Válassz évet: 2004+2005, 2006, 2007, 2008, 2009 , 2010, év

 

 

Tartalomjegyzék:

 

 

2009. december 15. - Jégtörő vízitúra /Veres P. "Auzis"/

2009. december 1. - II. Biharite Fotópályázat és kiállítás - Az Alföld az én szememmel /HegeZoli/

2009. november 14. - Az év legnehezebb túrája /Mezeiné Dobó Klári/

2009. október 26. - A Bükk gyöngyszemei /Mezeiné Dobó Klári/

2009. október 3. - Szentek túrái /Mezeiné Dobó Klári/

2009. október 3. - Mi a túristák virága? Vadrózsa! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. szeptember 14. - II. Bihari Természetbarát Kupa /HegeZoli/

2009. szeptember 13. - Vizes túra! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. szeptember 13. - A nagybörzsönyi kör /Mezeiné Dobó Klári/

2009. szeptember 13. - Túrázzunk Gyöngyöspatán! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. szeptember 13. - Mesél, zenél az erdő /Mezeiné Dobó Klári/

2009. augusztus 4. - Éjszaka Budapest Múzeumaiban /Mezeiné Dobó Klári/

2009. június 25. - Buda határán /Mezeiné Dobó Klári/

2009. június 25. - Ez állati! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. június 20. - Mediterrán Húsvét /Mezeiné Dobó Klári/

2009. június 20. - Minden időben, Nógrád megyében! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. május 21. - Bazalttúra /Mezeiné Dobó Klári/

2009. május 21. - A szépséges Bujáki kör! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. április 16. - A Magyar Túrázó márciusi számából /Mezeiné Dobó Klári/

2009. március 22. - Londoni Kirándulás /Levi/

2009. március 6. - Bringatúra Isztriától Dalmáciáig, avagy 17 nap a horvát tengerparton /HegeZoli/

2009. március 1. - A Bihari Hírlap XIX. 3.számából

2009. február 25. - Szelek tábor /Jankuly Imi/

2009. február 22. - Micsoda buli? /Mezeiné Dobó Klári/

2009. február 22. - Lélekmelegítő /Mezeiné Dobó Klári/

2009. február 22. - Híd, ami alól elveszett a folyó /kimici/

2009. február 22. - Vígh Balázs kertlátogatás /kimici/

2009. február 2. - A Vlegyásza meghódítása /Fuleee/

2009. január 24. - A Természetbarát Híradó 192. számából

2009. január 4. - Csúcsokon! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. január 4. - Kossuth Lajos nyomában jártunk-de még mennyit! /Mezeiné Dobó Klári/

2009. január 4. - A turisták és a gombászok paradicsoma! /Mezeiné Dobó Klári/

 

 


 

Jégtörő vízitúra

2009. december 13.

 

 

Mit tagadás, az időpont megválasztásával a túra már súrolta az extrém körülmények határát az időjárás miatt. December 13., ami egyáltalán nem péntekre esett, bár az indulásunktól számított néhány perc után annak is tűnhetett volna. De erről később bővebben. Vasárnapot írunk. Korán keltem és elindultam tankolni, útban felvettem Atkát, majd mentünk Berettyószentmártonba HegeZolihoz. Az itt raktározott kajakot felkötöztük, és elindultunk olyan fél 8 magasságában Békéscsaba felé. Az út kanyarokkal és nem jó minőséggel tarkított volt. 9 óra körül érkezhettünk meg a csabai malom épülete előtti parkolóba, ahol elkezdtük lefelé szedegetni a kajakokat az autóról, majd sikeresen vízre is szálltunk mindannyian.

Elindultunk az előttünk álló majd 28 kilométernyi szakasz legyűrésére. Néhány perc után elhúzott a jobb oldalunkon egy rendőrségi autó. Igencsak figyeltek bennünket az urak, de úgy gondoltam, ez természetes dolog. A bal oldalunkon egy horgászhoz érve az a „nincsen jobb dolgotok” jelzővel illetve minket kezdett piszkálni. Hege visszaszólásával kezdődött el a szócsata. Reméltem a mihamarabbi befejezést, keményen húzva az evezőt, hogy ne fajuljon már a dolog a tettlegességig. Megúsztuk.

Néhány perc múlva az első zsilipezéssel hatalmas meglepetés is várt bennünket. 4, azaz négy rendőr várt ránk a kiszálló pontnál. Én értem oda hamarabb és meglepve halottam tőlük a hírt, miszerint bejelentést kaptak, hogy a csatornán vadkacsára vadásznak. Nagyon jót röhögtem a rendőrök eme kijelentésén, mire maguk is rendesen elmosolyodtak. Igazoltattak bennünket és rádión lekérték az adatok hitelességét, így még nyugodtabbak lehettünk, hogy még körözési listán sem vagyunk. Megúsztuk ezt is. Mit? Hát az emberek sorozatos jóakaratát.

Zsilipeltünk és húztunk tovább előre. Sok vadkacsa és különbnél különb madár nyugodt perceit megzavarva haladtunk tovább előre a nyugodt csendben. A hó hullani kezdett és sűrű pelyhekben kísért bennünket az utunk során, hol jobban hullva, hol alább hagyva.

Bár folyton 0. fok körüli hőmérsékleten eveztünk, az átázott kesztyűk hűvössége sem rettentett minket el a tovább haladástól. A tervezett utolsó előtti zsilipelésnél különös dolog történt velünk. De erről inkább nem beszélnék. Aki ott volt tudja. Aki nem? Hát az bánhatja, mert…

Jó néhány zsilipelésen túl voltunk már, amikor az utolsóhoz érve tudtuk, már csak egy jó kilométernyi útszakasz van hátra. Persze sötétedett rendesen, és mire kiszálltunk a vízből, ránk is esteledett.

„Megcsináltuk” Jól esett az autó felfűtött belsejében utazni hazafelé, és hallgatni egymás élettapasztalatait, történeteit. Köszönet a túráért, és a tartalomért is a fiúknak!

 

 

Veres P. "Auzis"

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

II. Biharite Fotópályázat és kiállítás – Az Alföld az én szememmel

2009. április - november

 

 

A Bihari Természetbarát Egyesület 2009 áprilisában hirdette meg 2009 évi fotópályázatát „Az Alföld az én szememmel” címmel, mely már a második ilyen jellegű rendezvénye volt a reményeink szerint hosszú életű kezdeményezésnek.

Annak ellenére, hogy egyre elterjedtebb, bárki számára elérhető a fényképezés, és a mobiltelefonok révén szinte mindennapos dolog egy-egy esemény megörökítése, a komolyabb, az alkotást, a téma ízléses megkomponálását célzó fotózással, és az erre ösztönző programokkal csak ritkán találkozhatunk.

Mottónk, miszerint „ne a felszerelésen múljon” ezúttal is érvényesült, ugyanis a pályázatnál kikötöttük, hogy csak utólagos szerkesztés, (Photoshop) módosítás, javítás nélküli képekkel lehet indulni. A komolyabb szakértelmet igénylő utólagos munkálatokat idén is Gombos Ferenc, fotóművész zsűritagunk vállalta, így minden kép egyenlő eséllyel indult a megmérettetésen.

A kiállításnak helyt adó Bihari Múzeum igazgatója, Kállai Irén a múzeum szemszögéből, míg harmadik zsűritagunk, Bogya Pál dizájner, fotográfus a képalkotás nézőpontjából értékelte a munkákat.. Örömmel tapasztaltuk, hogy pályázatunk egyre nagyobb népszerűségnek örvend, 38 pályázó 131 fotót küldött be az ország keleti feléből, legfőképpen a Bihar-Sárrétből.

Mind a korosztály, mint a fényképezőgépek típusa igen széles kört ölelt fel, azt azonban egyértelműen elmondhatjuk, az alkotások színvonala nagy mértékben javult előző évhez képest. Zsűrink amellett, hogy idén is élt a különdíjak felajánlásával, szokatlan döntést hozott. A pályázók közül nem korcsoportonkénti első-második-harmadik helyezettet választott, hanem minden pályázót saját lehetőségeihez viszonyított. Bizonyos korcsoport esetén ugyanis nem tudott volna egyértelmű győztest hirdetni, míg máshol sajnálta volna, ha egy-egy alkotás nem kerül a legjobbak közé. Így adódhatott, hogy a gyermek kategória első három helyezettje foghíjas, míg a junioroknál, illetve a felnőtteknél többen is felállhattak a képzeletbeli dobogó valamelyik fokára.

A különdíjakat olyan fényképészek kapták, akik bár nem értek el helyezést, egy-egy zsűritag tetszését mégis felkeltették.

Az eredményeket csak az alkotásokból összeállított fotókiállítás megnyitójának napján lehetett megismerni. A Bihari Múzeum Nagytermét teljesen megtöltő érdeklődők előtt először Gombos Ferenc értékelte a beküldött fényképeket, majd sor került a dobogósok, valamint a különdíjra érdemes alkotók jutalmazására. Az eredményhirdetés a legjobb fotókból összeállított kiállítás megnyitójával zárult.

Ahhoz, hogy 2009-ben is ilyen színvonalasan díjazott pályázatot, illetve minőségi módon előhívott fotókból összeállított kiállítást rendezzünk, nem elég az elhivatottság, és a sok-sok önkéntes munka. Ezért engedjék meg, hogy külön megköszönjem Berettyóújfalu Város Önkormányzata, Gyula Ferencné, Muraközi István, a Horváth Fotó, az Internet Café, valamint Papp Zsolt Családi Pincészetének önzetlen segítségét.

2010 tavaszán egyesületünk újabb fotópályázatot hirdet, melynek részleteit hamarosan megtalálják nagy olvasótábornak örvendő honlapunkon: www.biharite.hu Ugyanitt már most megtekinthetik a pályázatra benyújtott fotókat, és a rendezvénnyel kapcsolatos híreket, információkat.

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt a Bihari Múzeum időszaki kiállítótermében november 13 és december 19 között, valamint január 5-9 között, múzeumi nyitvatartási időben, ahol a legjobb fotókból összeállított kiállítást élőben is megtekinthetik. A kiállítás ezután vándorútra kel, először Komádiba, majd több környező faluban is eleget tesz a meghívásnak.

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Az év legnehezebb túrája

2009. október 24.

 

 

Keményebb e túra, mint a legendás Mátrabérc, a Téry 80 vagy a Kinizsi 100-as. Így számunkra is kihívást jelentett. A Via Dolorosa a maga 75 km-vel és 3500 m szintkülönbségével, nagyon meredek lejtőivel és emelkedőivel a 100 km alatti teljesítménytúrák között a legnehezebb. Már egy éve "szemeztem vele", de most ősszel készültünk is a megmérettetésre.

2009.10.24.-én reggel 5 órakor autóval indultunk Markazra, az Általános Iskolába. E túra előnye, hogy körtúra. Időben érkeztünk a 6 óra 30 perces rajthoz.A rendezőknek kis gondjuk akadt, nem tudtákelérni az első pontőrt, így küldtek egy másikat. Vele kezdtük meg a túrát a Z várjelzésen a Markazi várhoz. Langyos, jó idő volt, kezdett világosodni. Az aláírás begyűjtése után továbbra is felfelé tartottunk a gerincen, majd a Máriaképes fánál a Z- jelzésen gyalogolva elértük a ködbe burkolódzott Markazi-kaput.

Tovább a K- jelzésen hullámvasútaztunk Oroszlánvár felé.Ő meg úgy "magára húzta a dunyhát", hogy csak a "feje búbja" látszott ki. Óvatosan leereszkedtünk a Domoszlói-kapuhoz, majd felszuszogtunk a Jagusra. Elértük a K0-t és leereszkedtünk a Csurgó-forráshoz, ahol csokit és vizet kaptunk.Nagyon forgalmas pont volt ez,a rövidebb távon gyaloglók is ide jöttek, meg már a futók is szállingóztak. Visszakaptattunk a K- jelzésig, ezen jobbra kanyarodtunk, majd K- jelzéseken keresztül értük el a Recski Nemzeti Emlékpark bejáratát.

Itt újabb pontot érintettünk, ahol vizet és ropit kaptunk. Innen a P+ jelzésen haladtunk tovább. Az emlékmű, az őrtorony és a barakk jól látszott. Mi többször voltunk már a barakokban is, így most felrémlettek az ott látottak, a fotók, a nyomorúságos szálláshely ahol a munkatábor rabjai tengették életüket, ha éppen nem a kőfejtőben dolgoztak. A túra neve, a Via Dolorosa, tulajdonképpen a rabok útját jelenti.

Szép fenyőerdőben haladtunk, de e hangulat még egy darabig "rajtunk ült". Ehhez hozzájárult a kőfejtő sipító hangja is. Néhány km múlva, elértük a finom Szent István csevicét. Itt volt az 5. ellenőrző pont, ahol jóízű vegyesgyümölcsteát, zsíros, vajas vagy lekváros kenyeret kaptunk. A nagy lakmározás után a P+ majd a S- jelzésen értük el Parádóhutát a fantasztikusan jó, kénes-vasas Klarissza-csevicénél. Sokszor ittuk a vizét, de most kihagytuk, mert szokás szerint sokan várakoztak, hogy megtöltsék flaskáikat. Következő szakaszunk a Hársas-tető oldalában nagyon szép helyen vezetett, így értük el Parádsasvárt. Kastélya manapság gyönyörű, sokcsillagos szálloda. Sok évvel ezelőtt jártunk benne, amikor még "romokban hevert", és az őr bánatosan mutatta meg, hogy nem tudja mi lesz a sorsa. Hát kívülről is gyönyörű! Bambulásunknak az újabb ellenőrző pont vetett véget, ahol csokit, Ca-os vagy Mg-os vizet lehetett inni. Mit is mondjak,az ivás az jól ment!Utunk a P+-en folytatódott egyre emelkedő úton, a Mogyorós-völgyben. Már ez sem volt semmi a dagonyáival, de a következő részt itinerünk a brutális jelzővel illette, igencsak szolídan. Inkább katasztrófa volt. Már-már hegymászói tehetséggel haladtunk felfelé a meredeken az amúgy bokáig érő daganyában. Igen örültünk annak, hogy a fák és a bokrok megragadtak az itteni köves talajban és nem utasították vissza a segítséget. Végre elértük a Nagy-Lipót főgerincét, majd tovább emelkedtünk. Visszanézve Parádsasvár és környéke tárult elénk e szép őszi időben. Nagy lihegések közepette értük el a Galyatetői ellenőrző pontot, ahol egy jó pohár levest kaptunk, almát és ropit. Mindkettőnknek a leves esett a legjobban. Egy túratárssal már vagy háromszor találkoztunk, hol lemaradt, hol elkevert, de innen már végig velünk maradt, tartotta a ritmust. Elmentünk a kilátó mellett, majd a P- és P+ jelzéseken meredeken ledagonyáztunk Mátraalmásra. Mire leértünk, teljesen jól néztünk ki, úgy térd fölött is sarasak voltunk. Hol a csudában jártunk? Még a vaddisznók is megirigyeltek volna minket, de csak egy őzcsapatot láttunk. A 8.ponton Ca-os vagy Mg-os vizet kaptunk. Ezután ledobtuk a padra magunkat, mert krémezés következett. Nekem éppen a sarkam fájdogált, Lacinak a vádlija. Úgy 2 m-re tőlünk, a rövidebb távon túrázók már a buszra várakoztak. Egyikőjük odaszólt a szép, kis Whesti kutyájához: "De büdös vagy!" Hűséges társa végigkísérte és így beszélt vele, hát nem álltam meg szó nélkül: "Nemcsak a kutya". Erre aztán röhögés tört ki a társaságon, a kutyus közben meg hálás pillantásokkal tekintgetett felém. Ezután indultunk tovább a K+ jelzésen szép erdei környezetben emelkedő úton. A lábunknak határozottan jót tett a krémezés így jó ütemben haladtunk a Három falu temploma, majd Mártaszentimre temetője felé. Mire a temetőhöz értünk, teljesen besötétedett és elkezdett szemetelni az eső. Idefelé azon vigyorogtunk, hogy nem megyünk még a temetőbe, aztán dehogynem, hiszen az ellenőrző pont ott volt. Na, de hamar ki is jöttünk! Lámpákkal, esőkabátban indultunk tovább a P- jelzésen. Mire elértük a 24-es utat, elállt az eső...szerencsére. A P+ lankás útja következett, majd a S- jelzésen merdeken lefelé Lajosházára. Amúgy vidám volt, hatalmas kövek között bukdácsoltunk, melyhez fűszerként jónéhány kivágott fa is csatlakozott dagonyával. Valahogy nem ez volt a kedvenc szakaszom. Ám a Lajosházi fiúk! Hát ők hárman igen vidám csapat voltak! Hamar megtudtuk, hogy mitől is e verőfényes hangulat. Igazából a saját készítésű Mátrai rettenetes volt a tettes, belénk is diktáltak, mondván, hogy e nélkül nem bírunk felmenni a hegyre. Én óvatosan, csak fél kortyot ittam, férjem és a túratárs is nyelt egy kicsit, pontőreink pedig megnyugodva áttértek az etetésünkre. A folyékony gyümölcs után szilárdat ettünk, mire vendéglátóink rostonsült kolbászkát szolgáltak fel. Volt még néhány fogás a repertoárjukban, de azt már nem vártuk meg, hanem indultunk felfelé a S négyzeten. Az erős emelkedőn többször megálltunk mire elértük Mátraházát és rátértünk az OKT útvonalára. Továbbra is felfelé baktattunk a Kékestetői sípálya aljához. Az esőházban volt a 11. ellenőrző pont. Itt zsíros, vajas vagy lekváros kenyeret lehetett enni, meg a finom gyümölcstea volt, melyből fejenként vagy 3 pohárral nyomtunk be. Nem időztünk sokáig, indultunk fel a csúcsra, Kékestetőre a sípályán. A tájékozódással nem volt gond. A kilátó teljes pompájában, pirosan világított, szórta fényét a vaksötét éjszakában. Amúgy annyira sötét volt, hogy se a Holdat, se csillagokat nem lehetett látni. Meg-megállva baktattunk felefelé.

A sokadik megállás után kitörtem:"Hát ilyen nincs!Valaki állandóan hátrahúzza ezt a tornyot!" Férjem és túratársunk enyhén nevettek, majd végre felértünk. Húhh! Felérve nagy levegőt vettünk, majd megkezdtük az ereszkedést a K- jelzésen a Markazi-kapu felé.Azért ez sm volt fáklyás menet! Meredek, köves részen lépkedtünk lefelé a hegy oldalában. Én vagy kétszer focizni akartam, na sebaj, innentől kezdve a két nagyújjam fájt a legjobban. Túratársunk hol leült, hol meg spárgázni akart, mire e viszontagságok után elértük a Markazi-kaput, az utolsó ellenőrző pontot. Még kellett egy krémezés, így leültem, na persze leginkább huppantam a földre. Kiderült, hogy nemcsak az újjam fáj meg a sarkam, már a talpam is. Segítséggel is nehezn tudtam felkelni, valahogy nem akart a térdem hajlani, úgyhogy a pontőrök meg a túratársunk röhögésben törtek ki. Hurrá! Legalább jó kedvük lett az éjszakában. Vígaszképpen elmesélték, hogy a futók mire ideértek mind gyalogossá váltak. Ezek után feldobott hangulatban indultunk neki az utolsó kilómétereknek a Z- jelzésen. Elértük a Máriaképes fát, majd újabb botladozós rész következett, jó hosszan. Átkeltünk az Aszó-völgyön, aszfaltos út következett, majd megláttuk Inota fényeit.A temető kerítése mellett megérkeztünk Markazra.

Ami igaz, az igaz, nagyon vártuk már ezt a falut, olyan régen jártunk errefelé! Békésen baktattunk az iskolához, és hallottuk, hogy a kocsma bezzeg hangos! De most nekünk kiabáltak:"Gratulálunk!" Hiába, nagy esemény ez egy kis falu életében. Végre megláttuk az iskolát és be is léptünk a kapun. Szintidőn belül érkeztünk, így átvettük az emléklapot és a jelvényt. Paprikás krumplit kaptunk virslivel és teát. Jólesett a finom vacsora. Kicammogtunk a kocsihoz és hazaautóztunk. Nehéz, de jó túra volt. Voltak rövidebb távok is és külön futószámok, úgyhogy volt választék. A túra szép helyeken vezetett, sok helyen a jelzést szalagozás is segítette. Sőt, az éjszakai részeken fényvisszaverősek voltak, ami igen jó szolgálatot tett. Az itiner leírása jó volt, a táblázatból pontosan lehetett tudni, hogy hol tartunk, de egy térkép még jó lett volna. Az ellátás nagyon jó volt az egész túrán, a jelvény nagyon szép!

 

Örömmel vettünk részt e túrán! Ajánlom nektek is, hogy jövőre válasszatok e távok közül.

 

A szervezőknek gratulálunk, jó rendezésű túra volt!

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A Bükk gyöngyszemei

2009. október 10.

 

 

No, megállj csak! Na, de azért nem komolyan, mert igen lépkedni kellett a Less Nándor emléktúrán 2009.10.10-én. E vidám túra főrendezői a Debreceni Hexasakk és Természetbarát Egyesület és a Csavar-Go Klub. Házigazda a Cserépfalui Önkormányzat volt.

E teljesítménytúra is azok közé tartozott, amit már régóta nézegettem, de mindig elmaradt valami miatt. Ebben az évben igazán bőséges választék volt, 7 táv közül lehetett választani. Nekünk a 60 km-es gyalogos tetszett. Amiért nem futottam, az a hajnali 3 órás kelés volt, de ez kellett ahhoz, hogy a 6 órás rajtot elcsípjük a Cserépfalui Általános Iskolában. Sikerült is 5 óra 40-kor leparkolnom a a kocsit a suli előtt több busz és autó társaságában. Még sötét volt, de jó, langyos levegő. Azt meg úgy reméltük, hogy a beígért eső e tájékon a túra alatt elmarad. Lámpával indultunk útnak a szalagozott úton Cserépváraljára.Itt elértük a P sávot, majd háromszög jelzést, és felkapaszkodtunk a híres kaptárkövekhez. E kúpszerű formákat úgy 2 millió éve a folyóvizek alakították, majd a honfoglalás előtti népek fülkéket faragtak méhészkedés céljából. Ezen az érdekes helyen volt az első ellenőrzőpont. Innen szalagozott úton kerültük a Mangó-tetőt, elértük a P sáv jelzést, és ezen haladva a Felső-szoros szép bejáratát. A túristaúton gyalogoltunk a Dobi-rétre, a 2. ponthoz. Tovább is szalagozáson haladtunk, majd a S sáv jelzésen a vízmosásig, ahol a tanösvényen elértünk a fantasztikus formavilágú Hór-völgybe. Murvás úton,a K+ jelzésen baktattunk, amikor egy ismerős hangot hallottunk: "Mezeiék" -kiáltott ránk. Összenéztünk, majd hátra. Hát, a Mezőberényi Hoffmann Ádám volt, régi jó barátunk. Megörültünk egymásnak. Hamar elértük az Oszla erdészházat és megkaptuk a következő pecsétet. Itt víz, ivólé, vajas, zsíros és lekváros kenyér is volt.A ház mellett Emlékkő és Emlékfa áll, a 30 évesen elhunyt Less Nándor tiszteletére aki kutató, tanár és világjáró volt. Kedvence volt a Bükk, felmérte szinte teljes növényvilágát.

