatt, hogy úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk a következő nyeregbe (Szerbota nyereg), ami jó döntésnek bizonyult. Fél hétkor táboroztunk le. Estére megint kitisztult az idő. Megfőztük az összes virslit, majd a levében még levest is csináltunk. Egész jó lett (a szakács a változatosság kedvéért én voltam).

    Hajnalban 9 fok volt a sátorban, de a szél odakint rendesen fújt. A mai napra még kevésbé fogalmaztam meg célt, mert nem igazán tudtam, hogy milyen gyorsan fogunk tudni haladni az elkövetkező problémás gerincen, ami a Negoj előtt várt ránk (Sarata-gerinc a Cleopátra-nyeregig). Kényelmesen reggel kilenckor indultunk. Nagy hátizsákkal azért elég nagy szívás pár helyen a haladás, de gond nélkül teljesítettük a szakaszt. A Negoj csúcson egy nagyobb pihenő után indultunk tovább az Ördög-horhos irányába, amit a Gabi először ki akart kerülni, de aztán sikerült rábeszélni, hogy ne szívassa már magát fölöslegesen. (Nem bánta meg.) A képeken eléggé jól látszik, így itt nem is részletezem jobban. Fél három volt mikor kijöttünk a horhosból. Innét még pár helyen van lánc segítségnek, majd egyszerűsödik az út és leereszkedik a Caltun-tóhoz. A tavat fél négykor értük el. Térképnézés után megszavaztattam, hogy ne menjünk tovább, aminek két nyomós oka is volt: 1. eléggé sz­*rul voltam (fájt a fejem), 2. itt van víz (szerintem ennek hiányától volt rossz a közérzetem). Így letáboroztunk. A főzés megint rám maradt, de alig bírtam valamit is letuszkolni a torkomon, így inkább ittam és lefeküdtem aludni (talán még este hét se volt) bízva, hogy másnapra helyre jövök.

    Szerencsére reggelre jól ébredtem. Egész meleg is volt a sátorban (11 fok volt a minimum). Fél kilenckor indultunk el. Az időjárás nem sokat változott: ködös. Az út eleje emelkedett rendesen egészen a gerinc újbóli eléréséig. Helyenként láncos segítség is volt. Utána viszont egy darabig szintben mentünk. Már a Bilea-katlan fölött jártunk a tejfölben, amikor egyik pillanatban kifújta a felhőt a szél és megláttuk lent a mélységben a Bilea-tavat. Hirtelen mindent elfelejtettünk és csak bámultunk ki a fejünkből. Aztán megint visszajött a felhő, majd megint láttunk valamit. Ezért már megérte az egész nap. Gondolom milyen lehet tiszta időben. Majd legközelebb. :) A Zerge-tónál megálltunk, hogy ebédelünk egy nagyot (pont ebédidő is volt). Közben pedig azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Végül arra jutottunk, hogy tovább megyünk. Az ezt követő szakasz fárasztó volt. Szinte végig tejfölben mentünk így túl sok motiváció se volt bennünk, csak mentünk az orrunk után és néztük a GPS-t és a magasságmérőt, hogy hol lehetünk. Az eső is elkezdett szemerkélni. Esetenként egymás hülyeségén röhögő görcsöt kaptunk -szerintem a fáradtságtól. Este hét volt mire odaértünk a Giurgiului-tóhoz. Szóval eléggé elfáradtunk. A Gabi itt elkezdett pásztor kutyát idomítani. Majd evés után már sötétben zuhantunk az "ágyba".

    Hajnalban esőre ébredtünk, de meleg is volt (sátorban 11 volt a minimum), így nem kapkodtunk az indulással. Szerencsére az eső elállt és kilenc órakor már indulhattunk is. A látótávolságon nem sok változott. A Vistea előtt még azért láttunk valamit, de a csúcson már ködszitálás fogadott minket. Igen barátságtalan volt az idő. Találkoztunk több kis zsákos turistával is, akiknek a célja a Moldoveanu volt, de ebben az időben nem irigyeltük őket. Szegények idejönnek, hogy megnézzék és nem látnak semmit. A látótávolságra való tekintettel mi úgy döntöttünk, hogy inkább kihagyjuk. Távolodva a Visteától elkezdett tisztulni az idő. Egy szélárnyékos helyen meg is álltunk pihenni egy kicsit hosszabb időre. Itt még énekeltem is a napnak, hogy jöjjön elő és láss csodát ki is sütött. Az itt található két völgyet Imi elnevezte számháborús völgyeknek, mert olyan jó buckásak. Szépen lassan a táj is elkezdett szelídülni, ahogy mentünk tovább. Délután öt órakor értük el a Szombatfalvi-nyerget. Imi még nagyon ment volna tovább, de rábeszéltem, hogy ne erőltessük, mert ki tudja, hogy hol találunk legközelebb jó táborhelyet, meg aztán dörgött is az ég. Semmi értelmét nem láttam egy megázás kockáztatásának, mert itt már láttam, hogy tudjuk tartani a tervezett utat és a vasárnapi hazaérést is. (Egészen eddig nem voltam benne biztos.)

    Hajnalban viszonylag jó időre ébredtünk. Nem is volt túl hideg (a sátorban 9 fok volt a minimum). De a felhők hamar ráültek a gerincre. Még nyolc óra előtt útnak indultunk. Utunk utolsó magasabb csúcsát is megmászva (Urlea 2473 m) még sokáig 2200 méter felett haladtunk, majd megkezdtük a süllyedést a völgybe. A köd állandó útitársunk lett, de hamar nagy örömben volt részünk, mert megláttuk az első nagyobb növényeket (törpefenyő). Hamarosan áfonyamezőre bukkantunk, ahol annyi áfonya volt, hogy ennyit még egyikünk se látott egy helyen. Letáboroztunk egy jó fél órára és folyamatosan tömtük magunkba az áfonyát. Aztán kicsit lejjebb málnára bukkantunk, abból is jót lakomáztunk. Még lejjebb már szedret is találtunk, így jó hangulatban haladtunk lefelé. A gyomrunk persze megérezte a sok gyümölcsöt... Az első kisebb csalódást az Urlea menedékháznál szenvedtük el, ahol csak egy lepusztult házat találtunk (mi arra számítottunk, hogy működik, bár akkor feltehetően nem lett volna ennyi áfonya sem a környéken). Kicsit dél után már itt voltuk, így arra számítottam, hogy hamar lent leszünk lakott területen. Körbenéztünk, kajáltunk egyet és indultunk tovább. Az út további részével kapcsolatban már mindenki másképpen emlékszik. Az én verzióm szerint én azt javasoltam, hogy a piros kört válasszuk, ami a gerincen ment volna, gondolom kicsit hullámozva, de a többiek inkább a völgyi kék háromszöget szerették volna, mert hogy az szerintük biztosan nem emelkedik semmit. Én ennek engedtem, aminek meg is lett a böjtje. Gondolom ezért emlékeznek erre a többiek másképp. Szóval a kék háromszögről az út végén kiderült, hogy egy lezárt turistaút, csak ezt a másik végén elfelejtették jelezni. Gyakorlatilag dzsungel túrává változott a gerinctúra. Négy óra alatt sikerült megtenni a kb. négy kilométeres távot a falu széléig. Ebből pedig a középső két kilométer volt kb. három és fél óra. Ez talán érzékelteti a haladási sebességünket. Az Imivel azon gondolkoztunk, hogy utoljára hol szívtunk ekkorát. A képek alapján csak az tudja elképzelni a helyzetünket, aki már járt ilyen helyen nagy zsákkal. A patakon ide-oda átkelés se nagy élmény, mert olyan hideg volt a víz, hogy már vágott. Ehhez jön még a szeder, a csalán, a bogarak, a meredek lejtők, nyakig érő gaz, kidőlt fák és barátaik. Szóval ez igen kemény menet volt. Így estére értük el a falu szélét, ahol fáradtan tábort is vertünk. A főzés megint rám maradt, de már megszoktam. (Inkább, mint hogy bármelyikükre bíztam volna.)

    Utolsó napunk is kalandosabbra sikerült, mint terveztem. Busz reggel 5-kor indult volna Breazából Fogarasba, ami túl korán is volt, meg mi nem is arra akartunk menni. Szóval a dolog több sebből is vérzett. Így elindultunk gyalog és bíztunk benne, hogy fölvesznek. Hát nem vettek föl. Pedig több kocsis embert is megkérdeztünk, hogy pénzért nem vinne-e le minket a vonathoz, de nem. Hát nem gondoltunk szépeket. A 15 km aszfalt így utolsó napra nagyon betett nekünk. Utána Voila állomáson kiderült, hogy három és fél óra múlva jön a vonat. A vonaton pedig azt is megtudtuk, hogy egy megállót gyalogolnunk kell (Podu Olt->Turnu Rosu), mert csak két óra múlva jönne csak a csatlakozás; de már mindegy volt. Már akár hazáig is elgyalogoltunk volna. Így a vége 22 km lett, aminek a java aszfalt volt, de sötétedésre elértük a kocsit, pedig még reggel még azt terveztük, hogy mit csinálunk a tengernyi időnkkel. Ehelyett hulla fáradtan zuhantunk a sátorba, ami csak nekem köszönhetően lett fölállítva, mert a többiek azt se akarták. Előtte persze végre melegítős konzervet ettünk, de úgy mint aki már nem evett egy hete semmit (pedig az enyém kimondottan pocsék volt). A megtett táv valahol 120 km körül lett, amiből 85 km a gerincen (GPS alapján). Az Imi elbizonytalanodott a téli dologgal kapcsolatban. Én is egy kicsit visszavettem a lendületből. Nagyon jó volt! Köszönjük a hegyeknek is ezt a túrát!

     

    Makács Gábor

    (Jankuly Imre, Forgács Gábor)

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲

     


    4 hétvége, 4 teljesítménytúra

    2008. szeptember 19.

     

     

    Még júliusban döntöttem el, hogy augusztus végén teljesítem a Mályvád 55-öt, illetve rátaláltam az Ember a gáton teljesítménytúrára. Utóbbinak az 50 km-es távjával szemeztem. Azt gondoltam, hogy Hegét majd ráveszem a részvételre és milyen jó buli lesz az éjszakai gyalogtúra. Meg az egyesület képviselete is nagyon fontos ilyen rendezvényeken. Főleg azért, hogy mindenhol tudják: LÉTEZÜNK!

    Ennek előzményeként, mintegy három héttel augusztus 30-a előtt eszméltem rá, hogy nem sokára jön a megmérettetés és fizikailag még semmit nem készültem rá. Habár rendszeresen mozogtam, azért a 6 km futás más, mint 53,5 km gyaloglás. Ekkor döntöttem el, hogy a Mályvádot megelőző két hétben felkészülésként lenyomok Szeged környékén egy 30-ast, majd rákövetkező héten egy 40-est. Nézegettem a lehetséges útvonalakat és a legjobbnak a Szeged-Algyő-Szeged (30 km) távot találtam. Lemértem Google Earth segítségével, pontosan memorizáltam az útvonalat, s meghirdettem a rendezvénynaptárban. Szerencsémre akadt érdeklődő Zozi és új barátnője Edina személyében, s így nem lett annyira unalmas a gyaloglás. Kora reggel indultunk a Tisza töltésen egészen az Algyői-főcsatornáig, majd a töltésről letérve az algyői kőolaj- és földgáz telepek szervizútjain jutottunk vissza a baktói kiskertekhez. Szerencsénkre nem volt túl meleg és a közelgő vihart is megúsztuk. Bakancsban vágtam neki az útnak félve az esetleges vihartól. Mint utóbb kiderült feleslegesen. Szeged határában egy farm mellett egy nagy strucc méregetett bennünket fenyegetően, de a villanypásztor szerencsére visszatartotta. Más veszély nem igazán volt. A túra végére mindhárman elfáradtunk. Annak ellenére, hogy Dina először gyalogolt ennyit, egészen jól tűrte. Nekünk fiúknak pedig becsületből is tartani kellett benne a lelket. Hazatérve jó nagyot aludtam és másnap már szinte semmit nem éreztem az előző napi túra megterheléséből.

    Következő hét közepén már lelkileg készülődtem a 40 km-es távra. A Google Earthben elkezdtem nézegetni a környék túraútvonalait. Azt találtam ki, hogy meg kellene nézni Magyarország legalacsonyabb pontját Tiszasziget mellett. Ez kb. Újszegedről 12 km-re található. Tovább nézegetve az útvonalat Tiszaszigeten keresztül Kübekháza, Klárafalva és végül Deszk túrát terveztem meg. Deszkről még plussz 10 km lett volna a táv, s a fokozatosság elvét szem előtt tartva inkább Deszkről a buszozást választottam. Így a túra 42,5 km-esre sikerült. Ismét volt vállalkozó szellemű ember aki velem tartott. Az eheti társaim ugyanazok voltak, mint a múlthetiek. Csodálkoztam rajta, hogy ezt is bevállalják, de ugyanakkor örültem is neki, hogy nem kell megint egyedül mennem.

    Szombat reggel 8 óra körül indultunk el Újszegedről. Az időjárás most kevésbé volt kegyes hozzánk, ugyanis dög meleg volt. A Tisza töltésen indultunk el Szerbia felé, majd kb 9-10 km után letértünk róla Tiszasziget felé. A város határában egy szántóföldön elfordulva értük el Magyarország legalacsonyabb pontját, ahova a helyi önkormányzat egy emlékpontot és egy pihenőhelyet állított. Kb. 15 perces pihi után folytattuk az utunkat Tiszaszigetre, ahol már tervezgettük, hogy a következő településen (Kübekházán) megiszunk egy sört. Tiszaszigetről egy hosszú, egyenes, poros földúton caklattunk egészen a kübekházi útig. Nem szeretem a hosszú beláthatatlan egyenes szakaszokat, mert demoralizáló. Ennél a földútnál viszont még durvább volt a kübekházi út. Az elején egy-két kanyar után elértük életem talán leghosszabb egyenes szakaszát. Legalább is úgy éreztem, hogy ez a leghosszabb. Már igen csak 12 óra felé járt az idő és nagyon meleg volt. Árnyék persze nuku. Néha egy-egy autó 90km/h sebességgel elhúzott mellettünk, s csak nézve az autót azt figyeltem mikor kanyarodik el. Tudtam, hogy a kanyar után van Kübekháza, de a mellettünk haladó erdősávtól jó ideig nem láttuk a falut. Nos, az elszáguldó autókat még 3-4 perc után is egyenesen magunk előtt láttuk. Nagyon demoralizálta mindannyiunkat. Már jólesett volna egy frissítő és egy pihenő. Ezt Kübekházára terveztük, tehát alig vártuk, hogy odaérjünk. Kübekházán bedobtunk egy sört, pihiztünk 20 percet és indultunk tovább Klárafalva felé. Mondtam a többieknek, hogy ebben a szakaszban sem lesz túl sok köszönet, legjobb tudomásom szerint nyíl egyenes lesz, és hosszabb, mint a kübekházi út. Meglepődtem mikor Klárafalvára értünk, hiszen nem tűnt olyan vészesnek, mint az előző szakasz. Pedig már fáradtunk, s kb. még 10 km előttünk állt. Felsétáltunk a Maros töltésre és utunkat azon folytattuk egészen Deszkig. Talán ezen a túrán nem fáradtam el annyira, mint az elsőn. A talpam egy picit jobban fájt, ugyanis ismét bakancsban teljesítettem ezt a szakaszt, gondolva arra, hogy Mályvádon lehet rossz lesz az idő és ha bakancsot kell húzni, ne ott törje be a lábam. Igazából arra is rájöttem, hogy a hosszú távú gyaloglásban a fizikai erőnlétünkön túl mekkora szerepe van a pszichikai felkészültségnek és mit jelent a holtpont. Én csak úgy definiálnám, hogy az a pont a túrán, amikor azt kérded magadtól, hogy mi a francot keresek Én itt és milyen jó lenne most otthon.

    A harmadik megmérettetés immár a Mályvád 55 volt. Erre Hegével neveztünk, Zoziék sajna most nem vállalkoztak rá. A táv 53,5 km, s már rendkívüli módon vártam, hisz Hegével már rég találkoztam. Gyulára már pénteken átutaztam, hogy reggel korán tudjunk indulni. 53,5 km teljesítéséhez azért jócskán kell idő. Egy tornateremben aludtunk, már amennyire bírtunk. Én nem igazán aludtam túl jól, mert hol az zavart, hogy valaki még éjfélkor is beszélgetett, hol csak forgolódtam. Nyűgös éjszaka volt, nem pihentem ki magam igazán. Reggel aztán időben felkeltem, de Hegét nehéz volt kirángatni a helyéről. Hát igen! Ő fáradt volt, mivel Gyulára bicajjal érkezett és tudott volna még aludni. Végül is 7 órakor indultunk neki a túrának. Kellemes időnk volt, nem volt túl meleg, sőt az eső lába is sokáig lógott. Gyuláról Gyulavári felé vettük az irányt. Útközben egy futóhölgy sántikált visszafelé. Mosolygott, de a szeme sarkában könny csillogott. Azt mondta vigyázzunk, mert ő belelépett egy gödörbe és megrándult a csípője és így kénytelen feladni. Sajnáltuk szegényt. Gyulavárin megkaptuk az első pecsétet, egy kókuszos tekercset és már indultunk is a következő ellenőrző ponthoz. Ott is kaptunk egy újabb kókusztekercset. Hege meg is jegyezte, hogy ez egy igen jó szervezés. A nevezési díjért cserébe rengeteg dolgot fogunk kapni még. A sok kaján-pián kívül a szép tájat, a sportolás lehetőségét. Még soha nem láttuk a Mályvádi őstölgyest. Most nem is hagytuk ki. Sokan nem voltak hajlandóak kitérőt tenni azért, hogy megcsodálják, de mi vettük rá a fáradságot. Egészen a Körös töltésig gyönyörű tölgyesben róttuk a kilométereket, nem is gondoltam, hogy alföldi túrában ennyi szépség is rejlődhet. A Körös töltéstől már ismerős volt a terep. Először Városföld, majd Szanazug következett. Városföldön nagyon frankó zsíros kenyeret is kaptunk, aminek nagyon megörültünk. Innen egy lány is csatlakozott hozzánk, Cecíliának hívták és egy Kinizsi 100-as pólóban volt. Nagyon rácsodálkoztunk Hegével mikor megláttuk a pólóját. Innentől egészen jól telt a túra. Mesélt nekünk eddigi teljesítményeiről, s mi Hegével csak tátottuk a szánkat csodálkozásunkban. Hát igen… a híres Kinizsi 100. Az egy más élet. Ceci jelezte, hogy a Mályvád neki csak felkészülés az Ember a gáton teljesítménytúrára. Mondtam neki, hogy Én is tervezem az 50 km-es távot, de még várjuk ki a Mályvád végét, lehet még azt is megbánom, hogy ezen elindultam. Ceci azonban nem az 50 km-es távra gondolt, hanem a 72-esre. Ekkora ültette el a bogarat a fülembe. Ekkor kezdtem el kacérkodni a gondolattal, hogy lehet meg kellene próbálni a következő héten a 72-es távot. Mikor ez a gondolat az eszembe jutott, már el is vetettem, hisz tudtam, hogy még ezen a túrán is megpróbáltatások várnak és nem olyan egyszerű az. Szanazugon ismét pihentünk egyet, s az utat Doboz felé vettük. Elég tempósan haladtunk. Hege rám is szólt néha, hogy nem menjek annyira, mert a végére elfogy az erőnk. Dobozig szintén erdőben haladtunk, s utolértük azokat is akik 1 órával hamarabb indultak, mint mi. Ekkor már eléggé beizzadtam, főleg az ágyékomnál okozott ez problémát. Még a lábam annyira nem is fájt, de a… Doboz után Póstelek következett. Póstelek szintén ismerős terep, hisz Hegével már többször kibicajoztunk ide fősulis korunkban. Hege említette, hogy átfogunk menni egy kapun és már ott is van a várrom. Onnantól mindenhol kaput vizionáltam. Már fáradtam. Úgy éreztem, hogy eljött az első holtpontom. Nem igazán fizikai holtpontról beszélhetnék, inkább agyilag kezdett kimeríteni a gyaloglás. Kicsit untam. Nem kötötte le semmi a figyelmem. Alig vártam az ellenőrző pontot. Hegével meg sem néztük a várromot. Ceci megnézte, de Hege nem akart megállni, mert félt, hogy beáll a lába. Az utolsó ellenőrző pontnál kaptunk egy kis kólát és sütit. Pihiztünk egy jó 15 percet az utolsó roham előtt. Innen még inkább ismerős volt a terep. Tudtam, hogy csalóka látvány, ha elérjük a kiskerteket, mert onnan még messze van Gyula. A gyaloglás egyre inkább váltott át vánszorgásba. A lábunk már nagyon fájt. Cecinek meg sem kottyant. Az utolsó szakasz vége felé le is hajrázott minket, mert jöttek érte és sietni kellett. Csodálkoztunk Hegével rajta, hogy bírja. De aki a Kinizsit teljesíti…annak ez igazán nem lehet gond. A vasúton átkelve már majdnem a célegyenesbe fordultunk. Nagyon kivoltunk mindketten. Igazán szenvedtünk. Elterveztem, hogy útközben még venni kell sört. Az majd agyoncsap és tudunk majd aludni. Továbbá alig vártam, hogy lefürödhessek. Már nagyon csípett az izzadság. Már tényleg a célegyenesbe tartottunk, amikor befordultam a kocsmába, hogy vegyek sört. Hege meg sem állt. Vánszorgott tovább. Azt mondta, hogyha megáll, akkor nem fog tudni elindulni, mert beállnak az izmai. De rendes volt mert lelassított és a cél előtt bevárt. Így együtt léptünk át a célon. Ő egyből lefeküdt, Én „elszaladtam” tusolni. Nekem ez volt az egyik létkérdésem. A tusolónál találkoztam nagy teljesítménytúrázókkal. Kiderült, hogy vásárhelyiek és kérdezték, hogy megyek-e jövő héten a Gátra. Mondtam, hogy még kezdő vagyok és még nem tudom. Most nagyon nincs kedvem.

    Másnap reggel a vonaton hazafelé volt időm gondolkodni. Az elmúlt három túra tanulságából leszűrhető, hogy mindig akkor fáradok el egy túrán amikor a végéhez közel járok. Pedig a távok egyre nőttek és mindig a végén volt a legrosszabb. Ebből arra következtettem - s ezt már a futásnál is észrevettem - hogy minden agyban dől el. Mindig akkora távot bír az ember, amekkorára pszichikailag rákészül. Se többet, se kevesebbet. Ha úgy készülsz, hogy 50-et mész, akkor 45 km-nél kezdesz el szenvedni. De ha az eltervezett 50 helyett 30-nál megállsz, akkor arra gondolsz, hogy simán ment volna még. De ha csak 30-at tervezel el, akkor is szenvedni fogsz a végén. Mindig a finis, ami megdolgoztat. A gondolataid felnagyítják az esetleges fizikai fájdalmakat és tényleg szenvedésbe megy át a dolog… És akkor miért is éri meg a teljesítménytúrázás? Mert ha szerencséd van szép tájakat láthatsz és sportolhatsz. De ennél fontosabb az az érzés, ami akkor kezd el nőni benned, amikor a fizikai fájdalmak fokozatosan elmúlnak. Ezt az érzést egy mondattal így lehet leírni: ANYÁS! MEGCSINÁLTAM.

    Szintén a vonaton fogalmazódott meg bennem, hogy csak el kellene menni az Ember a gátonra is. Hege jelezte, hogy nem tud jönni, Zoziék sem voltak túl lelkesek. Még nem döntöttem el az indulás tényét, de már a 72-es távot méregettem. Tervezgettem, hogy az első három túra tanulsága után mit lenne érdemes magammal vinni, hogy érdemes végigcsinálni. Még fájt mindenem, de tudtam, hogy hét közepére ebből már mit sem fogok érezni. És arra a jó érzésre gondoltam, ami most körül ölelt. Meg van az első jelvényem! Bizonyítani akartam. Bizonyítani az egyesületi tagoknak, bizonyítani magamnak. Tudtam, hogy az öregrókák kivételével Én leszek az első, aki ekkora távot lenyom. E kettőség nagyon motiváló volt. A bizonyítás és az említett érzés.

    Hétfőn munka közben villámcsapásként megjött az elhatározás. Írtam e-mailt a CSMTSZ-nek, hogy jelentkezek a 72-es távra. Az egyesület honlapján is bejelentettem a tényt: JELENTKEZTEM! Egy picit sem inogtam meg. Soha nem gondoltam arra, hogy ez butaság lesz, és hogy inkább mégsem indulok. Inkább már arra gondoltam, hogy mit vigyek magammal.

    Pénteken bevásároltam. Íme a cuccom:

    -          3 db csoki

    -          8 db borsikafüves szalámis szendvics

    -          4 db energiaital

    -          1 db nagy tökmag

    -          1,5 liter ásványvíz

    Ezen kívül még a további dolgokat cipeltem magammal:

    -          2 pár váltás zokni

    -          1 db váltás póló

    -          1 db váltás rövid nadrág

    -          1 db pulóver

    -          fejlámpa + elemek

    -          mp4 lejátszó

     

    Szombaton rutinosan a célhoz álltam kocsival. Ez Tápé eleje az ATIKÖVIZIG ebédlője volt. Onnan tömegközlekedéssel jutottam ki a vasútállomásra. Megváltottam a jegyem és Kiskunfélegyházáig IC-vel, majd onnan kis BZMOT-tal utaztam Csongrádig. Szerencsére a kis BZMOT Félegyházán bevárt, mivel az IC késett. Köszi MÁV-START! Ideges lettem, mivel elkéstem volna a túrát, ha nem vár be a csatlakozás. Már azon gondolkodtam, hogy felhívom Hegét, hogy nézze meg van-e busz! Ha nincs akkor marad a stop! De ezekre nem volt szükség, s  végül időben odaértem! Első dolgom a nevezés volt. Kérdeztem, hogy mennyien neveztek tavaly (14-en). Később kiderült, hogy idén velem együtt csak 7-en neveztek. A rajtnál ott tobzódott egy ultramaratonista. Látásból ismerős volt, de nem igazán kérdezgettem. Még egy WC-zésre volt időm, után már szólították is a nevem és a rajtszámot kitűzve indultam!

    13:30 volt! Nagyon meleg. Bár ezt még nem igazán éreztem benn Csongrádon. Sok fa volt. Vettem egy boltban még egy üveg ásványvizet, mikor vagy hárman is megelőztek. Az első pecsét a töltés lábánál volt, odabicajozott az a bácsi, aki a nevezésnél is ott volt! Itt értem be az előző három embert. Egyikük egy idősebb 40-50 közötti fickó volt a 15 körüli lányával, a harmadik egy 30-40 közötti ember. Az idősebbik fickó a lányával Békés megyéből jött (Csabaiak), ők is voltak a Mályvádon! Volt közös téma! A Körös-torok mellett elhaladva a töltés egy nagy, hosszú, öblös kanyart vett, mely után elértünk a szentesi útig. A Tisza-hídon átkeltünk a bal partra és ott folytattuk tovább egész Szentes elejéig. A városba viszont nem kanyarodott be a töltés! Megjegyzem, hogy Csongrád és Szentes között nagyon jó minőségű kerékpár utat építettek a gáton és a távolság se ördöngös a két Csongrád megyei város között. Viszont árnyék az nem volt. Ilyen tájékban dőlhetett meg a melegrekord, bár ebből sokat nem éreztem, köszönhetően a nem szűnő szembeszélnek. Nem bántam, hogy szembeszél van. Sőt jól esett, mert frissítő hatása volt. A fiatalabbik fickó nem bírta az iramot, így Szentesnél visszanézve már nem is láttuk. Az idősebbik fickó a lányával viszont olyan irgalmas tempót ment, hogy ha megálltam inni, vagy pisilni, alig értem utol őket! Volt, hogy egy teljes órámba telt! Láttam hogy 50 méterrel előttem mennek, de nagyon nehezen tudtam utolérni őket! Megvitattuk útközben, hogy Mindszentnél megállunk pihenni. Kb. Csongrádtól 22 km-re tippeltem a mindszenti révet. Úgy is takarékoskodtam a vízzel. A gáton lévő kilométerkövekből következtethettünk arra, hogy hol is tarthatunk. Mikor már 22 km-nél jártunk, folyamatosan azt lestem, hogy hol lehet a komp. Már elfogyott a vizem. Minden kanyarra azt hittem, hogy azután lesz a komp. Minden épületre azt hittem, hogy az lesz az. Az egyik gátőrházhoz letértem és megkérdeztem, mennyire van még a rév. 5 km! – válaszolt a hölgy. Na ez szíven ütött. Kértem tőle vizet, mert már majdnem szomjam haltam. Elmértem a távot, jött egy durva holtpont! Már nagyon szívesen pihentem volna egyet. Megint elkezdett csípni az izzadság, jó lett volna leülni és enni egyet, de 5 km-rel a tervezett pihenő előtt nem akartam külön pihenni, ezért megindultam. A többiek is jöttek utánam. Már kezdett sötétedni, enyhülni a meleg, egyre árnyékosabb volt a gát. De jött a következő baj … szúnyogok! Rövidnadrágban, rövid ujjú pólóban, és edzőcipőben meneteltem, sapkámmal pedig folyamatosan hajtottam magamról a szúnyogokat! De gáz már! Szétcsíptek! Ki voltam idegileg. 1 órát szenvedtem még a kompig és nagyon boldog voltam mikor megláttam a falut és a révet. A srác és a lánya már jól elhagyott, kb. 5 percre le voltam maradva tőlük. Mikor beértem a csárdába kértem egy frissítőt, ami 3 dl ásványvíz volt. Hát a Mályvádon ennél sokkal több mindent kaptunk. Eddig kb. 30 km-t tettem meg, és még csak ez az első frissítő pont, ráadásul itt még pecsételni sem kellett. A második pecsétet Mártélyon kaptam. A 3 dl ásványvíz mellé még kértem egy korsó sört, mert az üdítőt rablóáron adták. Akkor már inkább sört iszok. Megettem 3 szendvicset, 1 csoki, 1 energia italt és 1 sört. Láttam a túratársamon, hogy nagyon szenved. Rosszul lett. A lánya azt mondta, hogy komoly a baj. Hol begörnyedve ült, hol lefeküdt. Láttam, hogy nagyon szenved, de nem hittem, hogy nem tudják folytatni. Először azt mondta leesett a cukra. De hiába evett csokit, nyomott pezsgőtablettát és gyümölcslevet, nem lett jobban! Végül a lánya kihívta a mentőket. Én még megmosdottam a WC-ben, lemostam a lábam, az ágyékom, bekentem magam Neogranormonnal és zoknit is cseréltem. Tisztára felfrissültem! Még egy pozitívum ért a csárdában! Észrevettem, hogy nálam van a Szukum! Azzal is lekentem magam, nehogy megegyenek a szúnyogok. Elköszöntem a fickótól és a leányzótól és elindultam. Olyan érzésem volt, mintha még egy kilométert sem tettem volna meg. És ezt így is terveztem. Az volt a tervem, hogy az első 22 km-en (utólag 30 lett) nem hajtok és a második szakaszt úgy kezdem meg, mintha csak akkor indulnék el nem gondolva az első megpróbáltatásra. Tényleg úgy indultam meg Mindszentről mintha mi sem történt volna eddig.

    Kicsit a lábam be volt merevedve, ezért elhatároztam futok egyet. Ekkora már az 50-es és 10 km-es távon indulók is javában elindultak a töltésen. Szépen kerülgettem őket, sokan félreálltak az utamból, volt aki szurkolt, volt aki futott velem egy darabon. Jó érzés volt. Mikor már jócskán elhagytam Mindszentet ráhagytam a futást. Szinte mindenkin túlfutottam. Kb. 3-4 km-t tehettem meg így, de már egy picit féltem attól, hogy elesek, vagy megrándul a lábam. Elővettem az MP4 lejátszóm és benyomtam a Petőfi rádiót. Jó hangulatban, de egyedül haladtam Márélyig, ahol megkaptam a túra második pecsétjét. Kaptam még egy pohár teát, valamint egy almát. Örültem ezeknek is! Jobb, mint a semmi. Lementem a strandlejárón az első nyaralóig, ahol volt egy kút! Megittam egy pezsgőtablettát, leültem egy picit és ettem még 3 zsemlét. Ezután ismét feltöltődve indultam Algyő felé. Kb. még 30 km volt hátra. Nem éreztem magam fáradtnak. Az is feldobott, hogy Zozival telefonáltunk egyet. Egyedül baktattam a bicajosok meg sorra jöttek. Egyvalamit elhibáztam. Nem vettem láthatósági mellényt. Pedig a bicajosok szempontjából jó lett volna. Ezen a szakaszon találkoztam Bozó Andrással. Ő egy 80-hoz közelítő bácsika, aki MTSZ-es Budapesten. Kicsit lelassítottam hozzá és szóba elegyedtünk. Elmesélte, hogy Pesten lakik, de nyáron leköltözik Mindszentre és rendszeresen barangol itt a környéken. Az Ember a gáton teljesítménytúra rendszeres résztvevője, s bár nem egy szélvész tempóban megy, de ő soha nem pihen. Ez igen. Mesélt a túráiról és arról is, hogy az MTSZ-nél az Országos Kéktúra Bizottság egyik vezetője és ő szokta ellenőrizni a pecséteket a füzetben. Megörültem neki, hisz egész sokáig volt közös téma. Meséltem neki az új egyesületünkről, meséltem neki, hogy magam is kéktúrázok, de még sok van hátra. Egy jó 45 perces beszélgetés után búcsút vettem tőle és egy nagyobb sebességfokozatba kapcsoltam. Kb. újabb 45 perc után találkoztam két bicajossal, akik épp pihentek egy sorompónál. Gondoltam Én is pihenek egyet. Leültem és ittam egy energia italt. Közben a bicajosok tovább léptek, de jöttek újabb gyalogosok. Egy srác és egy csaj csoporttársa az egyetemről csatlakozott hozzám. Vagyis Én csatlakoztam hozzájuk. Kiderült, hogy az SZTE-n valamilyen biológus szakra járnak és szegediek. Egész sokat dumáltam velük, szintúgy reklámoztam nekik az egyesületet. Hege is hívott közbe, hogy hol tartok, s bíztatott, hogy tartsak ki. Ezek a biztatások azért kellettek, bár még nem éreztem magam fáradtan. A jelenlegi útitársaim is elég lassan haladtak ezért otthagytam őket is. A földút betonra váltott, tudtam, hogy innen kb. 3 km az algyői ellenőrző pont. Ismét futásnak eredtem. Mikor odaértem az ellenőrző ponthoz, apró megjegyzésre lettem figyelmes: „ Úristen ez fut”! A pont ellenőr szívélyesen fogadott: „Na végre itt van már egy 72-es”. Újabb halk sugdolózás: „Atyám, 72-es és fut” Szóval ezek a mondatok jól estek. Leültem egy cseppet közéjük, ittam egy teát és zokni cseréltem az utolsó megmérettetéshez. Kb. 10 km-re tippeltem a hátralévő szakaszt, de a pontellenőr azt mondta, hogy még egy jó 20-as. Nem hittem neki, de igaza volt, hogy nem 10! Kb. 15 km volt még hátra. Egész csapat bombázó csajszi ért oda, amikor tovább indultam egyedül a hídon át, de már nem akartam több időt elpocsékolni. Egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem vártam meg őket. De ekkor már a szintidő hajtott. Vagyis, hogy minél gyorsabban túlessek a hátralévő szakaszon. Átkelve a hídon, ismét kocogásba kezdtem. Újabb hölgyeket hagytam le, s mosolyogva szóltam vissza nekik, hogy „Hajrá”! Ő pedig csak mosolygott és megköszönte és jó utat kívánt. Kocogtam. Már láttam a nagy kanyart a töltésben, s láttam, hogy senki sincs előttem. Az első között voltam. Még az 50-esek között is! Ekkor már nagyon csípett az izzadság, ezért megálltam és átcseréltem az alsómat. A szúnyogok ismét martak, de már nem érdekelt. Lusta voltam bekenni magam szukuval. Innen gyalogoltam.

    Oldalra néztem, láttam Szeged fényeit. De nem arra tartott a gát. Ugyanis Algyő után van egy hatalmas jobb ívű kanyar benne. Hamarosan lemerült az MP4 lejátszóm. Nagyon rosszul érintett. Doppingoló hatással volt rám Armin van Buuren, de sajnos innen már csak a csend és az egyedüllét vett körül. Kezdtem kizökkeni a jó kedvből, a feldobottságból és egyre jobban demoralizálódtam. Jött a túra második holtpontja. Már alig vártam, hogy végére érjek. 100 méterenként nézegettem a kilométerköveket. Atyám de rossz volt. Már a lábam is elkezdett sajogni. Gondolkodtam rajta, hogy megpihenjek-e vagy sem! Tudtam nehéz lesz újra elindulni. Tápét ekkor még nem láttam. Folyamatosan őrlődtem, hogy mitévő legyek. Vesszősnél azonban egy beton korlátnak neki támaszkodva megálltam egy percre. Ittam egy pár korty vizet, mikor hirtelen valaki rámvilágított. Egy ismerős arc volt, egy teljesítménytúrás, Szabó János, aki Mályvádon is ott volt. A legjobbkor küldte őt a mindenható, hisz elég beszédes egy fickó és szóval tartott. Elvonta a figyelmemet a fájdalmakról és már csak arra eszméltem, hogy Tápén vagyunk a buszfordulónál. Pecsételtettem és elkértem a csokim. Jeleztem Jánosnak, hogy nem állok meg az utolsó 3 km-re, mert utána tényleg rosszabb lesz. A pontellenőr hölgy is mesélte, hogy aki itt leült, az alig tudott elindulni. Végignézve az arcokon mindenki meggyötört volt. Egy csajszi a barátja vállán sírt. Később láttam, hogy taxit hívtak. De gáz! – gondoltam, s ez is arra ösztönzött, hogy nehogy a végén adjam fel! A tápéi kompnál ismét nagyon leakartam ülni, de János ismét magával rántott. Már a célegyenesben voltunk. Ismét végig beszélte ezt a szakaszt, de igazából már nem is emlékszem miket mondott. Már fejben máshol jártam. Arra gondoltam, hogy megcsináltam, hogy nagyon fáradt vagyok és hogy milyen jó lesz otthon, a puha ágyikómban. A célban döbbenten vettem tudomásul, hogy Én lettem a 2. 72-es aki célba ért. Az első az ultramaratonista volt. Sok mindneki gratulált, a vásárhelyi túrások is, akikkel még a Mályvádon a tusolónál találkoztam. Mondta a srác, hogy emlékszik rám és hogy jól nyomom. Nagyon büszke voltam magamra. Nem igazán tudtam enni. Egy tányér gulyást azért benyomtam, majd a vásárhelyi túrásokat kivittem a Rókusi vonatállomásra. Ezután irány haza!

    Szabó János rengeteget mesélt a Híd túl messze van 90-ről! WOW! Idén még lehet, hogy nem, de jövőre biztos megpróbálom. Úgy érzem, hogy egy jó bakancsban menne a dolog. „Hiszen már csak 18 km különbség van” életem eddigi legtöbbje és eme embert próbáló túra között. Rendkívül sokat köszönhettem a felkészültségemnek és úgy istenigazából csak 2 napig fájt mindenem, utána már csak jókedvvel és mosolygósan meséltem családomnak és kollégáimnak a hétvégi teljesítményem. Mindenki elismerően gratulált. Megtanultam mi a teljesítménytúra és bebizonyosodott, hogy az ember addig bírja, amíg van benne lélek. Ameddig lelkileg végig járta az útvonalat. Egy hétre rá, mikor Hegének mutattam az új jelvényem és az emléklapot, kicsúcsosodott bennem az a jó érzés, amiért az egészet érdemes csinálni.

     

    Remélem jövőre más is követ hasonló túrákra!

     

    by Fuleee

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


      Kerótúra az Északi-Középhegységben

    2008 augusztus 16-22.

     

     

    Az Adriai túra után már éppen kezdtem volna magam ráhangolni egy jó kis pihengetős hétre, amikor kiderült, hogy nem megyünk sehova. A szabimat viszont már kivettem, így valamit kezdeni kellett vele.

    Felmerült a kérdés, merre menjünk, mit csináljunk? Amíg a suliban tanultam, nem is gondoltam, mennyire értékes egyetlen szabadnap is. Így, néhány év meló után viszont már tudom, meg kell becsülni minden szabit.

    A gyalogtúra ötletét, melyet Füli egyre erősebben pártolt, azért vetettem el, mert a kéktúrák úgy az igaziak, ha a többiek is ott vannak. Így maradt a kerózás. Alföldi kéktúra Szekszárdtól Ecsegfalváig, vagy Északi-Középhegységi körtúra? A döntést azokra bíztam, akik úgy gondolták, szívesen keróznának egyet. A hegyi túra mellett szavazott Enci és Csabi is, így nem volt ellene kifogásom, hogy a réges-régen kitalált, de idő hiányában folyamatosan halogatott túrát most végre megszervezzünk.

    Terveink szerint vonattal utazunk egészen Budapestig, majd a Börzsöny-Cserhát-Mátra-Bükk-Cserehát-Zemplén vonalon végigtekerünk, végül a Nyírségen, majd a Hajdúságon át hazabiciklizünk Berettyóújfaluba.

    A vasút menetdíjáról elég rossz emlékeim voltak, így lehetett az, hogy már két éve nem vonatoztam. Emlékeztem, hogy a keróért majdnem annyit kellett fizetni régen, mint egy diákért. Nomármost ha az Adriához hasonlóan összecsomagolom a bringát a táskába, akkor a felnőtt jegy pont annyit tenne ki, mint egy diák és egy kerékpárjegy. Csabi viszont felvilágosított, hogy a MÁV nemrégiben jelentősen csökkentette a kerékpárszállítás díját a bringázás támogatása végett, így már nem is érte meg szétszedni.

    Szerencsém volt, mert idő hiányában még nem tudtam az Adriai felszerelést elpakolni, minden egyben volt (a ruha kivételével), és így pakolni sem kellett. Gyorsan átfutottam, hogy mire nincs szükség, és mi az, ami esetleg hiányzik.

    A vonatozás, ilyen hosszú kihagyás mellett igazi élmény volt. Tovább fokozta az elégedettségemet, hogy az előtérben még kerékpártartót is kialakítottak. A GPS segítségével először nyílt alkalmam arra, hogy a gyorsvonat pontos sebességét láttam: 127 km/h. Nem semmi.

    Nyilvánvalóan erre a túrára az útvonalat illetően nem sokat lehetett készülni, mindössze azt tudtam, hogy nagyjából 700 km-ből kijön a táv, és minden hegyet megmászunk. Arra azonban külön figyelmet fordítottam, hogy a Budapestről kivezető utat gondosan megtervezzem, és ahol lehet, kerékpárúton haladjunk. A számítógépen megtervezett utat a GPS gyönyörűen mutatta, nekünk csak haladni kellett a piros vonal után.

    A pesti bringautakról most sem tudok sok jót mondani. Szerencsére már visszaszorulóban van a járdára, vagy az úttestre felfestett sárgacsíkos kerékpárútépítés, bár egy-egy iskolapéldával most is volt szerencsénk találkozni.

    Rákospalotán (ahol sajnos a lakosok tényleg rákosak a szemétégetőtől) egy szupermarketben igyekeztünk feltölteni addig teljesen üres készleteinket. A rövid pihenő alatt újra szembesültünk azzal, hogy néhány betokosodott fővárosi mennyire más értelmi síkon mozog, és mennyire más dolgok foglalkoztatják. A rögtönzött utcashow-t inkább mielőbb magunk mögött hagytuk, és Fót felé vettük az irányt. A fővárosi nyüzsgés alatt megrogyó kisváros után Vácrátótra érkeztünk. Szerencsére itt már nem volt érezhető a Budapesti hatás, inkább egy nyugodt, gyönyörű Botanikus kertről híres falu fogadott bennünket. Ivóvíz vételezés céljából Csörögre is bekanyarodtunk. Amikor a GPS kirajzolta a falutérképet, már sejtettem, hogy érdekes helyre érkezünk. A többieknek viszont akkor szóltam csak, amikor a falu központjába értünk. A települést gondos mérnöki kezek rajzolták, amit valahogy úgy kell elképzelni, mint egy sakktáblát, aminek a kockái közötti vonalak jelölik az utcákat. De hogy egy kicsit még szebb legyen, az egész sakktáblára tettek egy átlós x-et. Amikor a főtérről, az x közepéről körbenéztünk, a falu minden pontját látni lehetett, mivel 8 utca itt fut össze szabályosan. Az egyforma, útvesztőhöz hasonlító utcákon megállapítottuk, hogy itt bizony nem érdemes vendégként italozni, mert sosem talál haza az ember. Vácra érve nem volt nehéz a székesegyházhoz találni, monumentális ikertornyai ugyanis már messziről integettek. A csendes téren egy kis ebédszünettel egybekötött sziesztát tartottunk, hogy újult erővel vethessük be magunkat a Dunakanyar gyönyörű völgyébe.

    Bár csak a Dunapartot szerettük volna megnézni, véletlenül rátaláltunk a Zebegényig vezető, európai szintű kerékpárútra. A Balcsi-körtúrához hasonlóan itt is hibátlan aszfalttal, gyakori táblázással találkoztunk, élmény volt rajta tekerni.

    Megosztottak a vélemények a kerékpárutakról. Én inkább azt vallom, hogy nyugati szomszédainkhoz hasonlóan érdemes megépíteni az utakat, vagyis nem fontos ragaszkodni a főút követéséhez. Jobban szeretem, ha akár kanyarogva is, de csendes, zöld területen halad az út. Ez a dunakanyari pedig éppen ilyen volt. Hidakkal, alagutakkal, közvetlen vízparttal, korzóval, nádassal tagolt, épp mint a Balatonon, vagy nyugaton. Talán ez a gyönyörű táj segített abban, hogy elterelje a gondolatainkat a szűnni nem akaró szembeszélről. Végül Szob előtt egy kicsivel elérkezettnek láttuk az időt a sátorveréshez. Az útról letérve, egy barackültetvény szomszédságában olyan bozótos erdőt találtunk, ami teljesen megfelelt az igényeknek. Mindössze az a tüskés, kiszáradt cserjés fogott ki rajtam, aminek a tüskéjét csak most, az előző mondatnál sikerült kiszedni, végre. A barackoson látszott, hogy őrzik, így meg sem fordult a fejünkben, hogy gyümölcsnapot tartsunk.

    Másnap újult erővel és önfeledten adtuk át magunkat a lejtő gyorsaságának, amikor Csabinak beugrott, hogy a teás bögrét otthagyta a táborhelyen. Második nekifutásra már több sikerrel jártunk, és az Ipoly völgyében észak felé haladva Kemencére kerekeztünk.

    Enci szavaival élve az előző napi "kis szemét emelkedők" után itt már "nagy szemét emelkedők" és lejtők jöttek, egymás után, mintha valaki csak azért építette volna erre az utat, mert nem volt saját gyerekszobája meg hullámvasútja. Az út mentén termő madárszilva íze hol szőlőre, hol őszibarackra, hol - mily meglepő - madárszilvára emlékeztetett. A gyümölcsnapot a vadalmafák, a ribizlibokrok és a kékszilva tette teljessé.

    Kemencére érvén a legtöbbünknek az erdei vasút juthat eszébe. Akinek meg mégsem, annak egy "Kemence-völgyi múzeumvasút ->" feliratú tábla segített asszociálni. A tábla mellett elhaladva nagyjából 20 méterig bírtam a kíváncsiságnak ellenállni, majd a többieket is visszafordítva begurultunk a kisvasút állomására. Szerencsénkre a vonat épp benn állt. Gyors informálódás után eldöntöttük, hogy a 250 Ft bringástól-csomagostól nem sok, ráadásul a kis vasszekér is épp jó irányba tart, és már el kellett volna indulnia.

    A szerelvényre az erdei vasút és kisvasút megnevezés közül inkább az utóbbi illik, ilyen apró jószágot még nem láttam. A sínek mindössze 60 centire vannak egymástól, a mozdony pedig olyan kicsi, hogy a mozdonyvezető jobb, ha nem visz magával táskát, mert nem férne be az apró fülkébe. A táv sem rettenetes, mindössze 3,5 km. Az élmény viszont annál nagyobb volt, főleg amikor a végén beszédbe elegyedtünk a vasutasokkal. Egy lelkes baráti kör üzemelteti az egészet, és ha valakiről kiderül, hogy a MÁV-nál mozdonyvezető, akkor (majdnem) kötelező neki levinni az egész szerelvényt utasokkal együtt, ráadásul egy darabon a mellékvágány hiányában kénytelen tolatva haladni!

    A vonatozás után következett a Börzsöny legszebb része, egy majdnem 600 méterig felkapaszkodó, majdnem autómentes szakasz. A tetőponttól kezdődött a túra legelső száguldása Diósjenőre, több mint 50 km/h-val. A faluba érve azonnal megváltozott a táj, megérkeztünk a Cserhátba! A Nógrádi vár ismerősen követett sok kilométeren át, de a figyelmemet inkább egy másik hegy, a Naszály kötötte le. Jóformán a semmiből kiemelkedő, tekintélyes méretű (625m), sokak által nem is simert hegy azonnal rabul ejtett. Tudtam, hogy egyszer még meg fogom hódítani ezt az elfeledett smaragdot.

    A nap végcélja Balassagyarmat volt. A határ menti város nyugodtan lehetne Berettyóújfalu iker-testvérvárosa, annyira hasonlítanak mind méretre, szerkezetre, de még a szépséghibái, a szupermarketek is majdnem ugyan azok. A várost elhagyva gondosan ügyeltünk arra, hogy az éjszakát ne védett területen töltsük, ha már nem muszáj. Bizonyára nem ok nélkül védenek bizonyos területeket. Így esett a választás egy friss telepítésű, homokra ültetett tölgyesre. A futóhomok úgy viselkedett, mintha puha ágyban audtunk volna, így nem volt gond a kényelemmel. Még benn, a sátorból is könnyedén csináltam magamnak homokból párnát.

    Másnap a legelső utunk Szécsényre vezetett, a híres Forgách-kastélyhoz. Elsőre azt hittük, hogy kizavarnak a kastélyparkból, de csak tájékoztatott a gondnok, hogy hétfőn sajnos a kiállítást nem látogathatjuk meg, viszont a tó környékén nagyszerű sétát tehetünk. Az ebédszünet után így is lett, csak éppen kerón gurulva. Utólag láttuk, nem is olyan kicsi az a park, megérte hát nyeregbe pattanni.

    Szokványos teendőkkel, így a bevásárlás részleteivel nem is szaporítanám a sorokat, inkább csak annyit jeleznék meg, hogy a két-háromszoros horvát árak után igazi felüdülés volt a hazai árakat látni. Nem is kellett azon gondolkozni, hogy májkrém vagy a kifli éri meg jobban.

    Az ország egyik leghíresebb helye, a Hollókői ófalu az UNESCO világörökség része. Bár engem nagyon érdekelt, Enci térde sajnos az emelkedőkkel egyre nagyobb haragban állt. A Cserehát pedig igazán bővelkedik lankákban, nem is beszélve a ránk váró Mátráról. Ráadásul Hollókő egy domb tetejére épült. Ezért megbeszéltük, hogy amíg ők hullámvasutaznak a lankákon, addig én előresietek, felmászok az ófaluba, körülnézek, majd az elágazásnál újra találkozunk.

    Igaza volt annak a turistának, aki a gyerekének ezt válaszolta: "Fiam, ide azért jön valaki kerékpárral, vagy babakocsival, mert nem normális". Az ófalu utcaköve ugyanis durván hasított sziklákból volt kirakva, amihez a macskakő igazi autópálya. Én már megszoktam a zötykölődést (a horvát óvárosokban), de az a kisgyermek szerintem is agyrázkódást kapott, akit a szülei apró kerekű babakocsiban erőltettek előre a hagyományt őrző házak között.

    Csabiékkal a megbeszélt elágazáshoz közel ugyanakkor értünk, hogy folytatva az EKG-hez hasonló útvonalat Pásztóra látogassunk.

    Első ránézésre nem volt túl megnyerő a város. A rozsdamentes acéllemezekből hegesztett, töredezett márványemelvényen álló szovjet katonai emlékmű a testvéri nemzetek sziklaszilárd barátságával állított emléket Igor hősi önfeláldozásának. Ennek árnyékában, a lehányt, konyhai ételmaradéktól szemetes padoknál inkább nem sok időt töltöttünk. A negatív véleményemet egyedül az fordította át végül pozitívba, hogy az egyik sarkon felismertem a tavaszi Mátrakék túra egyik állomását és pékségét. Innentől viszont gondolatban elindultam a lejtőn, a valóságban pedig az emelkedőn, sorra idézve a késői téli túra minden kedves pillanatát. Amennyire észre sem vettem a folyamatos emelkedőt, annyira érezte viszont Enci térde a 10 %-ot. Bár ekkor még nem gondoltam, hogy ez az utolsó nap, amikor Encivel közösen tekerünk. Fallóskútra érve jobbnak láttam, ha már többet ezen a napon nem kapaszkodunk, és kihasználva a védettség nélküli hegyoldalt sátorhely után nézek. Jó negyed órás keresgélés után egy olyan irtást találtam, ami elég távol volt mindentől, mégis jó kilátás volt az egész völgyre. A sátorverés végére igencsak éreztük, hogy a hegytetőről gyenge szél kíséretében igen hűvös levegő csorog a völgyekbe. Én a sátor és a hálózsák melegére esküdtem, amíg a többiek egy modern technikával, a mobiltelefon fülre helyezésével igyekeztek átmelegíteni keringési rendszerük központját.

    Reggel sajnos Enci lába cseppet sem javult, így kénytelen volt visszaereszkedni Pásztóra, ahonnan vonat vitte haza. Mire teljesen összekészülődtünk, arra lettünk figyelmesek, hogy Csabi egyik kereke a kígyót utánozza. A foldozás után sikerült másodjára is mindent visszapakolni a táskába, amikor az én bringám felől is az ismert hangeffektet hallottuk. A kezdeti hitetlenkedés után már gyakorlott mozdulatokkal foldoztuk meg az elszakadó defektvédő szalag miatti lyukat.

    Végre következhetett a túra legkeményebb emelkedőjének utolsó etapja, fel Galyatetőre. A Külker SC turistaháza mellett besózva magyaráztam Csabinak, hogy a látszólag kopottas ház mégis milyen jó. Néhány száz méterre nem szalasztottuk el meglátogatni a kilátót sem, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a Mátra északi oldalára. Ami ezek után következett, nehéz leírni. Hosszú-hosszú perceken, kilométereken át tartó lejtő egészen Parádig. Itt is csak azért fékeztünk, hogy a szintén ismerős boltban (szalonnasütéskor jártunk itt) beszerezzünk néhány dolgot. Ki bírna ellenállni a legfinomabb sütemény és tortaszeleteknek, ha 85 Ft-ért mérik darabját? Én háromszor sem tudtam, így egy puncs szelet, egy mignon és egy ízes tekercs került a kosárba. Ebédelőhelynek a rokoni körökben közkedvelt parádfürdői Csevice-kutat, és annak pihenőhelyét szemeltük ki. Bár szegény Csabi nem nagyon értette, hogy miért kell felmászni olyan helyre, ahol még a víz is büdös. A nap végén is azt kérdezte, hogy ugye most már kiboríthatja a vizet, amit nem akar meginni.

    A tekerős kút mellett igyekeztünk minél több erőt gyűjteni, hogy jó időben elérjük a szintén kéktúráról ismert olcsó Turistaszállást Putnokon. Áthaladtunk az egykori kényszermunkatáboráról híres Recsken, majd a siroki vár alatt. Itt északra kanyarodva különleges helyre értünk. Egerbocson, a Mátra és a Bükk találkozásánál, szelíd dombok közötti apró falvakon át haladtunk. Sosem tudtam, hogy ilyen hangulatos kis zugokat is rejt ez a két óriás. Az egész vidék pontosan úgy nézett ki, mintha egy ovis rajzolta volna: össze-vissza csíkos dombhátak, apró parasztházak, sehol egy teremtett lélek. Érdekes volt olyan kis falut látni, aminek a szomszédját egy egész ország ismeri, ennek a létezéséről viszont még a kutya sem tud.

    Bélapátfalvára érve meglepődve tapasztaltam, hogy egész szépen kiheverte a falu az egykori cementgyár lebontását. A még ma is környezetszennyező üzem ugyanis a környéken a legnagyobb foglalkoztató volt, egészen néhány évvel ezelőttig. A Bélkő jellegzetes sebei viszont már soha nem fognak begyógyulni.

    Csabi már régen szeretett volna eljutni Szilvásváradra. Terve bár megvalósult, mégsem sokat időztünk itt, hiszen a Cserehát még messze volt.

    Dédestapolcsányra érve felhívtam Norbit, hogy találja ki, hol vagyunk. Azonnal rávágta: Derestolcsva. Helyes! Évekkel ezelőtt, a legelső kéktúrán szórakoztam Levivel és Norbival, hogy találják ki, melyik településen vagyunk. Az első öt perc után már papírt kértem a kocsmárostól, újabb 15 perc próbálgatás, 65 új településnév és folyamatos röhögés után végül a Dédestapolcát már kis hibahatárral elfogadtam. A legérdekesebb név a Dermeddozsó volt, ez a mai napig viszi a prímet.

    Hamar kiderült, hogy Norbi még most sem tudta megjegyezni helyesen, ezért lett megint Derestolcsva, nem kis hangulatot teremtve még így, telefonon is. Mivel régen már bejártam ezt a részt gyalog, tudtam, hogy Upponyra is át lehet menni aszfalton. Az idő viszont telik, így kellemes meglepetés volt, hogy 4-5 éve újra leaszfaltozták az utat, így könnyedén, ekkor már sötétben haladhattunk a tó partján. Az utolsó fél órában gyakorlatilag már csak gurulni kellett.

    9 előtt néhány perckor értünk Putnokra. A mai, igen erős távot kompenzálta, hogy nem sátorban, hanem tiszta szobában alhattunk a putnoki MÁV turistaszállóban. Óriási szerencsénk volt, mivel a szállót a MÁV vezetése sok más szállóhoz hasonlóan augusztus 31-én bezárja.

    Azonnal a kétségbeesés, és a gyászos hangulat lett rajtam úrrá, mivel már korábban, az Aggteleki kéktúrán is itt szálltunk meg, és nagyon sajnáltam a helyet. Sokáig beszélgetve a gondnokkal csak még jobban megfájdult a szívem, mert láttam, hogy egy idős, velünk egyidős fiúkat nevelő hölgy gondosan végzett és megbecsült munkája hogyan szűnik meg egyik napról a másikra. A putnoki szállás egyébként arról volt híres, hogy itt volt "a világ legtágasabb" WC-je. Ugyanis egy méretes helyiség jutott neki, nem úgy, mint a Fóti centerben, ahol Csabi szerint az ember térdét érte az ajtó.

    Reggel a városban épp az augusztus 20-i ünnepség zajlott, amikor nekivágtunk a Cserehát ismerős lankáinak. Keleméren felemás emlékek sejlettek föl, amikor megláttam a Tompa Mihály emlékmúzeumot. Ide ugyanis csak akkor érdemes betérni, ha van három szabad órád hittant tanulni. Aki kíváncsi, tegyen csak egy próbát!