Ezután szalagozáson másztunk felfelé a vízmosáson és az omladékos hegyoldalban az Ódorvár sziklái mellett. Kiértünk a földútra amin az Ódorvári pihenőhöz értünk majd a PL jelzésen fel a várba, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre. Itt csokit és pecsétet kaptunk. Lefelé menet a pihenőnél megint ránk kiáltottak, azt gondoltuk, hogy Körös túrán vagyunk, ismét Mezőberényi ismerősökkel találkoztunk. Nem is volt csoda, hiszen busszal jöttek a túrára, de még több busz is jött az Alföld különböző részeiről. Ám hamar elbúcsúztunk, mert ők rövidebb távokon voltak. Mi a KL jelzésen baktattunk le a Hór-völgybe. Menet közben feltételes ellenőrzőpontot érintettünk. Útközben a völgy csodás formavilágát csodáltuk. Néhány szem esőt is kaptunk, de ennyi is volt az összes, úgyhogy kár lett volna otthon maradni. A P sáv jelzésen elértük a Hideg-pataki elágazást, majd a Pazsag-völgy bejáratánál lévő következő pontot. Még erről nem is meséltem! E túra sajátossága volt, hogy minden pont előtt 100 m-rel röhögésben törtünk ki, mégha felfelé mászva levegő után kapkodtunk is. Játékos rendezőink gondoskodtak a vidámságról, ugyanis e helyekre különféle bolondos rajzokat aggattak. Hát rendesen értékeltük is őket! Innen a szalagozáson keresztül értük el a S sáv jelzést, amin elindultunk hosszan felfelé a patakmederben. Kövek és dagonya majd a dózerúton szalagozáson kaptattunk tovább felfelé. Répáshuta szélénél a Z négyzet jelzésen ismét felefelé baktattunk a Bánya-hegyi parkoló sorompójáig a 6. ellenőrzőpontra. Itt víz, ivólé, vajas, zsíros és lekváros kenyér volt. Evés-ivás után, másztunk fel Három-kő tisztására Évával, megint egy Mezőberényi ismerőssel. Itt népes csapat üldögélt és gyönyörködött a csodás panorámában. Teljesen jó idő volt, úgy 20 fok és enyhén napos, mely megcsillant helyenként a mesés színekben pompázó Bükk vonulatain. Elmentünk a Tar-kő hatalmas sziklafala mellett, majd a K háromszög jelzésen elértük a 7. pontot. Hát ez is fantasztikusan gyönyörű volt! A csoki majszolása közben láttuk a túra útvonalát. Könnyű lett volna itt sokáig időzni, de le kellett mennünk a hegyről, így indultunk is a K sáv jelzésen lefelé. Elértük a dózerutat és a K+ jelzést, majd meredeken tartottunk lefelé. Keskeny ösvény következett a K kör jelzéssel, mely az Imó-forráshoz vezetett. Most nem működött a forrás, de a ponton azért vizet kaptunk meg almát is. A forrás felett az Imó-kő monumentális mészkő vonulatát láttuk, majd a szurdokvölgyben haladtunk tovább. Ez a kő nagyon tetszett nekem, nem kevésbé a Bujdosó-kő amit néhány csúcs megmászása után értünk el. Ezen az ellenőrzőponton mézest és nápolyit kaptunk. Miután az Ódorvárral jól megijesztegettek minket, jobbnak láttuk a gyalogösvényre lépni. A szépséges sziklafal mellett eltipegtünk, elértük a Tárkányi-patakot, a halastavat és a frissítő állomást. Volt itt víz, csoki, sütemény, szőlőcukor, gyümölcs úgyhogy bőséges volt a választék, kóstolgattaunk is egy keveset. A P+ jelzésen műúton kezdtünk baktatni, majd betértünk az ösvényre és rendesen emelkedtünk felfelé, egészen Ódorvárig. Ez a frissítőpont nagyon jót tett, feldobódtunk és gyorsítottunk az emelkedő ellenére. A következő ellenőrzőponton vizet és csokit kaptunk, de itt már vigasztaltak minket, hogy a célban babgulyás lesz. Na, akkor usgyi neki, nehogy kihűljön! Indultunk lefelé a dózerúton a szalagozás mentén. Mire a hétvégi házakat elértük, rendesen szürkült. Átkeltünk az aszfalton, befordultunk a szántóföldre. Az igaz, hogy bevezető szalag nem volt,úgy "nehezen" megtippeltük merre kell menni. Olyan széles volt az ösvény, mintha csordát hajtottak volna rajta. Az igaz, hogy ez idő tájt már mindegyik táv elment előttünk, csak a 60-as távon gyaloglók rótták még a kilómétereket. Az erdő szélét elérve elővettük lámpáinkat és elindultunk túránk utolsó emelkedőjére, a csodálatos Nyomó-hegyre. Hát ez valami csúcs volt! Semmi pénzért nem hagytam volna ki az életemből! Szóval, néhány lépés után a "lököttke" rendezők papírját fedeztük fel:"II-es szintü akadálypálya". Persze! Vagy 5 db, hatalmas fa volt az úton keresztbe, de pont olyan jól, hogy alatta nem lehetett átmenni, felette pedig úgy átcibáltuk egymást. Hurrá! Gondoltuk most már "csak úgy felbaktatunk". Baktatni, baktattunk, de rendesen csúszkáltunk is vissza. Ez a drága, jó Nyomó-hegy olyan apró kavicsos volt, hogy jelentős eredményeket értünk el lesiklásban. Mire küszködések árán valahogy feljebb jutottunk, olyan meredek lett, hogy muszáj volt felfelé menet is a fákba kapaszkodni. Erre fel, ez a "zsivány csapat" kiírta nekünk, hogy kiabáljuk azt, hogy: "B Í R J U K". Naná, hogy bírjuk, ordítottunk is egy nagyot. Felérve, röhögött is pontőrünk, hogy jól hallotta jövetelünk.Az utolsó pecsét begyűjtése után köves úton, a szalagozás mentén elértük a pincesort, majd a falu főterét és a szép iskolát.

Bőven szintidőn belül érkeztünk, így átvettük a kitűzőt és az oklevelet. Babgulyást és teát kaptunk.

Nagyon jó túra volt, vicces rendezőkkel! A túra útvonala jó, szép, érdekes helyekre vitte az indulókat. A kapott füzet széleskörü információkat tartalmaz. A jelzések jók voltak, a pecsétek kiválóak, az oklevél egyszerü, a kitűző humoros, az útközbeni kiírások bolondosak voltak. Olyan volt, mintha végig játszottuk volna ezt a napot, bár paramétereit tekintve nem sorolható a könnyű túrák közé.

Gratulálok a rendezőknek!

 

Nektek pedig ajánlom e méltán népszerü Bükki kalandozást: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Szentek túrái

2009. szeptember 26.

 

 

Hogy hogy? Csak úgy: NAHÁT. A Nagymarosi Hátizsákosok Társasága idén szeptember 26.-án 12.alkalommal rendezte meg túráit a Börzsönyben.

 

-Hangya 15, Szent Imre tiszteletére

-Nahát 20, Szent Erzsébet "

-Nahát 35, Szent Kinga és Szent Margit tiszteletére

-Nahát 50, Szent Lászl ó tiszteletére

-Nahát 95, Szent István "

 

Hétközben a szervezőktől informálódtam az útvonalról, mire ők az egész anyagot átküldték nekem. Tetszett, mert precíz és alapos volt, szimpatikus volt mivel körtúra, és korosztály szerinti nevezési díjak vannak. 14 év alatt és 50 év felett kedvezményes, 60 év felett pedig ingyenes. Így meg is beszéltük,hogy ott leszünk. Igazából két táv között vacilláltunk, de a hetek óta tartó sarokfájdalmam eldöntötte sorsunkat. Így reggel 7 órakor az 50-es távra neveztünk a Nagymarosi Plébánián. A plébánia udvara szép, tágas, többen sátoroztak itt és csak az első indulók zajongására dukták ki álmos szemüket. Kék sávon indultunk fel a Hegyes-tetőre, útközben jó rálátással a Dunára. Lefelé egy csapat túrista jött, ők a hajnali fényben gyönyörködtek a Dunakanyar panorámájában. A Szent Mihály-hegy nyergében volt az első ellenőrző pont. A Hegyes-tetőn keresztül elértük a sárga sáv jelzést, majd ezen haladva szép kilátás tárult elénk a tiszta időben. Meredeken haladtunk lefelé. A háromszög jelzést valahogy elhagytuk, mert már Zebegényben voltunk. Ez csak az egyik dolog volt. A másik, hogy ekkorra már a lábújjaim úgy görcsöltek, hogy muszáj volt megállnunk és bekrémeznem. Ekkor jött a "bezzeg". "Mondtam, hogy pihentetni kellett volna a futóműved, nem kellett volna ma eljönnünk" -mondta férjem. Nem úgy van az,dünnyögtem, de gyorsan húztam a bakancsot és indultunk tovább. A lépcsőkön keresztül értük el a Trianon emlékhelyet ahol újabb pecsétet kaptunk, majd lefelé is ezen haladtunk. Végigsétáltunk Zebegényen. A kis település éppen ébredezett, zsömlékkel sétáltak hazafelé az emberek. Az üdülőket elhagyva a zöld sávon folytattuk utunkat a Malom-völgyben. Gyönyörű réteken haladtunk, melyek telis-tele voltak őszi kikericcsel. Csodásan mutattak a napsütésben. E napon sok helyen találkoztunk e virággal, még a túra védjegye is lehetne, annyira sok volt belőle. Ezen a részen nem jók a jelzések egy-egy szalag elkelt volna. Patakon keltünk át néhányszor majd mellette mentünk Törökmező halastavához. Pecsételtünk a ponton, sült zsíros kenyeret ettünk lilahagymával és meleg teát kaptunk.Éppen jókor, mert már kezdtem éhes meg szomjas lenni. A tavat a szalagozás mentén hagytuk el egészen a piros jelzésig. Patak, szekérút, forrás majd a Torony-alja-horgásztó következett. Ezt megkerülve jutottunk a Kis-Hanta patak völgyébe majd az ellenőrző ponthoz. Tovább a piros majd a sárga sáv jelzésen besétáltunk Kóspallagra. A faluban látjuk ám, hogy a turisták, mint a birkák tódultak az itatóhely felé, vagyis a friss csapolást tanulmányozták. Csak, hogy ki ne lógjunk a sorból, mi is mintát vettünk. Felfrissülve mentünk tovább a sárga sáv jelzésen át a falun, majd gyümölcsösök mellett be az erdőbe.

Gyengék a jelzések,az elágazásoknál ide is jó lett volna egy kis szalagozás. Na most már mindegy, sikerült elérnünk az Érsektisztást. Itt vidám pontőrünk bodzaitalt adott, na meg pecsétet. Innen a folyamatosan emelkedő zöld sávon haladtunk. Két túratárs is velünk tartott. A Keselyűs-orom és a Sas-hegy alatt elhaladtunk, de a következő zöld háromszögön, meredeken felbaktattunk a Kopasz-hegyre. Ezen az ellenőrző ponton csokit kaptunk, melyet majszolgatva álmélkodtunk a fantasztikus körpanorámában. Márianosztra és Kóspallag kitűnően látszott, körbe-körbe meg a Börzsöny hegyei. Innen visszamentünk a jelzésen a zöld sávig és lesétáltunk Márianosztrára a Hangulat presszóba a következő pecsétért. Lefelé nemigen jöttem ki magammal, fájdogált a sarkam, így gyorsítottam. Hamar leértünk. Nekem gyors krémezés következett, meg ekkor derült ki, hogy van egy vízhólyag is, úgyhogy ideje volt a "gyógykezelésnek". Túratársaink csak most értek utól minket. Nagy szemekkel nézték a kötésem, sehogyse értették, hogyan bírtam így jönni. Jót tett a nadálytő, vidáman ugrottam a bakancsba és már indultunk is a piros sávon ki a faluból. Az utolsó ház után balra fordultunk, szekérút, árok következett, majd keskeny ösvényen indultunk felfelé a dombra. A tetejéről jó kilátás nyílt a környékre. Tovább a jelzésen majd a szalagozáson értük el a következő ellenőrző pontot, Kóspallag útelágazást. Itt almát kaptunk. Alkalmi túratársaink lerogytak a padra cigarettázni meg sörözni, mondván, hogy úgy hajtottam őket, mint a lovakat. Ez jó, válaszoltam, hiszen végig én voltam elől, ti meg úgy jöttetek ahogy akartatok.Itt elbúcsúztunk, mert ők még időzni akartak, mi meg célba érni, így indultunk tovább a kék sávon. Az erdőben itt hosszú, egyenes szakasz van, így jó ütemben haladtunk, majd meredeken lefelé egészen a patakig. Balra térve ismét elértük a horgásztavat, a már ismert ellenőrző pontot. Most is teát meg zsíros kenyeret kaptunk, majd egy kis krémezés következett. Innen a zöld, majd a piros sávon, erős emelkedőn keresztül értük el a Törökmezői túristaházat, ahol a kék sávra váltottunk. A fennsík után mederátkelés következett, majd 500 méter erős felmenet. Húh, na ezt is leküzdöttük! Gyalogoltunk tovább Köves-mezőig ahonnan csodás volt Visegrád panorámája. Innen szalagozáson csúszkáltunk meredeken lefelé. Sajnos néhány szalagot leszaggattak, így ezeket visszarakosgattuk, gondolván a többiekre. A faluba leérve, jobbra fordulva értük el a célt, a Nagymarosi Plébániát. 1 órával szintidőn belül érkeztünk, így átvettük az oklevelet és a kitűzőt. A célban volt szörp, zsíros és margarinos kenyér, de ez most nem érdekelt minket. A Nagymarosi dunaparton van egy jó halsütőde amit mindig meglátogatunk, ha erre járunk, most is így tettünk.

A túra jó volt, szép helyeken jártunk, kár lett volna kihagyni. Az itiner pontos, precíz és részletes. Tartalmaz leírást a túra névadóiról, térképet a túra útvonaláról, hosszmetszeti- és részletes útleírást,közlekedést, a túristautakat és pontos táblázatot a szintekkel és a távokkal együtt mindegyik távra kiterjedően. Az útvonalon néhány szalagot még ki lehetne helyezni azokon a részeken ahol a beszámolóban is említettem, de ez a következő alkalomra könnyen pótolható. Az ellátás jó volt,a rendezők és a pontőrök tudták a dolgukat. Az oklevél és a kitűző jópofa, a differenciált nevezési díjak ösztönzőek.

Jó rendezésű túra volt, gratulálok a szervezőknek!

Hát, ilyen túra a NAHÁT, ajánlom nektek is:

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Mi a túristák virága? Vadrózsa!

2009. szeptember 12.

 

 

Évek óta nézegettük ezeket a túrákat, de mindig közbejött valami. 2009.09.12.-én 6 óra 15-kor kocsival indultunk Rózsa-szentmártonba,a Hérics TTSE túrájára. 20,30,50 km-es Vadrózsa túrák közül lehetett választani és az 50-es távon külön volt a futóknak is versenykiírás.Indítás reggel 7 órától volt.

Mi az 50 km-es távot választottuk, mely pontosan 51,81 km, szintje 1.875 m, a szintideje pedig 12,5 óra volt. A túra kiírásában szerepelt, hogy különleges adottságokkal nem is vettünk "nagy mellényt" hiszen bármikor bármi megtörténhet, de azt, hogy egyáltalán nem fogom könnyebnek érezni ezt a túrát, mint az előző heti 70 km-est, arra nem számítottam. Elmesélem mi történt.Rózsaszentmártonban, a horgásztónál volt a rajt és a cél is. Őszintén szólva én inkább tavacskának nevezném mérete miatt, de nagyon szépen, rendezett környezetben van.

7 óra 10-kor elrajtoltunk, a piros sáv jelzést, majd a piros+ jelzést követtük kissé emelkedő úton. Jól látszott a falu a kis tavacskával és a Mátra fennséges vonulatai.A Kopasz-hegy oldalában kaptunk egy feltételes ellenőrző pontot, majd kiértünk az Apci műútra. Néhány méter múlva a jelzés bevitt minket a földútra, amelyen felballagtunk a 397 m magas Somlyó-hegyre. Reggel sem volt hideg, de amire felértünk már egyértelműen melegünk volt. Valamikor itt vár állott, hát nem véletlenül! Jó kilátás nyílt a Cserhátra és az alattunk lévő falvakra, meg a 21-es útra. A szép, Somlyót ábrázoló pecsét után, szűk ösvényen haladtunk lefelé a hegyről a Ferenc tanyáig. Ezt megkerülve újra erdőben haladtunk Széleskőig. Hurrá! Sikerült elbeszélnünk egy túratárssal az ellenőrző pontot, mert már a kő tetejéről láttuk a tavat és az ellenőröket. Na jó, a legrövidebb út az egyenes, csak itt jó meredek volt, úgyhogy lecsúszkáltunk a következő szép pecsétért. Nagyon jóízű szilvát kaptunk. Ezt majszolgattuk, amíg ismerkedtünk a kis tengerszemmel. Itt még nem jártunk. A parton horgászok vadászták vacsorájukat. Ahogy így nézelődtünk, a Sárospatak közelében lévő, Megyerhegyi tengerszem jutott az eszembe, leginkább ahhoz hasonlít. A piros o jelzésen felmásztunk, majd a piros+-en folytattuk utunkat. A Hármas-határnál betértünk az erdőbe és rövid idő múlva elértük a Szurdokpüspöki felett lévő dagonyát. Hát most ez is nagyon kicsike volt és minden nagyon száraz. Régen volt kiadós eső. Amint elindultunk lefelé, csodásan tárult elénk a Mátra. Erdei úton haladtunk lefelé a Köszvény-kúthoz, majd a piros+, piros o jelzésen elértük az Eszter-forrást. Begyűjtöttük az újabb csinos pecsétet. Izotóniás italt kaptunk és finom szőlőt, mondván, kell a szőlőcukor a Muzslára. Aszfalton gyalogoltunk be Szurdokpüspökibe, majd az általános iskolához. Furcsa érzés volt, hiszen a Mártabérc túráknak ez a célja, most meg éppen túránk legnehezebb szakaszának álltunk neki. Szépen baktattunk felfelé a piros sáv jelzésen a Koncsúrokon keresztül fel a Muzslára. Hát a Muzsla az Muzsla! Ő valami külön kategória, én is csak hozátenni tudok félelmetes híréhez. Háromszor kellett a tájban gyönyörködnünk, na meg inni és levegőt venni mire felértünk. Arról nem is szólva, hogy erre a napra 28 fokot ígértek. Hát ezt jól elkalkulálták, mert szerintem 36 fok volt! Tűzött ránk a nap, amikor a fák között mentünk állt a levegő, mintha csak a szaunában lettünk volna úgy folyt rólunk a víz. Már a sokadik csúcson is átmásztunk, de még mindig tovább kellett menni. Mondhatom, hosszú és viszontagságos út után elértük a csúcsot, 7 km alatt 745 m szintkülönbséget legyőzve, majd leereszkedve a nyeregbe megkaptuk a Muzsla pecsétjét. Gondoltuk innen majd gyorsítunk, dehát ez a zöld háromszög is egy kaland volt! Először még teljesen normális túristaút volt, ráadásul lefelé mentünk, de hamar elértük a Zám-patak völgyét. Nem számoltam, de vagy 10-szer át a patakon a túloldalra, hatalmas köveken keresztül, ki-ki mászva a mederből, mintha csak a Szurdok túrán lettünk volna. Ezután a zöld sáv, zöld négyzet következett. Elhaladtunk a Nagy-parlag erdészház előtt, elcsíptük a sárga sáv jelzést és néhány perc múlva elértük a Prédikáló-tetőn lévő állomást. Itt az erdészház volt a pecséten.Izotóniás italt ittunk, zsíros és margarinos kenyeret ettünk fűszerekkel, paradicsommal. Voltak még lekvárosak is. Evés közben a jópofa pontőreink vicceit hallgattuk, majd búcsúztunk. Kellemes úton, a zöld négyzet jelzésen értük el a János várát. Itt következett az "ereszd el a hajam" Nagyon meredeken lefelé, az apró kavicsokon fától-fáig csúszkáltunk amíg elértük a zöld sávot. Itt felfelé indultunk. Tűzött ránk a nap, még a fűszálak sem mozdultak, nagyon meleg volt. Tilalmas-tetőn elértük a piros+ jelzést. Itt már dörgött az ég, szikráztak a villámok. Visszanézve, a Muzsla és társai sötét felhőbe burkolództak, ott bizonyára esett. Néhány szem esőt mi sem bántunk volna ebben a tikkasztó időben. Mentünk tovább. Feltámadt a szél, a dörgés-villámlás erősödött, majd szemerkélni kezdett. Mikor Szurdokpüspöki feletti bányánál jártunk, kapkodva szedtük elő az esőkabátot, mert már rendesen szakadt a nyakunkba. Elértük az aszfaltos utat, amin az Eszter-forráshoz mentünk. Ez most nem volt állomás, de a vizünk elfogyott, ezért tértünk be. Lehet, hogy csak ki kellett volna nyitnom a palackot, úgyis megtelt volna? A forráshoz érve két férfi pontőr ácsorgott egy esernyő alatt, miután a nők kizárták őket a kocsiból. Murisak voltak. Még az is, hogy cuppogtam a bakancsban, úgy beázott. Na sikerült a sokadikat is leamortizálnom. Most már nem volt melegem. A fiúktól mosott szőlőt kaptunk, meg vizet. Indultunk tovább Szurdokpüspöki felé, majd balra tértünk a piros sáv jelzésre. A patakon átkelve izgalmassá vált a helyzet. Felfelé vezető utunk felázott, bokáig érő dagonya lett. Egyet léptünk, felét visszacsúsztuk, úgyhogy most éppen mi lettünk murisok. Arról nem is szólva, hogy néhány lépés múlva ez az amúgy is kellemes dagonya még újabb teret hódított és áramlott be a bakancsomba. Már éppen kezdett magamból elegem lenni, amikor kedvenc férjem megvigasztalt: "A túloldalon még le is kell menni, biztosan az is ilyen". "Az jó" -válaszoltam, mert akkor röpülni fogunk.

Hát most a Nagy-Hársas is megizzasztott, de felküzdöttük magunkat. Közben elállt az eső. A geodéziai toronynál elértük a feltételes pontot. Továbbra is a piros sáv jelzést követtük bokros részen lefelé. Széles erdei útra értünk, majd elértük a Hármas-Határt. Széles szekérút következett, majd hamarosan Rózsaszentmárton pincesora. Nagyon szép, rendben tartott pincék, tele élettel. Itt egy születésnap, ott egy esküvő volt, buli-buli hátán. Invitáltak minket is, dehogy miért is nem értünk rá? Már azt gondoltuk eltévedtünk, elfogytak a pincék, szőlőket értünk el. Szüret volt. Az egyik kedves gazdától szőlőt kaptunk. Újabb pincesor következett, majd elértük az utolsó ellenőrző pontot és kaptunk egy szép, pincét ábrázoló pecsétet. Csokit kaptunk, vizet vagy bort. Innen még volt egy kis emelkedőnk, majd továbbra is a piros sávot követve a templom mellett beértünk a faluba, melyen végigsétálva elértük a célt.

Szintidőn belül érkeztünk, így megkaptuk az oklevelet és a csinos csipkebogyós kitűzőt. Lecsót ettünk virslivel és rizzsel meg ásványvizet ittunk. A vacsora finom volt, jól esett, de nekem sok volt.

Szép túra volt! Az itiner mindent tartalmazott amire szükségünk volt. A pontok pecsétjei szépek, az adott helyre jellemzőek. A szalagozás pontos és precíz volt, egyértelmű és messziről is jól látható. Az ellátás is nagyon jó volt. Ez egy kedves, családias túra volt, de a nehéz ötvenesek kategóriájába sorolom. Nemcsak paramétereit tekintve, hanem a helyenkénti útviszonyok miatt is. Aki szereti az ilyet, annak bátran ajánlom.

A rendezőknek gratulálok, alaposak és kedvesek voltak. Jó volt e napon veletek lenni!

Találkozunk máskor is!

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

II. Bihari Természetbarát Kupa

2009. szeptember 12.

 

 

2009. szeptember 12.-én, egy szép, napos szombat délutánon rendezte meg a Bihari Természetbarát Egyesület második ügyességi vetélkedőjét, a Bihari Természetbarát Kupát.

Az idén is igen hangulatosra sikeredett csapatépítő programon minden korosztály rajthoz állt, a kicsiktől az idősekig, baráti társaságoktól a párokig, családokig, hogy a rendelkezésre álló két óra alatt minél több városi nevezetességet fölkeressenek.

Minden épülethez, helyi védettségű természeti értékhez, nevezetes ponthoz tartozott egy kérdés, melyre a helyszínen lehetett megtalálni a helyes választ. Mivel a két óra nem elég mind a 60 pont felkereséséhez, a csapat sikere a taktikán, és a felkeresendő pontok kiválasztásán múlott. De hogy ne legyen ennyire egyszerű a játék, 7 vendéglátó helyet, mint támogató pontot jelöltünk ki a városban, ahol a személyzettől lehetett megtudni a választ. Ezt tetézte az ún. „transzfer feladat”, melyet a célig kellett teljesíteni. A feladatok között mogyoró, gesztenye és madártoll gyűjtés, valamint a Biharite fórumára történő csapatnév felírás szerepelt.