    Kelemértől Zádorfalván át egészen Szalonnáig déjá vu érzése lehet az embernek, de nem csak annak, aki már járt itt. Az első emelkedő ugyanis pont olyan, mint a második, a harmadik, egészen a hetedikig. A Cserháton - ahogy azt a legutóbbi kéktúrán már tapasztaltuk - nagyjából észak-déli irányú dombvonulatokkal találkozunk, amit az út keresztbe szel át. Így minden domb előtt jön egy bal kanyar, majd hajtűvel visszakanyarodik a domb derekára, végül egyenesen átszeli a tetőt, és jön a száguldás a túlsó völgyben található faluba, ahonnan kezdődik az egész előröl. Bár hosszú távon fárasztó, nekem mégis az ilyen rész tetszett legjobban az egész túrából. Szerintem a Cserehát úgy jött létre, hogy amikor a teremtő már elfáradt a két nagy hegy megformázásával, elterített egy kis földet, végiggereblyézte a fésűjével, majd hanyagul belemarkolt a házikós zacskóba is, és széthintette, így azok a völgyek mélyére gurultak.

    Szalonnán nem álltunk meg szalonnázni, inkább tovább tekertünk a tó mellett. Itt azonban olyan teltházas, dagonyázós, nem napbarnított buli volt, hogy megint mentünk, mint a meszes, amíg meg nem láttuk a következő településtáblát: "Meszes". Az ebédszünetet az ünnepre fittyet hányó, és nyitva tartó vegyesbolt jégkrémével egészítettük ki. A következő falu Rakacaszend volt, ahol egy hónapja a kéktúrán Dóra kocsmájában söröztünk. Akkor viszont a falut egyik irányból sem közúton értük el, így a képzeletbeli térképemen a levegőben lógott a település. A falut keresztezve azonnal megtaláltam a puzzle hiányzó darabkájának helyét a fejbéli Magyarország térképen. Dórához viszont nem néztünk be, mert a kocsma zárva volt, és tudtuk, hogy legalább negyed óra, amíg előkerítjük a szemközti utcából.

    Rakacáig elképesztően gyönyörű táj kísért. A korábbi dombokat felváltották a szűk, patakkal, erdővel tagolt völgyek, mészkősziklák. A két falu alig van egy-két kilométerre egymástól, az út viszont olyan kanyargós, hogy legalább kétszer, ha nem háromszor akkora távot kell leküzdeni rajta.

    Büttösnél csak egy lehetőség volt, hogy Szemerére érjünk, mégpedig ha felmegyünk egészen a szlovákokig, majd egy darabig a határt követve visszakanyarodunk délre. Azonban még mielőtt elértük volna Szemerét, jobbnak láttuk, ha sátorhelyet keresünk. Így esett a választás egy vadászles melletti, bokrokkal határolt füves területre, ahol később rájöttünk, hogy itt az országban a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó vérszívók száma.

    Csabi amúgy is hadilábon áll a rovarokkal. Délelőtt egy méh csípte meg, amolyan emlékeztető oltásként a két héttel korábbi dupla csípésre. Ettől annak rendje és módja szerint szép piros színt kapott a nyirokere, amitől ugyan nem rettentünk meg, de tudtuk, nem gyerekjáték. Erre jött az esti, gondosan megszervezett szúnyogtámadás, ahol a kis kegyetlenek már nem is csíptek, hanem tömegével haraptak! Itt egy bivakolás felért volna egy öngyilkossággal, vagy egy fakír show-val.

    Reggel aztán megbeszéltük az útitervet, hogy Csabi is hazaérjen úgy, ahogy ígérte. Előbb leereszkedtünk Szemerére, ahol ízelítőt kaptunk abból, hogy a hetvenes években milyen volt a Csillag-Csemegés, fehérköpenyes, SZTK szemüveges, körbepult mögül kiszolgálós vásárlás, majd Vizsolyra mentünk.

    Innen Csabi eltekert Szerencsre, ahol vonatra szállt, majd Debrecenben újra drótszamárra ülve tért haza.

    Eközben én szokattam magam a gondolathoz, hogy Fónyon most fogom megmászni a legdurvább emelkedőt az egész túrán. De minden erőfeszítést megér a Zemplén, mivel a kedvenc hegyem.

    A szintvonalak nem csaltak, tényleg becsületére váljon annak, aki Fónyból Regécre teker. A váratlan jutalom azonban nem maradt el, egy olyan profi kerós univerzális bicskát találtam az úton, amin a létező összes javításhoz van szerszám.

    Regéctől már nem is figyeltem a szintet, így teljesen meglepett, hogy hosszú perceken át csak ereszkednem kellett, egészen Újhutáig. Itt a biztonság kedvéért megkérdeztem egy helybelit, hogy jó úton tartok-e Kőkapu felé, aki csak biztatott, hogy kövessem a jó utat.

    A sorompóval elzárt terület régen is le volt aszfaltozva, most viszont kerékpárút méretű, teljesen hibátlan burkolat kísért végig. A nyeregig is fantasztikus volt a táj, ami utána fogadott, az viszont páratlan volt. Igazi, hűs leheletű, barna erdőben száguldottam, végig több mint 50-nel. Eddig még sosem tudtam ilyen mélyen tekerni a hamisítatlan hegyi erdők szívében. Az erdészeti út Kőkapu mellett egy kilométerrel "tett ki" a közútra, nem volt hát kérdéses, hogy feltekerek-e a vadászkastélyig. A Károlyi-rezidencia tövében egy mézeskalácsboltra lettem figyelmes. A kötelező ingyenes kóstoló után illendőségből "finom"-mal jellemeztem az amúgy is finom sütit a kérdően rám néző boltos lánynak. Ő viszont csak erre várt, és azonnal rávágta a helyes választ: "nem finom". Egy hónapig tömte magába a mézest, a végén meg megcsömörlött tőle. Most meg már rá se tud nézni.

    A pálházai Tölgyfa vendéglőben viszont nem csak finom, de még olcsó is volt a diós metélt. Egy korábbi rossz emlékem miatt kisebb fenntartásokkal kértem mellé a fél liter rostost. Történt ugyanis már jó tíz éve, hogy osztálykiránduláson a Hanyi Istók Turistaházban voltunk. Amikor pedig elterjedt, hogy a közelben van egy vendéglátó hely, úgy indult neki a 40 fős osztály egy emberként a presszónak, mint a texasi tehénpásztorok a mulatónak az 1933-as szesztilalom eltörlésekor.

    Egyetlen ember voltam a csapatban, aki rostossal kívánta átbulizni az éjszakát. Arra azonban nem gondoltam, hogy itt sem ez a legjobban fogyó ital, és meglepődve tapasztaltam, hogy a pohárban egy döglött légy úszkál. Élve fogyasztói jogommal visszavittem a pulthoz a poharat, ismertetve a tényállást. Ott viszont olyan rutinossággal szűrte le egy teaszűrővel a pultos nő egy másik pohárba a löttyöt, majd tette vissza elém, hogy a meglepetéstől még meg is köszöntem, majd a szóból kifogyva visszasomfordáltam a többiekhez.

    Most viszont vagy fejlődött egy kicsit az étterem, vagy minden rostost leszűrnek kiszolgálás előtt, mert csak növényi eredetűt találtam benne.

    Széphalmon már a Kazincy-mauzóleumot kerestem a tekintetemmel, amikor a másik oldalon egy bringaútra lettem figyelmes. Ezen még a főútnál is nagyobb tempót lehetett diktálni, így csakhamar Sátoraljaújhelyre értem. Búcsút intve a Zemplénnek a pácini Bodrog Múzeumnál gyűjtöttem egy kis erőt, majd Kisvárdán át Vásárosnamény felé vettem az irányt. Naményban már várt Norbi, rég látott Adria-felfedező barátom. A sátras alvás ellen sem volt kifogásom, viszont mondta, hogy nyugodtan kimehetünk Vitkára, hely van bőven, és még egy kis sörözés is belefér.

    Így egész későig beszélgettünk, mintha már hónapok óta nem láttuk volna egymást. Úgy kellett agyon csapni magam, viszont még ott volt egy közel 160 km-es táv, a Levivel keresztbe-kasul bejárt Vásárosnamény-Berettyóújfalu szakasz. Délelőtt megköszönve minden földi jót útnak indultam, hogy teljesítsem a túra utolsó részét is. Ilken át Rohodra bicikliztem, hogy a nyírkék megszokott útvonalán Nyírbátorba kerekezzek.

    Korábban már minden variációt bejártunk a két város között, így leltünk a Piricse-Fülöp falvakon átvezető, szinte végig erdőben haladó változatra. Most is ehhez volt kedvem, így a román határ szomszédságában, szinte forgalommentes úton értem el Vámospércsen át Létavértest, majd Pocsajt. Két dolog maradt meg bennem, mind a kettő az út minőségével kapcsolatos. Az egyik, hogy a megyehatárt átlépve azonnal szembetűnik az út rosszabb állapota. Ami viszont kicsit felháborító, mégis szórakoztató bizonyos szinten, hogy a kátyús utat kilométerenként táblával jelzik, mindkét irányba. Amint az 1 km letelt, jön az újabb tábla, ami újabb 1 km-es rossz utat jelöl, ahol ott az új tábla, mindez mind a két irányban. Végig azon törtem a fejem, hogy most a főnököt, vagy a közlekedőket nem akarják felidegesíteni a "kátyús út 15 km-en át" táblával. Vagy nem is gyártanak ilyet.

    Esztáron aztán rátaláltam egy kiváló cukrászdára, ahol a maradék 22 km-re is feltankoltam sütivel. Végül fél hétkor, 780 km-rel a hátam mögött véget ért a túra.

     

    Statisztika:

  • Táv: 780 km
  • Defekt: 2
  • Esés: 0
  • Max sebesség: 68 km/h
  • Legnagyobb magasság: Galyatető 950m
  • Terep: 4 hegy, 2 dombság, 1 homokhát, 1 síkság
  • Táv: 780 km
  •  

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


      Üröm az örömben, újjászületés a halálközelben

    2008. július 31.

     

    Ma délután, inkább estefelé járt már az idő, amikor kimentem a Berettyóra egyet kajakozni, mivel sebes folyású folyón még eddig nem próbáltam az evezést a matt fekete kajakommal. Az áradásról nem is beszélve!

    Igen szokatlan volt látni az árterület felöl beérve a meder szélébe, a sodrásba, hogy a kajak nem azt csinálja, amit állóvízen én megszoktam. Bár Balogh Tomi barátom mondta is, hogy nagyon vigyázzak, mert a sodrás igen különleges a Berettyón, amit tapasztaltam is. Na meg azt, hogy folyton változik az iránya. Ettől megy összevissza, irányíthatatlanul.

    Hegymenetben próbáltam először, ez az árral szembeni verziót takarja. Nem igazán vehettem le a szemem a folyó közepéről az irány tartása végett, hogy nézelődjek. Egy szűk akadályhoz érve azt hittem át tudok siklani közötte, bár ott még nagyobb sodrással találkozva a szűk hely miatt már evezni sem lehetett. Így  először jobbra, majd balra csapta a csónak orrát az itt sebesebben folyó Berettyó, és a behajló fa alá akarta gyűrni a csónakom, velem együtt. Ekkor isteni segítséggel és hidegvérrel a bokortól eltolva magam az evezővel a sodrás völgymenetnek állított, és csak húzni kellett az irány helyes beállítására kettőt az evezőmmel. A sikeres megmenekülésemben és az adrenalinszintem emelkedésérnek köszönhetően egy gyors sprintel el is hagytam a veszélyes zónát.

    Tanulván az esetből nagyon óvatosnak kel lennie, aki ilyen helyre merészkedik főleg egyedül. Bár ez nálam nem jelenti azt, hogy többet nem megyek bele a Berettyóba kajakkal. Jó kis tapasztalat volt ez számomra az egyszer biztos.

     

    Peti

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Aggtelektől "Laoszig", avagy voltunk barlangban is!

    2008. július 4-8.

     

     

    "Ez most egy kicsit más lesz, fiúkák!" - ezzel a címszóval indultunk neki a közel négy napos sátrazós, vadkempingezős, teljesítményhajhászós túránkra. Jelentem, hogy a túra összes alapelvének eleget tettünk. Sőt még egy kicsit túl is léptük ezeket, viszont mindenki nevében mondhatom, hogy megérte. Életem talán egyik legjobb túrája volt, s úgy láttam a többieknek is tetszett. Két tájegységen haladtunk keresztül, s olyan változatos tájat, amely utunkat jellemezte, még nem igazán láttam sehol. Ez adta az egésznek a varázsát, s ez tette igazán fantasztikussá ezt a fél hetet.

    Pénteken kora délután indultunk Zozival Berettyóújfaluba, hogy összeszedjük Hegét. Apró megállók után 20:30-ra Miskolcra értünk, ahol Anita is csatlakozott hozzánk. Innen még kb. 1 órás út várt ránk, s lassan nézelődhettünk a kocsiból, hogy hol kellene letérni az útról, és hol kellene sátrat verni. Természetesen a sok szekérút egyik sem tűnt vonzónak, hisz közben már besötétedett, és ezek a dűlők autóval nehezen járhatók. Egyet azonban nagy nehezen csak találtunk, amin haladtunk 50 métert és letáboroztunk. Persze ez a pici út V-alakban ágazott le a főútról, így hiába haladtunk kb. 50 métert, mindössze 20-30 méterre voltunk a főúttól. Reggel 4-5 óra felé, amikor az első kamionok és vonatok elhaladtak, olyan érzés volt, mintha csak a sátrak között robognának el. Hatkor mikor felkeltem, s kinéztem a sátorból röhögés lett rajtam úrrá. Többiek kérdezték is, hogy mi ilyen humoros, s csak annyit válaszoltam nekik, hogy nézzék meg ők is.

    Ők is nevettek. A 27-es főúton közlekedők akár integethettek is volna a sátrunknak. Simán látszott. Biztos azt hitték, hogy új biotechnológiai kutató állomás települt ki az Aggteleki Nemzeti Park határára, vagy lehet azt hitték, hogy UFO zuhanhatott le és mi biztosan a NASA vagyunk. Talán ezért nem háborgattak bennünket.

    Az ébredezés után rohamtempóban próbáltuk összerakni a cuccunkat, hisz innen még kb. 10-15 km-t kellett autóznunk, hogy Jósvafőre érjünk. Még nem is reggeliztünk, sőt még Jósvafőről át is kellett gyalogolnunk Aggtelekre, hisz a barlangi túra onnan indult. Magyarán elég szűkös volt az időkeretünk, ezért mikor Jósvafőre értünk, csak gyors pakolásztunk egyet és már lépkedtünk is Aggtelek felé a kéken. Viszonylag gyorsan, kb. 1 óra alatt átértünk, s nem késtük le a túrát. Viszont az evésről lemondhattunk. Kb. még 7 órára. Ugyanis ennyi ideig voltunk lenn a Baradla-barlangban. Lenn természetesen hűvös volt, s nagyon friss levegő.

    Az elején még annyira nem volt semmi érdekes (főleg, hogy ezen a részén a Barlangnak már mindannyian jártunk), viszont amikor elértünk a zseblámpás részhez, az már kezdett érdekesebbnek tűnni. A barlang szenzációs része a Retek-ág volt. Ez kb. félúton található Aggtelek és Jósvafő között. Nos, ezt tényleg nem érdemes kihagyni, mivel innen egy kicsit kalandosabb volt az út. Helyenként mély vízben gázoltunk, omladékokat másztunk, esetenként pedig szinte kúsztunk.

    A KÉPZŐDMÉNYEK egyre gyönyörűbbek és érdekesebbek voltak. Számtalan különböző fantázianévvel ellátott, különböző formájú és méretű cseppkővel találkozhattunk, melynek kiteljesedése a „Csodák terme” volt. Ez a terem szinte zsúfolt volt a cseppkövektől, szinte minden fajta képződmény megtalálható volt itt, s többek között itt ismerkedtünk meg a retek alakú cseppkövekkel is. Ez a terem valóban a barlang legszebb terme, mely egyszerűen leírhatatlan. Mindenképpen látni kell! Kb. 2 órát töltöttünk a Retek ágban, melyet újabb 2 órás séta követett. Jósvafő felé haladva a cseppkövek egyre fehérebbek, egyre színesebbek és egyre kevésbé szennyezettek. A barlang legmagasabb álló cseppköve is itt található, mely mintegy 19 méter magas. Innen már csak minimális séta az "Óriások terme", ahol két komoly zenei számot is meghallgatunk. Tényleg jó volt az akusztikája, bár Én egy Tiesto-t jobban el tudtam volna képzelni. Őszintén bevallva nekem jobban tetszett a barlang jósvafői része. Egy kicsit sajnáltam, hogy a végére értünk, de talán 7 óra barlangászás elég volt. Ennyi ideig kellett ugyanis tartogatnunk, illetve már eléggé éhesek voltunk mindannyian.

    Mikor kiléptünk a barlangból, boldogan konstatáltuk, hogy épp egy esküvő zajlik a barlang melletti hotelben. Sok kifrancolt fickó és nő szaladgált föl, s alá. A csajokat stírőltük, s közben azon elmélkedtünk, hogyan kérjünk egy kis kaját. De sajna nem volt annyi bátorságunk, hogy mocskosan odapofátlankodjunk egy kis hamiért, úgyhogy maradt a jó öreg konzerv. Az is nagyon jól esett. Főleg, hogy mindannyian éhesek voltunk. Megmosakodtunk a barlang melletti kis kerti csapnál, összepakoltuk, s indultunk tovább a kéken. Amikor felvettem a túrazsákom, azt hittem, hogy ezt így nem fogom bírni. Alig volt egyébként kb. 20-25 kg-os, de még szokatlan volt ekkora súly a hátamon. Főleg, hogy rögtön emelkedővel kezdődött. Azt hittem meghalok. Nem győztem kipihegni magam mire a tetejére értünk. Erre napra még egy 15-öst kellett volna mennünk, de ebben egyre kevésbé reménykedtünk. Lassan sötétedett és biztonságos tábort kellett keresnünk. Ezért úgy döntöttünk, hogy még Szelecepuszta előtt letáborozunk. Ez természetesen csúszást eredményezett másnapra. A kékről letérve egy alacsonyabb csúcsra kapaszkodtunk fel, ahol gondosan megválasztva helyünket, egy jól elterülő fa (inkább cserje) alá vertük fel a sátrat. Nem is sejtvén, hogy a közelben MACIK ólálkodnak. Ezt már csak itthon hallottam édesanyámtól, aki a hírekben látta, hogy egy anyamedve és egy bocs nyomát vélték felfedezni az Aggteleki-karsztban. Még poénkodtunk is Zozival, hogy mindjárt ránk ront egy maci. Állítólag az anyamedve, ha boccsal van, gondolkodás nélkül támad. Szóval minden esetben jobb az óvatosság és lehet nem lett volna olyan vicces, ha a bozótban meglepjük egymást. Mi és a Maci! Hajnalban egy bölömbika csodálatos énekére keltem. Anita nyaggatott, hogy keljünk, de mi még álmosak voltunk és rámordultunk, hogy aludjon és ne nyavalyogjon. Pedig ő csak a vonatáért aggódott, hisz ő vasárnap már elhagyott minket a munkáért. Vagyis azért mert szegénynek nem igazán volt több szabija!

    Kb. 9-kor keltünk, s egy kis pakolászás után indultunk Szelecepuszta felé. Kb. 2-3 km-re volt tőlünk. A táj egyik legszebb helye. Ahogy kiértünk az erdőből, egy hatalmas mező tárult lábunk elé; a száraz fű, a zöld hegyek között sárgállott. Szinte lüktetett a meleg, s már alig vártuk, hogy végre a turistaszállóhoz érjünk, ahol vizet tudunk magunkhoz vételezni, valamint végre tudunk reggelizni és tisztálkodni. Jól be is kajáltunk. Próbáltam egy kicsit kipucolni a táskát, hogy könnyebb legyen, ezért a 2 liter tejet lezúztuk. Hege még vadepret is talált (némi kullanccsal egyetemben), s tényleg sokkal finomabb volt, mint az eredeti földieper. Kaja után ismét neki veselkedtünk. Innen már nem volt messze Derenk, a romközség, ahol megszereztük a túra másik pecsétét. Időközben már elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan hidaljuk át azt a problémát, hogy Anita nem éri el a vonatát. Egy módja volt ennek, ha Anita 3-4 km-re innen leszakad tőlünk és a piros jelzésen rövidítve lemegy Bódvaszilasra. Mint később kiderült elérte a vonatot, de az IC jegye elúszott. Anita utólagos elmesélése alapján, mikor egyedül baktatott a piroson, összefutott egy vaddisznóval. Szegény Anita megijedt nagyon. A malac is meghökkent, de ő túlságosan nem foglalkozott Anitával. Így Anita sarkon fordulva folytatta útját és minél gyorsabban inalt tovább, nehogy a malac meggondolja magát és rátámadjon.

    Zozi, Hege és jómagam innentől kezdve hárman folytattuk utunkat. Kb. félóra múlva elértük Szádvárt. A túra egyik legszebb pontja a lerombolt várrom. Egy igen meredek hegy tetején terült el, falai már nem éppen összefüggőek, s a növényzet is benőtte. Elrejtve túrazsákjainkat indultunk fel a hegyre. A tetőről nagyszerű kilátás nyílt az Aggteleki-karsztra, a Cserehátra és a szomszédos Szlovákia hegyeire. Még egy geoládát is találtunk itt, melynek jelszavát feljegyezve indultunk tovább a Szabó-Pallag erdészház felé. Igazából nem nagyon értettem, miért megy fel a kék arra a hegyre, ahol az erdészház van, viszonylag nagy kerülővel. Ugyanis az erdőn kívül nem igazán volt látni való. Talán a sok barlang, ami ezen a szakaszon van. Itt található a Meteor barlang is, valamint egy-két zsomboly barlangot is láttunk. Az erdészháznál míg pecsételtünk, s pihegtünk egyet, ismét egy csomó kullancs ment belénk, úgyhogy gyorsan kikapkodtuk egymásból. Sajnos a rendes gumipecsétet ellopta valaki, és elég szemetes volt az erdészház. Nem éppen egy turistacsalogató látványosság. Innen már nem volt messze Bódvaszilas. A település több szempontból is fontos állomása volt túránknak. Egyrészt elhatároztuk, hogy lenn a településen megmosdunk valahogy, a másik, hogy iszunk egy sört. Előbb a második sikerült, melyet egy újabb elhatározás követett. Azt, hogy iszunk még egy sört. Két dobozos elég volt ahhoz, hogy innen már mosolygósan folytatódjon a túra. Bódvarákó felé haladtunk és mivel nem találtunk mosdási alkalmatosságot, fejünkbe vettük, hogy a Bódva patakban fürdünk meg. Hamar oda is értünk, s csak úgy dobáltuk le magunkról a ruhát és csúsztunk bele a patakba. Kb. olyan 18 C-os volt, s még a közepén is csak combig ért. Még a zacsi is szárazon maradt. Jól megmosdottunk, ami egy picit ki is józanított bennünket. Felfrissültünk és egy picit komfortosabban éreztük magunkat. Zozi csak ekkor itta meg a második sörét. Tehát ő később rúgott be. Innen már természetesen láttuk a falut, s a mögötte tornyosuló hegyeket. Szemesztünk is velük, hisz tudtuk, hogy ott fogunk majd éjszakázni. Terveink szerint ezen a részen túl kellett volna haladni, de már eleve volt egy kis lemaradásunk, s ezen a napon is összeszedtünk egy picit.

    Bódvarákóra érve a helyi öregek kérdezés nélkül mutatták, hogy hol találjuk a pecsétet. Érdeklődtek, hogy merről is jöttünk és hova megyünk. Igazi falu, a kis maga falusi hangulatával. Csodálatos lenne ott élni. Ha persze lenne miből megélni. A települést már szürkületben hagytuk el. Lassan szemezni kellett a körülöttünk lévő hegyekkel, melyiken éjszakázzunk vajon. Egy elágazásnál sajnos letértünk a kékről, s rossz irányba indultunk. Gondoltuk nem is baj, mivel a GPS a közelben egy lejtőpihenőt jelzett, ahol talán elég vízszintes a terep ahhoz, hogy sátrat állítsunk. Neki vágtunk a nagy hatalmas emelkedőnek letérve az útról és kb. 10 perces kapaszkodás után megtaláltuk a lejtőpihenőt. Szomorúan konstatáltuk, hogy egy szekérút vezetett végig rajta, a fákon erdész jelzések. Nem éppen alkalmas táborozásra, hisz erre valószínűleg emberek szoktak közlekedni. Az aljnövényzet viszont arról árulkodott, hogy erre bizony rég jártak. Nem sok választásunk maradt, itt vertünk sátrat. Még levertem egy konzervkaját aztán aludni próbáltam. Ment is egy darabig, aztán éjszaka váratlanul felébredtem. Ránéztem a telefonomra és meglepődtem, hogy még csak éjszaka 1:30 van. Innentől kb 1 órámba tartott, mire újból sikerült elaludni. Forgolódtam nem találtam a helyem. Síri csend volt. És mily rémisztő, amikor hol egy bölömbika, hol egy vadállat csörtetése ijesztett meg. Alig vártam, hogy elaludjak és ne halljam az éjszakai erdő kísérteties zörejeit. Miután azonban hozzászoktam ezekhez a hangokhoz, méla nyugalom lett úrrá rajtam. Elaludtam!

    Másnap reggel kb. hétkor keltünk. Ismét nem reggeliztünk, ugyanis úgy terveztük, hogy majd Tornabarakonyban fogunk. Kényelmesen leülünk egy padra és ott nyugisan elfogyasztottuk az ennivalót. Kb. 2 óra alatt értünk Tornabarakonyba. Egy pici kis zsákfalu volt. Az előzetes utána járásom szerint 75 állandó lakosa van és nagyon nyugis. Annyira nyugis volt, hogy kb. 2 órára mi is lepunnyadtunk. Pihiztünk és élveztük a csendet. Kajáltunk és vártuk a postást. Ugyanis a ház teraszán, ahol a bélyegző is volt, némi apróért képeslapot vehettünk. Amolyan becsületkasszás buisness keretei között. A képeslapot, amelyet édesanyámnak küldtem, egy mobilpostás vitte el. Jópofa dallamot játszott a Skoda, s meg is kértük a nénit, hogy hagy vegyük fel videóra a csodás muzsikát. Mosolyogott és bekapcsolta.

    Egy kis kullancsszemezgetés után, nem kis unszolásra indultunk Rakacaszend felé. Innentől már a hamisítatlan igazi csereháti dombokon át vezetett utunk. Leginkább mezők és erdők között haladtunk, s nem sok árnyék jutott nekünk. Rakacaszendre érve a kocsma felé vettük az irányt. Odaérve viszont szomorúan vettük tudomásul, hogy nincs nyitva. Az utcákon nem sokan mászkáltak és tényleg minden be volt zárva. A kocsma lépcsőjén üldögélve azon elmélkedtünk, hogy igazoljuk ott jártunkat. A Kék-túra fórumon olvastam, hogy a templomban általában sikerrel járnak a turisták pecsétügyileg. Mielőtt azonban a templom felé indultunk volna egy helyi közben járásával sikerült a kocsmát kinyittatni. Ugyanis a kocsmárosnő kb. 100 méterre lakott innen. Elbattyogtam hozzá és bekiabáltam, hogy: "DÓRA!"Dóra anyukája, egy idős néni jött ki az udvarra. Megnyugtatott, hogy rögtön szól a lányának és jön oda a kocsmához. Miközben a sörünket kortyolva beszélgettünk vele, kiderült, hogy ő egy igazán aktív helyi, hisz több vállalkozása is van, több dologgal is buisnessel. Többek között itt van neki a kocsma, de foglalkozik gombafelvásárlással. A helyiek kinn az erdőben gyűjtik, ő megveszi tőlük és tovább adja nagyobb cégeknek, akikkel szerződésben áll. Hegének igazán feküdt ez a terep, ugyanis ő is konyít valamennyit a gombászáshoz. Dóra többek között arról is mesélt, hogy nagyon szegény a környék. Nincs munka és szerencsések vagyunk, hogy nekünk van munkahelyünk. Összességében jó volt néhány szót váltani vele. Egy kis kóstolót kaptunk a helyi életről.

    Rakacaszend után Felsővadász volt a következő állomás. Ez egy jó hosszú, majdnem 16 km-es szakasz. Egyre csak fáradtunk, sőt a túra első fájdalmai is kezdtek kijönni rajtunk. A sár miatt bakancsba kényszerült lábam egyre jobban sajgott, Zozinak a térde és bokája is rakoncátlankodott, Hegének a válla fájt nagyon. Ettől függetlenül jókedvűen és erős tempóban haladtunk. Azonban sejtettük, hogy Felsővadászig valószínűleg nem jutunk el, mert ránk fog sötétedni. Irota előtt egy nagy napraforgótábla közepén ereszkedtünk le a környező dombokról. Irota nem pecsételőhely. Itt csak úgy áthalad a kék.

    Hál Istennek, ugyanis ebben a piciny községben van egy nagyszerű vendégház. Megálltunk, hogy megkérdezzük letusolhatnánk-e, valamint tippet szerettünk volna kérni, hogy hol tudunk kenyeret beszerezni. Hege egyezkedett a gondnoknővel. Mint kiderült van lehetőség kempingezni az udvaron, ennek díja 800 Ft (600 Ft volt kiírva, de a gondnoknő állítása szerint azok tavalyi árak). A kultúrált környezet, a csend és a tusolási lehetőség figyelembevételével megérte ez az ár. Sőt a gondnoknő még a saját kenyerét is eladta nekünk beszerzési áron. Volt még egy nyomós érvünk, ami a maradásra ösztökélt bennünket. A vihar. Mely egyre csak jött és dörgött és villámlott. Aznap éjszaka hatalmas zivatar volt. Utólag édesanyámtól hallottam, hogy Edelényben (Irotától alig 20 km-re) milliós károkat okozott a vihar. Hát talán jobban jártunk, hogy maradtunk. Bár olyan hátrányt szedtünk össze, amely kérdésessé tette a túra sikeres befejezését. Zozi egyáltalán nem hitt a teljesítésben, titkon Én még reménykedtem, Hege pedig biztos volt benne, hogy végigérünk. Kb. 30 km volt még hátra az utolsó napra, úgyhogy 14 órára Encsen kellett lennünk.

    Nehezen aludtam el, mert nagyon dörgött az ég, de talán az összes éjszaka közül ezen az egyen aludtam a legjobb ízűt. Hajnalban kilestem a sátorból. Még esett. Csepegett. Viszont már nem dörgött, nem villámlott. A többiek is felkeltek. Wc, kaja, mosdás, pakolás. Kb. 2 óránkba telt. Amilyen lassan indult a nap, olyan gyorsan folytatódott. Kb. reggel 7:15-kor indultunk el a kempingből. A fájdalmaink egy picit csillapodtak, de nem múltak. Tudtuk, hogy ez a nap LAOSZ LESZ! Nagyon nagyot kellett mennünk. S a tempóban nem is volt hiány. Róttuk rendesen a kilométereket. Az átlag 5 km/h volt. Hege el sem akarta hinni, hogy ennyire tartjuk a megbeszélt szintidőket. Persze azért volt némi csúszás, de nagyjából a terv szerint meneteltünk. A túra ezen szakaszán viszonylag sűrűn pecsételtünk. Sok pici település került utunkba. Általában romák lakta települések voltak, de atrocitás sehol sem ért bennünket. Nem bántják a turistákat.

    Felsővadász első utcájára beérve egy sor romák lakta ház fogadott minket. Illetve a bennünket jól megugató korcs kutyáik. Igaz volt rájuk a mondás, hogy "a tanyasi kutya ugat, de nem harap". Ahogy ereszkedtünk le a sárban Hege hirtelen megcsúszott, s a kutyák úgy megijedtek, hogy eliszkoltak. Persze továbbra is ugattak, s a gazdájuk ránk is szólt, hogy ne dobáljuk a kutyákat, mert annál rosszabb lesz. De mi nem dobáltuk az ebeket, csak Hege botlásától ijedtek meg. Nagyot nevettünk ezen. Azon kevésbé mosolyogtunk, hogy lenn az utcán egy jó nagy csoport kétes fazon tobzódott, s egy picit féltünk attól, hogy a kutyák miatt konfliktusba keveredünk, ezért amilyen gyorsan lehet tovább siettünk. A településen megtekintettünk egy olyan Rákóczi-kastélyt, amiben általános iskola működött. Én is szívesen jártam volna hasonló környezetben iskolába, mint a környékbeli gyerekek járhatnak. Felsővadász relatíve nagyobb település volt, még boltjuk is akadt. Sőt! Nyitva is volt. Bár a kiszolgálás vajmi lassú. Pedig sietnünk kellett volna. Többé-kevésbé azért időben voltunk, de egy percet sem szabadott csúszni. A település utáni dombról visszanézve, már elég távolinak tűntek az Aggteleki-karszt csúcsai. Innen csodálkoztunk rá először, hogy milyen messziről is indultunk, és milyen messze van még a Zemplén. A következő község Abaújszolnok volt. Mint minden településnek, a túra előtt ennek is utána olvastam. Sok mindent nem találtam róla, csak azt hogy 95 %-ban romák lakják és a pecsét egy bizonyos Márta néninél található.

    A település melletti dombról, ha nincs GPS-ünk, biztos nem a helyes úton jöttünk volna le. Eléggé benőtte a gaz az utat. Lenn a faluban szétváltunk. Hege elment Márta nénihez pecsételni, mi pedig Zozival nekivágtunk a következő dombnak. Persze Hege zsákját is mi cipeltük. Felváltva. Hol Zozi, hol Én. Haladtunk rendesen. Még így is. Hege meg is dicsért bennünket. Alig bírt táska nélkül utolérni bennünket. A végén még futott is egy picit. A nagy meleg, a sár, a hatalmas pakk, a sajgó végtagok… nem szívesen lennék légiós! De azért megérte. Egy kicsit edzettebbek lettünk ezen a szakaszon is. Baktakék sem volt már innen messze. Kb 5 km és 1 óra. Elterveztük, hogyha odaérünk iszunk egy sört. Mert valaminek tompítania kellett a fájdalmainkat. Ebből pedig már volt nem kevés. Ahogy a faluba beértünk, a polgármester is elénk jött. Passat-ja volt, ami - mint utóbb láttuk - nem csak a tiszteletdíjából, hanem a vállalkozásából volt (bolt, kocsma). Rendes volt. Megkérdezte, hogy fenn a dombon le van-e kaszálva a gaz, mert felküldött egy traktort, hogy kaszálja le a turistáknak. Mi pedig helyeseltünk, hogy járható az út, ergo a munkása valószínűleg megcsinálta a rábízott feladatot. A kocsmában aztán adta a gép. Jó nagy pofa sör. A srácoknak nem igazán jött össze. "Legalább egy 500-ast adjál mán, hágy végyem ki az órát…". Szóval feldühödött csávó, aki a játékgépet ütlegelte, mert elvitte az összes pénzét. Elég buták szegények, hogy ilyennel játszanak… A sör jól esett. Ugyanakkor már nem sokat tompított a fájdalmamon, s a teljesítményem sem javult. Innen valami megváltozott. Innen már szenvedtem. Innen már sorba jöttek a holtpontok. De ezzel csak egyedül voltam. Hegének kutyabaja sem volt, Zozi pedig… hát nem tudom honnan merítette az erejét?! Végül hátul kullogtam és nehezemre esett tartani a tempót a többiekkel. Már nagyon fájtak a vízhólyagok a lábamon. Útközben "találtunk"egy csomó sárgabarackot. Cseresznyét is faltunk. Szóval volt bőven gyümölcs. S már nem álltunk messze attól, hogy lássunk fancsali embereket. Ugyanis utolsó pecsétünket itt szereztük; Fancsalon. A terveink szerint innen még kb. 5-6 km lett volna az Encsi vasútállomás. Ahhoz pedig kellett volna legalább még 1,5 óra. Nekünk ebből csak fél óránk volt. Hege tudta, hogy gyorsan kell cselekedni és odament a kocsmával szemközti házhoz, ami előtt egy bordó Opel állt és a gazdája épp befelé tartott. Megszólította. Távolról néztem, ahogy egyezkedik. Elképesztő. Pár pillanat múlva intett Zozinak, hogy igyekezzen. Ugyanis lezsírozta, hogy a srác leviszi Encsre a vasúthoz. Zozi Encsről tömegközlekedéssel ment vissza Jósvafőre a kocsiért. Rendes volt a srác. Egy fillért sem kért, s amikor látta, hogy Zozi biceg, még a csomagját is átvette a vonatállomáson. Ritka az ilyen segítőkész ember. Minden elismerésem az Úri emberé. Hegével ketten folytattuk az utunkat. Még kb. 6 km volt a 3-as főútig. Terveink szerint, onnan stoppal folytatjuk Miskolcra, ahol Zozi majd összeszed bennünket. Ez a 6 km már tényleg szenvedés volt. Nagyon lassan haladtam. Szinte vánszorogtam. Hege nógatott. Ő húzott már a végén. Zozi, sajna lemaradt erről a részről. Egy kicsit bánhatja is. Nagyon szép volt a táj. A Zemplén, mely pár órával ezelőtt még távolinak tűnt, szinte már ott tornyosult az orrunk előtt. Ott határoztam el magam, hogy az utolsó pecsét amit majd a füzetembe ütök az Hollóháza lesz. Már alig várom. Hogy aztán kezdjem elölről!

    Abaújdevecserre értünk. Ez Encs egy külső településrésze. Megmosdottunk, cipőt cseréltem. Megváltás. Ezt jelentette az edzőcipő. A helyiek itt is kérdeztek bennünket, honnan jöttünk, miért gyalogolunk ilyen sokat? Egy néni azt mondta, hogy ha fizetnének neki, ő akkor sem gyalogolna. Mi pedig még "fizetünk" is érte, hogy gyalogolhatunk – gondoltam magamban. A kiesett szabadnap, az utazás költsége, stb… De nekünk ez a szerelmünk. Amit szeretünk. A gyaloglás. Ha nem túrázhatnék, nem is érezném jól magam. S ezzel a többiek is így vannak. Annak ellenére, hogy "megjártuk LAOSZT" életem egyik legjobb túrája volt. Az igazi turista élet négy napba sűrítve.

    Innen még lestoppoltunk Miskolcra. Hege kb. 30 percet tippelt arra, hogy mikor vesznek fel. 5 perc alatt felvettek mindkettőnket. Egész a miskolci Tesco parkolóig vittek, ami még Zozinak is pont útjába esett. Kb. 1-1,5 órát csöveztünk benn a Tescoba egy padon. Az emberek szánalmas néztek le ránk; szutykosak, büdösek vagyunk. De mi tudtuk, hogy ők a szánalmasak. A kis unalmas semmirevaló életük, ahogy hajtanak és sietnek… Nem. Köszönöm nem. Én sokkal boldogabb voltam azzal a tudattal, hogy ennyit gyalogoltam, szutykos, éhes és fáradt vagyok, mint ők abban a pillanatban. Messziről jöttünk és messzire jutottunk! Kár, hogy hamar vége lett…

     

    Köszönöm mindenkinek a részvételt és remélem legközelebb is találkozunk!

     

    By Fuleee

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    A NAGY KALAND! avagy országos kéktúra

    2008. június 6.

     

     

    Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen történt, hogy Rumci (kimici) és Laci (aki akkor még nem volt a férjem) mesélték, hogy valami Bakony teljesítménytúrán jártak és mennyit pecsételtek a Kék-Túra füzetbe. "Mibe?" - kérdeztem, csodálkozva. Őszintén szólva ekkor hallottam először e országot átszelő, hegyen-völgyön, mezőkön, falukon és városokon átmenő hosszú túráról, mely rögtön megtetszett, így én is elkezdtem.

    A következő teljesítménytúrán már én is boldogan pecsételtem a fiúkkal az Országos Kék-Túra füzetembe. Úgy 1 év múlva a TV mutatta a "Másfél millió lépés Magyarországon" című filmet, melyet mindig néztem. Most már én is a nagy csapathoz tartoztam, akik felfedezik kis országunk szépségeit. A szépségek mellett azért e főútvonal végigjárása sportteljesítmény is, hiszen Írottkőtől Hollóházáig tart és 1100 km. Nincs időhöz kötve, van, aki néhány hónap alatt bejárja, van, akinek évekig tart. Hát mi is ehhez a táborhoz tartozunk. Az útvonal során végig Kék-Túra pecsétek vannak, az ott jártunkat ezek bebélyegzésével kell igazolni, vagy ott készült fotóval. Sajnos előfordul, hogy ellopják a bélyegzőt, dehogy minek, hiszen ez semmi másra nem jó, csak annak a bosszantására, aki éppen használná. Ilyenkor kell fényképezni.

    3 év múlva összeházasodtunk Lacival, és összenéztük a két kék füzetet. A Bakonyi részből neki 1-2 pecsét hiányzott, nekem ennyi volt meg. A Pilis nekem volt meg, neki hiányzott és így tovább. Mindketten be akartuk járni az utat. Így született meg a döntés az 5 napos Húsvéti Kék-Túrákról. Egymás kedvéért újra jártuk az utat, ha csak egyikünk járt arra, pecsételtünk is újra. Ezek a Húsvétok aztán meghozták az eredményt, és 2008.06.06.-án átvehettük a 4331 és 4332-es jelvényt, Mezei László és Mezeiné Dobó Klára www.turatop.hu.

    Szállást mindig az útvonalon foglaltam, és onnan csillagtúraszerűen jártuk be az utat.

    Az első ilyen Húsvét 1995.04.17.-én volt, ami nagyon emlékezetes számunkra. Változékony időt ígértek, amit útközben megtapasztaltunk. Hollóházára érve szakadt az eső, reménykedtünk, hogy ez azért csak nem lesz így végig. Hát nem is! László-tanya felé bekanyarodva hatalmas pelyhekben esett a hó és megmaradt az úton. Helyenként csúszkálva, igen lassan haladtunk szállásunk felé. Szerencsésen felértünk. Hét közben le akartam cseréltetni a téli gumit, de valahogy elmaradt, hát most igen örültem neki. A fantasztikus vadászkastélyban azt kérdezték tőlünk, hogy, - hogy jöttünk föl, mert a dzsipjük majdnem elakadt. Gyönyörű Húsvét volt, 800 m volt a hóhatár, a fölött, míg ott voltunk végig hó volt. Ez a vadászkastély akkor szállodaként működött, ma már zárt terület, magántulajdon

    Havas Húsvétunk volt az idei is. Bakonybélben minden nap, havazásra ébredtünk. Fenn a Kőris-hegyen 30 cm hó volt, az még szép, de a süvítő szél hordta a havat, teljesen úgy éreztük, hogy a Delta kezdődik most. A csúcson is és lejjebb is találkoztunk kék-utat járókkal, hiszen az időjárás nem ellenfél, csak olyan januári volt.

    Régen a Kék-Túra Velemből indult. Mi, mire ehhez a szakaszhoz értünk, Írottkőn volt a pecsét. Osztrák határőrökkel találkoztunk fenn, köszöntöttük őket, ők is minket, és ezzel rendben is voltunk. Nagyon jó érzés volt ilyen szabadon, kötetlenül ott lenni.

    Férjemmel és turista kutyámmal 1 napos túrákkal jártuk be a Bükköt. A Cserepeskői-barlangnál falatoztunk, majd indultunk tovább felfelé. Szárazság volt, még egy árva gombát sem láttunk aznap, én azért szokásomhoz híven meresztgettem a szemeimet. "Állj! A két vaksi ott megy elől!" - kiáltottam. Értetlenül jöttek hozzám, hogy mi történt. "Nem akartok gombavacsorát?" kérdeztem. Kutyám rögtön rávakkantott, igencsak szerette a gombát. "Én sziklának néztem őket" morgolódott férjem a szép, fehér pöfetegeket látván. Nemcsak, hogy vacsora lett, hanem a fagyasztót is bepakoltam a több kilóból.

    Az István- kúti erdészház, férjemnek 3-szor is be volt pecsételve, nekem 1-szer sem így arra vettük az irányt. Sajnos a bélyegzőt ellopták, a fényképezőgép meg pont addigra telt be. Következő alkalommal sem volt bélyegző, de most még pótfilmet is vittünk, gondoltam rendben leszünk. Igen ám, de ott jártunkkor szakadt az eső, így olyan kép lett, hogy én nem ismertem fel magam, nemhogy aki majd leellenőrzi a füzetünket. 3 a magyar igazság, hát ez bejött! Bélyegző nem volt, de legalább egy rendes fotót lehetett készíteni.

    Befejezem mára, nem, azért mert nem tudok mit mesélni, erről szó nincs, könyvet tudnék írni belőle. A füzetünk egy élő történelemkönyv. Tele alkalmi bélyegzésekkel, múzeumi-és várbelépőkkel, barlangi-, és kisvasúti jegyekkel, szállásadóink bélyegzőivel. Utunk során több száz fénykép készült, rengeteg gombát szedtünk, medvehagymát, somot, szőlőt, körtét, diót, mogyorót ettünk útjaink során. Rengeteg emberrel beszélgettünk, turistákkal és helyi lakosokkal Kis falukban és turisták között ma is élő hagyomány a köszönés. Úgy tartják, ha egy másik emberrel találkozol az Szent dolog.

     

    Tisztelettel és köszönettel adózom:

     

    dr. Cholnoky Jenő előtt, akinek a kezdeményezésére az 1930-as években a Magyar Turista Szövetség felfestette a kék turista utat.

     

    dr. Vízkelety László előtt, aki 1952-ben elindított egy túramozgalmat az országos kék útvonal bejárására. Rockenbauer Pál és Peták István előtt, akik 1979-ben elkészült TV sorozattal megismertették a zarándokutat.

     

    Egészséget és kitartást kívánok mindenkinek, aki ezen az úton jár: Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Fényképek:

  • 1. Kilátás Dobogókőről
  • 2. Nagy-Milic
  • 3. László-tanya
  • 4. Írottkő
  • 5. Szent Vid kápolna mellett, az Országos Kék-Túra volt végpontja
  • 6. Szentbékálla, kőtenger
  • 7. Badacsony, Kőkapu felett
  • 8. Badacsony, bazalt orgonák
  • 9. Kőris-hegy
  • 10. Medvehagyma
  • 11. Árvalányhaj - SZIGORÚAN VÉDETT!
  • 12. Bakonykúti, pecsételőhely
  • 13. A Gaja-szurdok tava
  •  

    Vissza a lap tetejére ▲


     

    Körös körül, a Körös körül!

    2008. junius 6.

     

     

    Barátaink és tagtársaink, Rumcájsz (kimici) és Józsi, tavaly sikeresen legyűrték a Körös 30 túrát, majd mesélték élményeiket. Többek között azt is, hogy a legtöbbet teljesítők között olvasták a nevünket. Mondták, 2008-ban rá tehetnénk egy lapáttal, lemehetnénk újra erre a túrára.

    Így is lett. 2008.06.06.-án este autóval igyekeztünk le, Mezőberénybe, amíg kipróbált társaink drótszamáron egyensúlyoztak e alföldi városka felé.

    A Körös túrák egyik előnye, hogy körtúrák, így a rajt és a cél is a Mezőberényi Piknik Parkban van már ősidők óta. Nagy izgalommal tekintettünk e túra elé, ugyanis férjem Mezei László 6-szor teljesítette a Körös 50 túrát, én pedig 5-ször, csak éppen a legutolsó 15 évvel ezelőtt volt. Node ilyen apróságokkal nem foglalkozunk. ˝ 10 körül érkeztünk meg szállásunkra, a Tó motelba, ahol rögtön nyugovóra tértünk. Jól és gyorsan aludtunk, mert ˝ 5-kor már ugrottunk is ki az ágyból, és evés-ivás után indultunk a túra rajtjához. A szervezők barátként üdvözöltek minket, majd 5 óra 19 perckor rendben elrajtoltunk. Miután Rumcájszék a 30 km-es túrát választották, ekkor még szunyókáltak, így ébresztőt fújtunk pusztán jó indulatból nehogy elaludjanak. Olvastuk az itinert, számunkra érdekes volt az új útvonal, mely a városból a madár megfigyelő torony felé ment, majd a lőteret és az állat tenyésztő telepet elhagyva értük el a gátat, túránk 1. számú pontját.

    Sajnos szemerkélni kezdett az eső, így felvettük az esőkabátot, majd kocogva folytattuk utunkat. Köröstarcsa református templomát hamar megláttuk, tűzfigyelő tornya messziről látszik. Ártéri erdők mellett haladtunk a gáton, jó ütemben. A Kettős Körös hídján áttértünk a jobboldali gátra és így értük el a 0 fkm-követ, a 2. ellenőrző pontot. A pontőrök is régi ismerősök voltak, néhány percet beszélgettünk, majd indultunk tovább.

    Innen a Sebes-Körös gátján haladtunk. Madarakat láttunk és hallottunk a reggeli csendben. A mezőny nagyon szét volt húzva, kilométerekkel előttünk meg mögöttünk voltak a túrázók. Rumcájszék is megkezdték a túrát, ők az első pont felé tartottak. Nekünk hol szemerkélt, hol elállt, de tény, hogy roppant ragadós részhez értünk, lelassultunk. Bakancsaink akkorák lettek mintha csak gólyalábakon jártunk volna. Régen is mindig azt mondtam, hogy a Körös 50 túra nehéz, aki nem hiszi, próbálja ki, hogy milyen extrém is tud lenni az Alföld. Nem szabad lenézni ezt a túrát, vagy nagy mellénnyel nekilátni, mert a teljesítménytúrákat nemcsak elkezdeni kell, hanem szintidőn belül be is kell fejezni. Örömünkre elértük Körösladány Újladányi részéhez, a következő ponthoz, hol "Lacikonyha"várt minket. Csoki, zsíros kenyér, csalamádé, üdítők, székek és kedves asszonyok. Ettünk, ittunk, pihentünk. Közben egy 2 m-es Mezőberényi srác utolért minket, panaszolta problémáit, meg, hogy fel akarja adni. 3 perc alatt eltérítettem szándékától, így 3-an indultunk tovább Fáspuszta felé. Erdőségekkel borított vidéken jártunk, védett területeket érintve, mely növénytani szempontból értékes.

    A telefon megcsörrent, jött a hír, Rumcájszék a Kettős-Körös hidat ostromolták, mi közben Bélmegyerbe értünk, és nagy erőkkel kerestük a kocsmát, persze csak azért, hogy pecsételjünk. Krémezés, néhány perc pihenés, majd túratársunknak egy újabb lelkifröccs, meg ragtapasz és indultunk tovább. A falut elhagyva nyulat és őzikét láttunk, meg szarvasmarhát, aki mindig minket marháztak le. A Sárga gáton haladtunk. Messziről látszott a Bodoki Múzeum épülete, majd feltűnt a Kettős-Körös hídfője, a következő ellenőrző pont. Szaporáztuk lépteinket, és már ettük is a befőttet meg a süteményt. Az ég csatornái ismét megnyíltak, szerencsére nem tartott soká.

    Indultunk tovább. A balparti hídfőnél Petőfi emléktábla, mely szerint 1849. július 18-án itt kelt át, hogy Bem seregéhez csatlakozzék. Ezután kaptuk a telefont, hogy Rumcájszék beértek a célba és már a finom gulyáslevest kanalazták. Túratársunk is vidámabb lett a Mezőberényi templomok látványától, úgyhogy hamarosan kereszteztük a főcsatornát, majd a Laposi kerteket az ellenőrző ponttal együtt. Kiskertek több kilométeren keresztül, ezek között haladtunk. Ezt a részt valahogy mindig hosszúnak találtam, most sem volt máshogy. Túratársunk szenvedett erősen, már csak cammogott, de hát itt már nincs mit tenni, csak menni. Végre feltűnt a Körgát, majd a házak, kutyák, strand és a célunk, a Piknik Park, ahol Rumcájszék már vártak minket.

    Mindenki szintidőn belül teljesítette a túrát. Túratársunk nagyon elfáradt, de köszönte a bíztatást.

     

    A célban, kellemes meglepetésben volt részem, megkaptam az első kupámat, ugyanis én voltam a legidősebb nő az 50 km-es távon.

     

    Ezután mi is boldogan és vidáman falatoztuk a gulyást, persze aki nem szólított "öreganyámnak" annak, jaj volt!

     

    Mezeiné Dobó Klára

     

    Fényképek:

     

  • 1. Mezőberény, Piknik Park, a Körös túrák rajt és célhelye. Az első fehér házikó Rumcájszék szállása.
  • 2. Mezőberény városháza
  • 3. "Népek barátsága" szobor és a Német evangélikusok temploma
  • 4. Német evangélikusok temploma
  • 5. A templom belseje
  • 6. Tópart Vendéglő, Panzió, a mi szállásunk
  •  

    Vissza a lap tetejére ▲


     

    Patai Keringő

    2008. május 31.

     

     

    Szurdokpüspökiben, miután beértem a Hanák Kolos céljába, összetalálkoztam egy régi, kedves ismerősünkkel, Vígh Tarsonyi Lászlóval. Ő nemcsak túrázik, hanem teljesítménytúrákat rendez is, így rögtön kezembe nyomta e túra ismertetőjét. Megtetszett az útvonal.

    Május 31.-én szép tiszta időre ébredtünk, bár az időjárás jelentés, esőt jósolt. A Mátra tisztán látszott, így aztán a riogatással nem foglalkoztunk, Ľ 6-kor kocsival indultunk Szurdokpüspökibe, az általános iskolához keringőzni!

     

    Az indulók 3 táv közül választhattak: Mindegyik táv körtúra.

     

  • 1. PATAI KERINGŐ 28, ez 29,7 km, 740 m szinttel és 7,5 óra szintidővel.
  • 2. PÜSPÖKI KERINGŐ 18, ez 18,6 km, 570 m szinttel és 5,5 óra szintidővel.
  • 3. DE JÓ A DIÓS! Ez 10 km, 300 m szinttel és 4 óra szintidővel.
  •  

    6 óra 5 perckor, 3-as és 4-es rajtszámmal megkezdtük a túrát, és elindultunk a faluból a struccfarm érintésével Jobbágyi felé. Kellemes idő volt, a nap is kezdett kacsingatni. Ezek a nagy madarak éppen szabadságukat tölthették, mert nem találkoztunk velük. Jó ütemben haladtunk tovább. Jobbra tekintve elénk tárult a dimbes-dombos Cserháti táj. Hamarosan elértük Jobbágyi vasútállomását, az első ellenőrző pontot. Pecsét, és már indultunk is tovább, fel a Nagy-Hársasra. A falut néhány perc alatt elhagytuk, és erdei ösvényen folytattuk utunkat volt kőbányák között haladva. Visszatekintve jól látszott az eddig megtett utunk. Néhány elmosódott kék jelzést is sikerült felfedeznünk, de ezen a részen is, mint sok helyen, e túra során a fehér szalagozást kellett követni. Na végre. Elértük a geodéziai tornyot a csúcson a hosszú és meredek hegymenet után. Ahogy lenni szokott, most lefelé indultunk a fehér + és piros sáv jelzésen.

    Férjemre a szívbajt hozva, hírtelen kiáltottam egyet: "Állj!" "Mi baj van?" kérdezte. "Vegyük fel a stopposokat!" feleltem és már indultam is a bicskával a 3 db nagy õzlábgomba felé. Valahogy sokkal jobb lett a kedvem, néhány perc múlva még jobb, mert ott meg tinórukat találtam. Azon már nem is csodálkoztunk, hogy a következő ellenőrző ponton a Dagonyánál, már a bográcsban rotyogott a gombapörkölt. Tovább a fehér + jelzést, majd a szőlőültetvényt követtük. Szemben megláttuk a Kecske-kő csúcsát és haladtunk tovább és tovább. Na itt kezdődtek a gondok. Valahol balra kellett volna térnünk, de azt elnézhettük, mert már a csúcson voltunk. Következő állomásunk jól látszott, a Gyöngyöspatai templom, csak hát szúrós, áthatolhatatlan bozót választott el minket. Bolyongtunk jobbra-balra a méteres fűben, keresve lejáratot, mire nagy nehezen "utat" találtunk. Hát ez nem hiányzott. De hát menni kell tovább. Már láttuk a patakot és azon átkelve, meg két kis utcán baktattunk, majd a templomnál majszoltuk a kapott csokit.

    E templom látványa mindig lenyűgöz, akárhányszor látom. A templom a XIII. században épült, az 1400-as években gótikus átalakításokon ment keresztül. Kőfaragványok és festészeti töredékek maradtak fenn e korból. Az igazi különlegesség, ami miatt Európában is számon tartják, a XVII. század közepén készült főoltára. Oltárépítményén a Jessze fája, szoborcsoport látható. A fa ágait tizennyolc Mária őseit ábrázoló szobor félalak díszíti, közöttük Mária születését ábrázoló olajfestmény látható. Miután a templom nyitva volt, most sem mulasztottuk el megtekintését, majd újult erővel folytattuk a túrát.

    Kiérve a faluból a sáv jelzésen haladtunk a szőlőültetvényen keresztül. Velünk szemben, teljes szépségében pompáztak a Múzsla csúcsai. A szőlős után befordultunk a sárga + jelre, majd ismét szalagozás következett. A 2. vadászlesnél feladatot kellett megoldani, majd folytattuk utunkat az erdőben. Hamarosan meredeken ereszkedtünk le a Zám patakhoz, átkelve a zöld sávon kaptattunk hosszan felfelé a hegyoldalon. Felérve a Tilalmas ellenőrző ponthoz érkeztünk.

    Ezután szép fenyves erdő következett és szalagozás, majd egy hatalmas puffanás- pillanat alatt a szekérút nyomvályújában találtam magam. Hogy, hogy estem el azt nem tudom, de fájt a combom, könyökömön meg a jobb tenyeremről lement a bőr. Felkászálódtam és haladtunk tovább. A Remete barlangnál újabb ellenőrző pont volt. Innen jobbra, széles földútra kanyarodtunk és a kápolna mellett elhaladva beértünk Szurdokpüspöki pincesorára, amit férjem már reggel óta várt.

    A következő pont, a Divéki-pince volt borkóstolással, egybe kötve. Persze feláldozta magát és az én részemet is elkortyolta, nehogy ne tudjak hazafelé vezetni.

    Innen már csak az iskolához sétáltunk és átvettük az oklevelet és a szép jelvényt a szintidőn belüli teljesítés eredményeként. A célban üdítő és zsíros kenyér várt minket, melyből jóízűen falatoztunk, miközben a szervezőkkel a tapasztalatokról beszélgettünk.

     

    Ez is egy jó nap volt, és szép túra!

     

    Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Csúcsok csúcsa

    2008. április 12.

     

     

    A Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete 1999.01.01.-től útjára indította a "Csúcsok csúcsa"minősítő mozgalmat azért, mert egy teljesítménytúra nehézsége nemcsak a távtól, hanem a szintemelkedéstől is függ.

    Az értékelésbe csak a nyílt rendezésű túrák számítanak. Bronz, ezüst, arany és gyémánt fokozatok, valamint dupla fokozatok érhetők el.

     

    A minősítések megállapítása kétféle módon történhet:

     

    a/ A pontozás alapján: pontszám = a szintemelkedés(méterben) osztva a távval(kilométerben)

    Ezen számítási mód szerint a bronz fokozathoz 500 pont, az ezüst fokozathoz 1000 pont, az arany fokozathoz 2000 pont, a gyémánt fokozathoz 5000 pont szükséges.

     

    b/ A szintemelkedés figyelembe vételével: kizárólag a túra szintemelkedése számít.

     

    Ebben az esetben az egyes túrák szintemelkedéseit össze kell adni. E szerint, a bronz fokozathoz 20.000 méter, az ezüsthöz 40.000 méter, az aranyhoz 80.000 méter, a gyémánt fokozathoz 200.000 méter szükséges.

    Minden fokozat csak az előző megszerzése után érhető el, de az egyes fokozatok elérése nincs időhöz kötve. Egy fokozat megszerzése után az elért eredmény nullázódik, tehát újra 0-tól kezdve számoljuk a következő fokozatot. Az előző fokozatból pont vagy méter átvitel nincs. A minősítés megállapítása egy fokozaton belül csak egyfajta számítással lehetséges.