Jó taktika nincs. Ha úgy gondolnánk, hogy a hasonló versenyeken rengeteg tapasztalatot szerzett, előző évi nyertes „Vánszorgó futóbab” elsősége megdönthetetlen, tévednénk. Számos újonnan alakuló csapat kerekedett idén felül, köztük az idei legjobbak, legnagyobb meglepetésünkre a két, oviban-suliban dolgozó hölgyből verbuválódott „Anyósok” csapata.

Úgy érzem, a célunkat elértük. Egy olyan, bárki által ingyen látogatható programot szerveztünk, melynek nem titkolt célja a testmozgás mellett a helyi épített és természeti örökségünk bemutatása. Nem számít, hogy ki milyen idős, mennyire ügyes. Egy a lényeg, ha valaki jól szeretné érezni magát, köztünk a helye! Ezúton szeretném megköszönni a Bíbor Kávéház, Bihari Söröző, Herpály Presszó és Pizzéria, Mámor Gyros Bár, Mystic Pizza, Norella fagyizó, valamint Papp Zsolt Családi Pincészetének közreműködését, támogatását!

Találkozzunk a következő kupán, 2010. szeptember 11.-én, szombaton!

Képek, információk a kupáról, egyesületünkről, valamint további sport, kulturális és környezetvédelmi rendezvényeinkről: www.biharite.hu

 

 

Hegedűs Zoltán

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Vizes túra!

2009. szeptember 5.

 

 

2009.09.05.-én rendezték meg az első Magyarországi Forrástúrákat 30 és 70 km-es távon a Pilis-Visegrádi-hegységben. Izgalmasnak ígérkezett, főként a hosszú táv, így nekivágtunk.

Éjszaka szakadt az eső, még hajnalban is, sőt még 6 órakor is amikor elrajtoltunk Pomázon. Amellett még erős szél is fújt, úgyhogy csak az vidámított minket, hogy néhány ismerőssel találkoztunk. Ők meg, hogy hova készültek rövid nadrágban?

A zóld -, majd háromszög jelzésen egy óra alatt elértük a Janda Vilmos kulcsosházat, ahol megkaptuk az első pecsétet. Az eső csitult, így vidámabban haladtunk a zöld kör jelzésen Gyopáros-forráshoz, melyet 1912-ben építettek ki. Itt egy feladatot kellett megoldani és felírni az igazolólapra. Ezután a zöld négyzet jelzést választva elértük a zöld kört és haladtunk a szépséges Holdvilág-árok felé. Útközben az eső is elállt és jó kilátásunk lett Békásmegyerre és a legújabb hidunkra, a Megyeri hídra melyen reggel is átjöttünk. A Domoni-forrásnál volt a következő ellenőrző pont. Néhány száz méter múlva, a Holdvilág-árokban sokan a fölmenő lépcsőket használták, de én a Meteor-létrát ki nem hagynám, így azon keresztül másztunk ki az árokból. A piros+ és a négyzet jelzés vezetett minket Lajos-forráshoz. Hát a piros négyzet már rózsaszínnek is kevésbé volt nevezhető, itt jó lett volna szalagozás is. Lajos-forrás sok-sok évvel ezelőtt, mondjuk úgy a gyerekkoromban, nagyon kedvelt túrista központ volt, jól működő túrista házzal, étteremmel. Nagy rétje zsongott az emberektől. A forrás kis tavában apró halak úszkáltak. Mára ehhez képest csak a jóízű forrás maradt, meg most egy pecsét az igazoló lapra. Innen a kék+ jelzésen a Kármán-forráshoz gyalogoltunk, ahol egy kérdés volt, a választ a lapra írtuk. A szél még mindig erős volt, az eső is hol szemerkélt, hol nem, de a felhőtakaró vékonyodni látszott, ez vígasztalóan hatott ránk. Tovább a kék+ és a kék- jelzésen haladtunk és fél óra múlva már a Kárpát-forrás feladatát írtuk. E "nagy munka" közepette utolértek minket rövid nadrágos ismerőseink, kikkel az egész túrán kerülgettük egymást, majd a célba egyszerre érkeztünk. A kék- jelzés a Szilágyi Bernát-forráshoz is jó volt. Ez volt a következő ellenőrző pont. Itt almát is kaptunk.

A Sikárosi Erdészház igen kellemes meglepetés volt! Régen a házőrzők üldözték a turistákat, a réten a jelzést is alig lehetett megtalálni. Ehhez képest, rendezett terep, murvás út vezet a házig amely szépen be van kerítve, és a jelzések is jók. A rét pedig egyértelműen őszt mutatott, telis-tele volt virágzó őszi kikericcsel. A következő réten nagy munka folyt, jurtákat építettek. Hát ez is érdekes volt.

Könnyedén elértük a piros- jelzésen a Kolacsovszky-forrást, ahol újabb kérdés várt megválaszolásra. Innen a piros háromszögön a Prédikálószékre másztunk fel a folyamatosan emelkedő úton. Mire felértünk, a nap kezdte szemecskéjét nyitogatni, így csodásan tárult elénk a Dunakanyar. Láttuk sokszor, minden létező szögből, de az ország egyik legszebb része, sosem tudok betelni vele. Bámészkodásunkat a pontőrök "zavarták" meg, mivel őket eddig méltatlanul mellőztük. Újabb pecsétet és süteményt kaptunk. Hamar beszélgetés kerekedett a sörről, mivel ugye vizet kaptunk fenntről is, lenntről is e napon. Éppen az izomlazító hatását taglaltuk és azt, hogy úgy fél táv körül, a hígabb fajtájából szoktunk egyet fogyasztani, amikor az egyik kedves pontőr elővett egy dobozzal és a kezembe nyomta, hogy igyuk meg. Nem akartuk elfogadni, de ragaszkodott hozzá. Őszíntén szólva mindkettőnknek nagyon jól esett. Ezek után vidáman indultunk a Vadálló-kövek mellett le a Kainz-forráshoz, a 10.ponthoz. A kövektől gyönyörűen látszott Dobogókő, a Pilis és a Szőke-forrás-völgye.

A rövid táv véget ért a forrásnál, de mindenki számára evés következett. Pontosan délre érkeztünk a terített asztalhoz. A forrás és környéke szépen rendbe lett hozva, virágokat ültettek, faragott padokat, táblákat helyeztek el. Ezeket nézegettük miközben falatoztunk a bő választékból.Volt itt vajas- és zsíros kenyér, májkrém, párizsi, csalamádé, hagyma, házi lekvárok és mogyoró. Nagy örömünkre itt a rendezők megmutatták a fém jelvényt. "Hát ez gyönyörű, nekem ilyen kell"-mondtam, miközben nagy szemeket meresztgettem a jelvényre.

Az egyik fiú azt mondta:" Nem ezért csináljuk".

Persze, nem elsődlegesen ezért túrázik az ember, de azért az mindig egy plusz töltést ad, ha egy szép oklevelet vagy jelvényt kapunk a célban. Minden ember a lelke mélyén gyerek, van aki jobban, van aki kevésbé, így örül, ha a sikeresen teljesített feladatát elismerik. Kár ezt tagadni, nincs ebben semmi rossz. Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a fiú is átvette a célban, ő sem utasította vissza, hogy ez neki nem kell, mert nem ezért jött.

Lelkesen indultunk tovább a Rám-szakadékba, ahol most feladatként az első létra fokainak számát kellett feljegyeznünk. Lassan haladtunk felfelé, mert nagy volt a szembejövő forgalom. Egy nemzetközi fiúcsapat egyensúlyozott lefelé. A Rámból kiérve zöld, sárga jelzés, majd szalagozás következett a Lukács-árok felső részén keresztül a Fényes-forrásig, a következő ellenőrző pontig. Innen a piros kör jelzésen kimásztunk a műútra, majd a zöld- jelzésen felbaktattunk a jóízű Júlia-forráshoz. A feladatot megoldván, követtük a zöldet felfelé a Szakó-nyereghez, majd innen a +-en lefelé a Hoffmann-forráshoz. Az újabb kérdés megválaszolása után a lábápolás következett, mert a térdem nem volt az igazi, mondhatni fájdogált, pedig nem engedtem meg ez neki.

Műúton baktattunk be Pilisszentlélekre. Éppen azt ecseteltem, hogy "elég rossz" kis falu, mert csak Esztergom felé lehet síkon kijutni, az összes többi irányba erős emelkedővel kell megküzdeni, amikor újabb ellenőrzést kaptunk, ez volt a 15.pont. Hát így délutánra kifejezetten jó idő lett, kisütött a nap, elállt a szél, úgyhogy liheghettünk ki a faluból a Szent László-forráshoz, majd a Két-Bükkfa-nyereghez. Na itt nem ültünk buszra, mint ahogy a turisták már így délután szokták, hanem betértünk a Római útra. Éppen azt latolgattuk, hogy mi történhetett, mert se előttünk, se utánnunk sehol senki sem volt, vagy 1,5 órája nem találkoztunk túrázóval. Nemsokára azt gondoltuk, hogy elértük a pontot. Hát el is, csak nem a mi túránkét, hanem a Pilisi Trappét. Így nem volt mit tenni, trappoltunk tovább. Most meg aztán annyira, hogy a Trézsi-kútnál jártunk és megkaptuk a pecsétet. Itt már volt egy tanakodó csoport, ugyanis mi is most jöttünk rá, hogy a Klastrom-kút többünknek kimaradt. Akik megtalálták, azok is véletlenül, mert a földön volt a szalagozás, és az sem egyértelmű. Mivel a pontőr sem tudott semmitsem mondani nekünk, így felhívtam a szervezőt, hogy most mit tegyünk. Azt mondta, hogy menjünk tovább, nem lesz ebből probléma, ott mentünk el mellette. Hát sehogyse értettük, hogy hogyan sikerült ez így, de tovább mentünk csapatostól. A zöld- jelzésen haladtunk a Szántói-nyeregig, majd rátértünk a Hosszú-hegy alatti murvás útra. Ez hosszú, egyenes út volt, így gyorsítottunk. Úgy 1 óra múlva elértük a zöld és kék- jelzéseket, majd néhány perc múlva a Csobánkai Szent-kútat. Búcsújáróhely és a vizét is szívesen isszák otthon is az emberek. Nagyon jóízű víz, nekem ez ízlett a legjobban. Pecsételés után csak 3-an mentünk tovább, a többiek nagyon lemaradtak. A Kálváriánál haladtunk lefelé, Csobánka főterére. Az erdőből kiérve megláttuk az Oszoly szikláit, mely rangos sziklamászóhely. Szépen csillogtak a lemenő nap fényében. A sárga+-en jutottunk fel az Oszolyra. A gondot csak a KIMSZ emlékoszlop megtalálása jelentett, ahol az utolsó feladatunk volt. A leírás nem volt egyértelmű, jelzés meg volt bőven, így vagy 3 kört mentünk a szélrózsa minden irányába, de az oszlop mégsem volt meg. Megint felhívtam a szervezőt, de még így sem találtuk meg. Közben besötétedett és úgy 20-an kerestük már az oszlopot, mire egy srác telefonált egy ismerősének aki pontosan útbaigazította. Végre meg lett oldva a feladat. Igen vendégmarasztaló volt az Oszoly, hármunknak egy örájába tellett, de a többieknek sem volt sokkal kevesebb.Mit is mondjak, itt már nem éppen imába foglaltuk a rendezőket. Kár volt ezt a jó túrát a végén elrontani. Ha nem tudták egyértelműen leírni, hogy merre menjünk, néhány nyilat ki lehetett volna tenni, és ráírni, hogy Forrás-túra. Ez az oszlop olyan rejtőzködő, hogy szerintem még nappal is elég lehet megtalálni, nemhogy sötétben! Nagy fa és bokrok takarják.

E élmény után a sárga- jelzésen baktattunk le Pomázra. Itt már mindenki együtt ment, világítva, mint a Szentjános bogarak. A falu vége itt sem vidám, igyekeztünk leérni mielőbb a főútra, majd a célba.

Bőven színtidőn belül érkeztünk, így átvehettük a szépséges fém jelvényt és az oklevelet.

A túra útvonala nagyon jó volt, a feladatokkal és az ellátással sem volt gond, a jelvény gyönyörű. Amin javítani érdemes, az a leírás pontossága és az útvonal pontosabb kijelölése, főként, ha másik túra is megy helyenként ugyanazon az útvonalon.

Miután ez a túra még csak az első rendezést érte meg, kívánom a szervezőknek, hogy tanuljanak a problémákból és ne vegye el a kedvüket. Alaposabb, precízebb felkészüléssel nagyon jó túra lehet belőle.

 

Találkozzunk jövőre az erdőben: Mezeiné Klári

 

 

Egy kis statisztika:
táv
indulók
célba érkezõk
nök aránya

30 km

26 fõ
24 fõ
50 %
70 km
61 fõ
55 fõ
16 %

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A nagybörzsönyi kör

2009. julius 26.

 

 

Sok évvel ezelőtt voltunk ezen a Börzsönyi teljesítménytúrán, melynek az útvonala akkor is tetszett. A Tátralátó a 31 km-ével és 1399 m szintkülönbségével, hasonlóan, mint a Patai Mátra és a Hanák Kolos is a legnehezebbek ezen a távon. Idén meg szépen összejöttek, mert szombaton volt a Mátra, vasárnap meg ez a túra. Dehát így az igazi!

Reggel úgy tűnt, mintha az előző nap nem a lustálkodásról szólt volna, de a krémezés megtette hatását, így autóztunk egyet.A rajt és a cél Nagybörzsönyben a Polgármesteri Hivatalban volt. Gyors nevezés után megkaptuk a picike itinert és elindultunk a KP sávon a Magyar-völgybe. Itt kaptuk az első pecsétet és le..., mert kiderült, hogy senki sem a turista úton jött.Az ok csak annyi volt, hogy senkisem találta. Így a kezdet már jó volt! Vidáman mentünk tovább felfelé a K sávon Bányapuszta irányába. Útközben több helyen bizonytalanok voltunk, mert kevés volt a jelzés, de nem csak mi. Sikerült elérnünk Bányapusztát, ahol élesen jobbra, keskeny ösvényre kanyarodtunk. Ezen haladtunk felfelé, de hamarosan elértük a K háromszög jelzést. Na itt aztán megmutatkozott a Börzsöny igazi arca! E jelzés a hegyek oldalán vezet, omladékos terepen, hatalmas árkot kerülve, majd meredeken felfelé. Közben meg, nehogy unatkozzunk, egy-egy hatalmas kidőlt fát másztunk meg, de úgy tényleg. Egyik túratársat ketten is húzták-nyúzták, és így is csak nagy nehézségek árán tudott a fa másik oldalára kerülni. Ezután egyszerűsödött a helyzet, mert egészen Magosfáig jócskán emelkedő úton haladtunk. Őszintén szólva kétszer meg kellett állnom, valahogy igen fogytán volt a levegőm, de a Magosfa most is megvárt minket, mint eddig már sokszor. E 915 m magas csúcsot nevezik Tátralátónak. Ahogy elnéztük, hát ebben a lombos időben becsapós, mert talán a fák tetejéről lehet kilátni, így a Tátráról most nem tudok beszámolni, csak arról, hogy inni kaptunk meg egy jó kis csokit is elmajszoltunk az ellenőrző ponton.

Innen a gerincen mentünk a Csóványosra. Sajnos a kilátó évek óta életveszélyes, ezért zárva is van. Nagyon kár ezért az építményért! Mi néhányszor álltunk a tetején és igazán pazar volt a körpanoráma. Utunk tovább a KP sávon a Nagy-Hideg -hegyre vitt, meredek lejtőkkel tarkítva. A túristaház előtt pecsételtünk, majd, mint a többi rendes turista, a házban leöblítettük torkunkról az út porát. Ezután a K négyzeten baktattunk erősen lefelé a szép erdőben, majd a K+ -re tértünk, ami többünknek gondot okozott. Annyi volt a jelzés, hogy ami sok az sok! Hát mi mindegyiket megtiszteltük jelenlétünkkel, úgyhogy sikerült fél órát kavarognunk. Mire végre irányba álltunk, néhány perc alatt elértük a következő ellenőrző pontot. A Hegyes-hegyi rakodótól a K háromszögön lihegtünk felfelé a Száraz-fa-bércre, ahonnan már csak 1 km volt a Kisirtáspusztai Toboz kulcsosház. Sokan ennek az udvarán aludtak sátorban. Nekik itt volt a rajt és a cél is. Minket viszont a bejárat nehézkes megtalálása után tea és zsíros kenyér várt. Sok évvel ezelőtt, amikor ezen a túrán voltunk, innen már csak lesétáltunk Nagybörzsönybe a célba, most viszont várt minket a szemközti Tolmács-hegy. Így aztán szépen felmásztunk erre is. Ez volt az utolsó ellenőrző pont. Itt elkaptuk a S+ -et, és a Hosszúbércen keresztül bandukoltunk a célba. Megkaptuk az oklevelet és a kitűzőt, na meg az ebédjegyet a szemközti presszóba. A menü, nagyon finom marhagulyás volt, melyet a túratársak sörrel öblögettek. Közben kiértékeltük a túrát, úgyhogy sokáig beszélgettünk még.

Jó túra volt, szép időben és útvonalon. A szervezés jó volt, az itiner mérete ellenére is tartalmazta a szükséges információkat.

Kellemes élményekkel tértünk haza.

Járjátok be Ti is ezt az utat!

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Túrázzunk Gyöngyöspatán!

2009. julius 25.

 

 

Gyorsan eltelt egy év. Július 25.-én rendezte meg az Alföld Turista Egyesület a 2. Patai Mátra túrákat. A 30-as és a 16-os táv tavaly is volt, de most sikeresen újítottak hozzá egy 6 km-es és egy 3 km-es távot. Ezeket gyerekeknek szánták szülői kísérettel. Első olvasatra is jó ötletnek tartottam. Így legalább a kicsik megmozgatják a szülőket, mindenki számára sikerélmény lesz.

Pénteken kicsit aggódtunk az időjárás miatt, hátha most az egyszer a meteorológusoknak igazuk lesz és másnap nem lesz 36 C fok. Mint utóbb kiderült a szervezők is a 30 C fok alatti hőmérsékletért imádkoztak. Hát ez összejött! Szombat reggel tiszta, szép, kellemes időre ébredtünk. Gyors készülődést követően átautókáztunk Gyöngyöspatára, az általános iskolába. A rajt nehezen ment, mivel barátainkat, a szervezőket a Körös túra óta nem láttuk, azóta pedig annyi minden történt, sok volt a megbeszélni való. Neveztünk kedvezményesen, mert júniusban a Körös túrán is részt vettünk. Nagy levegőt, és erőt vettünk magunkon, így 6 óra 33-kor sikerült elindulnunk. Az útvonal nem változott, de azért figyeltünk és olvastuk a leírást. A Kecske-kőre, az 1. ponthoz hamar felértünk. Körülnéztünk, és csak most tűnt fel, hogy sokkal tisztább volt az idő, mint az előző évi túránál. Jól láttuk a falut, a Várhegyt és a nyugati Mátra csúcsait. Node olyan vonzóak voltak, hogy indultunk is tovább le a temető felé, keresztül a falun, fel a Várhegyre a 2. ellenőrző ponthoz. Most innen néztünk vissza a Kecske-kőre. Innen észak felé mentünk, szalagozás vezetett. Szőlőtábla, majd földút következett, a magasles után betértünk az erdőbe. Az itiner mozgó ellenőrző pontot jelzett, hát ez nekünk nem gond, a jelzésen haladtunk a Virág-domb felé.

"Nini, tényleg mozog a pont!" - állapította meg férjem. Hát igen, rövid nadrágban, meg pólóban még hűvös volt, így sétáltak, ugráltak a pontőrök. Messziről murisan néztek ki. Innen tovább az erdő szélén földúton haladtunk a fajzati vadászház felé. Nemsokára a Holevicki tanya kutyáinak szorgos munkáját hallgattuk, majd e "nehéz feladat" után tovább haladva rendkívüli pontot értünk el. Gyümölcsöt és süteményt kaptunk az egyik ültetvény előtt. Szó se róla, jól esett.

Baktattunk tovább. Remekül láttuk a Világos-hegyet és a mátra fennséges vonulatait. Nagy bámészkodásaink közepette elértük a sárga + jelzést, melyen egy völgyben gyalogoltunk tovább. Úgy 2 km elteltével elértük a fajzati vadászházat és a "Lacikonyhát". Itt lehetett ásványvizet inni, gyümölcsöt-, süteményeket-, lekváros-, és zsíros kenyereket enni csalamádéval. Mint a többi pontnál, innen is nehéz volt szabadulni a kedves pontőröktől, nemcsak a szíveslátás miatt, hanem a régi ismeretségek okán mindig elbeszéltük az időt. Azért erőt vettünk magunkon és indultunk felfelé a Sóstó-dombra és a Káva csúcsára. Muszáj volt megállni és visszanézni, nameg levegőt is venni, mert valahogy ott fenn sokkal ritkább, meg úgy éreztük, hogy kevesebb is van belőle. Csodás idő volt, remek kilátás, ritka éles kontúrokkal. Ezután egy nyiladék következett, majd a závozi hármashatár és a sárga + jelzés, mint eddigis. Kisvártatva erős emelkedőn kaptattunk felfelé és ráfordultunk a zöld kocka jelzésre, 300 m után pedig a zöld háromszög jelzésen lihegtünk a Tóthegyesre, a következő ponthoz. Elértük a túra legmagasabb pontját, 815 m-en álltunk és nézelődtünk, meg persze megint kaptunk süteményt. Hát ez volt az a pont, ahol a legkevesebbet időztünk, mert néhány perc alatt tiszta libabőr lettem a pólóban. Nem is csoda, szegény pontőrök kabátban voltak és így sem volt melegük. A csúcsról lefelé ugyanaz az út vezetett, így találkoztunk "üldözőinkkel".

Férjem jó kedvében volt, így odaszólt egy fiú csapatnak: "Tóték alusznak, nehogy felébresszétek őket!" A bolondos csapat egyből vette a lapot: röhögésben törtek ki.

Jelzőtáblához értünk, tovább a zöld háromszög vezetett minket a Babik-forrás érintésével a Zsipátó völgybe értünk. Jót szippantottunk, mert megkezdődött az erős emelkedő a szépséges Világos-hegyre. A hegytetőről jórészt látható volt eddigi utunk a Kékes-tető és az Alföld. Meredeken baktattunk lefelé, fenyves, tölgyes, irtásos majd a zöld + jelzésen. Előző évben egész úton a gombák hadseregével kellett megküzdenünk, most olyan szárazság volt, hogy még múmiát is csak elvétve láttunk. Persze ez nem valami ehető, meg a szemnek sem tetszetős. Nade tovább, ugrás át a patakon ki az aszfaltozott útra, Fajzatra. Újra elértük a pontot. Hát mi történt itt? Teljesen új személyzetet kaptunk. Nyugodtan kijelenthetem, hogy e napon a legveszélyesebbeket. Rögtön leültettek minket, itattak-etettek, mondván, hogy Norbi kajával nem lehet hegyet mászni. Hát erről nem nyilatkoztam, de arról igen, hogyha még valamit elfogyasztok, úgy kell felgurítaniuk a Havasra, mert teli pocakkal egyáltalán nem tudok gyalogolni. Így aztán gyorsan indultunk is tovább a sárga + jelzésen a Holevicki tanya felé. A tanya mögötti vadvédelmi kerítés mentén az ösvényen bandukoltunk a Havas csúcsa felé. Az út egyre emelkedett, a panoráma szebb lett. Teljesen tisztán látszott Gyöngyöspata és a Kecske-kő, meg a Nyugati Mátra csúcsai. Innen ösvény vezetett fel a Havas csúcsára az utolsó ellenőrző ponthoz, ami nemhogy havas nem volt, hanem egyenesen meleg volt, meg csúcsforgalom. Itt már a 16 km-en túrázókkal találkoztunk, így jó nagy csapat indult le a hegyről. A jelzést hamar elhagytuk, szalagozás vezetett minket a Tehéntáncon keresztül a Danka-patakhoz. Régi kőbánya mellett vitt az utunk, majd pincék, híd és az iskola következett, mely a célt is jelentette. Megkaptuk a kitűzőt, az oklevelet és az ebédjegyet, mellyel átsétáltunk a Nandi vendégházba. Itt az udvaron bográcsban rotyogott az Alföldi gulyás mely most is finomra sikerült. Ráérősen eszegettünk, beszélgettünk a túratársakkal és a rendezőkkel. Ekkorra már kiderült, hogy a 6 km-es túra nagyon sikeres volt, sok boldog gyermek lett e napon akik szülőkkel teljesítették a távot. Azt majd később meglátjuk, hogy mennyire "fertőzte meg őket a túrázás szelleme". Kevés sport van ami szebb és kellemesebb, mely egy idő után életformájává válik az embernek. Bízom benne, ők is így lesznek.

A szervezőknek gratulálok, megint jól teljesítettek. Alaposak és precízek voltak. Az itiner a tavalyi volt, de az aktuális dolgokat lehúzással, ragasztással javították. Jók és jól láthatóak a kis táblácskák pl. PM 30, PM 16. Sok helyen segítették a tájékozódást. Az ellátás náluk mindig kimagasló, most is az volt. A kellemes, baráti légkörről nem is beszélve. Jó szervezők, igazi vendéglátók, mindig élmény a túráikon részt venni.

Ajánlom nektek is: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Mesél, zenél az erdő

2009. julius 04 - julius 12.

 

 

2009. júliusában, egy héten keresztül zajlottak a Mátrai Művészeti Napok rendezvényei, naponta más-más helyszínen. A Kozárdin mi is részt vettünk.

Kozárd, Cserhátalján, egy szép völgyben megbúvó apró falucska, mely csak néhány éve kezdett éledezni. Azóta színvonalas programokkal hívja fel magára a figyelmet. Egyedüli Cserháti településként csatlakozott a Művészeti Napokhoz.

E délután, Nemes Ferenc faszobrász kiállításának megnyitójával kezdődött, majd a faluházban, Dr. Szomszéd András nyugalmazott főlevéltáros előadását néztük és hallgattuk nagy élvezettel: "Reggelijét a patak, vacsoráját az erdő adta-Vadállomány Nógrádban a XVIII. században" címmel. Az előadás végén, a Kozárdi völgy termését kóstolhattuk, ugyanis finom kajszibarackkal kedveskedtek a látogatóknak.

Mint ahogy a faluház előtt is embernagyságú faszobrok állnak, úgy a település többi részén is. E 180 lelkes faluban új, üvegkupolás kápolna épült az utóbbi években, vendégházak alakultak és ne felejtkezzünk el a nívódíjas Vadvirág Étterem Panzióról sem., mely ízletes ételeik alapanyagának nagy részét a környékbeli gazdáktól szerzik be, és a helyi Mangalicafarmról. Nade, már el is érkeztünk a csárdához, mely körül kézművesek és helyi termelők kínálgatták portékáikat. A következő programként, a Cserháti tájvédelmi körzetben tettünk egy sétát Duska József Úrral, ki a Bükki Nemzeti Park igazgatója és Szabó Lajos erdészetvezetővel. Útközben növényekkel, fákkal, bokrokkal ismerkedtünk, de a fő téma, mely nagyon is időszerű: Természetvédelem és erdőgazdálkodás kapcsolata. Kiemelték, hogy szerencsére észrevehetően csökkent a szemét az erdőkben mióta némely helyeken visszaveszik a PET palackokat és a sörös dobozokat. Szerintem még az autógumit is meg kéne oldani, mert ez még nagyon sok van erdeinkben. Hátha valakinek ez is eszébe jut. Sétálgatva haladtunk felfelé az ösvényen, egészen az Andezit bányához, az Erdei koncert helyszínére, ahová az idei évben túrista jelzést is felfestettek.

Itt már várta a tömeget a: Musica Mansueta Kamarazenekar . Főként olasz szerzők műveit játszották.Még a madarak is őket hallgatták, olyan szépen játszottak. A tréfás karmester a gyerekeknek kipróbálásra átadta a dobot és a hegedűt, így új tehetségek felfedezésére is sor került. Nagyon boldogok voltak a gyerekek, e új élménytől. A koncert csodásan hangzott a bánya ölelésében, de a vastaps se hatotta meg a zenekart, mert a vacsora közben elkészült a csárdában, úgyhogy köszönettel befejezték a koncertet. A visszafelé út lényegesen gyorsabb volt, úgy látszik éhes volt a közönség. Az est fényeiben igazán bájos arcát mutatta a domb tetejéről a falucska, és a Cserhát lankái, meg-megálltunk gyönyörködni benne. A csárda mellett hatalmas sátor volt felállítva asztalokkal és padokkal, itt vacsoráztunk, miközben az Esztam népi zenekar muzsikált. Ja, hogy mi volt a vacsora?

Híres, Kozárdi almapálinka, melyet vezető beosztásom miatt ki kellett hagynom, Palócgulyás kenyérrel ami nagyon ízletesre sikerült, és egy darab sütemény. Ez többféle volt, lehetett választani. A pálinka a polgármesterasszony felajánlása volt, a többiért 700 Ft-ot fizettünk adagonként. A vacsora hosszúra nyúlt a beszélgetések miatt. Sokan rászánták az időt a kellemes környezetben.

Jó, szép, élményekben gazdag délután és este volt. E vendégszerető falucskától búcsút vettünk, de ahogy szoktuk, csak kis időre. Tavaly Mátrakeresztesen voltunk a "Muzsikál az erdő" rendezvényén, terveink szerint jövőre egy újabb helyszínt keresünk fel. Ez a program gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt ajánlható, ezzel is magyarázható egyre növekvő népszerűsége.

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Éjszaka Budapest Múzeumaiban

2009. junius 20.

 

 

Évek óta járunk a Múzeumok éjszakája nagyszabású rendezvényre, de még a legérdekesebbeknek sem sikerült a végére érni. Így hát jövőre is menni kell!

Szent Iván éjjelén több, mint 60 intézmény várta a látogatókat és a szokásos 4 féle múzeumi buszjárat. A belépőjegy 1.300 Ft volt, mely érvényes volt az összes helyszínen és programon, múzeumi buszjáratokon.

Tervem bőven volt. Sőt, jóval korábban elindultunk Pestre-egyéb fontos dolog miatt- a Nemzeti Sírkertbe. Éppen egy pecsét begyűjtésén fáradoztunk, amikor a Kegyeleti Múzeumba irányítottak minket. Itt már 14 órától várták a látogatókat. Magyarország egyetlen kegyeleti múzeumát a Budapesti Temetkezési Intézet ZRT. hozta létre 1991-ben. Akkoriban 1 terem volt, most 5 terem látogatható. Érdekes volt a "Fehérgyász" öltözet, mely a Somogy megyei Csököly községben maradt fenn legtovább, 1936-ig az európai kultúrterületen. Sok keleti kultúrában még ma is a fehér a gyász színe. Szertartáskocsikat, történelmi fényképeket is láttunk, melyek között ott volt Kossuth Lajos temetése is. Ritkaság, egy 1830-ból származó, kézzel írott szertartáskönyv és a váci "Fehérek temploma" régészeti feltárásából származó fakoporsók is. Ezután az igazgató úrtól megkaptuk a vágyott pecsétet, beszélgettünk egy kicsit, majd a Nevető fejfákkal zárta a sort.

 

Ebből adok közre most kettőt:

 

"Itt nyugszik a feleségem,

 

"Itt nyugszik egy kéményseprő

Béke neki, béke nékem,

 

Akit megölt a borseprő,

Többé nem jár már a szája,

 

Mert berugott keményen,

Ha eljárok a kocsmába."

 

S kiugrott a kéményen."

 

Így vidáman indultunk tovább, tartva az eredeti tervhez magunkat. Most megint pecsét miatt tévedtünk be a Szabadság Kávéházba.

Hát innen sem lehetett könnyen szabadulni!

Rögtön grátisz koktéllal kínáltak minket és invitáltak a fotókiállítás megtekintésére. E kávéházban töltötték mindennapjaikat az 1908-ban induló Nyugat folyóirat szerkesztői és Ady Endre is itt írta 1906-ban a "Harc a Nagyúrral" című versét.Nini, hiszen még most is írja, úgy látszik nem fejezte be, gondolhattuk, mert élethű mása ott ült a falnál egy asztal mellett és dolgozott.

Innen már direkt a Textil és Textilruházati Ipartörténeti Múzeumba mentünk, mely számomra sok ismerős tárgyat tartogatott, Laci viszont nagy szemekkel nézte a működő jacguard szövőgépet és egyéb textilipari technológiákat. Mire végignéztük a múzeumot, éppen előadás kezdődött a Moldacot zsebvarrógépekről. Ezek tényleg 15-20 cm-es minivarrógépek, melyek egykor főként Angliában "hódítottak". Hát legalábbis a marketing jó volt, mert sokat eladttak belőle,, dehogy mire használták? Gyakorlati hasznukról nem igen lehetett beszélni, mivel pl. az orsóra összesen 1,5 m cérna fért el. Manapság viszont a gyűjtők az akkori ár sokszorosát is megadját egy-egy darabért. Alighogy végetért az előadás, máris következett a Modart francia divatshow. Szép volt, érdekes,de nem hétköznapi viseletek voltak.

Miután a további programok minket már nem érdekeltek, a Kiscelli Múzeum felé vettük az irányt. Jól kezdődött, az ajtón belépve rögtön a Koktélbár fogadott minket. Ha már így az utunkba állították, hát kértünk, és egyből a büfé felé siettünk. Éreztük, hogy éhesek vagyunk, de csak most láttuk, hogy 9 óra is elmúlt, az ebéd pedig délben volt. Jóképű szendvicsek, sütemények és kelyhek közül azért nagy nehézségek árán, de sikerült választani. Éppen jókor ért véget a falatozásunk, mert elindulva a múzeumi látogatásra, a szervezők arról tájékoztattak, hogy néhány perc múlva indul a tárlatvezetés. Jött is az igazgató úr, és bő 1 órás Budapest-Történeti áttekintést nyújtott, igen élvezetes formában. Nagyon érdekes képek voltak, amikor Pest, Buda és Óbuda még különálló települések voltak, vagy amikor még mostak a Dunában, mint a patakban, a hajóhídról nem is szólva ami még a hidak előtt üzemelt-időnként. Volt, hogy 1 hétig sem tudott Széchenyi István a túloldalra átkelni, ekkor ajánlotta fel 1 éves jövedelmét egy állandó híd építésére. Így készült el első hídunk, a Lánchíd. Az igazgató úr a tárlatvezetés után, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Vonós tanszékének koncertjére invitált mindenkit. Olyan jók voltak a fiatalok, hogy ráadás nélkül nem zárhatták az estet.

Ezután újra a múzeum kiállításait néztük, melyek közül nagyon emlékezetes volt a Barokk Szoborcsarnok és az Arany Oroszlán Patika, mely egy régi patinás patika berendezése.

Az est kimagasló eseménye, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Magánének tanszékének végzős hallgatói közreműködésében Giacomo Puccini: Gianni Schicchi című operája, melyet a fantasztikus akusztikáju Rom-Templomban adtak elő. Őszintén szólva az opera nem a legkedveltebb műfajunk, de ez szuper volt. A szöveget érteni lehetett, a játék jó volt, a hangok tisztán csengtek az ódon falak között. Minden ülőhely tele volt, sokan álltak, az előadás végén pedig a vastapstól zengett a templom. Az élmény hatása alatt csendben visszamentünk a múzeum képtárába nézelődni, majd úgy 1/2 2 körül elindultunk haza.

02 órakor amúgyis záróra következett.

Ez az éjszaka más volt, mint a többi, ez egy varázslatos, múzeumi kalandtúra volt, amit nem lehet kihagyni. Csak az a kérdés, hogy jövőre hol folytatjuk? Ha kíváncsiak vagytok majd elmesélem.

 

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Buda határán

2009. június 14.

 

 

Érdekesnek ígérkezett ez a Falasok(k) túra, így június 14.-én reggel 7 órára megérkeztünk Szépjuhászné, Gyermekvasút megállóhoz, a rajt és cél helyére. A rendezők meglepetésére nagy tömeg gyűlt össze a még csak 4. rendezést élő túrára.

A kiírásban szerepelt, hogy gyűjtik az elemet, így vittünk mi is, melyet nevezéskor leadtunk, majd útnak indultunk. A túrát a Hárs-hegyi köúton kezdtük és nagyon hamar, 1,2 km múlva már el is értük az ellenőrzőpontot. Innen tovább a piros- jelzésen felkapaszkodtunk a Fekete-fejre, majd le Adyligetre, ahol a karám mellett haladtunk el. Lovak legelésztek békésen a reggeli napsütésben. A Kecske-hátnál pecsételtük a következőt. Itt a 25-ös táv jobbra, mi az 50-esen balra haladtunk az erdőben. A Fekete-hegyeknél elértük a zöld háromszög jelzést, és felmentünk a Nagy-Kopaszra. 2005-ben készült el a Csergezám-kilátó, mely stabil, beton alapon nyugvó, hatalmas, erős fa építmény. Igen jópofán, a 3. ellenőrzés a kilátó tetején volt. A szép időben jól körbeláttunk. Ezután végig lefelé haladtunk, de azért ez nem volt mindenhol egyszerű. Az ösvény nagyon összenőtt, úgyhogy némi közelharc árán sikerült átbirkóznunk magunkat. Ezután már hamar elértük Nagykovácsi Plébániáját, ahol a 4. ellenőrzőponton üdítőt kaptunk. Sokan, mint mi is beiktattunk pót-pontot, mivel a plébánia szomszédságában egy cukrászda van. Vidáman indultunk tovább aszfalton, majd az erdőben fel a Kutya-hegyre. Méltó volt nevéhez, több kutyussal is találkoztunk, de így felefelé ők sem siettek. Márcsak azért sem volt sietős, mert egyre jobban szétláttunk a Budai-hegységre és a környék falvaira. A Nagy-Szénás tetején elértük az 5. ellenőrzőpontot, ahol pogácsát kaptunk. Innen teljes szépségében gyönyörködhettünk a Nagy-Kopaszban és a Csergezám-kilátóban, ahol nemrégen fenn voltunk.

A Nagy-Szénás amúgy védett, főként a növényvilága mellyel tanösvény ismertet meg. Most inkább tartottuk magunkat a kiíráshoz, így a piros- jelzésen a Nagy-Szénási túristaház emléke mellett elhaladva leértünk a vadregényesen szép Hosszú-árokba. Itinerünk jelezte, hogy titkos pont is vár ránk, így figyelmesen gyalogoltunk és sikerült megtalálnunk. Hurrá! Az Antónia-ároknál találkoztunk a sárga jelzéssel és hosszú kaptató után elértük az aszfaltos utat. Konstatáltuk, hogy végre. Itt tűzött a nap, megszorult a meleg, ehhez még emelkedtünk is, úgyhogy röviden szólva Antóniával nem voltam kibékülve.

A zöld jelzésen elmentünk a Zsíros-hegyi túristaház romjai mellett. Összeszorult a szívünk, mert mi még sok-sok évvel ezelőtt jártunk e kellemes helyen lévő, szép, nagy túrista házban. Akkor még tele volt élettel. Nem volt idő tovább siránkozni, mert erős lejtőn lépdeltünk lefelé a 6. ellenőrző állomásra, az Ördöglyuk-barlanghoz, mely nem látogatható szabadon. Az itteni pontőrök éppen egy szép vizsla életét mentették. Hozzájuk csapódott. Szerencséjére a nyakában lifegett a tulaj telefonszáma, de ő nem tudott érte jönni, így le kellett vinni a faluba. Jobbhíján gatyamadzagot kötöttek a nyakába és a fiú elindult vele lefelé. Szépen lépdeltek együtt, a kutyus nem ellenkezett, már nagyon bajban lehetett. szurkoltunk nekik, remélem jól végződött a történet. A pontőröket pedig mindenképp dícséret illeti, hogy segítettek egy kutyának. Ilyen egy igazi természetjáró és állatbarát!

Mi is tempósan haladtunk Solymár felé le a hegyről, de ahogy elértük a falut, Szőri rendkívüli ellenőrzőpontot fedezett fel-vagyis inni akart egy sört. Jobbnak láttam engedni az erőszaknak. Ami igaz, az igaz, éppen jókor jött a folyadék utánpótlás. Néhány percre mögöttünk Péterék, régi ismerőseink jöttek. Muszáj volt őket is tájékoztatni erről az állomásról. Péternek pillanat alatt leesett a tantusz. Csak néhány percig időztünk, majd újult erővel mentünk Szarkavár felé. Már nagyon vártam a várat, ugyanis sok évvel ezelőtt mikor ottjártunk kb. 8 db kő volt csak belőle. Azóta azt olvastam, hogy kitakarították a környékét éa várat építettek. Nagyokat lépkedtem, hajtott a kíváncsiság. Ahogy a főutat elértük, megpillantottuk a szikrázó napfényben tündöklő szép kis várat ."Hű de klassz!" - kiáltottam fel. Még néhány utcácska következett és felmásztunk a várba a következő állomáshoz. Itt tejkaramellát kaptunk. Körbejártunk a várban, felmentünk a kilátóba. Hát nem véletlenül kedvelte nagy királyunk, Mátyás is e helyet! Solymászai éltek itt. Keletre, a solymári téglagyár gyönyörű, zöld bányatava. Északra a 10-es főút, háttérnek a Pilis nyúlványai, Pilisborosjenő és Üröm községekkel. Délre, a Budai-hegység. Nade induljunk is afelé! A réten frissítőpontot értünk el. Nagyon jó bodza üdítőt ittunk, volt zsíros kenyér, lekváros, margarinos, hagyma és kovászos uborka. Sokan voltunk, mert a 25-ösök is itt falatoztak. Újra ismerősökkel találkoztunk. Kicsit beszélgettünk, majd a zöld+ és zöld- jelzésen elértük a Tök-hegy alját, a 8. ellenőrzőpontot. Innentől szalagozáson mentünk, de valahogy az volt az érzésem, hogy elrontották. Percek alatt 400 m-t emelkedtünk, dehogy milyen ritka levegő volt arrafelé,.. hát az csúcs. Miután oxigénhez jutottunk, betértünk balra a sárga- jelzésre, mely Virágos-nyeregig vitt. Útköben csodás kilátásban gyönyörködtünk. Ezután szalagok is segítették túránkat az Újlaki-hegy csúcsára, ahol a 9. ellenőrzőpontot érintettük. Itt kis csokit kaptunk. Jónéhány percet bámészkodtunk a körpanorámában és a sárkányrepülőkben, kik éppen edzést tartottak. Innen lefelé haladtunk, de amilyen meredek volt az előbb felfelé, most éppen olyan volt az út a Határ-nyeregig. Piros jelzés, majd szalagozás következett, mikor elértük a Közép-Európában is ritkaságnak számító, különleges természeti értéket, a szépséges Libanoni cédrust. Hazánkban 3 példány létezik, ez a 200 év körüli az egyik. A rendezőség a 10. ellenőrzőpontot is ide tette. Itt almát és barackot kaptunk, majd továbbindultunk a szalagozás mentén. Hamarosan átkeltünk az Ördög-árkon, a Hűvösvölgyi-úton, kereszteztük a kisvasút sínjeit, majd a sárga jelzést követve megmásztuk a Nagy-Hárs hegyet, ahol a túra utolsó ellenőrzőpontja volt. Ezután 1 km-t mentünk lefelé és elértük a Szépjuhászné állomás épületét és a célt.

Megkaptuk a frissen készített oklevelet és a nagyon szép, Libanono cédrussal díszített fémjelvényt.

A túrán jól éreztük magunkat, szép az útvonalvezetése. A rendezőség alaposan felkészült. Az útvonalleírás jó volt, pontos, a szalagozás is majdnem tökéletes. A sok ellenőrzőpont is helyes és indokolt, hogy tényleg mindenki a kiírt távot teljesítse. A bélyegzőkön pedig rajta a sorszám, a km és a hely. Az igazolófüzet táblázata is nagyon jó, tartalmazza a megtett távokat, szinteket, jelzéseket, úgyhogy mindig pontosan tudtuk útközben, hogy hogyan állunk.

Gratulálok a rendezőknek és segítőiknek, jó túra volt!

 

Üdvözlettel: Klári

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Ez állati!

2009. június 6.

 

 

Úgy volt, hogy Rumcájszék is jönnek, de végül nem így lett

Ezt nagyon sajnáltuk.

2009.06.05.-én 20óra körül érkeztünk Mezőberénybe, a Tópart Panzióba. A tavaly óta elkészült, szép, új nemzetiségi szárnyban kaptunk szobát. A könnyű vacsora után hamar elaludtunk.

Hajnal 4 óra tájban szakadó esőre ébredtünk.Hát mit mondjak, ez egyáltalán nem dobott fel, de elkezdtünk készülődni a túrára. Mire a Piknik Parkba értünk, elindult a mezőny, így gyors nevezés után mi is az 50 km-es túrán. Az eső csendesedett, a kedvünk emelkedett, mert kedves ismerősökbe botlottunk és velük haladtunk az első ellenőrző pontig. Elértük a gátat, ahol ártéri erdők mellett vitt az utunk. Izmaink bemelegedtek, gyorsítottunk Köröstarcsa felé. Körfolyosós tűzfigyelő tornyát már messziről láttuk. Hamar elértük a Kettős Körös hídját, átgyalogoltunk rajta, majd újra a gáton folytattuk a túrát.

A változatosság kedvéért, meg nehogy unalmas legyen, szakadni kezdett az eső. A 0 fkm-kőnél volt a 2. ellenőrzőpont. Mire odaértünk elcsitult. Itt csokit és vizet kaptunk. Innen tovább, a Sebes-Körös gátján haladtunk. Kilóméterek múlva végre elállt az eső, és a madarak énekelni kezdtek. Innentől kezdve, mintha csak állatkertben lettünk volna! Úgy 150 m-re egy gólya ácsorgott előttünk a gáton. Nézet minket, mi is, hogy mikor fog elrepülni. Sokáig várt, 50 m-en belül engedett, amikor távozott. Alighogy elment, egy kutya szemezett velünk. Mondtuk neki, hogy jöjjön velünk, de inkább elfutott. Gólyát, gémet, rókát láttunk és minden állat percekig bámult minket. Úgy látszik ritkán találkoznak errefelé ilyen ritka "állatfajjal", mint a turista.

Érdekes volt, hogy mennyire nem féltek ezek az állatok. Gyorsan telt az idő ebben az állatos közegben, melynek az vetett véget, hogy elértük távunk felét és a 3. ellenőrzőpontot. Itt zsíros kenyér, csalamádé, lekváros kenyér és víz várt minket. Sört és üdítőt lehetett még venni.

Ez nagyon forgalmas csomópont volt, kerékpáros túristáknak is pecsételő hely. Ettünk-ittunk, mulatás helyett pedig indultunk tovább. Kifejezetten szép idő volt. Szikrázóan sütött a nap, de még nem volt túl meleg, így jó ritmusban haladtunk tovább. Hamarosan társaságot kaptunk, utolért minket a "lekváros sorstárs". Az előző ponton vagy 3 db hatalmas szilvalekváros kenyeret nyomott be. Én e látványtól már félig jól laktam. Kilómétereken keresztül együtt mentünk, közben kiértékeltük a teljesítménytúrákat. Miután ő még először volt a Körös túrán, érdeklődve hallgatta régi történeteinket, mint például, régen Fáspusztán a kastély mellett vitt el az út, a parkon keresztül. Most, hogy magánterület, így jócskán kikerüljük. Bélmegyer felé burkolt úton haladtunk. A Megyer törzs szálláshelyét nem a szunyókálás miatt vártuk, hanem itt jófajta házi süteményt szoktunk kapni, úgyhogy igyekeztünk ráhangolódni. A presszóban megkaptuk a következő pecsétet, majd a Sárga-gát nevü töltés felé igyekeztünk. Ismét gólyákat és rókát láttunk. A kis vörös még vissza is nézett ránk. Hát szép kis ruhája volt, ami igaz, az igaz. Jobbra tértünk a zöld+ jelzésre. Itt tanyaromok és bányagödrök mellett vitt az utunk, majd rátértünk a Mezőberénybe vezető útra. Balra a Bodoki Múzeum látszott, melyet régen érintett a túra. Most viszont jobbra mentünk, és a Kettős-Körös hídfőjénél elértük az 5. ellenőrzőpontot. Itt a finom vegyes befőttből és süteményekből csemegéztünk, majd vidáman igyekeztünk Mezőberény felé. Néhány km óta fájdogált a sarkam, meg a talpam is, úgy éreztem, hogy fel van törve, de nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Inkább a Petőfi emléktáblát néztem, és a város tornyait. Utunk balra vitt, a Laposi kertek felé. Elkezdett szemetelni az eső. Semmi kedvünk nem volt újra felvenni az esőruhát, így gyorsítottunk. A kertekben most is sokan dolgoztak, de az egyiknél csörtetésre lettünk figyelmesek. Egy őzike ugrott ki a bokorból, teljesen zavarodottan, ebben a kertrengetegben. Nehezen találta a kivezető utat. Mi viszont néhányszáz méter múlva elértük az utolsó ellenőrzőpontot, ahol kis csokit kaptunk.