    Ezek alapján összeírtam az utóbbi évek teljesítménytúráit, és a pontozásos módszer alapján számolgattam, majd beküldtem Bauer Péter címére, (1223 Budapest, XXII. Sándor utca 5/a.). Az MVTE elnöksége ellenőrzi a lista valódiságát, majd a rendelkezésre álló legpontosabb adatok alapján elkészítette az értékelést, mely szerint

    2008.04.12.-én, a Bujáki kikelet túrával elértük a bronz minősítést, Mezei László és Mezeiné Dobó Klára. Szép kitűzőt és oklevelet kaptunk. Ezen úgy fellelkesültünk, hogy a következő héten, a Mátra bércein megkezdtük a pontgyűjtést a következő fokozathoz.

    Kívánom, hogy Ti is érjétek el e minősítést!

     

    Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Szeged, egy karakteres hétvége visszaemlékezése

    2008. június. 21 - 22.

     

     

    Nem is tudom hol kezdjem a történetet. Talán valahol ott, amikor Kis Zoli barátom szétrágta a fülemet, hogy megyünk-e a szegedi Szélmalom kerótúra-verseny már negyedik évben megrendezett erőpróbájára.

    Ígéretet tettem a két Zolinak, Zo-lee-nak (ez Kis Zoli), illetve Zozinak, hogy ha törik, ha szakad, ott leszünk.

    Valahogy így csöppentünk előbb a kocsiba, majd egy falánk festő (Picasso) jóvoltából Szegedre. A technika két GPS „személyében” képviseltette magát, és mutatta a rossz irányt, amit saját kútfőből hamar korrigáltunk.

    Zozi egy szál kisgatyában várt bennünket az utcán, majd Füli is megérkezett – a futásra. Mivel Komádiból most is keróval mentem haza, és most is fűlapító szembeszél volt, ráadásul most is csak egy órám volt a hazaútig, ezért most is úgy elfáradtam, mint egy kutya. Szóval a futás jól hangzott, de annyira nem gondoltam komolyan. Majd amikor már mind az öten futóruhában voltunk, akkor tudatosult bennem, hogy itt jobb, ha hozzászokok a gondolathoz, „Ezek a szegediek nem viccelnek”. Füli jó programigazgató lévén nem sajnált tőlünk semmit, így a kilométereket sem. Bár idén még nem futottam egy métert sem, mégis meglepődtem, hogy el sem fáradtam a végére. Pedig amikor a város szélén ipari park és mezőgazdasági táblák mellett haladtunk el, már tudtam, hogy nem lesz rövid a táv. Végül majdnem 8 km-t kocogtunk.

    Ezután 31,1 fokba invitált Zozi, hogy a maradék méreganyag is kiürüljön a szervezetünkből, helyére pedig Márka Málna kerülhessen.

    Reggel. Sokadik nekifutásra sikerült kikászálódnunk az ágyból. Míg Zo-lee és Csabi a kocsi kényelmét választotta, addig Zozi és jómagam keróval tekertünk a rajtnak helyt adó szélmalom lapátjainak árnyékába.

    Tündi személyében ötre bővült csapatunk, melyben még most is 3:2-re vezettek a Zolik. A rajt után igyekezett mindenki tartani az elvetemült élboly tempóját, de előbb Tündi, majd Zozi, végül jómagam is leszakadtunk a korábban eltervezett kerótúra reményében, és egy csapatként beálltunk egy kellemes tempóra. Csabit innentől kezdve már csak Újfaluban láttam, mint később kiderült, 20. helyen ért célba, szép tempóval, míg Zo-lee a 10. helyezésre kapaszkodott fel.

    A mi átlagos túránk átlagon felülinek bizonyult. Először rossz úton haladtunk, majd korrigálva visszatértünk a 100-as táv eredeti útvonalára. Ezután jött Csongrád megye legnagyobb magaslata, melyet a természet szűnni nem akaró hívó szavára néhányszor mi is megtoldottunk néhány centivel (no persze nem a csúcson).

    Gondoltuk, innen már sínen vagyunk. Ekkor jött velünk szembe az a srác, aki tavaly defektet kapott, és akinek Zozi javította meg a keróját. A „jött” szinte szó szerint értendő, mivel idén is defektet kapott. Nekiláttunk hát, hogy kicseréljük azt a gumit egy új belsőre, amit egy éve éppen Zozi tett bele.

    Kisebb kényszerpihenő, és bringázás után kényszersörözés következett. A sráccal együtt tekerő felnőtt (aki mint kiderült Újfalui származású) mindenkit meghívott egy-egy sörre. A hideg frissítő jól esett, de arra nem számítottam, hogy érezni is fogom a fejemben. A tankolásnak hála a tempót gond nélkül tartottam, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Újabb lassító tényezőként – már lassan hagyomány lesz belőle - Pucsítós Csabi állított meg bennünket egy szatyor őszibarackkal.

    Na így sikerült beérnünk a mezőny legvégén, fél órával a szintidő előtt, de ez a tempó is elég volt ahhoz, hogy szerény csapatunk legnagyobb áldozatot hozó tagja ádáz küzdelemben elhozza a jól megérdemelt jutalmát. Tündinek a három női nevezőből sikerült harmadikként beérnie, így övé lett a kupa és érem, melyhez ezúton is gratulálunk a Csongrád Megyei ÁFÉSZ nevében is.

    A túrát a jól megérdemelt gulyáslevessel és tortával zártuk, melyet a defektet gyűjtő srác faterja megfejelt egy itallal.

    A délután hátralevő részét Dorozsmán töltöttük, kellemes beszélgetéssel, limonádéval, szunyókálással.

    Kérésemet, miszerint ne ugyanazon az úton menjünk haza, Zozi kimagasló eredménnyel teljesítette, és olyan kígyó alakzatot talált ki, aminek azt hittem már sosem lesz vége. Főleg, hogy helyenként rendellenes oldalkinövések jellemezték szegény jószágot. Végül mégis csak megérkeztünk, így rövid készülődés után nekivághattunk a nap (illetve már est) újabb próbatételének, a szegedi Dóm toronytámadásának. Két órás sorban állás után tájékoztattak, hogy még nagyjából ennyit kell várni. Ekkor a csapat fele a templom alatti Kripta felé vette az irányt. No nem a nagy elkeseredettség miatt, mindinkább mivel most volt a Múzeumok éjszakája, és szabadon látogathattuk az amúgy többnyire zárva található műemléket. Mire újjászülettünk (a kiállítás témája a születés-élet-halál motívum volt), Füliék már rég a mennyben jártak, 47 méteres magasságból csodálták a szegedi panorámát. Igazolva a 2 órás sorban állásunkat azonnal nekivághattunk a lépcsők sokaságának. Fenn az elénk táruló látvány szinte elkápráztatta a szemünket, főleg, hogy a tornyot a Marsról is látható fényágyúkkal világították ki.

    A napot végül egy kis korzózás zárta, majd mindenki álomra hajtotta a fejét. Az ébredés után Zozi finom reggelivel fogadott bennünket, aminek nem sok értelme lett volna ellenállni. Kisebb pakolászás után végül eljött a búcsú pillanata, és egy újabb túra kezdete.

    Terveim szerint főút érintése nélkül próbáltam Szegedről Berettyóújfaluba tekerni. A turistautak.hu és Peti GPS-e végül megmutatta a helyes irányt.

    Először Algyőre tekertem át kevésbé ismert „olajos” utakon, majd a Tisza hídján átkelve a bal parton haladtam tovább, szintén aszfalton. 1 km-en végül földúttal is be kellett érnem, de a türelem csakhamar műutat terem, fákkal szegélyezett árnyas út vezetett Hódmezővásárhelyre. Innen az Orosháza mellett található Kardoskútra egy nyílegyenes, többnyire árnyék és abszolút forgalommentes út vitt. A monotonitást mindössze egy védett terület határán felállított madármegfigyelő torony, és a gondolataim végtelen kuszasága törte meg. Kardoskútról Pusztaföldrávon át Csanádapácára értem. Mivel már közel 80 km volt mögöttem, és még meg sem álltam, kezdtem fáradni. A szupermaratonról ismerős falu, váltóhely viszont újabb töltetet adott, így Csabaszabadin át végül beértem Békéscsabára.

    A 105 km-es túra legforróbb szakaszán autókat láttam délibábként, a végén pedig pizzaszeletet kólával. Így utam Don Pepéhez vezetett, aki némi ebédcsekk fejében valóra váltotta gondolatomat. (bár az autót még mindig nem kaptam meg) Málnakrémlevessel béleltem ki a pocakot, arra pizzát küldtem, amit végül nyakonborítottam egy fél liter hideg kólával. A morálomat jelző „életerő-vonal” szemlátomást kezdett fölkúszni a maximumra. Sziesztaként nosztalgia következett, az egykori albérletemet érintve korzóztam egyet az Andrássyn, majd az egykori koliba vezető fasoron keresztül elértem a dobozi utat. Meglepetésemre a dobszerda fő szervezőjével is összefutottam.

    Az utat innen úgy ismertem, mint a tenyeremet. Szerencsére a Békéscsaba-Berettyóújfalu távot már legalább 15-ször teljesítettem, számos útvonal változatban, így nem okozott gondot az erőtartalékolás. Vésztőn egy fagyit olvasztgattam a nyelvemmel, míg Komádiban egy olyan vendéglős szolgált ki 3 dl üdítővel, aki szemlátomást meg volt bizonyosodva arról, hogy hazudok az útvonalat illetően.

    Ekkor döntenem kellett, vagy a legrövidebb úton hazamegyek, és 195 km-rel befejezem a túrát, vagy erőt veszek magamon, és Újfalu körül körtúrába kezdek egészen addig, amíg el nem érem és meg nem döntöm a korábbi rekordomat, a 218 km-t.

    Mivel eddig meglepően jó tempóval, 26-27 km-/h-val haladtam, nem voltam fáradt, és volt tartalék édességem, úgy döntöttem, itt az idő, nekiveselkedek a kitérőnek.

    190 km környékén kezdtem érezni, hogy nem érzek semmit. Sem fáradtságot, sem éhséget, sem menetszelet. Csak tekerek, előre, előre. Lassan fogynak a kilométerek az órában, a falvak viszont futószalagszerűen váltják egymást. A legnagyobb kitérő után is még csak 222-t mutatott az óra. Csabi közben folyamatosan tartotta bennem a lelket, 230-nál pedig mellém szegődött, és mozgó frissítőként üdítővel, süteménnyel kínált. További 20 km megtétele után, egy Bakonszegi újabb kitérő után este 9-kor végül 250-et mutatott az óra. Nehéz volt felfogni, hogy mekkora távot tekertem le, és hogy háromnegyed 10-kor még Szegeden voltam. Bár nem szeretek telefonálni, most kifejezetten jól esett az, hogy hívnak, aggódnak irántam. Ez a figyelmesség adott plusz erőt, és ez adta az ötletet: mindenkiért, aki figyelt rám, plusz egy kilométert tekertem. Így lett a táv végül 255 km, se több, se kevesebb.

    Meglepően fitt tusolás után csakhamar nyugovóra tértem. Nem kellett altatni. Ma másnap pedig úgy mentem dolgozni, mintha semmi nem történt volna előző nap. Se izomláz, se fájdalom. Egyedül a combom égett le, mert nem volt nálam napolaj.

    Azt hiszem egy darabig nem szeretnék kerékpáros rekordot dönteni. De biztos vagyok benne, hogy itt nem lesz még vége.

    Ajánlom mindenkinek a 200 km fölötti túrákat. Egy egészen más világ.

    Köszönöm ezt a nagyszerű, és minden percében hibátlan hétvégét Zozinak, Tündinek, Fülinek, és mindenkinek, aki közreműködött benne. Szép volt.

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    … ezt nem lehet megunni! , avagy nógrádi vártúrák

    2008. január 31.

     

     

    Szondi György, Madách Imre, Rákóczi, Mikszáth Kálmán, a „jó palócok és tót atyafiak” földjén jártunk. Januárban fejeztük be /Mezei László és Mezeiné Dobó Klára/ a „Nógrádi vártúrák” túramozgalmat, melyet a Nógrád Megyei Természetbarát Szövetség szervez.

    Rögtön szembetűnő volt, hogy az igazoló füzet sokkal kisebb és egyszerűbb kivitelű, mint a Mátráé vagy a Börzsönyé, meg sajnos csak 16 vár van benne, pedig e mesés tájon úgy 40 létezett. A másik, amire hamar ráeszméltünk, hogy „kocsmatúra” lesz a javából, ugyanis a vár meglátogatását, a várhoz legközelebb eső település nevét tartalmazó bélyegzővel lehet igazolni. Vasárnap meg ez leginkább ezekben, a kis falvakban kocsmát jelent.

    A jelvény szép kivitelű, Nógrád várát ábrázolja. Ez a vár volt az első, amit felkerestünk. Néhány éve jártunk erre, azóta nagy változások történtek. A vár körüli bozótost kiirtották, a felvezető utat rendbetették, és a vár renoválása is folyik. Meglátogatva az ódon falakat néhány pillanatra megelevenedett a múlt előttünk. Csatazajt hallottunk, fegyvercsörgést, ágyúk dörrenését, majd a bástyáról kitekintve elgyönyörködtünk a feltáruló dimbes-dombos nógrádi tájban. Ezután lementünk a vár étterem-borozóba a pecsét begyűjtése végett, mely ugyancsak a vár része volt.

    Ha már a pecsétnél tartunk, nagyon emlékezetes volt az Ecseg, Ilona-vár felkeresése. Sajnos a várból mára már semmi sem maradt, de nagyon szép a kilátás a környékre, és Ecseg, impozáns XV. századi templomára. A várhely felkeresése nem okozott gondot, a térkép is jelöli, na de a pecsét az annál inkább! 1,5 óra kemény falugyaloglás után találtunk egy pici vegyes boltot, ami nyitva is volt. A helyi lakosság előtte fogyasztotta italát, így már gondoltuk, jó helyen járunk. Hát így is volt.

    Sámsonháza, Fehérkő-vára azért emlékezetes, mert ezt a falut az Országos- Kék túra is érinti, úgyhogy jártunk már erre. Azóta eligazító táblát is kitettek a vár felé vezető útra, így könnyen, kb. 0,5 óra alatt megközelíthető a 300 m-es várhegy. E várat megannyi rejtély és legenda övezi. Azt, hogy az erősséget mikor építették, csupán sejtik a kutatók. Úgy vélik, hogy a XII. században, Sámson nevű főúr építtette. Az tény, hogy igen magas műszaki színvonalon, mivel a falmaradványok egyes helyeken olyan erősek, hogy akár darabka sziklát is képtelenség kivésni belőle. Ugyanígy állják a falak a szmogot és a savas esőt is. Rejtély, hogy a követ milyen módon és honnan szállították oda, mivel a környéken hasonló nincsen. A váran, egy 3 x 3 méteres átmérőjű kút fedezhető fel, amelyet sziklába vájtak egykoron. Még talány, hogy milyen eszközökkel és mi célból fúrták, mert a sziklából nem tudtak vizet fakasztani. A szájhagyomány szerint, az erődítmény a kúton keresztül, egy alagúttal kötötték össze az alig 10 kilométernyire fekvő hasznosi várral. Az is kérdés, hogy ki rombolta le a várat-nem tudja senki.

    A falucska határában természetvédelmi területet tábla jelzi. A kőfejtőn végigkísérhető néhány ősi korszak a különböző kőzetek lerakódása alapján. A fáradt turistának lehetősége van egy előnyös feltételekkel működő turistaházban, hideg-meleg vizes zuhanyzók segítségével lemosni az út porát, és csendes, nyugodt körülmények között kipihenni magát, ahol igény szerint étkezést is biztosítanak. A faluban a bolt és a kocsma együtt működik, a vendéget szívesen látják, így időztünk is kissé és a pecsétet is megkaptuk.

    Szépséges természeti környezetben lévő aprócska falu, izgalmas és rejtélyes, úgyhogy felkeresését ajánlom. Buják község és a várrom felkeresése is igazi élmény volt. Ugyanis a múlt rendszerben a várhegy és környéke lezárt, katonai terület volt, úgyhogy még a közelébe sem lehetett menni. Most viszont tábla jelzi a faluban, az erdőben, pedig szélesre taposott ösvény vezet a várba. Ott jártunkkor is többen látogatták. Jó a kilátás a községre, a kálvária dombra és a Sas-bércen lévő néhány éve felújított vadászkastélyra, mely kilátóként is üzemel.

    Nógrád ugyan hazánk legkisebb megyéje, de lépten-nyomon megelevenedik a múlt, ahogyan járjuk e tájat. Palócföld ez, ahol híven őrzik a hagyományokat még a legkisebb faluban is. A kedves, egyszerű emberek között hamar otthon érzi magát a vándor.

     

    Fotók:

  • 01 Nógrád vára
  • 02 Hollókő vára
  • 03 Baglyaskő vár
  • 04 Szanda vár
  • 05 Szanda vár
  • 06 Fehérkő vára
  • 07 Bujáki várrom
  • 08 Kilátás a bujáki várból
  • 09 Somoskő vára
  • 10 Somoskő vára
  • 11 Somoskő vára

     

    Jelmondatukkal búcsúzom, sok sikert és jó túrákat kívánok: Mezeiné Dobó Klára

     

    „NÓGRÁD VÁR RÁD”

     

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Turistának lenni ... , avagy "Tájak Korok Múzeumok"

    2008. április 19.

     

     

    Turistának lenni nemcsak végtelen gyaloglásokat jelent, hanem sok minden mást is. 25 év túrázás után inkább úgy fogalmaznám meg, hogy nyitott szemmel járni a világban, főként országunkban és rácsodálkozni minden természeti, és ember alkotta szépségre.

    Így lettünk tagjai a TKME /Tájak, korok, múzeumok egyesület, 1149. Budapest, Bosnyák tér. 5./ szervezetnek /Mezei László és Mezeiné Dobó Klára/ és kaptuk meg februárban az első arany fokozatú emléklapot. Az országot járva 60 db TKME pecsétet kellett ehhez összegyűjteni. Ahol ez nincs, ott belépőjegyet vagy másfajta bélyegzést is elfogadtak.

    Az első pecsétünk az Utazás Kiállításon volt. Szerepel benne a Mátra Múzeum, melyről cikket is írtam. Nagyon emlékezetes volt az Országházban a Szent Korona-látogatása is. Az épület maga belülről is szépséges és monumentális, az emberben hírtelen felrémlenek történelmi nagyjaink, és áhítattal tesz meg minden lépést e helyen. Kár, hogy politikusainkban sokszor ez az áhitat fele annyira sincs meg!

    Különös és hátborzongató élmény volt Mohácson, a Történelmi Emlékhelyen járni. Szinte a csata közepén éreztük magunkat és lelkünknek egy darabja ott is maradt. Ez valami egészen más, mint ahogy történelem órán tanultuk. Egyszer ezt is látni, érezni kell. Dehogy, ne tagadjam meg magamat, azért néhány várban is jártunk, pl. Sárvár, Nádasdy-vár, Visegrádi Palota és vár, Esztergomi-vár, Sümegi-vár, Kőszegi-vár, Vajdahunyad-vár, Hollókői-vár, ezek mind TKME pecsételő helyek.

    Ugyanígy sok arborétum is, mint ahogy a Szombathelyi Kámoni-arborétum, Budapest Fűvészkert és a Vácrátóti Botanikuskert is, melyek minden évszakban más arcukat mutatják.

    Fantasztikus építmény a Komáromi erőd rendszer, melynek legidősebb tagja a Csillagerőd. Ez az erőd tartotta ellenőrzés alatt a Vágduna torkolatát. Védelmét a vizesárok látta el. Ma raktárként működik. Az erődrendszer legfiatalabb tagja, az Igmándi erőd, 1871-77 között épült. Érdekessége, az ellenséges tűz, szilánkhatása elleni védelmet szolgáló harántsáncok, melyek ma eredeti állapotukban tanulmányozhatók. 1965 óta kazamatáiban látható a Klapka György múzeum római kőtárának anyaga: kőfaragványok, feliratos sírkövek, szarkofágok és oltárkövek.

    Közép-Európa legnagyobb újkori erődje, melyet a Duna Gibraltárjának is neveztek, 1850-1871 között épült, e klasszicista stílusú, hadtörténeti műemlékünk. Korának legfejlettebb és legigényesebb építési technikájával készült, ma is lenyűgöző a gondosan faragott kövekből épített várfalak és bástyák, földsáncok, földalatti kazamaták szövevényes hálózata. Különleges élmény felfedezni a félhomályos, végeláthatatlan teremsorokat és a zegzugos folyosókat, a bonyolult rendszerben kialakított lőrésekkel és ágyúállásokkal tagolt bástyákat, a regimentet, ellátó pékséget, vagy a huszárlovak egykori istállóit. Ez az erőd 30 ezer m2 fedett területtel rendelkezik egy 70 hektáros területen, így alapos megtekintése felér egy túrával!

    A Komáromi erődrendszer tagja az Öregvár és az Újvár mely Szlovákia területén található, és így együtt az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb és legerősebb védelmi építménye volt. Az egyik bástyán olvastuk, hogy: „NEC ARTE, NEC MARTE”. Sem csellel, sem erővel. Ezek a szavak hűen jellemzik a maga korában tökéletes, bevehetetlen erődítményrendszert. A felújított és rekonstruált VI. bástya 1995-ben a példás felújításért, kihasználásért megkapta az EUROPA NOSTRA OKLEVELET. Megjegyzem teljesen jogosan, igazán szép lett.

    Ezen kívül belefértek a TKME kereteibe az erdei vasutazások, tájházak, vízimalmok, templomok megtekintései, a cáki védett pincesor, a Salgótarjáni Bányamúzeum, és a Néprajzi múzeum is. Ugye így nem is olyan unalmas és száraz ez a játék, hátha még a fényképeket is megtekintitek, remélem ti is kedvet, kaptok!

     

    Fotók:

  • 01 Az Esztergomi vár és Bazilika
  • 02 Visegrád, Királyi Palota
  • 03 Visegrád, Királyi Palota
  • 04 Visegrád, Királyi Palota
  • 05 Visegrád, Királyi Palota
  • 06 Komárom, a monostori-erőd
  • 07 Komárom, a monostori-erőd
  • 08 Komárom, a monostori-erőd
  • 09 Komárom,az igmándi erőd
  • 10 Komárom,az igmándi erőd
  • 11 Somogyvár, a bencés pdság romjai
  • 12 Sárvár, A vár
  • 13 Sárvár, Arborétum, Bambuszok között
  • 14 Sárvár, Arborétum, Hinoki hamis ciprus (kertészeti változat)
  • 15 A Sümegi vár
  • 16 A Sümegi vár
  • 17 A Sümegi várban
  • 18 A Sümegi vár és Sümeg
  • 19 A Sümegi vár és Sümeg
  • 20 A Sümegi vár és Sümeg
  • 21 Mohács, Történelmi Emlékhely
  • 22 Szécsény, A vár szögletes tornya és a kastély
  • 23 Szécsény, A vár bástyája

     

    Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Adrenalin a Mátrában!

    2008. április 19.

     

     

    2008. 04. 19.-e szombatjára az időjósok záporokat jeleztek. Ez még belefér, meghát az igazi turista ugye nem cukorból van – gondoltuk.

    E nevezetes napon 5 órakor ébredtünk, Sirokon a Motelben. Régi turisták között még e kis falu nevét is áhítattal ejti ki az ember, mert mindenki tudja, hogy az egyik legrangosabb túra indulási helye a Siroki vasútállomás. Részemről /Mezeiné Dobó Klára/ szokatlan módon roppant rosszul ébredtem. Émelygett a gyomrom, szédültem, fájt a fejem és a reggeli sem javított a helyzetemen. Semmire sem volt idő, döntöttem, Hanák Kolos előtt tisztelgek, és a Kékesről indulok a 36 km-es túrán, melynek színt emelkedése 1.247 m, színt ideje 9 óra. Férjemet /Mezei László/ kivittem a rajthoz kocsival, hogy az ez évi Mátrabérc 56 km-es túrát a 2.780 m színt emelkedéssel 13 órán belül teljesítse. A főszervező szerint ezek a pontos színt emelkedési adatok, mert a nyáron műholddal bemérték az útvonalat. Újabb idők szerint e túrának még egy távja van, a Muzsla nevezetű, mely 26 km, ezt Galyatetőről indítják. A Hanák Kolos és a Muzsla is a Mátrabérc résztávja, úgyhogy ez manapság tömegeket mozgat meg. A rajtnál több száz „őrült” várta feszülten az indítást, köztük sok futó is. 6-kor pontosan eldördült a start pisztoly, és kezdetét vette a megmérettetés.

    Én még mindig szédelegve beültem az autómba és felmentem Kékes-tetőre. Szakadó eső fogadott. Férjemre és a többiekre gondoltam miközben szorgosan magamra szedtem az eső öltözetet, majd elsétáltam a rajthelyre az étteremhez. Itt már vagy 50-en várták a szervezőket. Jöttek is fürgén, és 8 óra előtt elindították a Hanák Kolos túrát. Férjemet ekkor felhívtam, hogy elindultam, ő ekkor már látta az Oroszlán várat, de az idő ott sem volt jobb. Na uccu neki, reméljük, hamar eláll. Meredeken haladtam lefelé, de az első 500 m-en belül már le is ültem-elcsúsztam. Oké, ez jó, megtörtént a bemelegítés. Felkászálódtam és indultam tovább. Jó ütemben haladtam Som-hegy-nyereg, Hidasi erdészház, Mátra-nyereg, majd át az országúton és indultam fel s Csór-hegyre, mely az első ellenőrző állomás volt. Férjem ekkor igyekezett a Kékes felé. Pecsételtem, és mentem tovább a kék + jelzésen a Rudolf-tanyai elágazáshoz. Előttem mentek, mögöttem jöttek, mellettem egy futó viharzott el, éppen, mint a Nagykörúton. Szedtem a lábam, hamar elértem az elágazást és a frissítő állomást. 4 dl üdítő 0,5 perc alatt és indulás tovább. Az úton átkelve kiabálást hallottam: „állomás”. Az eső házikóba kihelyeztek egy titkos, mozgó állomást, így itt is pecsételtem. Elindulva rögtön értesítettem férjemet, hogy véletlenül se hagyja ki ezt a meglepetés pontot. Innen a piros +-en haladtam felfelé Galyatetőre, túratársaimat előzgetve. Itt már helyenként úgy 20 cm-es volt a sár, a sportcipőkben többet csúsztak vissza, mint előre. Rajtam bakancs volt, ami jobban kapaszkodott felfelé. Megint férjem jutott az eszembe, mert ő az utolsó percben mégis a sportcipő mellett döntött. Mi lesz itt vele? Arról nem is beszélve, hogy még mindig zuhogott. Még nagyobb lesz a dagonya mire ő ideér, konstatáltam a helyzetet. Galyatető, ez már nagyon hazai pálya, a nyáron micsoda gombákat szedtem itt, a Vargányától a rókagombán át az őzlábig minden volt. Mire ezt végiggondoltam pecsételtem is a Vendégházban. Ittam, ettem néhány falatot, végre jól lettem és kezdtem úgy érezni magam, mint aki teljesítménytúrán van. Indultam tovább a Piszkés-tetői csillagvizsgáló felé. Gyorsítanom kellett, nagyon fáztam, az esőhöz még a szél is feltámadt. Gondoltam, ennél rosszabb időt rendelni sem lehetett volna. Egy mérges csapat jött velem szemben, elfelejtettek pecsételni, ezért igyekeztek visszafelé. Na elő a telefon, figyelmeztettem férjemet, nehogy ő is így járjon igazán nem kéne neki még néhány plusz km. Szép kilátás lett volna Galyatetőről és a csillagvizsgálótól is, de hát most függönyt húztak a tájra., meg minek is nézném, láttam már sokszor. Azért inkább azt néztem volna az újfent dagonya helyett. Axel, Ritberger és egyéb teljesen újfajta produkciók voltak előttem a Mátraszentlászlói sífelvonó felé. A faházban teát főztek nekünk, ami nagyon jól esett. A ritmust tartottam, 4 dl 0,5 perc alatt. Egy csapat fiatal indult is tovább, én meg utánuk a sárga + jelzésen. Először lefelé az erdészházhoz, majd felfelé a Vöröskői-kilátóhoz. Valamiben megbotlottam, így dupla tenyerest csaptam. Éljen, most már elől, hátul, meg térdig sáros voltam. Az utánam jövő vígasztalt, ő már 6-szor esett. Hát én remélem ezt a kettőt, beosztom, mormogtam a fogam között. Összeszedtem magam és mentem tovább. A nemrég felújított Vöröskő-kilátónál volt a következő állomás. Nem időztem, mentem tovább. Sárga +, majd az Országos-kéktúra útvonala mentén haladtam, a többiekkel együtt egyre nehezebben. Mindenki küszködött, az út már annyira felázott, hogy a sportcipők elmerültek, benne, az én bakancsom meg kilókkal nehezebb volt a ráragadt sártól. Mátraszentlászló felett jártunk. Jó időben, ez is gyönyörű rész , igyekeztem e képeket magam elé idézni. Révedésemből beszélgetés billentett ki, ez itt kiált, az meg ott adta fel. Én ilyenre nem gondoltam, mostanra teljesen jól éreztem magam, csak nagyon vártam, hogy az eső elálljon végre. Á, ez a Szamár-kő, itt erősen felfelé mentünk, a kék háromszög jelzésen, az Ágasvár csúcsára, a következő állomáshoz. Az előttem lévők már négykézláb mentek, beláttam, hogy igazuk van. A szél hatalmas erővel tombolt, megint fáztam, a kövek csúsztak, a sár még jobban, így a fákba kapaszkodtunk, és lassan lépkedtünk a csúcs felé. Ez az út jó időben is fokozott figyelmet igényel mivel a gerincen halad, keskeny, sziklás, kétoldalt meg szakadékos. Most előttem, mögöttem azt hallottam: vigyázz, kapaszkodj, vigyázz! Mást nem. Minden beszélgetésnek vége lett. Lassan, de végre elértem a csúcsot és begyűjtöttem a következő pecsétet. A helyzet ezután sem lett könnyebb, mivel lefelé, a turistaházig, is nagyon meredek az út. Fától-fáig haladtam, az egyiket alighogy elértem már püffentem is neki, mivel egyik turista társam nem tudott kikerülni. Elindult, de most nadrágféken folytatta, én meg tovább fától-fáig. A háznál ettem egy keveset, átkrémeztem a lábam, és igyekeztem lefelé Mátrakeresztesre, a Csörgő-patakhoz.