Itt már értesültünk róla, hogy a célban jó gulyáslevessel várják a beérkezőket. Ez a hír, meg a csoki éppen jól jött, mert már eléggé kínzott a feltörés, ráadásul a szemerkélés is szaporázta. Nekünk se volt más hátra, mint gyorsan előre. Megláttuk a Körgátat, majd az első házakat. A zöld- jelzésen beértünk a célba, a Piknik Parkba. Átvettük az oklevelet és a kitűzőt, majd ráérősen falatoztuk a finom levest. Sok ismerőssel beszélgettünk, majd elbúcsúztunk a rendezőktől és a szállásunkra mentünk.

Ami a lábamat illeti, hát az jól nézett ki. Mindkét sarkam feltörve, meg 5 db vízhólyag volt az eredmény. Ez még nálam is szokatlan.

E régi, klasszikus túra jó volt, a szervezők hozták a tőlük megszokott kedvességet és színvonalat, úgyhogy ajánlom mindenkinek!

Ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy sokadszor teljesítettük e túrát, mindig örömmel jövünk Mezőberénybe! Idén, az 50-es távon a rekorder egy 72 éves férfi volt aki szintidőn belül teljesítette. Ezek szerint még nekünk is van 1-2 lehetőségünk

20-as és 30-as távok is vannak, sőt kerékpáros távok is.

 

Jó időt, és szép túrákat kívánok: Klári

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

 

Mediterrán Húsvét

2009. május 19

.

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, óh, be régen is volt, van annak már vagy 15 éve, hogy a Mecsek árnyas erdeiben túráztunk. Így aztán éppen kapóra jött a "Baranyai Várak" túramozgalom, melyet tavaly indított útjára a Baranya Megyei Természetbarát Szövetség.

Péntek hajnalban autóval a Mecsek felé vettük az irányt, hogy a 10 várat meghódítsuk és még egyéb érdekes helyeket felkeressünk. A várak felkeresését az igazoló füzetbe pecsétekkel kellett hitelesíteni, a várhoz legközelebb eső helyen.

Szászvár volt az első, mely kicsiny vára a falu központjában volt, éppen renoválás alatt. Körbejártuk, majd a hivatalban beszereztük a pecsétet.

Már itt is feltűnt, de ahogy beértünk Mecseknádasdra egyértelmű volt, hogy a természet úgy, jó két héttel előbbre járt, mint nálunk. Mindenhol virágözön fogadott minket tulipánok, nárciszok, orgonák, minden, minden virágzott, éledt a természet és persze finoman illatozott is. Nagyon jó volt ezt érzékelni. Így Mecseknádasd vára és kilátója, jó ideig fogva tartott minket, gyönyörködtünk a Keleti - Mecsekben és szippantgattunk nagyokat az illatos légből.

A Réka - várhoz már kicsit túrázni is kellett, de sajnos nagyon kevés maradt belőle.

Ezután nem következhetett más, mint Zengővárkony szelídgesztenyésében Rockenbauer Pál sírja előtti tisztelgés. A nagy előd, aki szendergéséből újraélesztette az Országos Kék túrát. Ha erre járunk, ezt nem mulasztjuk el, ahogy más sem. Találkoztunk túristákkal, de itt nem beszélget az ember, az valahogy nem megy, csak csöndben emlékezik és hálával gondol rá azért amit tett, s amit ránk hagyott. Kedvenc fái sajnos rossz állapotban vannak, néhány kipusztult mióta erre jártunk, de az ő emléke nem halványul, élénken él a túristatársadalomban.

Visszamentünk a faluba. Zengővárkony egy tüneményes hely, egyre inkább olyan múzeumfalu, mint Hollókő. Megtekintettük az európa híres tojásgyűjteményt, a szalmakincstárat, tájházat, bormúzeumot. Még tovább is lett volna, de várt az egyik kedvencem, Pécsvárad. Szent István bencés apátságot alapított itt, melyet várrá alakítottak. Vártörténeti kiállítás és kápolna tekinthető meg.

A vár többi része István Király Szálló és étterem, mely most még nagyon csöndes volt. Ezután már csak a Gesztenyés Panziót, szállásunkat közelítettük meg, mert érezhetően közeledett a vacsoraidő. Itt egyből otthonosan éreztük magunkat, mert jött elénk a fogadóbizottság, vagyis az étterem kutyája.

Szombaton Siklósra autóztunk, a XIII. századi várat megtekinteni , mely több órás program volt. Vártörténeti, vadászati, kortárs, és egyébb kiállításoknak ad otthont e várkastély. A "börtönből való szabadulás után" Szigetvárra utaztunk. Ez sajnos erős felújításra szorul, melyet állítólag már megkezdtek. Én arra emlékszem, hogy gyerekkoromban még aludtam e várban , csoportoknak szállás volt benne, étterem működött, büfé és szép volt a kiállítása. Hát ez most nem így van.

Ezután az irány, Pécs volt. Tavaly nyitották meg 100 éves pihenés után az egyedülálló geológiai képződményt, a Tettyei mésztufa-barlangot.

Az üregrendszer mitegy tízezer éves, laza szerkezetű, vastag mésztufában alakult ki. A járatokat az évszázadok folyamán mesterségesen kibővítették, mely üregek régen lakóhelyként funkcionáltak. Most interaktív kiállítás ismertette meg velünk a barlangok világát, a mésztufa üregek történetét. Ezt nagyon kár lett volna kihagyni!

Miután a barlang félelmetes sárkánya elengedett minket, sétáltunk még a Tettyén, majd a szállásra mentünk.

Vasárnap Dömörkapuig autóztunk, majd innen túráztunk a Kantavári - romokhoz és vissza. A kisvasútnál örömmel igazolták túránkat, mi meg rendes túrista lévén, támogattuk a kisvasútat, mentünk egy kört vele. Ezután várt minket a mesés Jakab - hegy, ahol a földvárat és a Pálos romokat tekintettük meg, szép túrával Kővágószőlősről. Na, de ezt a részt nem lehetett ilyen gyorsan elintézni! A Babás-szerkövek csodás képződményei, a Zsongor-kő kilátója és a Sasfészek monumentális kövei mellett nem lehetett csak úgy elrohanni! A hegy tele volt emberekkel, jó idő lévén sokan jártak erre, bár ez nehéz terep "a vasárnapi kirándulóknak".

Az egyik társaságból az úriember meg is jegyezte nekem: "Könnyű ilyen bakancsokban menni!"

"A bakancs az egy dolog, a másik ami benne van, arról nem is beszélve, hogy én nem viszek a hegyre olyan nagy söröshordót." - válaszoltam rá Ekkor hatalmas röhögés tört ki a társaságon, most meg ezért nem tudtak haladni. Mi bejártuk az egész természetvédelmi területet, majd a faluban pecsételtünk.

Hétfőn a Zengőre tettünk túrát, mert a csúcsán a XIII. században vár állott, mára csak néhány kő maradt és a bezárt kilátó . Útközben a virágzó hunyor és a táj ejtett rabul minket. Délre visszaértünk a kocsihoz, mellyel Magyaregregy felé vettük az irányt, hogy az utolsó várat is felkeressük. A parkolótól néhány perc alatt felértünk. Kellemes meglepetés volt, hogy nyitva találtuk, ugyanis csak 04.15.-től üzemelt volna, de szerencsére csoportot kaptak, így előbb nyitottak. Ez a másik kedvencem a Mecsekben, úgyhogy részletesebben mesélek róla.

A Márévár rövid története:

i.u. III. század, a vár helye és környéke római település

1316. Márévár első okleveles említése

1543. A török a várat "tűzzel-vassal" elpusztítja, majd török kézre kerül

1693. A pécsi püspök birtokát képező várat ekkor már, mint romot említik

1960-66. A vár régészeti feltárása

Kilátás a várból

"Máré vár mondája így szól: Egregytől délre, Máré várában lakott Máré vitéz ifjú, szép feleségével. A közeli Miklós várban, Szentlászlón innen pedig testvére, a nőtlen Miklós vitéz. Márét a király hadba szólította. Elbúcsúzott feleségétől, akit arra kért, várjon hűségesen. Múltak az évek, s Máré nem jött haza. Felesége már elsiratta, halottnak hitte, és szívesen látta a szomszéd vár urát, aki egyre gyakrabban járt a bánatos asszonyhoz. Máré vár asszonya már nem törődött urának tett ígéretével. Addig-addig jártak össze, míg az asszonynak és Miklósnak szép lánya született. A kislányból már majdnem nagylány lett, mikor Máré mégis hazatérhetett. Megtudta, hogy felesége hűtlen lett hozzá. Mindkét várat megostromolta, ágyúival halomra lövette. Ott pusztult el az asszony Miklós vitézzel együtt. Lányuk életben maradt, de az anyja-mielőtt meghalt még megátkozta. Az átokkal sújtott lány a vár pincéjében raboskodik temérdek kincsével együtt, és várja a szabadulását. Minden 77. évben, piros pünkösd hajnalán kijöhet, a Vár-völgyi patakban fürdik és fésüli hosszú haját. Az a vadász válthatja meg az átoktól, aki ilyenkor arra jár és megcsókol egy szarvasbikát, egy mérges kígyót és egy varangyos békát. Eddig még nem akadt olyan vadász aki a próbatételt teljesíteni tudta volna. Így a Vár-völgyi szél néha még ma is magával hozza a megátkozott lány sóhajtását."

Bejártuk a vár zegét-zugát, majd a Déldunántúli piros nyalókáját beragasztottuk a füzetbe és indultunk Komlóra. Itt a cél, Komló első kőtemplomának megtekintése volt, mely jelentős rom. E várost annyira nyomasztónak éreztük, hogy ezután gyorsan továbbálltunk egy picike faluba, Püspökszentlászlóra. Nincs itt se bolt, se kocsma, de vannak vendégházak és egy kicsi, szépen rendbetartott arborétum, melyhez kastély és templom is tartozik. A kastélynak híres "vendége" Mindszenty József bíboros volt, akit itt tartottak fogva. Ennek emlékét a kastély falán tábla őrzi. Még a Dombay-tavat ejtettük útba, mely Dombay János régészről kapta a nevét, aki sokat és szívesen tartózkodott itt.

Kedden nagyon fontos dolgunk volt. Orfűre mentünk, hogy megnézzük a legendás medvehagymamezőt, mely az ország legnagyobb medvehagymása. Hát tényleg hatalmas! Pécs felől Orfű felé kilómétereken keresztül mindenhol tele-tele. Mindenfelé emberek akik szedik e értékes növényt. Na persze mi sem maradtunk restek, jókora mennyiséget sikerült begyűjteni. Forrásvizet is vettünk, majd Orfűn egy sétát tettünk. Orfű központjában vajon mi van? Hát persze, medvehagymaszobor. Ezután a Muskátli vendéglő felé baktattunk, mely arról híres, hogy az étlapján több medvehagymával készült étel is szerepel. Muszáj volt erről személyesen meggyőződnünk, így itt ebédeltünk.

Ezután szomorúan, de tudomásul kellett venni, hogy véget ért a Mediterrán Húsvét és elindultunk haza. Másnap a két igazoló füzetet postára tettem, hogy kiértékeljék. Így a Baranyai Várak túramozgalom teljesítéséért járó kitűzőket 2009.04.21.-én postázták részünkre.

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Minden időben, Nógrád megyében!

2009. március 02.

 

 

Tény, hogy e kedves, szomszédos megyében sokat barangolunk, most ezt jelvénnyel ismerték el. 2009.03.02.-án postázták részünkre (Mezei László és Mezeiné Dobó Klára) azért, mert elnyertük a "Nógrád Megye Természetjárója" címet. Mit is tettünk ennek érdekében? Hát…,jó szokásunkhoz híven túráztunk.

Végigjártuk a "Bányász-körútat" melyen ellenőrző pontok voltak, ezek jelkombinációját kellett a kis túrafüzetbe berajzolni. Ezen kívül még az Országos-Kék-túra Nógrád megyei szakaszát, Ágasvártól - Csóványosig kellett teljesíteni. Mivel mi már az egész Országos Kék túrát teljesítettük, így erről a Magyar Természetbarát Szövetség igazolását kellett beküldeni.

A Bányász körút Salgótarján központjából indul, végig a Karancs - Medves változatos vidékén, érintve a legszebb részeit, majd 37 km és 1450 m színt leküzdése után érkeztünk vissza. Nekünk egyáltalán nem volt unalmas újra a Karancson vagy a Boszorkány-kőn állni, de miután sok helyről már írtam, így csak az újdonságokról számolok be, hogy ti is kedvet kapjatok kedves olvasók ehhez a túrához is.

Február 15.-én, mire Salgóbányára értünk, szép, nagy pelyhekben hullott a hó, a lábunk alatt meg vagy 20 cm volt. Én letegeztem magam, mert a hótaposó jót "röhögött" a szekrényben, nekünk meg a bakancsba időnként fentről is behavazott. Hát ez így sikerült!

A Medves-fennsíkot hamar elértük, mely Európa legnagyobb bazaltfennsíkja, területe 13 négyzetkilométer! Felérve jobbra kanyarodtunk a sárga jelzéssen a Gortva-patak völgyfőjébe. Ezt a részt már nagyon vártam, mert a Gortva - völgye és forrásvidéke szigorúan védett, nem látogatható, csak ritkán és vezetővel. Így örültem, hogy kissé bepillanthatunk ebbe a szép világba. Innen az egykori kőszállító kisvasút nyomvonalán haladtunk, többször meg - megállva a táj látványa miatt. Rónabányát elhagyva, erdei úton haladtunk felfelé. Több helyen kisebb - nagyobb bemélyedéseket láttunk, melyeket Aggtelek környékén töbröknek neveznek, de hát az karsztvidék itt szó sincs erről. A gödrök a beomlott bányavágatok felszíni következményei. Mélázásunkból gyerekzsivaj vert fel minket. Élvezték a telet, vidáman szánkóztak. Sebaj, úgyis ideje volt továbbmenni. Hamarosan már "tavaszban" jártunk, átértünk a déli oldalra, ahol csak imitt - amott volt hó, és a reggeli havazás is már rég a múlté volt. Napsütésben bandukoltunk tovább. Pécs - kő csodás sziklája már messziről látszott, melyet nagyon figyeltünk, ugyanis az utolsó ellenőrző pontot a csúcs alá ígérték. Így viszont csak felfele vitt az utunk, melyet "vágtató turisták" kereszteztek. Egy csapat őz volt. Hát ők azért gyorsabbak állapítottam meg. Feljebb "pipékre" hoztam a frászt, fácánok röppentek fel mellettem, de ennyi "viszontagság " után, bejegyeztem az utolsó jelkombinációt, majd a Pécs-kő festői panorámájában gyönyörködtünk. Utunk lefelé, az egykori sípályán vitt, melyen most is nyugodtan lehetett volna síelni. Innen nagyon szép kilátás volt, jól látszott Salgótarján is, a túránk vége. A sípályán leereszkedtünk, erdős rész következett, majd a Dolinkába érkeztünk, mely a városiak kedvelt szabadidő parkja. Innen már csak néhány perc volt a központ, ahonnan túránk indult.

Nagyon kár lett volna kihagyni ezt a szép kört, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Milyen élményeim voltak az Országos Kék túra Nógrád megyei szakaszán?

Ágasvár az egyik kedvenc helyem. Akkor és az óta is szeretek kinn a padon ülve, a heggyel együtt lélegezni, érezni az energiáját, lüktetését. Majd miután a turistaházban, megsütötték a "Mindent bele" nevű menüt, lassan elfalatozni és indulni tovább.

Akkoriban még Nagymezőnél volt a bélyegző, sajnos a Bableves-csárda zárva volt, pedig bedobtunk volna vagy két adagot fejenként. Azóta, a rendezett, takaros kis csárda működik is, szállás is van benne. A nevét nem hazudtolja meg, úgy 10 féle bablevest főznek! Kóstoltunk már belőle, ne hagyjátok ki, ha arra jártok.

Szandavár romja uralja a környéket. Panorámája Pazar! Nagyon szeretek itt nézelődni.

Ősagárdról a Naszályra…, hát ez húzós. Miután a Mátra meg a Bükk ekkor már a hátunk mögött volt, ilyen meredekre egyáltalán nem számítottunk, úgyhogy meglepetésként ért bennünket. De arra is pontosan emlékszem, hogy ezen a szakaszon Nagy õzlábgombákat szedtünk.

Csóványoson mi felmentünk a kilátóba, amit sajnos már évek óta nem lehet, mert életveszélyes, ezért bezárták. A környezetéhez képest amúgy is magas Csóványoson még az a hatalmas kilátó, hát emlékszem, hogy majdnem 1 órát álmélkodtunk.

Tudnám még folytatni, de majd máskor egy másik túrával. Búcsúzóul csak ennyit mondok: "A láb, mindig kéznél van!" –ezt ne felejtsétek.

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Bazalttúra

2009. május 2.

 

 

2009.05.02.-án rendezték meg a Karancs-Medves túrákat, 20, 35 és 50 km-es távon. Erről aztán mi sem maradhattunk le!

Reggel felettünk hatalmas felhő húzódott, mire Salgótarjánba értünk már esett. E túrák körtúrák, így a rajt és a cél helye, a József Attila Művelődési és Konferencia Központ volt. Neveztünk, kaptunk egy térképet: "Salgótarján környékének turista útjai" címűt, és 6 órakor pontosan indultunk útnak. Egyből jó kezdéssel, a lépcsőkön és szerpentinen, fel a Kálváriához. Tovább a sárga sávon, vagyis a "Bányász körúton", a Pipis-hegyen keresztül elértük a Ceberna-völgy bejáratát. Itt rögtön a Hamahama túra jutott eszünkbe, mivel ott álltunk a sorompó mellett melynek a színe fekete-sárga. Hát ez így nappal teljesen világos, de akkor éjszaka bizony tétováztunk és háromszor is, megnéztük, hogy helyes választ adjunk a kérdésre. Ez a hely volt az első ellenőrző pont. Jó ütemben haladtunk tovább a Karancs csúcsa felé a helyenként kőfolyásos völgyben, majd erős és meredek emelkedő vette kezdetét. Itt kaptunk egy túratársat is az egész útra. Valahogy hamar rájött, hogy mi ismerősek vagyunk erre, ő meg nem, és egyedül is van, úgyhogy társult hozzánk. Ő alföldi volt, mint kiderült nagyrészt ott szokott túrázni, meg a Mecsekben. Ki tudja, mikor találkozunk újra?

De ahogy a mondás tartja: "Csak hegy a heggyel nem találkozik, ember az emberrel bármikor!" Én még azt hozzátenném, hogy legfőképp akkor, amikor nem is számítunk rá. Nos így hárman haladtunk a Karancs hármas andezit tömbje felé, mely úgy 20-22 millió évvel ezelőtt alakult ki. Szubvulkáni működés eredményeként a láva nem tört a felszínre, hanem megemelte a kőzetrétegeket. Így a "Palóc Olimposz" a rejtett vulkánosság szép példája Európában is. Hú, megint felértünk, így egy szép kilátó képet ragasztottak be nekünk az ellenőrző ponton. Mostanra az eső teljesen feladta a harcot, tisztulni kezdett az idő, így vidámabban haladtunk Szlovákia felé a piros és sárga sáv, jelzésen. Először meredeken lefelé mentünk, majd a lankásabb részen kocogósra fogtuk. Az erdőből kiérve megpillantottuk Somoskő várát, mely tündökölt a reggeli nap fényében. Most úgy kb. 3 km aszfalt következett a tanösvény bejáratáig. A szervezők induláskor mondták, hogy nekünk itt nem kell fizetni, csak felmutatjuk a túrapapírt és mehetünk. Hát ez nem így volt! Ketten voltak a bódénál, a tanösvény bejáratánál és 1, 15 Euró vagy 360 Ft nélkül nem engedtek be minket. Arról nem is beszélve, hogy mivel ők erről állítólag nem tudtak, szidták a szervezőket, mint a bokrot. Roppantul kényelmetlenül éreztük magunkat, de kifizettük a belépőt, a blokkot, pedig eltettük. Mit mondjak, dühösek voltunk, amit forrásvízzel csillapítottunk a Krúdy forrásnál.

A szép patakvölgyben utunk egyre emelkedett, kőtenger, majd bazaltzuhatag következett. Ámde a tanösvény legszebb része, a 9 méter magasságú oszlopok, melyeket nem lehet elégszer látni. Innen már csak néhány lépés volt a vár, a Petőfi-kunyhónál, pedig az újabb ellenőrző pont. Itt többen is panaszoltuk a szervezőknek az incidenst, így ők ezt közvetítették a főszervezőnek.

Mi a túra többi részére koncentráltunk, tehát indultunk tovább a piros sávon Eresztvény felé. A hatalmas fa játszótér után hamar elértük a romos Dornyay-túristaházat. Állítólag 2007-ben elkészült a felújítása, csak ez még most sem látszik. Erdőben haladtunk a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet egyik leglátványosabb bazaltkúpja felé, mely Petőfi Sándornak is nagyon tetszett. Tudjátok már mi ez a hely? Ez a Nagy-Salgó a robosztus bazaltjával, melynek tetején várrom áll, melyről Petőfi ezt írta 1846-ban. /részlet/

 

"Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,

Ki az egekre nyujtja vakmerő

Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;

Itt állt Salgó… az éghez oly közel,"

 

Az ellenőrző pontot fenn, a várban helyezték el, így a tiszta időben, körpanorámában gyönyörködhettünk. Salgóbánya felé vettük az irányt, ahol ásványvíz és zsíros kenyér várt minket. Mindegyikünknek jól esett a falatozás, és újult erővel indultunk a sárga sávon a Medves-fennsíkra. A bazalt-fennsík fő tömege a tufa-és lávarétegek egymásra rétegződéséből és a láva szétfolyásából keletkezett. Ligeterdők és legelők között vitt az utunk, majd Rónabánya, az egykori bányásztelepülés felé fordultunk a sárga és zöld sáv, jelzésen. A kis falucskán hamar keresztüljutottunk, de ekkor már egy nagy csapat gyalogolt mögöttünk. Mint kiderült ők a 35 km-est taposták. Szilvás-kő alatt haladtunk, melynél a kőbányászat következtében került a felszínre a 35-40 méter magas bazaltzuhatag, de ezt most nem láttuk. Szilváskőpusztán volt a következő ellenőrző pont, melyről legutóbbi emlékem az volt, hogy egy hatalmas kuvasz jött felém és nyalogatta a kezem. Miután nem voltunk egy súlycsoportban, jobbnak láttam engedni e "kedves" üdvözlésnek. Most úgy látszik elszunyókált, mert nem jött köszönteni. A néhány házból álló település után réten gyalogoltunk a sárga kocka, jelzésen Bárna felé. Bárna körül a Nagy-kő és a Kis-kő bazalt, viszont a Szér-kő és környéke nem vulkanikus eredetű, hanem úgy 25 millió éve kialakult homokkő. Ugyan e túra nem vitt fel a kőre, de a Porvölgy melyen haladtunk, szépen mutatta, hogy közelítünk Bárna felé. Nemcsak a jelzés volt sárga, hanem lábunk alatt a kövek is. A temetőn gyorsan keresztül száguldoztunk, nehogy valaki itt fogjon minket, és már kaptuk is a szép pecsétet. Éles kanyarral ráfordultunk a kék sáv, jelzésre, mely a "Kohász út" része.

A kanyar után rögtön a homokkőbe vájt pincékre lettünk figyelmesek, melyekben nemcsak bort, hanem zöldséget és gyümölcsöt is tárolnak a helyiek. Ezután felkaptattunk a 451 méteres Három-határra, a Hosszú-bércen pedig leereszkedtünk a Zagyvaróna felé menő országútra. Átkelve érintettük a volt Inászóbányát, ahonnan már jól látszott Pécs-kő csúcsa. Biztos rossz szögben álltam, mert valahogy most túl nagynak találtam. Az igaz, hogy útitársunkból sem váltott ki nagy lelkesedést, csak némán nézte, de azért szépen lépdeltünk.

Újjé! A nyeregben megkaptuk az utolsó előtti pecsétet, majd ismét a sárga sáv, jelzésre váltottunk és baktattunk felfelé. Pécs-kő, hatalmas, mély fekete, gyönyörű kövét most nem kellett megtekintenünk, így alatta elhaladva értük el a volt sípályát, melynek tetejéről most, a tündöklő napfényben szép kilátás nyílt a városra és utunk kezdetére, a Kálváriára. A meredeken leereszkedve elértük Dolinka salakját.

A pihenőparkon átsétálva a városba értünk, így néhány perc múlva a célba. Jó időt mentünk. Oklevelet és kitűzőt kaptunk. A szervezők rögtön kérdezték, hogy volt-e gondunk a tanösvénynél, melyre én átnyújtottam a belépőt. Elnézést kértek a kellemetlenségért és visszafizették a belépő árát, mivel ez a nevezési díjban benne volt. Gubola Úr, mint elmondta, ahogy értesítették, hogy gond van a tanösvénynél, rögtön autóba ült és átment a szlovák polgármesterhez, akivel ő megegyezett a rendezvényről. A polgármesterrel együtt a tanösvényhez hajtottak, ahol a "saját zsebét tömni akaró őröket" eligazították, így a többség fennakadás nélkül túrázott. Gubola Úr azt is elmondta, hogy a polgármesterrel évek óta jó viszonyban van, ápolják a kapcsolatokat, és e túra is nemzetközi volt, mert a szlovákok is szívesen jöttek. A túra előtt, arról is megegyeztek, hogy kedvezőbb, nagycsoportos belépőt fizetnek majd az áthaladásért. A gond csak ott adódott, hogy a két őr, hatóságot játszott a saját hasznuk érdekében, minden mást félretéve. Úgy gondolom, hogy bebizonyították, nem ők a legalkalmasabbak erre a feladatra!

A túra jó volt, szép volt. Mint látszik, a legkörültekintőbb szervezés mellett is felléphetnek hibák, de ezt most gyorsan és határozottan kiigazították. Ettől függetlenül javasolnék egy ellenőrző pontot a tanösvény bejáratához. A térkép, amit kaptunk, jó, szép, használható, de az Északi-Zöldet hiányolom róla, hiszen ez már évek óta létezik.

A túralapról a résztávok kilómétereit hiányoltuk, lehetne kicsit részletesebb.

További jó munkát és sok sikert kívánok a szervezőknek!

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A szépséges Bujáki kör!

2009. április 18.

 

 

Szeretem ezt a túrát, így már nagyon vártam. Idén, nem kis örömömre Harsáczki Gyuri hagyta magát meggyőzni és 50 km-es távot is kialakított, a 40, 30 és 15 km-esek mellett.

2009.04.18.-án a rajtnál Gyurival találkoztunk, vagy negyed órát elbeszélgettünk, majd neveztünk. Azt hittük indulunk is, de aztán összetalálkoztunk Samu Piroskával, akit még a teljesítménytúrázás őskorából ismerünk, úgyhogy megint gyorsan telt az idő. Hosszú évek óta nem találkoztunk, volt mit mesélni. Mire elbúcsúztunk egymástól, állítólag már 20 perce "túráztunk", így új rajtidőt kértünk és határozottan elindultunk.

A Csirke-hegy, melyről nagyon jól látszik Buják és a vár- mindig megállásra szokott késztetni hosszú kaptatójával, most jó ütemben, megállás nélkül felértünk, innen pedig lankásan haladtunk Virágospusztára, az első ellenőrző ponthoz. Virágospuszta most is kellemes hangulatot árasztott a sok különféle állattal, rendezett parkjával. Utunk tovább aszfalton vezetett Bérig, majd földúton haladtunk az Andezit ömléshez. Közben akkora sötét felhő jött fölénk, hogy már-már beigazolódni látszott az időjósok jóslata, az egész napos eső. Hát ehhez valahogy nem ragaszkodtam volna! Az ellenőrző pontot idén nagyon helyesen, egészen feltették a csodás Andezit ömléshez. Mesések ezek a fekete kövek, de most nem értünk rá meséjüket meghallgatni, pecsételés után indultunk vissza, le a hegyről. Az egész túra nagy figyelmet igényel, mivel az útvonal szalagozva van. Sajnos nagyon kevés a jelzett út a Cserhátban. Most nagyon böngésztük az itinert, meresztgettem szemeimet, mert tavaly ezen a részen tévedtünk el. Hú, éljen, most egyből megtaláltuk! Átkeltünk a Bér-patakon, majd túránk a patak mentén haladt tovább a víztározóig. Itt jobbra elhagytuk az utat be az erdőbe, majd dózerút következett. Egy hatalmas tölgy után jobbra, az erdő szélén emelkedtünk a Sas-bérc felé. A kilátótorony ilyenkor mindig nyitva, de most nem lehetett jó kilátásban reménykedni, mert a felhő még mindig felettünk volt, de legalább nem "sírt"! Virágospusztán jó kis csokit kaptunk, itt most két pohár vizet döntöttem be. Hát ez is éppen jókor jött. Pecsételés után elhagytuk a Sas-bércet. A bekötőútig visszamentünk, majd balra, az erdei útra léptünk rá. Felfelé haladtunk a Káva-hegyre, majd, hogy a lapos tetőn itt ne maradjunk, elindultunk lefelé. Vadászkalyiba előtt haladtunk el, majd egy nyiladékon felértünk a Meredek-hegyre. Innen jó kilátás nyílt utunk következő részére, Kutasó és Bokor községekre. Bujáki kikelet túrán mi jut az embernek eszébe Bokorról, főként, ha már többször részt vett valamelyik távon? Hát a fantasztikusan finom fánkok, melyek már évek óta e túra védjegyei! Meg is szólaltam: "Remélem, már sütik." "Biztosan"-válaszolt férjem.

Miután ezt bőven kibeszéltük, és éppen lejtett is, kocogósra fogtuk a dolgot egészen a Bokor-patakig. Itt már évek óta a Robur roncs a tájékozódási pont. Na azért bőven elég ez az egy is, nehogy valakinek eszébe jusson még valamit idehozni! A patak környéke olyan volt, mintha a Nagy körúton lettünk volna! Túrakutyák és gazdáik, gyerekek tanárral, túristák jöttek-mentek, falatoztak a parton ráérősen a kellemes napsütésben. Kezdtem én is éhes lenni, de semmi kedvem nem volt a zsákból falatozni, így inkább gyorsítottam, hogy mielőbb a fánkokból ehessek. Nelásdpuszta tetőtlen hodája mellett haladtunk el, majd kis hegymenet után a szalagozás már Kutasóra vezetett. Dimbes-dombos, szelíden hullámzó, emberléptékű ez a Cserháti táj-mindig ezt látom és érzem amikor erre járok. Kutasón a palóc kemence pavilonjánál pecsételtünk és az aszfalton indultunk Bokor felé. Szerencsére ez az aszfaltút csak 1,6 km. Menet közben gyorsan telt az idő, mert szemünket legeltettük a szép, "hullámvasutas" tájon. "Sárikáék biztosan várnak már" szólaltam meg. Sárika és Dénes, barátaink, minden évben pontőrök Bokorban. Tavaly mikor eltévedtünk már nagyon izgultak értünk, most nem kellett, jó volt a részidőnk.

Á, éljen, elértük a várva várt Bokor község Vendégházát! Jó idő lévén a házikó előtt terítettek nekünk, de először barátainkat üdvözöltük és begyűjtöttük a pecsétet. Dénes veszedelmes fickó, többször végigfutotta a Bécs-Budapest szupermaratont, kutyás-futást is szokott csinálni, most meg egy érdekes pólóban feszítetett amire rá is kérdeztem. Hát tavaly a Balaton-kört rollerral tette meg 15 órán belül! Hát erre először innom kellett a finom citromos teából, majd csatáztam a fánkok hadseregével. Most is volt cukros, mákos, kakaós és diós. Az első évben minden fajtát végigkóstoltam, most a diósok vonzottak. Kedvesen kínáltak minket, és hozták az újabb és újabb adagokat és teákat. Az egyik túrista azon dilemmázott, hogy a tavalyi jobb volt-e. Segítségére siettem, megoldottam a gondját: "Az idei jobb. Hol van már a tavalyi hó?"

E ponton még bekrémeztük magunkat, majd megköszöntük a vendéglátást és jókedvűen haladtunk tovább, vagyis egy kicsit visszafelé. Cserhátpuszta romjai mellett elhaladva egy kereszthez kellett mennünk, melyről az évszámot kellett felírni, majd a másik irányból újra Bokorba értünk. Buják felé haladtunk a völgyben, átkeltünk a Bokor-patak felett, majd a Bokri kereszthez igyekeztünk. Innen jobbra haladtunk a völgybe, erdőbe, majd erdészház mellett mentünk el. Nemsokára az őrház mellett lépcsőztünk már a Bujáki várba, a következő ellenőrző ponthoz. Jó volt körbenézni a szép, tiszta időben. A várból a másik oldalon mentünk ki, átkeltünk a patak hídján, majd keskeny ösvényre tértünk, mely valamikor erdei tornapálya volt. Kevés műút, majd dózerút következett, ezen haladtunk a gerincre. Itt élesen balra fordultunk, Buják felé. Jó idő volt, és jobbra tekintve gyönyörű volt a táj. Ez vígasztalt, ugyanis itt már némi gondom akadt a térdemmel. Tartottam a ritmust, így hamar elhagytuk a Kálváriát és a templom mellett érkeztünk az iskolába, több, mint 2 órával szintidő előtt. A célban zsíros kenyér, tea és üdítő várt minket, de mi egy vidám családdal együtt elmentünk a vendégházba babgulyást és pogácsát enni. Nagyon jó volt, és az ára is megfelelő.

A túra nagyon jó volt, szép az útvonala. Az itinerben egy helyen volt elírás, de a szalagozás egyértelművé tette a helyszínen. A szalagozás kitűnő volt, sokkal jobb, eddig. Az idő is pont túrázáshoz való volt, nem lehetett panasz rá. Sár csak kevés helyen volt, de azt is ki lehetett kerülni. Javasolnám a Kálvária feletti gerincre ellenőrző pont kihelyezését, ott még szükség lenne rá. E szép vonalvezetésű túrát érdemes lenne felfesteni, biztosan vonzaná a túristákat.

Jövőre is ott leszünk!

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


A Magyar Túrázó márciusi számából

2009. március

 

 

 

Hogyan született a Kossuth újságcikk?

Harsáczki György szervezi a "Bujáki kikelet" túrát, ezért felhívtam telefonon, hogy a részletek felől érdeklődjek, majd úgy mellékesen megjegyeztem, hogy több távot is teljesítettünk már, de a tavalyi 40 km-esről beszámolót is írtam, mely fenn van az Egyesületünk honlapján, ha érdekli olvassa el.

Úgy 1 óra telhetett el, mikor csörgött a telefonom. Gyuri volt az. Mint mondta, több írásomat is elolvasta, melyek tetszettek neki. Főként Kossuthról szóló írásom érdekelte, mert, mint mondta, ő a Magyar Turista újság egyik szerkesztője és a márciusi szám e témával is foglalkozik majd. Megkérdezte, hogy írnék-e egy hasonló stílusu cikket az újság számára, mint amilyent már írtam, csak úgy háromszor hosszabbat? Én örömmel igent mondtam, majd nekiláttam a "műnek".

 

Hát ez lett belőle:

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Londoni Kirándulás

2009. március 3. kedd

 

 

 

Reggel 4.30-kor keltünk, apró szendvicseket gyártottam, Szilvi pedig nagy zsömléket; az övé jobban nézett ki.

6.00-kor indultunk Skegnessből Ákossal és Adriennel. Négy órára saccoltuk az utat, nem is lett sokkal több. Közben megálltunk egy csúcs szuper pihenőhelyen, ahol szálloda, éttermek, s nem utolsó sorban egy nagy WC állomás is volt, tele sok “dokkoló egységgel”. Szép, tiszta, és rendezett, mindez felár nélkül! Valahogy inkább 11-hez közel értünk London központjába, a “Charing Cross”-nál ugrottunk ki (szó szerint ugrás volt) a kocsiból. Kisebb tanakodás után elindultunk a London Eye irányába a “Waterloo” Bridgen keresztül. Modern metropolis képe bontakozott ki a szemünk előtt, csak az idő volt tipikusan angolos (szeles, borús). A London eye-nál kombinált jegyet vettünk ami egyrészt jó az óriáskerékre, másrészt a Madame Tussaud’s múzeumba is. A kerék körül és a városban is rengeteg biztonsági ember, rendőr, hatósági személy vigyázza a rendet, megtetézve a nagy testvér mindent látó kameráival. Kicsit már zavaró is, akármelyik épület sarkát nézi az ember, minden hemzseg az ipari kameráktól.

Ezek függvényében biztosan láthatták azt a jelenetet is ami a szemünk előtt zajlott le. Arra lettünk figyelmesek, hogy egy arab kinézetű srác kb. 10 méterről aprópénzt hajít, egy megelevenedett szobor felé. Értsd úgy, hogy itt is- mint minden nagyvárosban-, a forgalmasabb helyeken szobornak kimaszkírozott pantomim művészek állnak, s a bedobott pénznek köszönhetően életre kelnek. Nos a fent említett fiatalember nagyon megsérthette a “szobrot” mert az ledobta kalapját, s angol hidegvérét levetkőzve, botját csapásra emelve futott a bitang csúfolódó után, s üldözte egész sokáig, míg fáradt, jelmezzel tele teste csak bírta. Menekülő “barátunk” először nevetett, aztán nem, végül a “just joking” tőmondattal próbálta magát, s kútba esett imázsát menteni.

A kis közjáték után, jegyünkkel a kezünkben elindultunk a London Eye bejárata felé, ahol a repterekhez hasonló biztonsági eljáráson estünk keresztül. Csomagjainkat átvilágították, és Szilvinek a táskájában lévő olló rögtön szemet szúrt. Kivettük, odaadtuk, majd a kirándulás végén visszakapjuk. Bezzeg az én svájci késemet nem szúrta ki a gép, szó mi szó felettébb érdekes. Beültünk az egyik kapszulába, összesen 6-an, kicsit fura volt a beszállás, mert közben mozgott a szerkezet. Érdekes volt látni a már lefelé jövő kapszulát, ahogy 3-4 tagú csoport tükrökkel és fémkereső detektorral kb. 10 másodperc alatt átvizsgálja a fülkét. Míg ezt néztük már jó néhány métert emelkedtünk. Okos szerkezet ez a “szem”, ahogy emelkedünk a fülke is forog folyamatosan, így amikor mi leszünk a legfelül, akkor a kapszula alulról lesz alátámasztva, tehát semmi sem zavarja a kilátást, ami különösen jó. Látni jó pár hidat, a parlamentet, az egész várost, impozáns, leírhatatlan élmény. A fél órás út pillanatok alatt véget ér. A leszálló ágon jól látszik a County Hall, (megyehivatal féle).

A “Szem” után közelsége révén a Londoni akváriumot vettük célba. Jelenleg felújítás zajlik, így a kiállítás vagy az akváriumok kis %-át tudtuk megnézni. Volt egy nagy, leginkább mély medence melyben a halak ritmikusan körbe-körbe keringtek, mint valami hal-robotok. Voltak színes halak, mozgó giliszta-hal félék, óriási afrikai harcsák. Fél óra leforgása alatt végig is értünk, nem volt számottevő látnivaló.

Ami érdekes, hogy angol szót hallottunk a legritkábban, ez a személyzetre is vonatkozik, illetve egész Londonra. Kreáltam is egy viccet:

-Honnan tudod, hogy Londonban vagy?

-Jobban beszélsz angolul mint a személyzet.

Jó nem?

Szóval leginkább hallható itt egzotikus pakisztáni, arab, kínai, lengyel, Magyar, német, és kit tudja még milyen nációk kusza kevert nyelvjárása. Soha nem tudod, mikor botlasz egy honfitársba.

A felejthető akvárium után, ismét átkeltünk a Temzén a Westminster hídon, megnéztük a Westminster apátságot (de csak kívülről a borsos árak miatt). A parlamenttel szemben néhány tüntető sátrazta be magát az út mellé. STOP WAR IN IRAQ táblákkal téve ízlésessé a kompozíciót. Az apátság udvarán áll a szent Margit templom, melynek megtekintése ingyenes, óvó menedéket nyújt a bámészkodók hada elől.

Utunkat a Trafalgar tér felé folytattuk, melyen a Nelson admirális szobra állít emléket a hősnek. Inkább egy percig hős mint életen át rabszolga, ezt nem ő mondta.

Megnéztük a National Gallery-t, ahol a festmények évszázadok, stílusok, alkotók szerint vannak rendezve, több mint 60 terem várja az ide látogatókat. Ebből körülbelül 40 szobányi remekmű átfutására volt időnk. A Picasso kiállításért ugyanis külön kellett volna fizetni, így ezt a mai nap kihagytuk.

A nagy nézelődésben elfáradtunk, úgy gondoltuk, hogy megkeressük a szállást.

Vissza ismét a Waterloo Bridget választottuk, a metrónál 2 fontért gazdagon részletezett várostérképet vettünk, s ennek segítségével elég hamar megtaláltuk a szállást, ami a London Eye-tól két percre helyezkedik el. Gyors Check in, majd a szobánk kulcsával, -ami tulajdonképpen egy mágneses kártya volt- tudtuk hívni a liftet. A 232-ben kaptunk helyet. Szép tágas, kényelmes, Tv, zuhanyzó mellékhelyiség bent, törölköző, -kis kávé, tea csomag, teafőző természetesen mellékelve-.

Fél óra pihenés, szendvics eszegetés után újra a nyakunkba vettük a várost. Most már a jól ismert úton a Trafalgar Square-ig haladtunk, majd a híradókból, filmekből ismert Piccadilly Circus-nél kezdtük el az éjszakai Soho negyed megtekintését. Kedvünket csak a lassan viharos erejűvé vált szél, és a folyamatos eső szegte. Fél órás kóválygás után egy olasz pizzériában csillapítottuk éhségünket, ahol ízelítőt kaphattunk az Olasz (inkább romános, romás) temperamentumból, a pincérek szinte csak olaszul voltak hajlandóak megszólalni. Visszavárunk holnap is mondták, de lehet, hogy inkább McDonalds lesz helyette –gondoltunk magunkban-. A vacsora végére mindketten elálmosodtunk, így visszaindultunk szállásunk felé. A Tesco-Express segített sörügyileg feltöltődni, de a legkisebb elvihető mennyiség 4-el kezdődött, a csomagolást pedig nem lehetett megbontani. A szabály az szabály maradtam a 4-es pakk mellett. Megint átmentünk a hídon, nem mertünk közel menni a korláthoz, a viharos erejű szél miatt. A legrövidebb úton elértük a szállást.

Itt megragadom az alkalmat, hogy néhány sort szenteljek a kerékpáros közlekedésnek. Londonban működik!! Külön induló vonal van felfestve minden sáv elején a bringások részére! Külön bringa sáv a hídon, a gyalogosoktól természetesen szintben, és sárga vonallal elválasztva! Teljesen egyenrangú partnerkén kezelik őket/bennünket! Viszont ezért cserébe a bringások látszanak. Mindenkin mellény, fényvisszaverő szalagok, lámpák, villogók, matricázott ruhák tömkelege, hogy az autós biztosan észrevegye kétkerekű társaikat. A futókról nem is beszélve. Hihetetlen mennyi futó volt szakadó esőben, egy szál rövidnadrágban, trikóban.

Nincs anyázás, bringás leszorítása, nagy forgalomban is biztonsággal lehet az autók között haladni, tudni, hogy ők figyelnek ránk. A türelem jellemző a gyalogos, autós, kamionos, buszos közlekedésre is. Kamiont mondjuk elvétve látni, azok is inkább a kisebb áruszállító, terítő fajták. Valószínűleg a külső gyűrűkre vannak terelve, a városba csak célforgalom esetén hajthatnak be. Akik hoztak minket Londonba bevittek egészen a központba –hiszen ott volt a szállásunk is-, 10 fontot kellet fizetni a gépkocsira, mert bejöttünk vele a belvárosba.

Mára zárom soraimat, 22.35-van, iszom sörömet, elég hatékony nap volt. Reméljük ilyen lesz a holnapi is. Patt.

 

 

2009. március 4. szerda

Reggel 8-kor keltünk, hogy legyen időnk minél több mindent megnézni. A reggelit a tegnap hajnalban készített kolbászos szendvicsek maradványai jelentették. Kb. 9.30-ra már el is tudtunk indulni. Ezt a napot is sétával kezdtük; át a Westminster Bridge-en, majd a White Hall-on, a Trafalgar Square-ig. A Tescoban szájápolót vettem, mert a szél nagyon kifújta a számat. Utunkat a “The Mall Street-en, majd a Regent Streeten folytattuk, hogy aztán elvesszünk a Piccadilly Streeten található Lillywhites sportáruház 5 emeletes, 2 mély szintes, több oldalszintes kínálatában. A kiutat a híres Piccadilly Street jelentette, melyen többek között a Ritz Hotel is megtalálható. Utunk következő állomása a Buckingham palotához vezetett. A sok hülye (köztük mi is) azt hitte, hogy ma lesz az őrségváltás, de mint ahogy egy tábla is jelezte, “nem ma lesz az őrségváltás”, hanem holnap. Igen az útikönyvek is írják, hogy télen csak kétnaponta váltanak őrséget, igen de hogy melyik két nap azt nem lehet tudni. Mert ugye így jön sorba: Hétfő, Szerda, Péntek, Vasárnap, Kedd, Csütörtök, Szombat. Most honnan a manóból tudjam, hogy A, vagy B hét van? Mindegy holnap megint jövünk!!

Visszasétáltunk a Green Park-ig, ahol Day Ticket-et váltottunk, s elmetróztunk a Bank Street-ig. Már innen látszott a s Madame Tussaud’s hengeres-kúpos épülete. Beléptünk a 4-es helyett a 3-as ajtón, itt is belekukkantottak a táskánkba. Ami bent elénk tárult az szinte hihetetlen volt. Híres színészek, énekesek, televíziós-, közéleti- személyiségek, pop sztárok, a múlt és a jelen vezetőinek élethű viasz reprodukciói tárultak szemünk elé. Csak ízelítőül néhány név: Britney Spears, John Travolta, az angol királyi család, Jacko, Obama, Castro, Hitler, Lance Armstrong, és még sorolhatnám. A tárlat végén volt egy ijesztős rész. Előtte felhívták a figyelmet, hogy ijedős, szívproblémás, terhes anyák mellőzzék a következő “tárlat” látogatását. Aztán akadt egy „anya“, aki karon ülő gyerekkel ment végig, szegény kis srác egy életre szól traumát szedett össze. Maga a rémisztés abból állt, hogy sötét, szűk folyosókon lehetett kis csoportokban végi támolyogni. Helyenként kimaszkírozott, vérző, csonkolt, torz fejű színészek bukkantak fel a semmiből, és hoztak frászt az emberre. Szilvit egy szőrös hajú, elítélt kinézetű rémisztette meg, aki előbújt egy rejtek ajtó mögül, hirtelen megfogta a karját, és a frászt hozta rá. Egyébként szerencsés helyen mentünk a csoporton belül, mert valahogy mindig az előttünk, vagy mögöttünk haladókat rémisztették halálra. Igazából vártam a nagy-nagy megijedést, de valahogy annyira figyeltem, hogy senki/semmi sem ijesztett meg, kicsit csalódott is vagyok emiatt.

A szuvenír shoppinggal ért véget a rémisztős út, ahol szép képeslappal, és egy díszcsomagolásos London híres épületeivel festett porcelán tányérral lettünk gazdagabbak-szegényebbek.