    Leérve frissítővel vártak minket és végre már az eső is alábbhagyott. A patakon átkelve a piros sávon folytattam az utat a Nyikom-nyeregbe, erősen emelkedő úton. A nyergen ittam, ettem, majd megszólalt a telefon. Férjem ekkor volt a Vöröskő-kilátónál. A nyerget elhagyva, balra fantasztikus kilátás tárult elém a szendergő napsütésben. Itt már végre a tájat is lehetett nézni, ettől jó kedvem lett, vidáman lépkedtem felfelé. Mögöttem már a Muzsláról beszélgettek, de addig még jócskán emelkedtünk felfelé, meg vagy 3 csúcsot megmásztunk. Következett egy igen meredek rész, itt megint a fákat fogtam. Felérve megcsörrent a telefonom. Lihegés közepette csak ennyit mondtam: „Muzsla”. Férjem ekkor az Ágasvári turistaháznál járt. Ott se esett már, végre őt is sütötte a nap. Nekem ez volt az utolsó ellenőrző pont. Ezen fellelkesülve nagyon sietni kezdtem lefelé. A Koncsúrokon jártam, férjem ekkor Mátrakeresztesen, úgyhogy szépen fogytak a kilométereink. Azt gondoltam, hogy már tényleg túl vagyok a nehezén, hiszen Szurdokpüspökit láttam a távolban, előttem meg egy sivítozó csapatot. A lejtő, mely levitt a Diós-patakhoz, járhatatlan volt. Volt, aki nadrágféken lecsúszott a patakba, volt, aki elesett, volt, aki toporgott, nem tudta mit csináljon. Ezt látva, bementem a bozótba, ami viszont szúrós volt, de leértem. Átkelve a patakon ugyanez a kép fogadott, csak felfelé. Fa, bokor, ami volt, mindenbe kapaszkodtam, hogy felérjek az emelkedőn. Ezután kertek következtek, majd a présházakhoz levezető út, hasonló kalandokat tartogatott. Az iskolához vezető aszfalt már felüdülésnek számított. Szint időn belül beértem a célba. Férjem ekkor még a Muzsla felé tartott, és újból rákezdett ömleni az eső. Jaj, de nem kéne ez már a többieknek gondoltam, hiszen még a Mátrabércen túrázók közül csak a futók értek be. Iszogattam, meghallgattam néhány rémtörténetet, majd elindultam a másik autóért, amit kedves ismerősünknél hagytunk Szurdokpüspöki másik végében. Mikor leparkoltam az iskolánál, férjem a Koncsúrokon túl járt. Nem tudtam már ücsörögni, elindultam vissza az első présházig és mindenkit biztattam. Végre férjem is jött. Elvettem a hátizsákját, hogy kicsit is könnyítsek rajta. Szint időn belül a célba ért.

    Ezen a 3 távon összesen 1900 fő indult, de csak 50%-a ért célba az extrém időjárásnak köszönhetően. Ennél rosszabb eredmény csak egyszer volt e túra történetében. A Mátrakeresztesre 16 óra 45 után leérőket a rendezőség már nem engedte tovább, busszal hozta be őket Szurdokpüspökibe. A rendezés profi volt, az okleveleket a számítógép pillanatok alatt elkészítette, nem volt torlódás. Jövőre jó lenne egy kicsivel jobb idő. Ez egy izgalmas, és még tapasztalt túrázóktól is erőt és kitartást igényelt e helyenként egyáltalán nem veszélytelen túra.

     

    2009-ben találkozunk a célban?

     

    Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


      Egy kellemes negyvenes!

    2008. április 12.

     

     

    Ezen a túrán már törzstagoknak számítunk, ugyanis eddig 5-ször rendezték meg, mi 3-szor teljesítettük valamelyik távot.

    Ez a kedves teljesítménytúra a „BUJÁKI KIKELET”, ahol mindenki igényeinek megfelelően választhat távot. Van egy szép, Buják körüli séta 10 km-en, 25-ös távból egy könnyebb és egy nehezebb, ami 26,5 km, és egy 40 km-es 900 m szintemelkedéssel a Cserhát dimbes-dombos vidékén. A másik nagy előny, hogy mindegyik táv körtúra.

    Április 12.-én szombaton szép időre ébredtünk mindenféle időjós riogatás ellenére, úgyhogy indultunk is Bujákra. Reggeli közben azért bedobtam a kérdést, hogy mivel megyünk? Kocsival vagy gyalog? Ugyanis Bujáktól úgy kb. 30 km-re lakunk. Kocsival mentünk. Az általános iskolában neveztünk és már indultunk is, a szalagozás mentén. Ezen a túrán nagyon sok a szalagozás, mert a Cserhátban kevés jelzett út van. Kossuth utca, feszület, híd, majd mentünk is a dombra, de itt már mindegyik szalag valahogy egyre magasabbra került, hiszen meredeken emelkedtünk a Csirke-hegyre. Visszatekintve látszott Buják vára, a kálvária és a völgyben a népviseletéről is híres falu. Hamarosan ereszkedni kezdtünk és az erdőt elhagyva, megpillantottuk Virágospusztát, ahova mentünk. Virágospuszta nívós Üdülőközpont vad-és egzotikus állatokkal, múzeummal. Az Andezit Fogadó előtt megkaptuk a 2. pecsétünket és 1 tábla csokit. Innen műúton mentünk le Bérre. Úgy, hogy jó legyen a sorrend: kocsma, templom, majd a falu utolsó házait elhagyva, az egyre jobban emelkedő zöld sáv jelzésen, és szalagozáson haladtunk a fenséges andezit-ömlésig. Innen visszafele kellett elindulni, le a hegyről, majd át a patakon, azután gondunk akadt. Eltévedtünk. Se szalag, se jelzés, se turista, se Sas-bérc ami a következő ellenőrző pontunk lett volna. E helyett elértünk egy néhány házból álló pusztába, felkapaszkodtunk a domb tetejére, és akkor megláttuk a Sas-bércet. Tájolás, majd úgy torony iránt bozótoson, szakadékon át, igyekeztünk a következő állomás felé. Azt, hogy hol néztük el sehogy se tudtunk rájönni, de mindegy volt, mert legalább jó irányba mentünk. Végre megtaláltuk a szalagozott utat, meg két turistát, akik a 25A távon gyalogoltak. A Sas-bércig együtt mentünk. Ők örültek, hogy milyen jó idejük van, én meg konstatáltam, hogy e keverésünk úgy 30-35 perc késést, és néhány km pluszt jelentett, ráadásul nehéz terepen. Így aztán ők még időztek, mi meg gyorsan otthagytuk a szépen felépített Vadászkastélyt és kilátót.

    Lefelé menve, nyugatra tekintettünk Szanda várára és a hullámzó cserháti tájra. Haladtunk a szalagozás mentén, Káva-hegy, Meredek-hegy, majd az erdő közepén egy Robur roncs, melyet tájékozódási pontként írtak az itinerbe is, hiszen már évek óta itt van. Ezután viszont szép, fiatal erdőben haladtunk vagy 2 km-t, majd a dózerúton Kutasó felé. Ahogy a vadlest is elhagytuk újból remek kilátás tárult elénk. Úgy, Ľ óra múlva elértük a következő ellenőrző pontot, Kutasó szép, rendezett falujában, a palóc kemence pavilonjánál. Aprócska falucska 20 férőhelyes turistaházzal a Cserhát szívében. A túra keresztül megy a falun és a következő községig aszfaltos úton vezetett. Ez szerencsére csak 2 km.

    Kutasón amúgy „összeszedtük” egyik turista társunkat. Törte a lábát a cipő, így egyre lassabban ment. Most, hogy velünk találkozott, valahogy hírtelen jobban lett, amikor mondtam neki, hogy Bokor községben fánkkal szoktak minket várni, és ha lemarad, mindet felfaljuk előle. Ezt az állomást a híres fánkok miatt is nagyon vártam, meg azért is, mert régi jó ismerőseink voltak a pontőrök, akik már izgultak értünk. Így aztán gyorsítottam és úgy 20 perc múlva már a Közösségi Ház kilincsét nyomtam le. Megörültek jöttünknek, ismerőseink már vártak minket. Néhány percet beszélgettünk, és együtt faltuk a fánkokat. E nevezetes fánkokat a helyi asszonyok egész nap folyamatosan frissen sütik, és különféle ízesítéssel tálalják elénk meleg teával. Volt cukros, mákos, diós és kakaós. Na de itt is nagyon észnél kellett lenni, nehogy e csábító finomságokból a kedves kínálás hatására túl sokat együnk, mert még várt ránk néhány km. Így aztán megköszöntük a vendéglátást, búcsúztunk.

    Indultunk tovább keresztül a falun, patakon, majd bementünk az erdőbe a szalagozás mentén. Járatlan út volt, nagyon kellett figyelni a szalagozást. Ahogy az erdőt elhagytuk, megpillantottuk a domb tetején a Bokri-keresztet, mely mellett el kellett haladni. Felfelé menet néhány 25 km-en túrázó társunkat előztük le, majd felérve csodálatos panoráma fogadott. Láttuk már a Bujáki várat, a falut és a hullámzó tavaszi tájat. Lefelé haladtunk, erdő, aztán fenyves következett, majd erősen felfelé, és a szalagokat követve, a Bujáki vár egykori kapuján léptünk be. A felsővárba lépcsőkön keresztül jutottunk az utolsó előtti ellenőrző ponthoz. A tiszta időben néhány percet nézelődtünk, jól látszott a Sas-bérc kilátója, a község és az üdülő.

    Itt tudtuk meg, hogy miután kissé változott az útvonal az előző évekéhez képest, így a kálvária felé kell még elmennünk és úgy le a Szentgyörgyi Albert Általános Iskolába. Hát ez valahogy nem volt a komputeremben, az itinert meg nem olvastam végig. Innen mindig a legrövidebb útvonal vitt a célig, de hát most másfelé vezettek minket. A felismerés úgy hírtelen rosszul esett, de már indultunk is lefelé a hatalmas kőlépcsőkön. Elértük a rozoga őrházat, végig az ösvényen mentünk, majd egy darabig aszfalton, azután benn az erdőben. Itt erdei tornapályán haladtunk a patak folyásával szemben kellemes terepen. A vár és ez a rész is régebben mind lezárt katonai terület volt, ennek nyomai sok helyen fellelhetők. Ezután dózerút következett, kerítés majd irtás, néhány 100 méter múlva feszületet pillantottunk meg, mely jelezte, hogy a kálvária környékén jártunk. Pár lépés múlva elhagytuk a temetőt, majd megpillantottuk Buják házait és a Mátra sziluettjét. A templom mellett elviharozva értünk be a célba szintidőn belül. Alkalmi túratársunk a végén már nagyon szenvedett, de hősiesen tűrte, a célban pedig örült és köszönte, hogy velünk jöhetett. Ő még először volt ezen a túrán. Mi /Mezei László és Mezeiné Dobó Klára/ ittunk még egy kis teát a célban, beszélgettünk a rendezőkkel a tapasztalatokról, majd beültünk az autónkba és hazajöttünk.

    A túra részvevőinek ingyenesen lehetett e napon a tájházat megtekinteni, de aki 40 km-en gyalogolt annak erre nem volt ideje, mert 16 órakor bezárt. Az összes távon több, mint 300 induló volt, nagyrészt a környékről.

     

    Jó utat e szép vidéken: Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Julianus túra

    2008. április 05.

     

     

    2008. 04. 05.-én kissé borongós, szemerkélő időre ébredtünk. Az időjárást lázas sietséggel ellensúlyoztuk és kocsival mentünk, Nagymaros-Visegrád vasútállomásra.

    A Julianusról elnevezett túrákat reggel 7-től innen indították. 20, 30 és 50 km-es túrákra lehetett nevezni. Miután az 50-es tulajdonképpen 54 km és 1600 m színt is társult hozzá, ezt találtuk megfelelőnek. Két kartali ismerőst is felbujtottam, ők néhány perccel utánunk, a 30-ason indultak. A rövidebb távok az 50-es résztávjai, így aztán telefonon mindig leadtuk nekik a drótot, hogy mire készüljenek. 7 óra 5 perckor neveztünk, és elindultunk esőmentes, hűvös időben. Azt, hogy hűvös, csak az első néhány percben éreztük, mivel megkezdtük az emelkedést a Templom-völgyön át Hegyes-tetőre, az első ellenőrző ponthoz. Itt áll a Julianus barát torony. Julianus életéről kevés adat maradt fenn, de azt tudjuk, hogy a bolognai egyetemen tanult, majd 1221-ben visszatért Magyarországra a Domonkos rendbe. Ott hallhatott Ottó barát keleti útjáról. 1235-ben elindult dél-kelet felé. 1236. december 27.-én megérkezett a Vereckei-hágóhoz. Utazása során nagyrészt gyalog ment. Az első utazást még több is követte, így ő hozott hírt először a készülő tatár veszedelemről. E túrán az ő emlékének tisztelgünk.

    A kilátás nem volt igazán tiszta, a Duna párába burkolódzott és a nap sem nyitogatta még a szemecskéjét. Így igyekeztünk tovább az Országos Kéken Törökmezőre. A pontőrön kívül kutyák és macskák fogadtak minket a turistaháznál, ahogy ez itt lenni szokott. Itt néhány falatot ettünk, ittunk és indultunk tovább, a kéken. Ahogy az erdei tornapályát elhagytuk, átkeltünk a patakon, majd utunk erősen emelkedett. Szerencsére a kóspallagi elágazás előtt csendesebbre vette, már majdnem megálltunk levegőt venni. Ezen a ponton diót törtek nekünk, szorgos munkájuk már messziről hallatszott. Belemarkoltunk és indultunk tovább a piros szalagok mentén, mivel a sávjelzés csak imitt-amott látható, így a rendezők ezt kiigazították. Két hosszú emelkedő után messziről látszott Márianosztra temploma a kolostorral és a fegyintézettel együtt. Eddigre már a nap is kisütött, úgyhogy vidáman igyekeztünk a kocsma felé. Nehogy rosszra gondoljatok, itt volt az 5. ellenőrző pont, ahol almával, zsíros kenyérrel és lila hagymával vártak. A 20 km-en indulók itt már célba is értek. A 30-ason levő társainkat többször próbáltam már hívni, most összejött. Ők ekkor még a 4. állomáson voltak. Mint mondták, jól vannak, jönnek utánunk, csak menjünk. Így aztán indultunk is a piros sávon tovább, Koppány-nyereg felé. Útközben vissza-visszanéztünk Márianosztrára, e szép fekvésű kis falucskára. Úgy fél távig jól haladtunk, majd elértük utunk 2 legnagyobb emelkedőjét, úgyhogy szuszogva poroszkáltunk felfelé. A nyergen, az állomáson nekünk csak időt írtak, a 30-asoknak pecsételtek is. Vettünk egy nagy levegőt és indultunk lefelé a piros sávon Nagybörzsönybe. Ekkor jött a telefon, hogy hol vagytok? Ők éppen még Márianosztrán falatoztak, meg egy kis gondjuk akadt azzal a fránya cipővel, de mindjárt jönnek, mint mondták. Szedtük a lábunkat rendesen, Róth-erdő, halastó és Szent István-templom mely Julianus idejében épült. Szép vastag falakkal, kőkerítéssel Nagybörzsöny ékessége. Nekünk, pedig a 6. szép pecsétet jelentette.

    A 7. ellenőrző pont úgy, Ľ óra járásra a faluban lévő kulcsos házban volt. A 30 km-en túrázóknak itt volt a céljuk. Itt vajas és zsíros kenyér várt minket, alma és tea. Hát a tea az, nekem nagyon jól esett, 1 l-ig meg se álltam, férjem a zsíros kenyeret tizedelte nagy erőkkel. Ezután a sportkrémmel kerültünk közelebbi kapcsolatba, majd indultunk a Koppány-nyeregbe. A Farkas-völgy egy szép, aszfaltozott, alattomosan emelkedő út, mely a Közép-hegy felé vezet, ahonnan erősen emelkedő földúton meneteltünk fölfelé. Hurrá, Koppány-nyereg, a 8. állomás, és most végre pecsétet is kaptunk.

    Innen tovább a Börzsönyi kéken mentünk kisebb emelkedőkkel, majd a Hosszú-völgyet elérve egyértelműen lefelé haladtunk. Elértük a volt kisvasút útvonalát, itt a sok kisebb-nagyobb kövek nehezítették haladásunkat. A Misa-rétet elérve nagy erőkkel keresni kezdtük az ellenőrző-pontot, de sehol sem volt, pedig ez volt a papírunkon. Már vagy 10-e összegyűltünk tanácskozni, mikor feltettem a kérdést, hogy kit tudnánk erről megkérdezni? Egyikük felhívta az egyik futót, aki már aludt is egyet, ő mondta, hogy nyugi, odébb van a pont az úton túl. Közben a jelzés eltűnt, mi meg úgy az út irányába egyenest át a patakon meg a korláton a 9. állomáshoz. Ezután, kaptuk a hírt 30 km-en induló társainkról, hogy ők már otthon vannak, és szintidőn belül teljesítették a túrát. Nekünk még az utolsó kilométerek hátra voltak, de már a következő túrákról beszélgettünk. A majornál a Sukoli keresztet szépen gondozott kis park veszi körül, és innen már látszottak Szob szélső házai is. Örömmel és elfáradva érkeztünk be a célba, Szob vasútállomásra.

    A túrát Mezei László és Mezeiné Dobó Klára 11 óra alatt teljesítettük, a szintidő 12 óra volt. Oklevelet és kitűzőt kaptunk, melyen Julianus barát, a börzsöny egy részlete és a Szent István-templom látható.

     

    Szép nap volt, kár lett volna kihagyni! Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    A Berettyó TV április 29-i adása:

    "A tavasz Biharban" című

    fotópályázat eredményhirdetése

    (19.23 percnél)

     

     

    A műsor megtekinthető a Berettyó TV honlapján (www.berettyotv.hu):

     

    Kattints ide a lejátszáshoz!

     

    vagy

     

    Kattints ide a letöltéshez!

     

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    A Debrecen Online

    Kritikus tömeg című cikke

     

     

    A cikk megtalálható a DEOL honlapján, IDE kattintva.

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Velem velem

    2008. május 14.

     

     

    Április 30-a, szerda. Végre elérkezett a nap, amit már annyira vártam. A felejthetetlen mátrai túra után itt az újabb lehetőség egy szakasz teljesítésére a kék „csík” mentén.

     

    Ezen a napon sokkal könnyebben röpült a munkaidő. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy délután egyenesen a Kőszegi hegységnek veszem az irányt és meg sem állok, míg meg nem látom annak csúcsait. Dél közeledtével Fülinek volt mersze közölni a fórumban, hogy őt már 2-kor elengedték, így rá biztosan nem kell majd várni. Éljen a Pick! Sebaj, én is fél 3-kor terveztem eljönni a cégtől, és ez a tervem egészen fél 2-ig tartotta is magát. Ekkor viszont közölte velem a főnököm, hogy a negyedhármas vezetői eltolódik 3-ra. Eszembe jutott Bacsó Péter – A tanú című filmjének híres jelmondata: „ a nemzetközi helyzet fokozódik”. Annyi baj legyen - gondoltam. Egy gyors értekezlet, aztán nyomás, hogy tudjam tartani a megbeszélt 17:15-ös találkát a kecskeméti Auchannál. A vezetői végül több mint fél órásra sikeredett. Szinte percenként néztem az órámat. Megjelentek az első izzadtságcseppek a homlokomon, éreztem: nehéz dolgom lesz. Nyugtattam magam, hogy majd egy picit gyorsabban megyünk a pályán. Abból nem lehet baj. Végre vége, gyorsan haza, csomagok be, Andi hív kész van ő is, negyed 5 à remények életben. Azzal viszont egyáltalán nem számoltam, hogy a középiskolai ballagások is ebben az időpontban vannak, ezzel teljesen megbénítva Szeged közlekedését. Ráadásul a Nagykörút totális felújítása sem könnyítette meg a helyzetem. Nem voltam ideges, eléggé. 17:10 volt mikor elhagytuk a Szeged végét jelző táblát. Ekkor tudatosult bennem, nem leszünk ott negyedre. Anitától megtudtam, hogy a többiek is csak lassan szálingóznak, úgyhogy semmi gond. Ötvenre már a Kecskemét – Bevásárló központ lehajtónál voltunk. Sajnos ezt a kijáratot jól ismertem. A szalagkorlát nyoma még most is ott virít az autóm oldalán.

    A társaság összetétele változott a múltkori óta (Anita, Icus, Laci, Móni, Potyi, Viki, Gyöngyi, Balázs). Sok taggal bővült, de sajnos csökkent is. Már mindenki csak ránk várt. Kivéve Imit és Fülit, akik úgy gondolták, mégse hoztak elég bort a túrára, ezért gyors beszerkörútra indultak.

     

    Rövid útvonaltervezés és bepakolás után 3 nehéz jármű indult meg, hogy legyűrjék az előttük álló 300 km-ert. Elől egy 1.3-as Wartburg (régi ismerős), majd egy Opel G Astra (új reménység) és végül egy Skoda Fabia (azok nem mi voltunk) zárta a sort. Érdekesség, hogy mindhárom autó karosszériája sérült volt különböző baleset miatt. Fülién már nem látszódott a szántóföldes kaland, jó munkát végzett a lakatos. Az enyém ugye szalaggal korlátolt. Vikiéről pedig lerítt, elég nagy volt az a teherautó.

     

    Szépen haladtunk a cél irányába, jó választás volt az autópálya. Este 11 előtt érkeztünk meg a szállásra. Mindenki elfoglalta a helyét, majd hamar nyugovóra is tértünk. Tudtuk, kell holnapra az erő a 20 km-es szakasz teljesítéséhez. Azért még egy sör belefért.

     

    Másnap meg se kottyant a fél 6-os ébresztő. Azt viszont a mai napig se értem, hogy lehet az, hogy én keltem leghamarabb és mégis én voltam a legutolsó, aki elkészült. Nem tudom, hol ronthattam el. Talán legközelebb kihagyom a fogmosást.

    Kőszegről indult a „Kék” útvonala. Ez a város szinte mindenkit magával ragadott szépségével, hangulatos, szűk kis utcáival. Icus ki is jelentette, ő egyszer ilyen helyen fog lakni. A főtér egyik ablakában egy néni állt és minket bámult. A szobájából progresszív zene szólt szolidan, de elég hangosan ahhoz, hogy mi jól szórakozzunk. Innen kapaszkodtunk fel az Írott-kő irányába. A kissé meredek, felfele vezető ösvényen Krisztus útját kísérhettük végig a kereszttel. Ha nem is éltünk át akkora kínokat, mint ő, azért jól esett a pihenés a kápolnánál. Többen megszabadultunk felesleges ruhadarabjainktól. Ez is jelezte, meleg lesz. A hátikból előkerültek a szendvicsek, üdítőitalok, egyéb nyalámságok. Közben Anita előadta a már-már szokásosnak mondható „Csiga-biga gyere ki” számát. Majdnem teljesen magáévá tette azt a szerencsétlen kétszarvút.

    Néhány óra elteltével olyan nevezetességeket láttunk, mint a Hétforrás, a Stájer-házak, a Hörmann-forrás. Füli egy-két helyen megállt (pontosabban megült) kenni magának vajas-mézes kenyeret. Menjünk nyugodtan, ő úgyis utolér bennünket – mondta. Így is lett. Felértünk a Kőszegi hegység legmagasabb pontjára. Innen már tényleg csak néhány lépésre volt Ausztria. Olyan is akadt közöttünk, aki most először lépte át országunk határát. Már ezért megérte.

    Az utolsó hat kilométerre, hogy lehűljünk, szakadni kezdett az eső. Kaptuk a nyakunkba rendesen az égi mannát. Pedig Meteorológus Mihály említette, hogy változékony idő lesz bazzeg. De azt hittem csak azért mondja, hogy legyen valami. Na arra mindenesetre jó volt, hogy kis csapatunk két részre szakadjon. Átázott, az út viszontagságaitól meggyötört arcok tértek vissza a szállásra. Sajnos nem volt befűtve, mint előző este, ezért jól esett a forró fürdő és a tea. Este plusz két fővel gyarapodott a társaság (Eszter és Miki), ezzel megvoltunk mind a 14-en.

     

    A következő nap a pihenésről szólt. Szombathelyi városnézés és fürdőzés volt a program. Gyors kerékcsere után feltöltöttük készleteinket a helyi hipermárketben. Ismét két részre szakadtunk. A csapat nagyobbik része a fürdőzés mellett szavazott. Mi négyen pedig elindultunk felfedezni a táncgálák főszereplőjét, Savariát. A városnézés közben volt gyros tál, Tisza bolt, ruhás butik, lakberendező bolt (Andi és Anita nagy örömére). Miután úgy éreztük már mindent láttunk, Velemnek vettük az irányt. Megismerkedtünk „Etel-közzel”, egy elképesztően ötletes és hangulatos üdülővel. A nevéből is kiderül, a falucska a magyar hagyományokat próbálta előtérbe helyezni, ízléses módon. Mindenhol faragott dolgok, székelykapu, libikóka, fahíd, Árpád-sávos zászló, nagymagyarországtérkép (na nem a szélsőséges értelemben), és volt még Kuvasz-lak is. Mivel már elég késő volt, autóval mentünk fel a Szent Vid kápolnához. Megtekintettük az Országos Kék túra emlékszobrát. Estére visszaértek a strandolók is, megint esett, és nagyon lehűlt a levegő.

     

    A harmadik napon ismét a túrázásé volt a főszerep. A Tömörd-Kőszeg 14 km-es szakasz várt ránk. A kis faluban találkoztunk egy 4 fős családdal. Szintén kéktúráztak (példamutató). Apa, anya, kislány (kb. 6 éves), kisfiú (  4 éves). Megemlítették, hogy tegnap a lányukkal 24-et teljesítettek, de a kissrác is ment 14-et. Ekkor mi kicsit rosszul kezdtük érezni magunkat, így gyorsan el is búcsúztunk.

    Mennyei volt a reggeli a helyi szórakoztató központban (kocsma+abc+pihenőhely egyben). Utunkat folytatván elhaladtunk a Szt. Ilona szobor mellett, Icus nagy örömére. Lenyűgöző volt a táj, tökéletes összhangban az időjárással. És, ha nem volt elég az elénk táruló látvány, Füli és Imi gondoskodott a csapat szórakoztatásáról. A Gyalog galoppot és a Bryan életét mesélték egymásnak szóról-szóra, sőt néhány részletet többször is. Ettől kezdve minden a nyúlon túl helyezkedett el. Aztán Zsolti önkényes szemétszedő akcióba kezdett, amihez csakhamar mindannyian csatlakoztunk. Elővettük a nejlon táskákat. A szendvicsek helyére az út széli sörös dobozok, műanyag flakonok kerültek. Mire kőszegre értünk 4 teszkósszatyornyi szemetet szedtünk össze. Rossz volt látni, hogy a természetjárók is ilyen felelőtlenek. Igaz az esővíz levezető árkot ásó munkások is nagyban hozzájárulhattak ehhez a környezetszennyezéshez (a rengeteg sörös flaksziból ítélve).

    Kőszegre érvén az első dolgunk volt, hogy a megfelelő helyre juttassuk a hulladékot.

     

    Itt jegyezném meg, hogy az egész megyében szelektív kukákba gyűjtik a szemetet! Még a gyorsétteremben is külön fakkok vannak (lásd túrafotók)! Az ilyen és az ehhez hasonló dolgokból érződött, ettől mi még „keletre” vagyunk. De remélem hamarosan a keleti régió is felzárkózik erre a szintre.

     

    Platánfa-mászás és pizzázás következett. Mindkettő nagy élmény volt számunkra. Na nem a pizza miatt, inkább a hely volt magával ragadó. A Kőszegi várba csak páran jutottunk fel, de azoknak megérte.

    A társaság nagy része visszabuszozott Velemre. Egyedül Füli érezte úgy, hogy neki kihívás kell és inkább gyalogszerrel teszi meg az utat. A szálláson szusszantunk egy kicsit, majd hárman (Viki, Imi, én) elindultunk a Szt. Vidhez (természetesen térkép, iránytű és tájoló nélkül), hogy nappal is megcsodálhassuk az alatta elterülő panorámát. Azt gondoltuk a rövidebb úton haladunk (ez mindig bejön), de valahogy kihagyott a tájékozódó képességünk a nagy fák között, és elvétettük az irányt. Ez van akkor, ha nem látja az ember a célt és nincs puskája, ami segít. A japán zászlót követve értünk föl a kápolnához, ahol Füli már várt ránk kificamodott bokával. Csak 4-5 km-ert tettünk meg fölöslegesen, de így volt izgalmas. Andi és Anita is felért előttünk, pedig később indultak és ők is eltévedtek. Úgy látszik nem annyira, mint mi.

    Este aztán kipihentük fáradalmainkat, először a tv előtt. Fülivel megpróbáltuk telepatikus úton megmozdítani az asztalt, ahogy Uri Geller mutatta. Közben vezényszavakat skandáltunk: Mozdulj! Mozdulj! Ez nem jött be, hátha a régi hatásosabb: Múkodj! Múkodj! És láss csodát megmozdult! Ehhez persze egy óriásit kellett rúgni az asztal lábába. Hogy mindezeket megemésszük, muszáj volt átmenni a helyi vendéglátó egységbe meginni valamit. Alkoholtól bódultan hajtottuk le fejünket, Andi főleg.