A következő órát sétával és padon üléssel ütöttük el, majd elmetróztunk a Mansion House-ig, innen gyalog keltük át a Millenium gyaloghídon, melynek végén a Tate Modern Gallery állt kétségtelenül modern épületével. Sétánkat tovább folytattuk a folyó mellett. Elhaladtunk a Shakespeare színház, a Clink börtönmúzeum, illetve egy Golden Hinde nevű hajó mellett. Ezután következett a London Bridge, a “The London Dungeon”, majd a part mentén kiállított csatahajó-romboló, a H.M.S. Belfast. A plakát szerint egész napos elfoglaltságot jelent a “bárka” megtekintése. Az idő eddig egész nap kedvező volt a város felfedezésére, csak a délután kezdett hűvösebbre fordulni. Beültünk egy kávézóba melegedni, s elengedni feleslegessé vált “víz-készletünket”. A forró tea azért nagyon jól esett, már közel 4 óra volt. Fél óra regenerálódás után folytattuk sétánkat a Tower Bridge felé. A City Hall után a város képe extrém modernbe csapott át; igazi futurisztikus irodaházak, “golyók”, “kapszulák” uralták a tájat. A Tower Bridge látványa a lemenő nap fényében csodálatos látvány nyújtott. Jó néhány kattintgatás után ismét elkezdtünk fázni. A térkép szerint valamilyen “Tower Bridge Plaza”-nak kellett volna itt lennie, de a táblák Tower Bridge Piazzát mutattak. A lényeg, hogy bevásárlóközpont jellegű dolgot nem találtunk. Az egész napi séta, a vízpart közelsége megtette hatását korgó gyomorral konstatáltuk, hogy éhesek vagyunk. Metróra fel, irány a Sohó negyed, együnk valamit! –adtam ki az ukászt. Egy jó pár cshájníz, all you can eat után egy ismét csak La Bella fantázianevű Olasz étteremben ettünk. Jobb volt mint az előző esti, kedves kiszolgálás, finom ételek emelték a hely színvonalát.

A finom vacsora, és “teszkózás” után kitaláltam, hogy menjünk vissza Tower Bridge-et fényképezni. Szilvi először csak azt hitte, hogy hülyéskedek, de csak nem tágítottam és visszamentünk esti képeket készíteni.

Igen tartalmas nap volt a gyalogolást mos kiegészítettük metrózással is. Elég könnyű tájékozódni, mindenhol hatalmas táblák jelzik melyik metróra tudunk felszállni, milyen állomások következnek, hol mire tudunk átszállni. Szervezett jól működő rendszer, nem lehet eltévedni. A kocsik tiszták, még nagy forgalomban is volt ülőhely. Két típusú kocsi volt az egyik elég kicsi, szóval mikor beszálltam a fejemet kicsit le kellet hajtani, hogy beférjek az ajtón. Egy-két állomáson igen nehéz lett volna a Kontroll című filmet leforgatni. Hogy miért? A sínek mellet a peron szélén van egy plexi fal ajtókkal, ha megjön a metró pont úgy áll be, hogy a metrókocsik ajtói és a plexi fal ajtói egybe essenek, így csak a metróra tud felszállni az utas, a mozgó metró elé kiugrani, (belökni valakit) nem lehet. De ez egyelőre csak néhány állomáson van így, gondolom tesztelték a rendszert, s lehet, hogy később mindenhol ilyen megoldás lesz.

Ezen sorok írásával, s egy pohár sör elfogyasztásával zártam a napot, Szilvi már alszik.

2009. március 5. csütörtök

 

Avagy az utolsó nap krónikája. A reggeli és a kávé/tea elfogyasztása után gyorsan összecsomagoltunk, és fájdalmas búcsút vettünk kiváló szálláshelyünktől. Tényleg jó volt, elegáns, csendes, tiszta és a környékhez képest olcsó. A kijelentkezés a mágneses kártya leadásában ki is merült. Merre is menjünk még az őrségváltás előtt? London híres bevásárló utcáira esett a választás. Fölmentünk a Bond Street-ig metróval, majd onnan gyalog az Oxford Streeten az Oxford Circusig, le a Regent Streeten a Piccadilly Circuson, majd a Piccadilly Streeten és a Green Parkon keresztül a Buckingham palotáig. Sok színes kirakat, híres hotelek, boltok sorakoztak egymás mellett. A legjobban mégis egy kis piac tetszett, ahol kis dobozokat, tájolókat, kukkereket árultak.

Kb. 11.20-ra már oda is értünk a palotához, ahol nagy tömeg várta az őrségváltást. Katonák jöttek, mentek, karddal, zászlóval, zenekar lépett balra-jobbra, mindenki tette a dolgát ahogy kell. Fél óra ácsorgás után úgy gondoltuk, hogy eleget láttunk. Átadtuk a rács melletti helyünket a mögöttünk tülekedő sokaságnak.

Elmetróztunk a Baker Street-ig, feladtunk egy képeslapot haza, majd ettünk egy finom szendvicset az E.A.T nevű helyen. Itt szerepelt az étlapon bizonyos “Hungarian Gulash” nevű lötty, amit pohárban szervíroztak - inkább kihagytuk.

A napot és a Londoni kirándulást egy biciklibolt, majd egy pub meglátogatásával zártuk. A bicikliboltról annyit, hogy nagy választék, nagyon drága, és nagyon nagy.

Olyan biciklik lógtak a falon amit nálunk legfeljebb magazinokban lehet látni. A legdrágább gép azt hiszem 3000 fontot kóstált. Hihetetlen választék volt kiegészítőkből, ruházatból, külön Shimano részleg, összecsukható (folding bike) bicikli parade. Csak ámultunk és bámultunk. Nem is tértem magamhoz egy darabig. A Thames Inn nevű Pub-ban enyhítettem szomjúságomat London Büszkesége nevű sörrel, melyet „húzogatós“ csapoló gépből nyert a pultos. Míg a sör fotózásával foglalatoskodtam Szilvi lenyúlta az asztalon hagyott pénztárcámat. Még jó hogy Ő és nem más, ez jó lecke volt számomra azt hiszem. Mikor kijöttünk a kocsmából és elindultunk a Tower Bridge-en át, akkor jutott eszembe, hogy hol van a tárcám? Mondanom sem kell, hogy marha ideges lettem. Aztán Szilvi fél perc röhögés után előadta. Mit mondjak, jobban kellene vigyáznom az értékeimre. Kis kavarodás után megtaláltuk a “fuvart” vissza Skegnessbe.

 

Összegzés:

 

Londonra két és fél nap nagyon kevés, és mégis nagyos sok, tömény. Gyakorlatilag kihasználtuk az összes rendelkezésre álló időt, ennek ellenére maradt még néznivaló bőven. Ha két hétig lenne itt az ember akkor is jutna minden napra, más és más múzeum, színház, szobor, tér, galleria, pub.

Legjobban mindkettőnknek a Madame Tussaud’s panoptikum tetszett a viasz szobrokkal. Persze nálam csak a kerék (London Eye) után. Jó volt kiszakadni a kisvárosi angliai életből, végre nem csak angolokat látni, olasz étteremben enni, sétálni a napsütésben, külföldieket szobor mellet fotózni, megállni és bámulni, kirakatot nézegetni, London Büszkeségét inni egy angol pub-ban, nem nekünk szállást takarítani, csendben aludni. Summa-summarum ajánlani tudom mindenkinek. Nekünk Tetszett!

 

 

Kósa Levente

 

2009. március 22.

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Bringatúra Isztriától Dalmáciáig,

avagy 17 nap a horvát tengerparton.

2009. március 6.

 

Itt ülök a kertben, árnyékban, kellemes langyos szélben, és azon gondolkozok, mi késztetett arra bennünket, hogy 17 napig újra belevessük magunkat az emelkedők végtelenségébe, a trópusinak tűnő forróságba, az idegen nyelvek babiloni kuszaságába, az otthon egyre nagyobb messzeségébe, az ismeretlenbe, a bizonytalanba. De nem kell sokáig tűnődnöm, hisz így utólag már tudom a választ. A lejtők végtelen száguldása, a tenger hűsítő vize, a mégiscsak érthető külföldiek, az otthon hívó szava, amiért újra és újra elindulunk, hogy egy fél hónapot a világ egy másik szegletében éljünk le, és onnan, mint ismerős tájról térjünk haza.

Száguldás. Minden emelkedő egy gyümölcs, ami akkor érik be, amikor a tetejére érsz. És ami ezután következik, az szavakkal nehezen leírható. Suhansz lefelé, melletted lassan megmozdul a panoráma, és mint egy diafilmet, elkezdik tekerni. Süvít a szél a füled mellett, a hajad lobog, közben azon gondolkozol, hogy hányan élték már át ezt az érzést. Szinte szárnyalsz. Eszedbe jutnak az otthoniak. Milyen kár, hogy ezt ők nem élhetik át.

Igen, Te is eszembe jutottál. Tudtam, hogy elmesélem majd Neked ezt a történetet, és tudtam, hogy Te pedig kíváncsi leszel arra, hogy mi történt velünk, és lám, itt vagy, és nekem szenteled a következő perceket. Éppen ezért írom le ezt a történetet, Neked. Dőlj hátra a széken, helyezd magad kényelembe, tölts ki egy csésze teát, hosszú útra megyünk, meglátod!

 

A történet valahol 2006-ban kezdődött. Az erdélyi túrán a három fanatikus bringás, Levi, Norbi és jómagam tudtuk, hogy valahova el kell mennünk bringázni. Régen játszottunk a gondolattal, hogy a tengerparton kellene egyet kerekezni, de ebben az évben csak egy hét szabink volt, így maradt a tartalék túra. Ez volt az Európai körtúra 2006-ban.

Egy évvel később még ennyi sem sikerült, így egyre határozottabban körvonalazódott, 2008-ban két hétre megyünk bringázni. Az indulást sokan tervezgették, de valami miatt majdnem mindenki lemondta a részvételt. Maradtunk ketten, Norbival. A szándék viszont mindennél erősebb volt, így már a nyár elején kikértük a szabit erre a két hétre.

Terveink szerint autóval legurulunk Rijekába, itt keróra pattanunk, bő egy hét alatt letekerünk Dubrovnikba, itt egy kétnapos túrán felfedezzük Bosznia Hercegovinát és Montenegrót, majd felülünk a Jadrolinija tengerjáró hajójára, ami visszavisz bennünket Rijekába, ahonnan egy újabb kétnapos túrán Szlovénia és Olaszország tengerparti részeit járjuk be, végül újra visszatérve Rijekába kocsiba ülünk, és hazajövünk. Ennél többet még az elindulás előtt sem tudtam a túráról. Egyrészt nem volt időnk alaposabban felkészülni rá, másrészt a spontenaitásra, no meg a térképes útikalauzra bíztam mindent. Egyedül a jegyeket vettem meg a kirándulás előtti héten a budapesti Mahart Tours jegyiroda segítségével, ami a rákövetkező napon már a kezemben is volt.

Jellemző rám, hogy minden lehetséges időt megpróbálok a leghasznosabb módon kihasználni – most sem történt ez másképp. Így csütörtök este még a Campus Fesztivál Dub Székházában váltottam valóra régi álmomat, és válogattam a kedvenc zenéimet Levi és Norbi kíséretében a keverőpult mögött. A pénteki meló, és egy szomorú kötelesség után igyekeztem összepakolni a dolgaimat a kirándulásra. Végül kora este útnak indultunk a Seat-tal, hogy meghódítsuk az Adriát.

Kedves olvasóm, nem akarlak az autópályás utazás monotonitásával untatni. Elég, ha csak annyit írok: eleinte nem hittem el, de mint kiderült, a kocsit tényleg lényegesen kevesebbet fogyaszt, ha 100 helyett 120-130-cal haladunk a pályán. Így nem meglepő, ha a tervezett délelőtt helyett már hajnali 5-kor megérkeztünk a félszigetre, ahol néhány órás alvást iktattunk be.

Te hol hagynád a kocsit két hétig, ha egy közel 5 millió fős országban senkit nem ismersz? A kérdés számomra is ez volt, amire mindenképpen választ kellett találnom. A megoldás egyszerű: ismerősnél. Ezért az iwiw bővített keresőjéhez folyamodtam, ahol a Rijekában élő magyarokhoz fordultam. Mit mondjak, nem tolongtak a segítséggel, mégis akadt azonban egy kinti magyar, Bandi, aki készséggel és anyagiaktól mentesen felajánlotta a háza előtti parkolót. Az egésznek egy apró szépséghibája volt csupán: ő nem Rijekában, hanem az Isztriai félsziget túlsó felén, Rovinj mellett lakik. Végül az indulás előtt egy órával úgy gondoltam, jobb a biztos a bizonytalannál, így Bandinál maradtunk, megtoldva egy kicsit az útvonalat.

Szombat délelőtt már örvendtünk is a szerencsének, és Bandi társaságában nekiláttunk összeállítani a felszerelést. A korábbi évek tapasztalatának köszönhetően tényleg nem maradt otthon semmi, sőt, inkább több mindent vittünk, mint amennyire tényleg szükség lett volna.

Első utunk a tengerre vezetett, ahol önfeledten szaladtunk bele a kellemes, hidegnek nem mondható vízbe. Igen, itt éreztük azt, hogy újra itt vagyunk, egy olyan hosszú kiránduláson, amihez hasonlóra csak ritkán jutunk el. Elkezdődött. Elkezdődött egy olyan hosszú túra, amiből egy hét kevés, és fájó szívvel hagyná abba az ember, két hét viszont olyan hosszú, hogy utána már tényleg hazahív a honvágy és az otthon melege.

Én az utóbbi években megtanultam, hogyan kell a legszélsőségesebb helyen is jókat aludni. Így nem okozott gondot, hogy méregető, és a kocsiba be-bekukucskáló ukrán szemek méregettek, amíg mi a pálya egyik pihenőjében aludtunk. Főleg, hogy nem is tudtam róla. Szemben Norbival, aki mint tökéletesen kiképezett harcos, azonnal észrevette, majd távozásra bírta őket. Ennek köszönhetően nem sokat aludt az éjszaka, ezért az első nap 35 km után szállás után néztünk. A horvát tengerparton szinte 5-10 km-enként van egy-egy kemping, tele külföldiekkel, amiben szinte minden európai náció megtalálható. Terveink szerint mi is kempingben szándékoztunk az éjszakákat tölteni, azt azonban mi sem gondoltuk, hogy ezen még sokat fogunk spórolni. Olyannyira, hogy jóformán minden éjszakát ingyen töltöttünk a kempingekben, ami végül azt eredményezte, hogy a két hetes túra minden költséggel együtt is kijött 46000 Ft-ból. És hogy a kempingekben hogy lehet ingyen is aludni? Ezt az első nap legelső kempingje árulta el véletlenül, amit lelkesen alkalmaztunk is a későbbiekben. De ez maradjon a mi titkunk. Ha valaki mégis kíváncsi rá, annak majd személyesen elmondom a trükköt.

A Fazana-i kemping egy óriási, több négyzetkilométer kiterjedésű tengerparti terület volt, saját bolttal, fürdőházakkal, strandröpi pályával, földből kinőtt vízcsapokkal és konnektor-oszlopokkal, szóval minden földi jóval. Itt egy fiatal olasz család mellett vertünk tanyát, akik épp grillen sütöttek egy méretes halat. Elnézést is kért az anyuka (Norbinak csak Puttána) a felénk szálló gőz és füst miatt, mi pedig szabadkoztunk, hogy nem, sajnos nem száll felénk a füst. Előbb csak a parton ültünk le megkeresni a tekintetünkkel a tenger és az ég találkozásának távoli, vékony vonalát, de csakhamar elálmosított a hullámok monoton morgása, és kiterültünk az ég alatt. A rideg köveken feküdve, fejem alá egy nagyobb sziklát téve olyan jót aludtam, mintha puha ágyban feküdtem volna. Mire felébredtünk, a naplemente sem volt már messze. Az aranyhíd végén állva azon merengtem, hogy vajon nézi-e még rajtam kívül más is ezt a vöröslő korongot, ami egyre csak fogy, míg egészen el nem tűnik a hullámokban.

Vasárnap először Pula felé vettük az irányt, hogy az Isztriai sziget legdélibb csücskét érintve a keleti oldalon Rijeka felé kanyarodjunk. Minden horvát városra elmondható, hogy szép, többnyire van óvárosa, vannak benne szűk kis utcácskák, nagy emelkedők, több száz éves, mészkőből épített templomok, épp ezért ezeket inkább nem ismétlem. Ellenben minden város egyedi – valamiért. Pulában leginkább a vár az, amiért érdemes ide ellátogatni. Az egyik tengerparti dombra épített Fellegvár jellegzetes képet fest a nyílt víz felől érkezőknek. A másik különlegesség az I. században épített amfiteátrum, amibe könnyedén beleképzelné bárki a gladiátorokat, ha nem éktelenkedne középen egy hatalmas T-Moblie magenta reklámzászló, ami nálam épp az ellenkező hatást váltotta ki.

Rijeka felé fordulva hosszú, 270 méterre mászó út várt ránk. Az egyik fordulóban furcsa recsegésre lettünk figyelmesek. Mögöttünk egy lepukkant szpíker autó adott ki felismerhetetlen zajt, ami a dekódolás előtt talán zene lehetett. Ezután csakhamar megjelentek a meglepően komoly versenyzők, akik a pedálhajlító emelkedőn is legalább 35-tel téptek fölfelé. Mi, mint két sivatagi teve, jól megpakolva vánszorogtunk át a célon. A sort végül a versenyzőket kísérő, pótbiciklit, pótkerék kollekciót viselő kocsik zárták. Sajnos tapsot nem kaptunk, annál több volt viszont a kikerekedett szemű szurkoló, akik azt hitték, mi amolyan kámikáze versenyzők lehetünk, akik az erőfölényüket téglákkal jól megpakolt táskákkal igyekeznek kompeználni. Mindez történt úgy, hogy mi is ugyan olyan bringás mezben voltunk, és a cél előtt 5 méterrel zúgott be mellettünk a mezőny. Szóval majdnem mi lettünk az elsők!

A lefelé száguldás után jött az újabb emelkedő. Hosszú mászás után, 70 km-rel a hátunk mögött végül kerestünk egy eldugott sátorhelyet, mivel a hegyen esélytelen lett volna kempinget találni. Mivel Horvátországban a vadkempingezés tiltott, így különös figyelmet szenteltem a táborhely kiválasztásának. A főúttól tisztes távolságban, egy tisztás mögött olyan bozótosra találtam, amiben épp elfért a sátor. Talán az eddigi legjobb vadkempinges hely volt, ahol eddig éjszakáztam, mivel 2 méterre a sátortól sem lehetett észrevenni semmit.

A nyugodt éjszaka után folytattuk a kapaszkodást egy olyan szirtig, ahonnan kitűnő kilátás nyílt Cres szigetére. Egy hosszú lejtő után Opatija-ba értünk, a híres Isztriai üdülővároshoz. Itt barátkoztunk meg először a Konzum nevezetű, nem éppen pénztárcabarát horvát élelmiszerlánccal, ami egész utunkon végigkísért. A félsziget északi részén gyönyörű kilátás nyílt Rijeka hajóktól zsúfolt, zajos iparvárosára, a majdani hajókirándulásunk végcéljára.

Rijeka Horvátország második legnagyobb kikötővárosa. Sajnos a hajók, az ipar, és a szennyvízszennyezés miatt a környéken nem lehet fürödni a tengerben. Ezt a város szélén működő gyár kéménye, mint egy óriási cigaretta még meg is fejelte egy kis füsttel, ami ködbe burkolta az egész öbölt.

Aki Rijekában, egykori nevén Fiumében jár, ne felejtse el megnézni a Korzót. A széles sétálóutcán igazi kikötővárosi, adriai hangulat uralkodik, egy kis ipari átérzéssel fűszerezve. Az éjszakát a Bakari-félsziget környékén szerettük volna eltölteni. A környék egyetlen kempingje viszont kongott az ürességtől. Hamar megtudtuk a helybőség okát, egy éjszakáért 17 Eurót kellett volna fizetnünk. És ez ráadásul a diszkont prájsz volt. Amikor kérdeztem, hogy miért ilyen drága, a tulaj azt válaszolta, hogy kevesen vannak, és valamiből bevétel kell. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy valaki tudja, nem sokra viszi így. Velünk sem sokra ment, mivel nekilódultunk a lejtőnek, és megkerülve a Bakarski-öblöt a Krk-félsziget kapujához, Bakaracba értünk. A GPS szerint itt egy jó kis kemping várt bennünket, a valóságban viszont már évekkel korábban felszámolták, aminek a füves tisztásain néhány lomolós, lepukkant Zastavás, népes család tanyázott. Bár a helyiek szerint nyugodtan felverhettük volna a sátrat, mi inkább feljebb húzódtunk a völgyben. A hétvégi házak előtt haladva egy szépen rendezett, vízszintes teraszokkal tagolt udvarnál haladtunk el. Megkeresve a tulajt elmagyaráztam neki a sosemvolt német nyelvtudásommal, hogy lejjebb nem biztonságos, és a mindössze egy éjszakáért még fizetnénk is. Neki viszont esze ágában sem volt segíteni, így jobbnak láttuk, ha továbbállunk. Feljebb haladva helyi asszonyok haladtak el mellettünk egy kis sráccal, és egy kutyával. Kézzel-lábbal jeltolmácsoltuk nekik, hogy egy nyugodt és biztonságos kertet keresünk, mire a kissrác folyékonyan lefordította az angolt horvátra. A kis 6 éves Márkó tolmácsolt köztünk és a horvát asszonyok között. Végül intett az egyik, hogy itt a közelben a kertje, és kövessük.

Nekünk egy vízszintes, füves terület is elég lett volna, amin felverhetjük a sátrat. A nő azonban kinyitotta a hétvégi házát, sebtében fekhelyet csinálva a rendetlenség közepén, majd megmutatta a padot, és a tusolási helyet. Mint kiderült, az ő fia is amolyan világjáró, és stoppal ment Amsterdamba néhány éve, ezért (is) segít nekünk. Márkónak a tolmácsolásért egy magyar Ropit, és egy tábla olvadt csokit ajándékoztam, jobb híján.

A kert hangulata magával ragadott. Nem is olyan régen már megesett velem, hogy olyan kellemes portára kerültem, ahol jó időt a hangulatos kis helyek és zugok felfedezésének szenteltem. Itt sem történt máshogy, töviről-hegyire magába szívtam az ízléses kis udvar minden pontját arra gondolva, hogy milyen jó volna ezt több emberrel is megosztani.

Az éjszaka mozgalmas volt, bár én ebből semmit nem tapasztaltam. Reggelre a kinn hagyott és az előző este lekozmált „Lencsefőzelék kolbásszal” fantázia-feliratú konzervből félgömb alakban kinyalta valami jószág a tartalmát, majd dolga végeztével kiborította a frissen felpakolt tűzifát a fészerből. Gondolkoztunk, hogy most visszapakoljuk-e, nehogy azt higgyék, mi garázdálkodtunk, de úgy döntöttünk, inkább otthagyjuk, mert délben sem fogunk elindulni. Inkább írtunk néhány köszönő sort, és biztonságos helyre raktuk a szállásadónk pontos címét. Megígértem ugyanis, hogy majd otthonról küldök egy képeslapot.

Elhagyva a Bakari-öbölt félelmetesen magas, a víz fölé benyúló toronyugró gerendákra lettünk figyelmesek. Eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha ugranánk róla egyet, bár még kettőnknek sem volt annyi bátorsága, ami egy embernek elég lett volna. A jó 8-10 méter magas emelvényre még ránézni is rossz volt. Mint később, Splitben kiderült, még a 6 méter is embert próbáló, és nem is veszélytelen!

A Krk-félsziget mellé érve szem elől veszítettük a rijekai iparvárost, és a partot apró, eldugott, zöldeskék vizű öblöcskék váltották fel.

Crikvenica környékén a térkép szerint lehetőség nyílt arra, hogy közvetlenül a tengerparton bringázzunk. A pezsgő, magyar szótól sem mentes plázson bringázva találtunk rá a túra legjobb fagyizójára. Autónk őrzője, Bandi szerint az albánok sorra vásárolják fel a vendéglátóhelyeket az országban – és milyen igaza volt! Rögtön kiszúrtuk, hogy ez a fagyizó sem horvát. Itt ugyanis a fagyi mellé egy olyan gesztus járt, amit az egész túrán nem sok helyen kaptunk. Nehéz volna leírni az egész mozdulatsort. Talán az elegancia az, ami megkülönbözteti a többi vendéglátóhelytől. És ezt a mozdulatsort nem lehet tanulni, születni kell rá. Végig emelt homlok, egyik kéz hátul, másikkal a fagyit nyújtja neked. Mindeközben ahelyett, hogy közelebb lépne, derékból előre hajol. No ez az, amitől finomabb egy amúgy sem kicsi fagyi.