     

    A vasárnap délelőtt a pakolászással, takarítással, sátorbontással telt. Gyors búcsú a házigazdától, aztán uzsgyi a Fertő-tóhoz. Ha jól emlékszem eddig csak messziről láttam a tavat. Nagyon szép. Kár, hogy csak kis része tartozik hozzánk.

    Fel sem tudtam ocsúdni a sopánkodásból, máris a Fertőrákosi kőfejtőben találtam magam. Szoros volt a program. Sietni kellett. A kőrengetegben végig lehetett érezni a szocialista kori hangulatot. Meg is örökítettük határozott mozdulatainkat egy kő tetején.

    Következő állomás Sopron, csak címszavakban: szép város, kedves emberek, kecsketemplom, tűztorony, pedagógusjegy, nagy kulcs, lúzerek, vicces hamburgeres.

    Dél után 6 óra volt és még előttünk állt 300 km, a szegedieknek 400. Lacit kidobtuk Pesten. Tudtam, ha bemegyünk a városba, biztosan elkeveredünk. Füliék más úton mentek, de Kecsón találkoztunk. Hazafuvaroztuk a környékbelieket, fájó búcsút vettünk tőlük, majd irány Szeged. A warbit valahol Balástyánál értem utol. Éjfél volt, mikor Szegedre érkeztünk. Zsoltival egymásra ásítottunk a két autóból, aztán siettünk gyorsan haza.

     

    Rossz volt hétfőn 5-kor kelni és dolgozni menni, de megérte. Ilyenkor mindig raktározok a hétköznapokra. Máshogy nem is lehet kibírni huzamosabb ideig a munkahelyen. Feltéve, ha valakinek utazással és a természettel kapcsolatos a munkája. Kellenek az ilyen és ehhez hasonló túrák. És azok az emberek, akikkel ezt meg tudod osztani. Ezért örülök, hogy a Bihari Természetbarát Egyesület tagja vagyok.

     

     

    Zozi

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Beszámoló Velemről!

    A végére senki nem tarTott Velem!
    A 2008. május 1-4 közötti túra élménybeszámolója


    Végre ismét túrázni indultunk a tavasz első hosszú hétvégéjén. Bár különösebb izgalommal nem vártam, de ahogy egyre jobban közeledett az idő, már-már nem győztem számolgatni a napokat, hogy mikor ropjuk végre a kilométereket az erdőben.

    Igazából már az eleje óta azon izgultam inkább, hogy kibírja a Warbi ezt a hosszú utat, ami mint a végén kiderült 1000 km-re sikeredett. Nos jelentem: kibírta. Bár odafelé egy kicsit izgultam, amikor elkezdett puffogni az M1-en, illetve mikor Győr környékén kigyulladt a gyújtásjelző lámpa alacsony töltöttséget jelezve. De a végén zökkenőmentes maradt minden. Elvitt minket Velemig, sőt még haza is hozott. Bár nem úsztunk meg egy kerékcserét és a végén már nagyon folyt a hűtővíz. Jelzem, most már nagyon gyorsan folyik a hűtővíz, úgyhogy nem kerülhetem el, hogy meg ne javíttassam.

    Szerda este 23 óra körül Velemre értünk. Már elég fáradtak voltunk, de a helyezkedés, pakolászás, étkezés és tisztálkodás miatt volt vagy 1 óra mire "ágyba" kerültünk. Idézőjelben ágyba, mivel volt, aki a komfort helyett a földön aludt. Relatíve korán, már 6 órakor felkeltünk és készülődtünk az első napi túrára, amely Kőszegből az Írott-kőre, majd onnan Velemre vezetett.

    7:15 perckor már száguldott is a busz Kőszegre, s hamar oda is ért. A vasútállomáson megszereztük a hétvége első pecsétjét és már indulhatott is a túra. Viszonylag keveset nézelődtünk Kőszegen - mondjuk ez a programpont nem is erre a napra volt beütemezve - de azért néhány közös képet készítettünk a történelmi belvárosban, ahol jó környezetvédőkhöz híven összeszedtük a szemetet az egyik szökőkútból. Megkerestük a Kék jelzést és a kis csapat (Gyöngyi, Balázs, Potyi, Móni, Zozi, Cicus, Imi, Laci, Anita, Viki, Andi és jómagam) elindult a 21 km-es útvonalon. A délelőtt folyamán a műemlékeknek köszönhetően átélhettük Jézus kálváriáját, kortyolhattunk egy jóízűt a Hétvezér forrás tiszta vízéből, illetve néhány húzósabb kaptató után megcsodálhattuk Kőszeget az Óház tetei kilátóból. Relatíve lassan haladtunk, de nem is a rohanás volt a lényeg. Mindenki nagyon jól bírta a kényelmes tempót. A kilátó után folytattuk utunkat Írott-kő felé, de először érintettük a Stájerházakat, valamint a Hörmann-forrást.
    Mikor odaértünk Írott-kőre az időjárás kezdett romlani. Kissé lehűlt a levegő és gomolyfelhők gyülekeztek. Már-már sejtettük, hogy nem ússzuk meg eső nélkül. Az osztrák határon is átlépve felmásztunk a kilátóba, ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Az egyik különlegességét az adta, hogy egy helyről láthattuk a Kisalföld sárga repceföldektől tarka arcát és másik irányban pedig az Alpok 1700-2000 méter magasra emelkedő csúcsait. Volt egy kis idő merengeni és gyönyörködni a tájban. Figyeltem az arcokat, s azt állapíthattam meg, hogy mindenkit lenyűgözött a táj és mindenkit örömmel töltött el, hogy megtette ezt a könnyűnek nem nevezhető túrát. Nem csak az idő, hanem az időjárás is szorított bennünket, így gyors pecsételés után indulnunk kellett Velemre. Eszembe is jutott, az az Ákos dal, hogy "Minden most kezdődik el", hisz ez a pecsét a legelső pecsételő helye az OKT-nak.
    Egy darabig még a Dunántúli Kéktúrán halladtunk majd letértünk a helyi piros jelzésre, mely a szállásunkhoz vezetett. Még 5 km volt hátra, melyet bár megkönnyített, hogy lefelé kellett menni, de megnehezített az időközben eleredt eső. Amíg a fenyvesek között mentünk, addig nem is volt igazán zavaró, de mihelyt bükk, majd tölgy erődbe értünk, éreztük, hogy egyre jobban ázunk át. Már akinek nem volt esőkabátja és esernyője. Mint például nekem. Öreg hiba. Ezért a túra ezen szakaszán kicsit szét is szakadtunk. Laci, Gyöngyi és Balázs előrerohantak, én még bevártam egyszer a többieket - mert már-már elbizonytalanodtak, hogy merre is mentünk- de aztán begyújtottam a rakétákat és egy jódarabon futva, keresztül a pocsolyában és moslékban futottam lefelé, hogy beérjem Balázsékat. Akkora már bőrig voltam ázva így igyekezni akartam tusolni és átöltözni. Ezután 4-en haladtunk tovább, s kb. 30 perccel hamarabb értünk vissza, mint a többiek. Mondjuk abból a szempontból praktikus is volt előresietni, hogy így nem volt torlódás a fürdőszobában.

    Másnap reggel felvertem a sátrat, hisz ha már egyszer hoztunk sátrat, ne a házban aludjunk. Amúgy a házban is a földön aludtam, így teljesen mindegy volt. Különben is a sátrazásért fizettem, ezért így gondoltam fairnek a dolgot. Már így is egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy első éjjel a fáradtságra, második éjjel az esőre hivatkozva nem aludtam kinn. De a harmadik és negyedik éjszaka igen. És elmondanám, hogy sokkal jobb volt kinn a sátorban aludni, mint benn a szobában. Olyan frissen keltem reggelente... egy percig nem fáztam, köszönhetően a remek felszerelésnek (sátor, hálózsák, polifoam és pokrócok). S bár a harmadik éjjel is esett az eső, semmit nem éreztem belőle.

    A második nap a rekráció volt a lényeg. A csapat kisebbik része Szombathelyen maradt várost nézni és shoppingolni, a nagyobbik része pedig a büki gyógyfürdőbe vette az irányt. Kicsit kiáztunk az - hogy Mikit idézzem - abalében. Igen sok nyugdíjas ázott a melegvizes medencékben, mely hát nem volt túl vonzó. De szerencsére szép időnk volt, mert még napozni is tudtunk. A hőmérséklet is kellemes volt és azért találtunk olyan medencét is ahol nem volt hasonló nyomor. Hazafelé még betérünk Szombathelyre, megnéztük a város főterét, készítettünk néhány fényképet, fagyiztunk és mentünk vissza Velemre.

    A harmadik nap szintén szimpatikus volt számomra. Hisz szintén gyalogtúrázni mentünk. A reggeli Kakamanó elleni harc után, ismét buszra szálltunk. A tervezett táv Tömörd - Kőszeg, 15 km. Anita úgy készítette a programot, hogy Kőszegről majd busszal megyünk vissza Velemre, de Én már napokkal előtte felvetettem, hogy mi lenne ha gyalog tennénk meg ezt a 10 km-t is. Erre a napra már csak 7-en maradtunk gyalogolni, de szerintem aki jött az nem bánta meg. Bár nem egy hegyes környéken caklattunk és nem is fűztem hozzá nagy reményeket, de pozitívan csalódtam. Rájöttem, hogy nem az tesz széppé egy tájat, ha hegyes. Szinte végig erdőben gyalogoltunk, s a hangulat nagyon jó volt. Útközben először Én, majd csatlakozva hozzám Cicu és Zozi, majd végül Andi, Imi és Laci is unalomból elkezdtük szedni a szemet szúró szemétdarabokat, melyet reklámszatyrokban cipeltünk magunkkal egészen Kőszegig. Szinte bántotta a szememet az útközben elhajigált, csokis papír, műanyag flakonok, sörös dobozok. De hál Istennek ezzel nem csak Én voltam így. A végére egész sok szemetet gyűjtöttünk össze, melyet Kőszegre beérve egy szelektív hulladékgyűjtőben raktunk le. Már ami ki tudtunk szelektálni. Itt bátran hagyatkozhattam azon tudásomra, amit Hegétől tanulhattam még az EFOTT-on. Ezután jöhetett a jól megérdemelt ebéd. Beültünk egy nagyszerű pizzériába. A pizza finom volt (csak kevés), maga a környezet kitűnő. Virágzó cseresznyefák alatt, a vár tövében fogyaszthattuk a finom falatokat és a nagyon jóízű hideg csapolt sört.

    Ekkor feltettem a kérdés. "KITART VELEM?" Mármint kinek van kedve innen is gyalog jönni tovább. Ugyanis kinéztem egy 10km-es túrát, mely Velemre vitt és érintett egy kilátópontot, a Kéktúra emlékoszlopot és a Szent-Vid Kápolnát. Ugyanis Én még ellenétben a többiekkel nem voltam ott. Nos egy kicsit elszomorító választ kaptam mindenkitől. "A VÉGÉRE SENKI NEM TARTOTT VELEM!" Még talán Anita rávehető lett volna, de őt jobban érdekelte a kézműves vásár, Én pedig nem akartam erőltetni. Mihelyt végeztünk a kajával már el is indultam. Tudtam, hogy még 10 km vár rám és lesz benne emelkedő is. Úgyhogy nem tartottam a többiekkel várost nézni. Már korábban úgyis voltam Kőszegen és már láttam a helyi látványosságokat. Inkább az mozgatott meg, hogy ezután a pár nap után úgy se tudok menni nagyon semerre túrázni a vizsgák miatt és inkább kihasználom még ezt az egy lehetőséget. Elkértem a térképet Anitától és nekiveselkedtem. Eléggé tempósan haladhattam, és a térképre nézegetve láttam, hogy jól haladok. Hamar ki is értem a településről és már róhattam az erdőt, valamint az emelkedőket. Az irdatlan tempóba bele is fájdult az achillesem. De sokat nem törődtem vele. Egy esőházhoz értem. Itt elvileg - ahogy Imi mondaná a Japán zászlót kellett volna követni - de mivel a térképen nem volt jelölve, hogy elválik a piros kereszttől, ezért egy kicsit letértem a tervezett útvonalról. De hamar korrigáltam és nem is kellett kerülnöm ezáltal, csak nem arra mentem, amerre terveztem. Viszont a kilátópontot elnéztem, mivel nem volt tisztességesen felfestve. Sajnáltam is, de igazából már kezdtem fáradni és szomjas lenni. A bor már nem oltotta a szomjam. :-) Húúú akkor jól esett volna egy kis igazi forrásvíz. Haladtam tovább. Már-már majdnem volt egy holtpontom az achillesem és a szomjúság miatt, de ekkor odaértem egy forráshoz. Húú, de jót ittam belőle. Utána minden nyavalyám elmúlt, legalább is már annyira nem foglalkoztatott, és a térképre nézve egy kicsit szomorúan konstatáltam, hogy mindjárt a Szent-Vidnél vagyok. Azért szomorúan, mert tudtam, hogy ez hamarosan a túra végét is jelenti. A Szent-Vid előtt leróttam tiszteletem a Kéktúra Emlékoszlopnál. Itt kezdődött 1989-ig az OKT, csak később tették át mai helyére. Egy pár méter séta innen és már a Szent-Vidhez is értem. Leheveredtem és legalább 40-50 percig csak merengtem a Panorámában. Közben Imiék is hívtak, hogy ők is elindultak már felfelé és már fél úton járnak, mondom, akkor már csak megvárom őket. Rá egy jó fél órára Andi is csörgött és ő is közölte, hogy jönnek Anitával ketten és hogy most indulnak. Gondoltam magamban a végére jól szétszakadtunk. Nem törődve ezzel leültem egy padra és jóízűen megvacsoráztam. Közben csodálkozással vettem, hogy Andiék érkeztek meg elsőnek. Szép! Fél órával később indultak és hamarabb odaértek, mint Imiék. Persze, hisz Imiék rossz irányban indultak el. Igen. Hisz nálam volt a térkép. Kőszeg felé vették az irányt :-)! Kérdezte is Imi, hogy a Japán zászlót kövessék-e? Én pedig mondtam, hogy igen. Így Anitáék után ők is odaértek. Este még levezetésként boroztunk, csocsóztunk és billiárdoztunk a helyi szórakozóhelyen, majd nyugovóra tértünk.

    Reggel szomorúan vettem tudomásul, hogy ez a kirándulás utolsó napja. Összepakoltam a sátrat és a cuccaimat, majd reggeli és indulászás Sopronba. Tudtam, hogy hosszú út vár bennünket aznap. Először a Fertő-tónál álltunk meg egy 20 percre, majd a Fertőrákosi kőfejtőt látogattuk meg. A nap utolsó állomása Sopron volt, ahol a belvárost és a Tűztornyot néztük meg. Kb 17 óra volt mikor hazaindultunk. Ekkor már tudtam, hogy nagyon soká érünk haza. Kicsit álmos is voltam. Budapesten az M0-ról a régi 5-re kanyarodtunk, hogy kirakjuk Lacit, majd a többiek elsiettek, engem pedig egy lámpa megfogott. Szerencsémre. Hisz a többiek eltévedtek. Elég rendesen. Már bőven Kecskeméten voltunk, mikor még ők csak éppen Pestről kifelé tartottak. De így legalább tudtam orgonát szedni édesanyámnak. Ugyanis Anyák Napja volt. Mikor megérkeztek a többiek, már a Warbival mi robogtunk is Félegyháza felé. Hazavittem a Mónus családot és innen már egyedül folytattam az utam Szegedig. Egy kicsit rossz volt, hisz már nagyon álmos voltam és féltem, hogy el ne aludjak. De ekkor utolért Zozi és beállt elém és már sokkal jobb volt. Biztonságosabban éreztem magam. Éjfélre értem haza. S húúú de rossz érzés volt, hogy 6:00 kor kelni kellett, mert menni kellett dolgozni.

    Először is nagyon nagy köszönet Anitának a remek szervezésért. Bár volt egy kis súrlódás több ok miatt is, de nem ez a lényeg, hanem hogy nagyszerűre sikerült maga az egész kirándulás, a program és jól éreztük magunkat. Anita nagyon felkészült volt és lehetőségeihez képest nagyon ura volt a helyzetnek. Sok tapasztalatot szerezhetett és az ő ténykedéseit látva magam is sokat tanulhattam tőle.
    Másodsorban nagy gratula Andinak, Móninak, Potyinak, Gyöngyinek és Balázsnak, amiért ilyen jól bírták az első napi túrát. Mivel ők nem gyakorlott túrázók, ezért nekik nyilván nem volt túl könnyű, de egy pillanatig sem nyavalyogtak. S főleg ezt Gyöngyire értem, akiben pozitívan csalódtam ezen a téren. Harmadsorban örülök, hogy mindenki eljött és együtt tölthettük ezt a remek hosszú hétvégét és remélem mihamarabb találkozunk egy másik túra keretében.

    Minden jót

    Fuleee

    Vissza a lap tetejére ▲


    A Berettyó TV április 29-i adása:

    a Critical Mass felvonulás

    (13:04 percnél)

     

     

    A műsor megtekinthető a Berettyó TV honlapján (www.berettyotv.hu):

     

    Kattints ide a lejátszáshoz!

     

    vagy

     

    Kattints ide a letöltéshez!

     

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


     

    A Bihari Hírlap 2008. május 02-i számának

    egyesületünkről szóló cikkei:

     

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    A Hajdú-Bihari Napló 2008. május 02-i számának

    Majálisról szóló cikke

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    A Bihari Hírlap 2008. április 18-i számának

    egyesületünkről szóló cikkei

     

     

     

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Hamahama Túlélőtúra: Csabi, Meg fogunk halni!

    2008. április 20.

     

     

    Már március végén annyira összesűrűsödtek az egyesületi programok, hogy egyiket érte a másik meg a harmadik. Még ki sem pihenhettük a korábbi túrák fáradalmait, élményeit, már nyakunkon volt a következő: Hamahami Zemplén. Füli javaslatára végül kezdett testet ölteni régi vágyam: eljutni egy túlélőtúrára. Csabinak kötelező tantárgy a teljesítménytúra, úgyhogy ő fix, hogy jön, Tomi a Kinizsin szeretne indulni, neki meg illik, míg Füli egyre több túra szervezésében aktivizálja, és teljesítésében kínozza magát, ő is elég komoly csapattársnak bizonyul. Jómagam minden baromságban benne vagyok, amitől kicsit is érezzük, „Nem vagyunk normálisak” (Szerző: Kósa Levente).

    Hoppá, már kedd. De hisz még fel sem készültünk. Se lélekben, se fizikailag, se eszközben. Sehogy. Nem baj, így izgalmas. A nevezés is meglett, igaz, a nevezés lap szerint a Mátra Mamütt-re, és megkésve.

    Füli közli a hírt: feltörte az új cipője a lábát foci közben, most Neogranormonban úszik (mármint a lába), és rossz megérzése van. Én már tudtam, hárman leszünk. Nem mondom, hogy sebaj, mert szerettem volna a kínokat Fülivel átélni, pontosabban szerettem volna, ha Füli is velünk együtt szenved (ugye milyen másképp hangzik?), ha már ilyen hülyeségeket talál ki. De emlékeztem a Börzsönyi kéktúrára, és az új bakancsa betörésére, ahol a bakancs győzött. Olyan csúnyát mutatott Füli, amitől még Benton doktor is agylobot kapott volna, ha éppen nem az Ocean’s-ban úszna tizenmásod magával.

    Szóval Füli mégsem jön. De van még egy dolog, amiért sajnálom, hogy kihagyta a túrát. Életében először most próbálta volna ki az autóstoppolást. Hát ezt most nem próbálta ki. Ki tudja még mit nem próbált ki – önszántából vagy inkább egy szőrös kamionos szántából…

    Péntek. Induljunk meghalni! Csabi, meg fogunk halni!

    A cseh remek (nem, nem Kozel, Skoda!) már repít is kedvenc hegyem irányába. Kisebb kényszerű városnézés után végül megtaláljuk Újhelyen a bázist.

    A túlélőtúrával kapcsolatban már a kezdet előtt kellemes meglepetés ért: a pályabejáráson Fitos Józsi, egykori túravezetői tanfolyam társam, tisztelendő teljesítményű és tudású barátom név szerint említett meg a beszámolóban. Ez olyan kellemes meglepetés volt, hogy csak na (nem tudom megfogalmazni, bocs). Ezután következett a bázisra érkezés, ahol a fogadóember, főszakács, teamester, Salgó a bejáratnál a nevemen üdvözölt. Örömködtem egy kicsit magamban, de nem sokáig, mert az eligazításnál újra olajat öntött Józsi a tűzre: „Hol vagy Hegedűs Zoli?” kérdéssel kiemelt a tömegből, mint a Hanyi Istók Turistaház nagy rajongóját. Visszaigazoltam, valóban jó hely Babják Úr szállása.

    A szerelem még középiskolában indult, amikor a harmadikos osztályom itt szállt meg az osztálykiránduláson. Mindenkinek nagy élmény volt, sokan elveszítettek ezt-azt, ha értitek mire gondolok. Én sem lógtam ki a sorból, bevallom őszintén, én a kulcscsomómat hagytam el. Meg egy illúziót, hogy az analóg gépemben volt film, amikor a csajok rögtönzött fehérnemű bemutatót tartottak. Hát nem, az egész kiránduláson film nélkül mondtam: csízz!

    No de térjünk csak vissza a bázisra! Gyorsan kisakkoztuk, hogy milyen pontokat lehet érinteni. A cellux-tapétázó srácoknak, Ottinak és csapattagjainak gyorsan viszonoztam a szívességet, segítettem bejelölni a pontokat alkoholos filccel. Közben a tea főtt az asztal alatt, szépen megtöltve mind a két termoszt, és majdnem a levetett bakancsomat is.

    Szakad az eső. Ezaz, miért ne! Sajnos mire elindultunk, elállt a zuhany. A felfrissült belvárosban előbb a 4 Beginner pontot fogtuk meg bemelegítésképpen, majd az értetlenkedő dizsi-cool-localboys mellett elhaladva a Kálvária felé vettük az irányt.

    Kicsit furcsálltam, hogy egyes túlélők nem csak a kamáslit, de még a hosszú ujjú nadrágot is otthon hagyták. Vagy hogy az egyszerű fejlámpánkra úgy mutogatnak, mint Kiszel Tündére a Széchenyi Könyvtárban. Pedig azt hittem, én leszek az, aki az évek alatt összeszedett felszerelésemmel nem győzök majd bujkálni.

    Végül a 100. Országzászló beigazolta, jól döntöttem. Ugyanis leszakadt az ég, de annyira, amire megint nem találok szavakat. Talán a görögök ilyen esőért imádkozhattak tavaly a Peloponesosi lángtenger eloltásáért. Lassan, csúszkálva leereszkedtünk a gejzírkúpokig, hogy sikeresen elmenjünk mellettük. Ezután a Magas-hegy irányába fordítottuk lámpánk fényét. No ekkor kezdődött túránk leghosszabbnak tűnő, egyben legszebb része. Esőben, tejködben próbáltunk fölfelé haladni, a lámpa fényénél nagyjából egy méteres fehér gömböt láttunk, mást nem. Persze én mégannyit sem, a párás szemüveg inkább hátráltatott, mintsem segített. A szint ráadásul elég komoly volt, olyannyira, hogy az iszapos-csúszós hegyoldalban egyet léptünk előre, és kétszer annyit haladtunk hátra. Pont, mint Michael Jackson a színpadon. Már-már azon gondolkodtam, hogy ha visszafelé megyek, akkor pont a csúcsra kell, hogy érjek.

    Végül felértünk a jól ismert kilátóba, ami így éjszaka elég barátságtalan, és homályos képet festett. Gyakorlatilag azt sem láttam, hogy van-e még rajtunk kívül valaki a felső szinten, olyan köd volt. Azt hiszem itt haltunk meg először, de csak egy kicsit.

    Néhány perc múlva már a libegő közepén található menedékház felé ereszkedtünk. A háznál 15-20 lestrapált, kedvetlen, szótlan, üres tekintetű túlélő várt. Valahol az élet és a halál között. Beálltunk egy kicsit mi is a sorba szótlankodni, azon gondolkodva, hogy mégis mi az Atya Úr Istent keresünk mi hajnali 3-kor a hideg, ködös, vizes hegy oldalában ahelyett, hogy egy jó meleg szobában aludnánk az igazak álmát. Csabi oda is képzelte a meleg szobát, és aludt 4 másodpercet.

    Szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy a pontok nem nagyon gyarapodnak (90), az idő azonban telik, és még egy őrzött pontot sem fogtunk meg. Gyorsan nekilódultunk Károlyfalva irányába. Még alig hagytuk el a menedékházat, szembe jött velünk a Kiscsillag formáció négy lelkes tagja. Az érdekesség az volt, hogy ők is Károlyfalvára tartottak. A csajok gyors újratájolása után jött a magyarázkodás: „Mondtam, hogy jobbra kellett volna fordulni”. No ez igencsak meghozta a kedvünket, mert előtte mutattuk meg, hogy balra kellett volna fordulniuk.

    Jó hangulatban és immáron 4 lelkes, térdig felázott csillaggal haladtunk tovább az első őrzött pont felé. Egyszerűen leborulok a csajok elszántsága előtt. Tomi tanácsára ugyanis egy pillanatra leoltottuk az összes lámpát, hogy csak ők világítsanak. A látottak, pontosabban a nem látottak alapján született meg a következő kategória meghatározás: „nagyanyám ilyennel zárja be este a tyúkokat”. Komolyan mondom le a kalappal, respect, csajok!

    Következett az aszfalt, és a sok-sok pont, majd a hajnal első fényeinél az őrzött pont az érdekes srácokkal. Leragadó szemekkel 80 pontot gyűjtöttünk, majd valami verset kellett írni, de valami oltári baromság jött ki. Főleg, hogy az egyik sor zsákutcának tűnt, és a pontőr segített ki egy frappáns rímmel. Hát mit mondjak, tuti nem ez lesz jövőre a Hamahami Himnusz. A második versszakra még emlékszek: „Jó reggelt, 5.46”.

    Épp az agyunk újraBOOTolásán gondolkodtunk, amikor a pontőr kérte a versre mutatva: „Told már el!” Ha nem vagyok kómás, talán meg sem értem mit akar. Most viszont lett egy szállóige: „Inkább nem tolom el.”

    Vajon hogy hangzana a Kazincy versmondó versenyen: „Most pedig Nagy István negyedik osztályos tanuló fogja József Attila Reménytelenül című versét eltolni.” Hát kisfiam, ezt jól eltoltad! :D

    Megcéloztunk egy kocsmát, ahol egy germán telepes leszármazottja készséggel szisszentette meg a megyéről elkeresztelt nedűt. Közben kinn a padon az egyik demoralizált csapat homlokra borulva rendezgette sorait. A csapat kisebbik fele a folytatásra voksolt, míg döntő többsége az alvásra – de a padon! „Gyerekek, legalább a bázisra menjünk vissza…!”

    Mi sem tudjuk miért, de elindultunk Makkoshotyka felé. Az íjászok plasztikjószágai és a Tengerszem után a csodás piros tanösvény jelzésnek köszönhetően sikeresen rajzoltunk a térképen előbb egy kört, majd kiegészítettük egy nyolcassá. Gyakorlatilag fogalmam sem volt, hogy azt a nyavalyás piros jelzést hol keressük. Emlékszem, az általános suliban sláger Kaland, Játék, Kockázat könyv ilyenkor már régen azt mondta, hogy lapozz vissza az első oldalra, és kezdd előröl a játékot.

    Végül a feltételezett hely környékén nekivágtunk egy szekérútnak. Ez persze nem vitt sehova, így a domb oldalában követnünk kellett a szintet, majd egy újabb szekérúton felértünk a gerincre, ahonnan már látszott Makkoshotyka elrettentően messze álló házhalmaza. Fenn újra megtaláltuk a pirosat, pedig ott nem is szabadott volna jelzésnek lenni. Egy darabig követtük, de hasonlóságot nem mutatott sem az új, sem a régi térképpel. Végül ereszkedni kezdtünk a patak felé, majd a szőlőtőkék mellett eljutottunk Hotykára, iszonyat szintlejtés, sár, dagonya árán.

    A faluban megtekintettük a kastélyt, a kúriát, és a dupla méretűre ázott talpunkat. Megvan a második őrzött pont is! Induláskor hangos röhögést és „Sok sikert”-ezést váltott ki, amikor megtudták a többiek, hogy mi a kéken indulunk vissza, mivel merő sár az út.

    De legalább van út! Visszafelé jól haladtunk, még meg is lepődtünk a merő sárnak nevezett út minőségén. Viszont a másik „úton” haladókkal hogy mi történt, nem tudjuk. Biztos jó móka lehetett.

    Kicsit sziszegve, kicsit bicegve, kicsit kedvetlenül, kicsit álmosan sikerült a Gyökér-kutat is elérni, majd a pontgyűjtés után elindultunk, hogy megvívjuk utolsó harcunkat a vízhólyaggal. A térkép ellenőrzések, a pihenők, a csoki evések egyre gyakoribbá váltak, a táv viszont alig akart csökkenni. Kikapcsolódásképpen szedtem egy kis adag kucsmagombát. (finom volt!)

    A károlyfalvi út mellett pihentünk egy nagyot, hogy kitaláljunk valami indokot a folytatáshoz. Én a térképen kerestem vigaszt magamnak. Amikor Tomi szólt, hogy induljunk, szembesülnöm kellett azzal, hogy bár a térképen nézegetem az utat, meg az emelkedőket, végig ki van kapcsolva az agyam, és a periféria hiába küldi az információt.

    Az utolsó kilométereket mindenki másképp tette meg. Tomi úgy baktatott, mint egy halálra ítélt szovjet katona, Csabi Drum’n’Bass-re táncoló paprikajancsit utánozott, én meg sífutásban próbáltam előre küzdeni magam.

    A célban nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk, no meg a nagy semmittevés. Tomi tusolt, Csabi aludt 26 másodpercet, én meg azon gondolkodtam, hogy miért ülök egy asztalnál ahelyett, hogy aludnék, de nem jöttem rá a megoldásra. Végül Salgó Hamahami babgulyása ösztökélt cselekvésre.

    A vacsora után tusolás következett. Megszületett a fürdőtársadalmi közhatározat, miszerint a borzalmasan hideg víznek köszönhetően az elsődleges nemi jegyek alapján most inkább a női zuhanyzóban lenne a helyünk.

    Végül elnyomott az álom valamelyik folyosó oldalában, egy kiterített polifoamon, sok-sok túlélő sírja mellett.

    Reggel Józsi ébresztgető szavaira nyitottuk ki a szemünket. Kellemes ébredés volt, az ébresztés azonnal mosolyt csalt az arcomra. Forró tea, lekváros kenyér. Felébredt sofőrünk is a sátorban, majd csatlakozott a reggelihez.

    Eredményhirdetés. Vajon hány pontot szereztünk? Benne vagyunk a jobb felében?

    Legnagyobb meglepetésünkre a legjobb negyedben is benne vagyunk, 24.-ek lettünk. Huh, micsoda eredmény, elsőre!

    Pakolás, egyeztetés Ottóval, köszönet Józsinak és a többieknek, irány haza.

    Út közben egy Borsodi mellett visszaidéztünk az elmúlt két nap legjobb pillanatait. Legközelebb is el kell jönni! Hihetetlen hangulatú túra, profi szervezés, fantasztikus emberek.

    Már a túrát is úgy hirdettem, hogy itt nem a többiekkel versenyzel. Az erőltetett meneten bizonyosodott be igazán, hogy itt önmagával küzd az ember, saját személyiségének ismeretlen oldalával találkozik, lelkének végtelen bugyraiból előtörő kósza gondolatokkal kell megbirkózni. Ezért jó, ezért különleges.

    Köszönöm a kiváló szervezést minden Hamahamisnak, Fitos Józsinak, Marcsinak, Salgónak és a többieknek. Találkozzunk legközelebb is – akár szervezőként is!

     

    HegeZoli

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Hege Vara – Egy stoppos naplója

    2008. március 24.

     

     

    Csütörtök. Autópálya vagy 4. sz. főút? Főút vagy autópálya? Érvek és ellenérvek.

    Azt már jóval korábban eldöntöttem, hogy stoppal megyek a Mátrakék 3in1-re. És azt, hogy mindenképpen ott leszek, mert olyan barátaim is részt vesznek, akikkel nem minden nap találkozhatok, és akikre szükségem van, mint ahogy nekik is szükségük van rám, mint jó barátra.

    Mivel a környékről csak én tervezgettem az indulást, a kocsi nem jöhetett számításba. De a teljes árú menetjegy sem, ami oda-vissza többe került volna, mint a három éjszaka szállásdíja.

    És pont én, aki előadást tartott az „Autóstoppolás világáról”, maradnék otthon a magas utazási költségek miatt? Dehogyis.

    Mint minden stoppolásra, erre is alaposan igyekeztem felkészülni. Végignéztem a lehetséges útvonalakat, a „holt” távokat, ahol mindenképpen gyalogolnom kell, a remélhető forgalmat, a rendelkezésre álló időt, a térképeket, de mégsem tudtam eldönteni: autópálya vagy 4. sz. főút? A pálya mellett szólt, hogy aki azon utazik, legalább Gyöngyösig kell, hogy menjen, különben nem érné meg a pályadíjat kifizetni. Autópálya felhajtón viszont még soha nem stoppoltam, ráadásul ott volt a belváros-felhajtó közötti tetemes távolság is. A főút mellett szólt, hogy közvetlenül a város széléről, rövidebb úton indulhattam Gyöngyös felé. Ellene viszont, hogy egészen biztosan több autóba kell majd be és kiszállnom, mire elérek a célba. Viszont alacsonyabb rendű utakon jobban felveszik az embert.

    Végül Ildi segített a döntésben: próbáljam meg a pályát. Bizony, dönteni volt a legnehezebb. Sokszor nehezebb a választás, ha több lehetőség is van. Rendben, legyen a pálya. Hát persze, mennyivel egyszerűbb! Így már az útvonalra hangolódva tehettem el magam másnapra.

     

    Péntek. Lassan telik az idő a melóban. Vajon mit hoz a délután? Bevallom, egy kicsit mindig van egy kis tartás bennem afelől, eljutok-e napnyugta előtt a kiszemelt célba.

    Fél 2. Nyomás haza, 110-zel száguld a kocsi, begördülök a Szent István térre.

    Stoppos alapszabály, hogy minél jobban hasonlíts arra, aminek ki szeretnél nézni. Én pedig a Mátrába igyekvő turistának akartam kinézni, így a szabványosan összeállított túrazsákom mellé (rácsatolt hálózsák, kenyér és bögre) bakancsot, és túradzsekit öltöttem. Amikor Komádiból jövök haza stoppal, szabványos hátizsákos iskolásnak nézek ki, de ez most nem az a történet.

    Vissza a kocsiba, irány a város széle. Miután kitett Ildi a város szélén, 5 percet sem kellett várnom, hogy egy BMW 530 –as, 218 lóerős, faberakásos, automataváltós csoda megálljon mellettem, és felvegyen. A hasonló gondolkodású, termékértékesítéssel foglalkozó fiatalemberrel önkéntelenül is olyan jó beszélgetésbe elegyedtünk, hogy a végén ráadásként az M3-as felvezető szakaszáig is elvitt. Örvendek a szerencsének!

    Az autóstoppolásban az a jó, hogy az ember mindig új arcokat, karaktereket, gondolatokat, sorsokat ismer meg. És ha szeret ismerkedni, előbb-utóbb már nem a közlekedési gondok miatt áll ki az út szélére, hanem mert szenvedélyévé válik ez a nagyszerű és ésszerű dolog. Megannyi kedves barátot szereztem már ilyen alkalmakon, akiket kár lett volna nem megismerni.

    M3. Minden 15 másodpercben felhajt egy-egy autó Budapest irányába. Remélhetőleg nem lesz nehéz dolgom. Minden autó csillog-villog, mindegyikben egy-egy GPS kapaszkodik a szélvédőre. De jó lenne valamelyikben utazni…

    Nem telik el 10 perc, egy GPS kapaszkodós Toyota Corolla lassít mellettem, nyílik az ajtó, és már száguldunk is Gyöngyös felé. Sofőröm, egy fiatal srác Szentendrére tart. Viszontörül a találkozásnak, így ő sem bóbiskol el hazafelé menet. Mire a Gyöngyösi lehajtóhoz érünk, már szinte barátként meséljük egymásnak a jobbnál jobb történeteket.

    Ráérsz? – kérdezem. Igen, ráér. No, ez esetben igyunk meg valamit, én fizetek. Az üdítő után elfogadja a gyorsétterem-meghívásomat is, mint kiderül délelőtt 10 óta egy falatot sem evett. Szinte barátként válunk el egymástól Gyöngyös északi szélén. Örülök, hogy összehozott vele is a sors.

    Csörgök Fülinek, újra megkérdezve a pontos címet. Arra, hogy már több mint egy órája Gyöngyösön vagyok, a háttérben nagy röhögés a reakció.

    Egy idősebb nénike ajánlja fel autója szabad kapacitását. Mivel azonban csak Mátrafüred elejéig megy, megköszönve a kedvességét inkább tovább várok. Csakhamar megáll egy újabb autó, benne egy házaspárral, mely szintén csak Füredig visz, de ezt már nem utasítom vissza. Eszembe jut ugyanis a másik stoppos alapszabály: sok kicsi sokra megy. Ráadásul sokan csak Füredig mennek, így annak határában már biztosan csak a tovább utazó autósok járnak. Néhány méter után véget is ér az üdülőfalu, és körülölel a táj.

    Mátra. Mérhetetlen nyugalmat áraszt az ismerős környék (Atkával már jártunk erre az ősszel). Szinte sehol egy autó, de ez nem is aggaszt. Helyette a csend, a lemenő nap, a susogó, Tátrára emlékeztető erdő, a lassan elhalkuló madárcsiripelés, a nyugalom. A boldogsághormon tonnaszámra szabadul fel bennem. Újra itthon vagyok.

    A kábulatból egy lassító Renault Megane ébreszt, melynek rutinos, sportos vezetési stílusú tulaja Mátraházára repít. Sástó, végállomás, kiszállás, séta föl a falu szélére. Kézjelzés, már itt a csatlakozás: a csörgő-zörgő, de számomra kincset érő hintó egyenesen a Külker SC turistaház előtt tesz le. Köszönöm!

    Zoziéknak forródróton néhány tipp a pontos útvonalról, de már teszem is le, mert a gondnok hölgy épp előttem áll:

    Konyha, két szoba, van hűtő, de nincs benne lámpa, van fűtés de éjszaka 30-ra vegyük vissza, ne féljünk hangos lesz mert nagyüzemi olajkályha, van pohár, kés, villa, kanál, hidegvíz, melegvíz, langyosvíz, tusoló, kettő is, tv, de csak azt fogja, ami a levegőben van, tévékettő emegy ertéel, bekapcs, kikapcs, emeletes ágy, természetesen hoztunk hálózsákot, biztos, hogy működik a kulcs, kipróbálom, biztos, maradhat a felmosóban a víz, persze, sajnos nem ismerem az Újfalui ismerőst, igen ott robbant fel a ház és ott cserélték össze a halottakat, sajnos másról nem is híres a város, jó pihenést, köszönjük!

    Tusolás, vacsi, nincs „A széf”ben semmi, ráfaragtak, de nincs a Fókuszban sem, sőt, úgy a TV-ben sem igazán. Szisszen a sör, roppan a szotyi. Egyedül. Mintha otthon lennék.

    Megjött Laci. A „Konyha, két szoba…” kezdetű regényt összefoglalva adom át.

    Na végre, itt vannak a többiek is! „Konyha, két szoba…”. De igen, a hűtő megy, csak nincs benne világítás!

    Tök jó! Nevetünk, röhögünk. Mint a koliban. De valami hiányzik innen. Nem csak nekem. Valakik. Majd kihagyjuk nekik a helyet a csoportképen. Füli vállalja, hogy Photoshoppal bemontírozza őket.

    Már hajnali egy óra. Elhúzódott a beszélgetés Anitával. Rég nem beszélgettünk már. Háromnegyed ötkor ébresztő. Úr Isten. Jó éjt.

     

    Másnap az volt a legelső gondolatom, hogy a 3in1 közül az egyik nem lehetne az alvás? Nem bánom a többi mit takar. Mégis megdöbbentően hamar magamhoz térek. A reggeli, kialvatlan morcosságomat messze elűzi Füli forró teája. Elmondanám, mennyire jól esett a gesztus, de nem tudom szavakra fordítani. Talán csak így: barát.

    Amikor már a harmadik „húú, mennyi hó esett” megjegyzést hallom, vállalva a szívatás lehetőségét az ablakhoz sietek. Húú, mennyi hó esett! Hát ez havas túra lesz a javából.

    Mátraverebély. AZ AJTÓT CSUKD MÁR BE!!!! Mivel nem ott volt az OKT bélyegző, csakhamar be is csuktuk, kívülről. Szerencsére a felszólítás nem nekünk szólt.

    Emlékezetem nem csalt, a bélyegző az ismerős kocsmában várta igazolófüzetünket. Gyors üzemanyag tankolás után megküzdöttünk a nap legmeredekebb és legcsúszósabb emelkedőjével, letérve az útról. Végül Ágasvárra nem is a kéken jutottunk el, de ez így volt rendjén. Gyors szánkózás és fotózás után az Ágasvári Turista Egyesület házába siettünk. A tisztás melletti menedékházban átázott, átfagyott turisták és terepjárósok próbáltak igazságosan megosztozni a kandalló korlátozott felületén. A tea forró, a rántotta ínycsiklandozó volt, de jól fogyott az otthonról hozott elemózsia is.

    Mire a vizes cipőbe visszabújtunk, a nap is felénk fordította fényes arcát, kiváló hangulatot és fényt adva a hegyi fotózáshoz és túrázáshoz. A kitisztult csúcson mindenki lenyűgözve figyelte, hogy a környező hegyek tetejére a hó milyen szép fehér gyapjúsapkát szőtt.

    Aranyos viccek és aranyban fürdő naplemente kíséretében tértünk haza.

    Bár alig aludtam valamit, jól esett Ray Charles dalait félálomban hallgatni. Zozi is alszik már, fejét rám hajtva. Itt van velem a barátom. Az egyik legjobb barátom. Percről percre őrizve azt, amit az elmúlt évek felépítettek. De valakik hiányoznak. Hagyok nekik is egy kis helyet itt a jobbomon, majd Füli bemontírozza.

     

    Tanakodás. Tervezgetés, kutyulás. Aki várost nézne, már inkább túrázna, aki túrázna, már inkább várost nézne. Nagyjából miattam borul a terv, végül is mindenki túrázni indul, amiért hálás is vagyok mindenkinek. Nem akartam még jobban befolyásolni a többieket, de jól döntöttek, mivel hétfőn a túrázásból már nem sok lett volna.

    A Galyai kilátóból jó szemmel és jobb képzelőerővel még a Tátrát is látni lehetett. Sárga szmájlit rajzolok a hóba, osztatlan sikert aratva a többieknél. Finom a rudi, csúszik a hó, elkél a segítség a lejtőn a sima talpú cipősöknek.

    Az erdészházak után Mátraházára ér a csapat. Mindenki beleveti magát a csülök büfék és lángossütők mélyébe, hogy kellő erőt gyűjtsön a Kékes támadáshoz. Palacsinta, bableves, bor, lángos, fasírt és krumpli, mindenkinek jut valami. Irány a Kékes! Amíg mi gyalog támadjuk a csúcsot, a lányok és Laci megtámadják a Mátra Volán Kékesi járatát.

    Az igazolófüzet szerinti menetidő 69 perc, 2,5 km, a szint 330 méter Mátraházáról Kékesre. Imi máig felfoghatatlan és érthetetlen vezértempójával ezt 35 perc alatt, teljesen kisütött aggyal letrappoljuk. Az egymást érő holtpontok között Radnóti – Erőltetett menet c. verse jut eszembe, no meg az, hogy most sem vagyunk normálisak.

    A tetőre már csurom vizesen, de testben és lélekben teljesen újjászületve érkezünk. Azt hiszem jogosan gratulálunk egymásnak.

    A torony presszóban végül mégsem nézhetjük meg a híres mini-szeszesital kiállítást, minden vitrin üresen tátong.

    A záróra után ki lábon, ki fenéken, ki nylon zsákon, ki kitömött esőkabáton adja át magát a gravitációnak Mátraháza felé. A busz végül újra repül velünk Galyatető felé, hegyeken, völgyeken, végtelen képzeleten át.

    A borozóból hazatérve kis híján statáriumot hirdettünk, Imi ugyanis meglehetősen jól végezte dolgát.

    A Bazinagy görög lagzi a nyári kirándulást idézi bennem, míg Zozi, Füli és Anita a havas út és a sikeresen elrejtett disco kihívásaival veszi fel a küzdelmet. Vigyázzatok magatokra, és gyertek minél hamarabb haza, mielőtt az idő múlásával a hó végleg elfedi a haza vezető nyomot.

     

    Hétfő. Olyan még nem volt, hogy egy szokványos ünnep nálunk ne rendhagyó módon legyen megrendezve. Füli hideg vízzel indította a locsolkodást, amit Zozi érdekes versekkel fejelt meg. Én sem maradtam rest, könnygáz-spray-vel „locsoltam” meg Anitát. És még tojást is kaptam! Bezzeg pénzt, azt nem. Vicust inkább kíméltük, csak vizet kapott. Nem sajnáltuk.

    Pakolászás után eljött a túra legfájdalmasabb pontja, a búcsúzkodás. Végül harmadik nekifutásra sikerült tényleg elindulni Berettyóújfalu felé. A helyi buszközlekedés miatt Laci is velem stoppolt Gyöngyösig. Szerencsére 10 percen belül már egy tájfutó autójában szemléltük az elsuhanó, tegnapról ismerős környéket.

    Búcsú Lacitól is, irány az ismeretlen. Az autópálya felhajtójáig egy igen nagy személyautó vitt el. Itt aztán megkezdődött a játék a türelemmel, ugyanis minden 5 percben kanyarodott csak fel egy-egy autó a pályára. Türelem autót terem, egy fél óra után már a legközelebbi pihenőig jutok egy fiatalembernek köszönhetően. No itt már félpercenként gördülnek vissza a kocsik a pályára, nem lesz nehéz dolgom. A negyedik elhaladó autóban, egy Ford Mondeo luxuskivitelű autóban már nekem is jut hely néhány debreceni pókerbarát hölgy társaságában. A 180 km/h-s tempóval fél óra alatt Polgárra érünk, ahol már vár Ildi, keresztanyám és keresztlányom. Végül az ismerős autóban a három nap élményét mesélve csakhamar hazaérünk.

     

    Három nap, melynek pillanatai olyan gyorsan pörögnek. Kékes, melyről a képzelet elképzelhetetlen messzeségekbe száll. Emberek, akik haladnak tovább, követik életük vonalát. Egy hópehely, mely lehull, hogy ezredmagával néhány napig beborítsa a hegytetőt, majd elolvadva és ezer részre szakadva örökre eltávolodjon önmagától. Megismételhetetlen. Pedig visszatekerném a szalagot péntek délre, hogy újra átéljem azokkal, akik nem voltak velünk.

     

    Minden csoda három napig tart.

     

     

    Köszönöm a csodát, Füli barátom!

     

    HegeZoli

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    "Bevárjuk Amstrongot" kerótúra

    2008. március 02.

     

     

    Egy viharos és esős éjszaka után, 2008. 03. 02-án reggel kilenc órakor találkozott egy csapat őrült a múzeum előtt, akik laza negyven kilométert akartak kerékpározni. Kis várakozás után öt kemény legény elindult.

    Úti cél: Csonkatorony - Szentpéterszeg - Tépe - Derecske - Berettyóújfalu. Útközben meg-megálltunk és megnéztük az érdekes dolgokat. Szépen sütött a nap, kicsit fújt a szél úgy, tűnt jó időnk lesz.

    A Csonkatoronynál már erősödő széllel kellett szembenéznünk. Innen már részben földúton haladtunk tovább a cél felé, érintve a Fehértemplom és a Földvár maradványait. Itt szembesültünk igazán először a szél erejével, már folyamatosan használni kellett a váltókat, hogy haladjunk. Megláttuk az első őzcsapatot.

    Péterszeget elhagyva már az időjárás kezdet begorombulni, hűlt a levegő, jöttek a fekete felhők, romlott az út minősége is. Közbe meg-megálltunk és szembelihegtünk a széllel. Az első műszaki megállást a csapkodó esőben a Józsi kerója okozta, mert le kellett szerelni a sárvédőket, ugyanis teljesen beragadtak. Egy kis kényszerpihenő után már Tépén a kastélynál fellélegezve telefonon értesítettük az otthon maradókat, hogy keményen küzdünk tovább az elemekkel. Egy kis fotózás és már mentünk is tovább küzdeni a széllel és az újra eleredő esővel.

    Derecskéig jött a fejünkre az égi áldás, a házak közzé érve fellélegeztünk, végre aszfalton mehettünk tovább, már a szél is elviselhető volt. Végre, hazafelé vettük az irányt. Zoli közölte velünk: "Ismét földúton haladunk tovább". Közbe, ha megálltunk pihenni, a túravezető mindig elmondta, hol járunk és mit érdemes tudni a helyről. A csapat 14-óra magasságában kezdte mondogatni hogy, elege van a folyamatos szembeszélből.

    Nehezen elértünk a Kék-Kálón átvezető hídhoz. Bár voltak olyan szakaszok is ahol előfordult, hogy tolni kellett a lovunkat. Azt hittük már rosszabb nem jöhet.

    Végre megláttuk az áhított városunkat, de a gazdák kibabráltak velünk, mert felszántották az utat. Úgy döntöttünk megszegjük a KRESZ szabályát és ráhajtottunk a főútra és reméltük, hogy nagyon hamar haza érünk. Elköszönéskor volt köztünk egy elvetemült társunk, aki azt mondta, még este megy kerékpározni, pedig közel hatvan kilométert mentük.

     

    Egészségére mindegyikünknek.

     

    Üdvözlettel: TIKÁSZ SÁNDOR

     

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Kedves Természetbarátok!

    2008. február 15.

     

    A Bihari Hírlapban megjelent cikkünk:

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Négykastély kerótúra

    2008. február 02.

     

     

    A történetünk 2007 tavaszán kezdődik, ekkor találták ki Hege Zoliék hogy felkeresik szűkebb pátriánk elfeledett, jobb sorsra érdemes építészeti emlékeit.

    Persze szerintem ez egy jó kis ürügy volt a kerékpárok téli jól megérdemelt pihenőjének megzavarására.

    Az idén is már január végén „elrendelte” Zoli a tavaszt ( csak vannak még nagy befolyással bíró emberek) elő is kellett kotorni a garázs mélyéről kedvenc fogaskerekűmet. Némi szerelői segítséggel rajtra készen állt.

    Közben kiderült, hogy Kiss Imi barátomhoz Jézuska tévedésből egy gyönyörű piros biciklit szállított ( ezt hiányoltam a fám alól!). Ki kellett próbálni a szerkezetet egy rövidke úttal, már nagyon unta a tisztaszoba csendes magányát.

    Ezen az úton beszéltük meg Imrével, hogy Zoli javaslata helyett vonatozás nélkül, az oda utat is letekerjük a kastélytúrán. Nem tudtuk még mire vállalkozunk!

    Elérkezett február másodika, az igazság pillanata. A múzeum előtti téren négyen tolongtunk: Lauko Ádám egy barátjával, Imre és én. Zoli adott egy kis egérutat, néhány percet, hogy jobb belátásra térjünk és elmeneküljünk az indulás elől. Nem éltünk vele. Megérkezett Zoli és felvetette, hogy az utunkat a 42-es főúton kezdjük Földes felé. Ártatlan életünket, és az Imre új kerékpárját akarta a főúton garázdálkodó kamionos hordák martalékává tenni!

    Bátor kis csapatunk ellenállt és a következő útvonalat fogadta el:

    Berettyóújfalu- Bakonszeg - Bihartorda - Sáp - Földes - Tetetétlen - Kaba - Báránd - Sárrétudvari - Biharnagybajom - Nagyrábé - Bihartorda - Bakonszeg - Berettyóújfalu .

    Elkezdődött nyolcórás túránk, és küzdelmünk az elemekkel. Bihartordáig csak szélkisasszony „kóstolgatott” bennünket inkább oldalról kapott, mint szembe. Sáp irányába fordulva remekül támogatott az egyre élénkülő szél, ez eltartott egészen Földesig. Itt már nagyon tudtuk, meglesz még a „böjtje” eddigi lazításunknak. Kávézás után a földesi főtéren fotóztunk, és megnéztük az 1927-ben épült Községháza épületét.

    Folytattuk utunkat Tetétlen felé, az országutat gyerekkoromban kísérő eperfáinak már nyomát sem találtam. Talán a hetvenes években vágták ki az utolsókat. Tetétlenre érkezvén a Zichy kastélyt kerestük meg. Utoljára még boldogult művelődési ház korában jártam benne, 1976-ban. Most magánkézben lehet, a kerítés megakadályozott közelebbi megtekintésébe.

    Zoli elmesélte a kastély és lakói történetét. Leghíresebb vendége 1884 őszén Liszt Ferenc volt, a házigazda Gróf Zichy Géza barátja és zongora tanára volt. A vendégeskedés végén még hangversenyt is adtak a környék földesurainak. Többek között a Rákóczi Indulót is játszották, „négykezest” játszott a gróf és Liszt. A matematika mai állása szerint ez nehéz lehetett, mert Zichynek csak egy keze volt. de Lisztről minden elképzelhető. Már Vörösmarty megírta róla „hírhedett zenésze a világnak”. Az 1930-as években egy amerikai színésznő volt a kastély tulajdonosa, Lilian Harvey A kastély közelében egy GEO-ládát is sikerült felfedezni és megtekinteni.

    Kabáig tartott a következő etap, mint egy meteorit csapódtunk be a volt cukorvárosba. A városközpont előtt fordultunk Báránd irányába ez óriási hibának bizonyult! A következő szakaszokon szélúrfi megmutatta erejét, szembe támadta fáradt csapatunkat. A három fiatal társunk úgy tűnt jól bírja a megpróbáltatásokat. Mi Imrével meglehetősen lelassultunk. Bárándon fogyasztottuk el kései ebédünket és indultunk Sárrétudvarinak.

    Egy elhagyott tanyaközpontot érintettünk a két falu között a neve Lőrincmajor. Itt csatlakozott hatodik társunk hozzánk, reggel nem ért rá velünk indulni. Sárrétudvari, Biharnagybajom. Nagyrábé vonalon már csak egy elhagyott átjátszótorony? állta utunkat Zoli és Tamás meg is mászta. Körülbelül 25 m magasból néztek le bennünket.

    Nagyrábén az Echerolles kastélyt átépítés közben találtuk, ha elkészül bizonyára szép lesz. A család másik kastélya a füstpusztai Bakonszeg és Torda közt található.(, vadásztársaság hasznosítja).Szerencsénkre egy ott tartózkodó úriember megmutatta az egész épületet.

    Az idő gyorsan elszaladt igyekeznünk kellett sötétedés előtt hazajutni. Ez nem igazán sikerült, de a lámpákkal rendelkező társaink fedezékében sikeresen hazaértünk. A megtett km 93 az élmény pedig ennél is több.

     

    Reméljük lesz még folytatás!

     

    Üdvözlettel: Jenei Józsi

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Erdélyi-Szigethegység túra

    2008. január 08.

     

     

    Rég tervezgettem, vártam már e túrát, ami most valóra is válhatott. Már-már azt hittem erről is lemaradok, mert előtte megbetegedtem, így kérdéses volt számomra, hogy el merjek-e indulni erre a nem kis igénybevételt igénylő erőpróbára.

     

     

    2007.12.29. Szombat

     

    7:00-kor indultunk itthonról. Az út jónak bizonyult, így a vártnál hamarabb értünk Bologára (Sebesvárra) ahol a falu közepén megpihenve kis sétát tettünk egy vízforgatag nevezetű szőnyegmosó szerkezethez, ami vízimalomként is üzemel.

    10:30-ra már Rogozselen voltunk, a Szigethegység legmagasabban fekvő falujában, 1091m-en. Két barátom is velem tartott, Hegedűs Zoli és Balogh Tamás, de mint kiderült, a házigazdából vendég lett, mivel nem én vezettem őket, inkább ennek ellenkezője történt. Sajnos 5,8 kg-nyi plusz súllyal csak hátráltattam meghívott barátaimat, így az én bevárásommal kellett plusz pihenőket beiktatniuk. Ahogy haladtunk feljebb egyre szebb lett a kilátás. Kinyílt előttünk a horizont, ami meseszépnek bizonyul. 3 km megtétele után első pihenőhelyünkhöz értünk.

    13:30-ra már 1430 m-en gyönyörködhettünk a tájban. Ebben a magasságban található ugyanis a Cabana Vledeasa menedékház, ahol a Szalvamont hegyimentők könyvébe be kellett iratkoznunk, hogy merre és meddig leszünk távol a későbbi keresések elkerülése végett. Csodáltam a természet hatalmát, amit 800m felett rejtegetett számunkra. Itt ugyanis már az alföldet takaró paplanszerű felhő felett napsütésben túrázhattunk tiszta időben. Oly tiszta időben, - mint utólag kiderült - hogy a 160-180 km-nyire látszódó hegycsoportok, mint a Cibles 1839 m, Radnai-havasok 2303 m, Kelemen-havasok 2100 m-es hófödte csúcsaikkal tisztán kivehetően látszódtak. Közben megcsappant szénhidrát készleteinket pótolván indultunk is tovább a csúcs irányába, mely még 4 km-nyire és 400 m-rel feljebb volt tőlünk. 1700m-en járhattunk, mire megpillantottuk a csúcsot a távolban, de tudván célunk közelségét kitartottunk és el is értük azt.

    Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam a meteorológiai állomás udvarára lépve. Megismertem Hege barátom gondolatát, hogy jobb bent, mint kint, így az állomáson töltöttük az éjszakát, nem pedig a tervezett sátrainkban. Szívesen fogadtak bennünket a fent élő emberek, mi is igyekeztünk méltóak lenni vendégszeretetükhöz. Nagy vacsorázást rendeztünk, és bár nehezen aludtunk el a túlfűtött szobánkban, valahogy mégis sikerült.

    Reggel szép idő és -4 fok várt reánk az 1836 m-es magasságunkon. Reggeliztünk, elbúcsúztunk és indultunk is lefele a már megjárt utunkon vissza az autónkhoz. Én kijelentem elfáradtam. Túrám végéhez közeledve haza gondoltam és az otthoniak jutottak eszembe, igen bevallom, hiányoztak, de itt ülve a sorok fölött (és nem csak most de hazajövetelünk után már egy nappal is) mehetnékem volt és van is. Vissza fel a hegyre. Már holnap indulnék, és már most tudom, merre veszem legközelebb az irányt, elég belekóstolni és a rabjává válsz, egy kicsit még, meg még és egyre többet akarsz belőle, nem tudok eltelni a természet adta csönddel, harmóniával. Köszönet mindenkinek a túráért, Páromnak Évinek a türelemért. A segítségért Zolinak és Tamásnak, hogy biztattak mindég egyre feljebb, és feljebb. És Istennek hogy vigyázott ránk és az itthoniakra.

     

    2007. 12. 31.

    V. Peti.

     

     

    Vissza a lap tetejére ▲


    Az oldalt Kimici és HegeZoli, a Bihari Természetbarát Egyesület tagjai készítik. Minden grafika, kép, szöveg a szerzők tulajdonát képezik, felhasználása esetén kéretik megdobni egy e-maillel. Kritika, vélemény, miegymás a Kapcsolat menüpont alatti elérhetőségre vagy a Fórum-ba!

    – 2008 –