Bár már egészen belejöttünk a tekerésbe, még most is a több pihenő és korai táborkeresés mellett döntöttünk. Így Povile kempingjébe kanyarodva egy magyar terepjáró mellett viszonylag sík sátorhelyet foglaltunk magunknak. A járgány tulajdonosával, és annak családjával, Beátával és Balázzsal hamar összebarátkoztunk. Lazításként sziszegett ránk az Ozujsko, és ropogott a jó kis hazai szotyi. Amíg Balival a horog nélküli szerelékkel próbáltuk meggyőzni a halakat, hogy jobb lenne, ha kisegíthetnénk őket a vízből, addig Beáta és Norbi a kameruni, hármas állampolgárságú, hazánkban csak elmosódott pecsétes ideiglenes letelepedési engedéllyel rendelkező, de azt otthon felejtő, Magyarországba belépni kívánó személy kutyájának oltási bizonyítvány-hamisítási kísérlet második esetének lehetséges hatósági pénzbüntetés tétel felső határát egyeztette, mivel kiderült, hogy rokon szakmában tevékenykednek. Szóval mindenki hasznosan töltötte a délutánt. Estére jutott egy kis idő hangulatosabb beszélgetésre is, végül egy, a tenger hullámai fölé magasodó szirten, a csillagos ég alatt pihentük ki a nap fáradalmait.

Reggel Norbi örömmel újságolta, hogy ilyen jót még a túrán nem aludt, mint most, bivakolva. Ennek kifejezetten örültem, mivel az ilyen mediterrán vidékeken (is) szívesen töltöm az éjszakát a szabad ég alatt, ha az idő is engedi. A kemping egyetlen negatívuma az illemhelyiség volt, itt ugyanis még „farkastörvények” uralkodtak. Biztosan mindenki ismeri a viccet, hogy miért van az orosz wc-kben 2 karó… (ha mégsem: az egyikbe kapaszkodsz, a másikkal pedig elkergeted a farkasokat. No innen a név…) Szóval hiába kerestem volna a wc csészét, mindössze két lábnyom, egy kapaszkodó, és egy, az épület alapjába vezető lyuk állt rendelkezésre. A többit az olvasó fantáziájára bíznám. Egyet nem értek viszont: Miért kellett mindent barnára festeni?

Utunk első állomása szennybe vitt, horvát nevén Senj-be. Itt az óváros mindössze abban tért el a többitől, hogy a fagyit jóval olcsóbban mérték. Később kiderült a 4 kuna oka, a magyar szokást követve itt is csak „kóstolót” adtak a tölcsér alján. A település igazi sajátossága inkább az, hogy az óvárost nem a várba építették. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, a várfalat nem az óváros köré emelték, hanem a mellette álló dombra. Ennek köszönhetően a Nehaj-vár szabályos alapterületű, sarokbástyákkal erősített négyzet alaprajzú erődítmény.

Senj után el kellett búcsúznunk egy időre a tengertől. Itt ugyanis a hegy olyan meredeken bukik a tengerbe, hogy nem alakult ki tengerpart, és települések sem igazán jöttek létre. A főút, amelyen haladtunk 2-300 méter magasan, a hegy derekán kanyargott. Települések csak elvétve, fák sehol, mindenütt kopár szikla, szúrós bozót, és a folyton zizegő szöcskék. Talán ez volt a legfárasztóbb szakasza a túrának, kiváltképp, hogy kifogytunk az élelemből is. A délibábos monotonitást végül a Pag szigetére induló komphoz vezető út törte meg. A több mint 10%-os, szinte forgalommentes, új építésű úton tekerni sem kellett, hogy 71 km/h-val száguldjunk a tenger felé. A Jadrolinija kompja szerencsére óránként indult a kikötőből, és az ár sem volt borsos, keróval együtt mindössze 1000 Ft-nak megfelelő Kuna.

Bár a szigetet jól ismertük a korábbi nyaralásról, a kompállomástól induló 12%-os emelkedő, és a teljesen kopár sziklafelület újra fogós szakasznak bizonyult. Végül Novalján kötöttünk ki, annak is legszebb részén, Strasko-n. Az igazán profi kempingben találkoztunk először parcellás területkiosztással, és zúzott aprókavicshoz hasonló talajjal. A város közepén, az ismerős tengerparti sétány mellett meglepően olcsó szupermarketre bukkantunk, ahol újra feltölthettük szinte teljesen kiapadt készletünket. Este a lábunkat a tengerbe lógatva beszélgettünk egészen sokáig, gondolván, hogy majd elcsendesedik a több ezer fős tábor. Az élet azonban még csak most kezdődött! Néhány utcácskával odébb egy diszkóban valami német próbált meg karaoke-zni a Modern Talking dallamára, emitt a szlovénok, amott a hollandok jöttek össze hangulatos bulira, és ha még ez sem lett volna elég, negyed óránként városnéző kocsivonat dudált a fejünktől kb 2 méterre. Végül valahogy mindenki eltette magát másnapra.

Reggel mindketten megállapítottuk, hogy a magas civilizáltságnak vannak hátrányai is, és mégsem olyan rossz az a kemping, ahol „farkastörvények” uralkodnak.

Ezen a reggelen a túra legelőkelőbb reggeli-ebédjét készítettem el: zúzapörköltet főtt tésztával. Még mielőtt bárki komoly főzőcskére gondolna, elárulom a Hege-konyha támogatóját: Globus konzervgyár és a Snack. Bár csak melegíteni kellett, a képzeletbeli nézőközönségnek (ezt volt Norbi) olyan szinten kommentáltam a lépéseket és a hozzávalókat, hogy még Stahl Judit is könnyes szemekkel gratulált volna a műsorhoz.

A nagyívű étkezés után elindultunk, hogy a sziget névadó településén, Pagon is ússzunk egy nagyot. Az egész tengerpart talán legszebb fürdőhelyén nem hagytuk ki, hogy megkóstoljuk az egyik jellegzetes horvát péksüteményt, a bureket (Norbit idézve csak gyurák-burákot). Ez a 12 Kunába kerülő, kör alakú levelestészta-sütemény a sós túró vagy darált hús töltelékkel elsőre talán szokatlan ízű, viszont tényleg finom csemege.

A napi célunk Zadar elérése volt. Marija apartmanjában a többiekkel már én is jártam egyszer, Norbi viszont 4 éve mindig ide jár vissza nyaralni. Gondoltuk, hogy jó volna egy éjszakát eltölteni az ismerős helyen, fürödni egyet az úszómedencében, és tenni egy csomag nélküli kört az óvárosban. Rövid egyezkedés után végül 10-10 Euróért szolgálati szobát kaptunk. A medencénél megismerkedtünk a leendő szobatársunkkal, egy magyar break táncossal, aki nyaranta turistaparadicsomokat keres fel, hogy bebizonyítsa, ebből is meg lehet élni. Eddig úgy tűnik, igaza van. „Csak kitartás, és gyakorlás, vágod?”

Csomag nélkül teljesen szokatlan volt a sötét, nyüzsgő óváros felé tekerni. Út közben egy postaláda segítségével a Karlovacko-s üveg tartalmát is betankoltuk. Ha valaki már volt Zadaron, akkor megnyugodhat, mert a legszebb horvát óvárosban járt. Ezt így utólag bátran kijelenthetem. Aki viszont még nem volt itt, annak nehéz körülírni az élményt. Sok kis girbe-görbe utca, majdnem ezer éves templomok tömkelege, a cipőktől fényesre csiszolt márványkő-burkolat, a szűk sikátorokban hangulatos vendéglők, a tereken grafikusok, néptáncosok, énekesek forgataga – mindez egy félszigetre zsúfolva.

Korábbról ismertem már Zadart, a hullámorgonánál viszont még nem jártam, így errefelé vettük az irányt. Ez a különleges hangszer nem egy régi örökség, hanem a modern kor építménye. Ennek ellenére viszont a legkülönlegesebb látnivalók, pontosabban hallani valók egyike. A tenger hullámai ugyanis a legváltozatosabb módon szólaltatják meg az orgonák sípjait, ami misztikus tengeri dallamot komponál.

Bár nem gondoltuk, az orgonánál Horvátország egyik legnagyobb nyári fesztiváljába csöppentünk. Bár egy előadót sem ismertünk, kétségtelen volt, hogy az ország legkiválóbb előadói lépnek fel. Amíg a közönség a parton felállított tribünön foglalt helyet, az énekes egy ringatózó vitorláson behajózott a nézők elé, a gitárosokkal zsúfolásig telt hajón előadta szerzeményét, majd a vitorlás tovább haladt, tett egy kört a tengeren, és egy újabb előadóval folytatta a műsort. Mindezt egy másik vitorláson fátylas lányok kaporeatánca egészítette ki. Mit mondjak, ilyen remek koreográfiát már rég láttam. A dalok közti szünetekben pedig az orgona játékát hangosították ki.

Az éjszakát végül nem is a szolgálati szobában, hanem a teraszon, a kanapén töltöttük. Reggel még egy finom tejeskávét is kaptunk Marijától, aki szerint jól döntöttünk, mert a szobákban ilyenkor már kánikula uralkodik.

Érdekes a bivakolás. Magyarországon például csak akkor kellemes az éjszaka, ha a felhők nem hagyják kihűlni a levegőt. Ellenben a hajnal hasadtával, úgy 5 óra körül csontig hatoló hidegek vannak még nyáron is. Mindez az Adrián nem számít. Itt ugyanis még tiszta időben is olyan kellemes marad az idő, hogy akár takaró nélkül sincs hideg. A szúnyogokról nem is szólva, mivel egyet sem láttunk a két hét alatt.

Az augusztus első napján Biogradon és Pirovacon át dél felé tartottunk. Korábban még egyikőnk sem járt Zadartól délre, így kíváncsian vágtunk neki az útnak. Az úton több óvárost is láttunk, Tribunj viszont talán a legszebb, amiben valaha is jártunk. A korabeli építészetre jellemző, hogy félszigetekre, apró szigetekre igyekeztek felépíteni a házakat. A helyszűke, és a gyakran meredek terep miatt csak gyalogos utcákat alakítottak ki. Ezért olyan szűk az óvárosok utcája. Tribunjban sincs ez másképp. Itt viszont az egykoron kiszemelt sziget olyan apró, hogy az utcák még szűkebbek lettek a megszokottnál. Kerékpárral a sikátorokban tekerve volt olyan eset, hogy az utca kövén játszó kissrác gyönyörűen kirakott 50 db kisautója között nem fértem el. Gondolnánk, hogy ezek a városrészek csak turistaövezetek, pedig nem. Egyes emberek épp úgy élik itt életüket, mint más máshol, mindössze kisebb lakásban, és kert nélkül. Tribunj másik érdekessége, hogy a sziget nem volt elég az összes épületnek, így a híd szárazföldi oldalán is folytatódik az óváros. Mindez hamisítatlanul, megőrizve az egykori utcaképet, modern találmányok, látványosságok nélkül. Ezért mondom azt, hogy picike léte ellenére a legszebb, a legtermészetesebb az összes közül.

A napot végül az ország talán legbizarrabb, leglepukkantabb, legkoszosabb tengerparti településén, Grebasticában töltöttük. Nem volt szándékos a választás, mindössze itt esteledett ránk. Az első, sikertelen kempingkeresés után végül találtunk egy „Panorama” névre keresztelt apartman-tákolmányt, aminek az udvarán a tulajdonos ráadásul minden négyzetmétert igyekezett kempingként hasznosítani. Ebből fakadóan az egész porta úgy nézett ki, mint egy iráni menekültszállás. Norbi gondolkodott rajta, hogy vajon a szálláshely mikor fog úgy felfutni, mint a többi településen, de letörtem a kedélyét, hogy ezen már csak a dózer segítene. Képzelj el egy családi házat, aminek a tetejére még két szintet falaznak, szakmai hozzáértés nélkül. A kemping zuhanyzóit, wc-it a ház oldalába barkácsolt, és függönnyel „zárható” fülkékben alakította ki a tulaj, bravúros víz és áramvezetési megoldásokkal, pocsék csempézéssel. Az udvaron kézzel fogható volt, hogy „all exclusive” a kemping, ami itt csak annyit jelentett, hogy „nincs, de 2 perc és tákolok egyet”. Így lett a gyerek számítógép-hosszabbítójából kempinges áramelosztó, a rozsdás, kidobott ülőke és támla nélküli székvázból néhány deszka ráhelyezésével kerti ülőgarnitúra, az üres diszperzites vödörből szemetes.

Látva a siralmas állapotokat inkább úgy döntöttünk, hogy a parton alszunk, de a kerót szerettük volna egy fokkal biztosabb helyen tudni. Ezért úgy határoztunk, hogy a bringákat a kempingben éjszakáztatjuk (10-10 kunáért), mivel így érvényesül a fenti kívánalom: legalább tudjuk, hogy kinek a lelkén szárad a köddé válásuk.

Reggel a 30 Kunás, hotvóteres zuhanyzás helyett a tengerben fürödtünk egyet, majd meglepődve tapasztaltuk, hogy a kerékpárok és a teljes felszerelés sértetlenül megvan. Reggeli közben még merengtem egyet, hogy a név is milyen leleményes, hisz a panoráma valóban megvan, csak sajnos nem a tengerpartra, hanem a szemközti épület falára. Az egyik sarokban, egy almafa alatt még hűtőt is találtunk, amibe a vizünket becsempészve egész hűvös itókát kaptunk. (vajon a hűtés mennyi kuna lett volna?)

A reggeli után igyekeztünk minél előbb távol kerülni ettől a helytől. Itt éreztük először (és utoljára), hogy nem kirándulunk, töltődünk, pihenünk, nem érezzük jól magunkat, és még ha fizetnének, sem maradnánk. Ettől függetlenül viszont több holland, francia, német, cseh, olasz és szlovák is úgy gondolta, ezért volt érdemes eljönni több ezer kilométert, ezért érdemes odaadni a megspórolt pénzüket, feláldozni a szabadságukat.

A térképre nézve egy újabb szárazföldi rész következett, ami után Trogir óvárosa kecsegtetett újabb látnivalókkal. Még mielőtt az óvárosba vezető hídra tértünk volna, tettünk egy látogatást a híd lábánál található piacon. Végre egy olyan helyet találtunk, ahol nem a hazai ár két-háromszorosáért juthattunk gyümölcshöz. Sőt, nem kellett sokat keresgélni, hogy változatos méretű nektarint 150 Ft-nak megfelelő Kunáért vehessünk.

Trogirban találkoztam legelőször azzal a Music Box elnevezésű, gyufásdoboz méretű tekerentyűvel, ami a legnagyobb örökzöld slágerek egyikét játszotta 50 Kunáért. Szegény Norbi alig győzte kivárni, míg végigtekertem a vevőcsalogatónak kitett dobozkák felét.

Splitről, a nap végcéljáról sokat hallottam. Egyrészt az ország legnagyobb kikötője, másrészt Rijekához hasonló iparváros. Ebből gondoltam, hogy nem sok fürdőhelyre számíthatunk. Másrészt már jó 100-200 km-rel odébb feltűntek a Hajduk Split drukkerei által gondosan felfestett logo-k, zászlók, címerek. A térkép szerinti utolsó tengerparti rész már elég szemetes volt, de arra nem gondoltunk, hogy a legszebbnek tűnő, Split utáni első szakasz is hasonló lesz. Végül Stobecig mentünk, ahol pálmafák árnyékában gyűjtöttünk erőt a további 10-20 km-re, hisz nem tudtuk, hol lesz a legközelebbi kemping. Végül nehezen, de rávettük magunkat a nagy útra, és 200 méter után véletlenül rátaláltunk a környék legnagyobb kempingjére. Bár ezt a pálmafák alól nem láttuk, de pont a kemping árnyas fenyőfái voltak velünk szemben.

A kemping legizgalmasabb szolgáltatása az az ugrótorony volt, aminek a kisebbik részén 2 méterről, nagyobbik rámpájáról 6 méteres magasságból lehetett a vízbe ugrani. Első ránézésre sem tűnt gyerekjátéknak, de amikor az ugráson volt a sor, akkor derült ki, hogy még annyira sem egyszerű ez, mint amilyen szörnyűnek elsőre tűnt. Végül csak megembereltük mindketten magunkat, és előbb én, majd Norbi is a mélybe ugrottunk. A tapasztalt gyerkőcök szebbnél szebb fejesekkel, indiánfejessel és hátraszaltókkal kombinálták a gyakorlatot, hát gondoltam, én is kipróbálok valamit. A fejesből végül gyenge túlfordulás lett, aminek a derekam látta a kárát, mivel a lábam hátrabicskázott a vízbe érkezéskor. Nem lett semmi bajom, de ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, túl idős vagyok én már az ilyen eszetlenségekhez. Főleg, amikor itthon Veres Petya elmesélte, hogy pont így járt, és 7 évig érezte a hátát. Úgyhogy többet nem is ugrottam. A további szórakozást inkább egy olyan fiatal lány biztosította, aki szintén nem mert leugrani. Valahányszor megmozdult valamelyik barátja a szárazföldön, ő azonnal visszakozott. Norbival már fogadtunk is, hogy mikor fog leugrani, annyira bizonytalan volt. Végül az egész nézőközönség bíztatására ő is a mélybe vetette magát.

Az éjszaka aztán megérkeztek a sátorszomszédaink. Mivel már egy hete szinte minden nap csak angolul beszéltem, félálomra ébredve meglepődve tapasztaltam, hogy végre eljött az idő, amikor mindent folyékonyan értek mások beszédéből. Reggel aztán rá kellett jönnöm, hogy a szomszédaink is magyarok.

A három fiatallal a gyors reggeli ismeretség olyan jól sikerült, hogy elhatározták, Omis-ig velünk tartanak. Norbival direkt megbeszéltük, hogy nem haladunk gyorsan, hogy lépést tudjanak velünk tartani. Szegények viszont így is többször lemaradtak. Egyikőjük meg is kérdezte, hogy mindig ilyen gyorsan haladunk?

Omis híres fürdőzőhely. A sziklákkal ellentétben itt homokos, fövenyes partot találtunk, ami sokkal kellemesebb volt a már megszokott sziklás partnál. Nem csoda, hogy itt rendeztek meg egy igen nívós strandröpi versenyt is, ami épp ott jártunkkor zajlott.

A hűsölés után Makarska felé vettük az irányt. Bár még Dubrovnik messze volt, a dalmát hatás itt már erősen érezhető volt. Makarska felé haladva, de a városba érve még szembetűnőbb volt, hogy itt már nincs olyan sok északi turista, viszont még a horvátnál is több bosnyák autót látni. Hogy az óvárosi részen sétáló lányok horvátok vagy bosnyákok voltak, nem tudom, de Norbival megállapodtunk abban, hogy a legszebb lányokat itt látni. Szó szerint mintha száműztek volna mindenkit a gyengébb nem közül, aki nem jutna be egy szépségverseny elődöntőjébe.

A várost elhagyva láttunk először olyan hegyoldalt, ami félig le volt égve. A kiszáradt cserjék, örökzöldek, olajos és gyantás fák nem csak a horvátok életét nehezíti meg. Podgorába érve végül annyira elfáradtam, hogy én javasoltan Norbinak a szállás keresés ötletét.

A tengerparti sétányra ereszkedve több kemping kínálta magát, nekünk azonban a legnagyobb tetszett.

A sátorhelyet lefoglalva, de a sátorállítással nem törődve újra a tenger felé vettük az irányt. Bár már nem tudtuk volna megszámolni a kezünkön, de még a lábunkon sem, hogy hányszor fürödtünk a tengerben, most mégis olyan arcát ismertük meg, amit korábban nem láttunk. Látszólag szélcsend volt, a víz viszont olyan vad volt, hogy a tarajos hullámok szó szerint a partra dobták a fürdőzőket. Itt meg kell emlékezzek arról a kislányról, aki gumimatracon fekve igyekezett meglovagolni a hullámokat. Arra viszont nem gondolt, hogy a tarajos hullám olyan erős, hogy felkapja, fejjel lefelé fordítja, majd a vízbe csapja. Látva a jelenetet magam sem tudom eldönteni, hogy én, vagy Norbi kezdett-e hamarabb röhögni szegényen. Mindenesetre az egyik szülője a karjánál fogva, és a vízből kirángatva adott nyomatékot annak, hogy ez a fürdőzés már egy kicsit veszélyes lesz.

Visszatérve a kempingbe meglepve tapasztaltuk, hogy a korábban nagy műértéssel kiválasztott sátorhelyünket, és annak minden használható környékét két osztrák elfoglalta. Sebaj, a lépcsőzetes teraszon egy szinttel feljebb emeltük a bicikliket, majd nekiláttunk a sátorverésnek. Már befejeztük a vacsorát, amikor a szomszéd lakókocsi fiatal tulajdonosa kézzel lábbal mutogatta, hogy pumpára volna szüksége. A bosnyák srác a lánya biciklijét szerette volna felpumpálni. A művelet végül nemzetközi jelekkel és gesztusokkal zárult. Időközben Norbi már nyugovóra tért, jómagam is a lefekvéshez készülődtem. Ekkor a srác újabb mozdulatokkal jelezte, hogy szívesen töltene egy pohár sört nekem. Mit mondjak, kitalálta a gondolataimat. Amellett, hogy jól esett volna egy kis hűsítő, szívesen elbeszélgettem volna vele. Nosza, le is ültetett a lakókocsi előterében, és már koccant is a pohár.

Bár sokat nem tudott angolul, én sem bosnyákul, nem voltak gondok a beszélgetésben. Hisz nem olyan nagy ez a Föld, hogy két, egykoron szomszédos állampolgár ne tudná megérteni egymást még akkor is, ha nincs közös nyelvük. Velünk is ez történt, és az inflációtól a foglalkozáson át a pénz vásárlóerejéig mindent megbeszéltünk. Később csatlakozott hozzánk a felesége is, aki már egy kicsit jobban tudott angolul, így gördülékenyebbé vált a beszélgetés. Megtudtam, hogy a háború szerencsére nem érintette őket, és fegyvert is csak a város védelme alatt fogott a srác. Első kézből kérdezhettem meg, hogy milyen különbség van az utódállamok nyelvei között. Megtudtam, hogy a világ legunalmasabb kiadványa a bosnyák, horvát, szerb, montenegrói nyelvek közötti szótár, mivel alig találni a nyelvek között eltérést.

Érdekes volt látni, hogy mindketten büszkék vagyunk az országunkra, és arra törekszünk, hogy a másikban jó kép alakuljon ki a – valljuk be – alig ismert nemzetről. A közel éjfélig húzódó beszélgetés csak megerősítette bennem a gondolatot, hogy két ország polgárai lőhetik egymást vezényszóra, viszont két család egy-egy fia a barátságot keresi a gyűlölet helyett. Akkor, amikor mindenki óva intett a szlovákiai körtúrától, mi mégis elindultunk, hogy bebizonyítsuk a híresztelések ellenkezőjét. Nem magunknak, másnak.

A beszélgetés egy újabb meghívással zárult, kávé helyett egy reggeli teára bólintottam rá. Jeleztem, hogy nem biztos, hogy korán kelünk, szemben vele, aki a reggel még néptelen tengerparton szokott futni, kerózni. A meghívás viszont élt, csak egy kicsit másképp.

Reggel félálomban hallottunk valami óvatos szöszmötölés, pakolászás féle hangot, de nem tudtuk hova tenni a dolgot. A sátorból kibújva jöttem csak rá, hogy az előző napi beszélgetőtársam állta a szavát, és egy-egy pohár igen finom gyümölcsteát készített ki a sátrunk mellé tett műanyag székekre, ha már ő nem tarthat velünk.

Bár biztos nem olvassa ezt a beszámolót, remélem sejti, mennyire jól esett a kedvessége, a kiváló teáról nem is beszélve. És a legkevesebb, hogy tolmácsolom az olvasók felé ezt a gesztust egy olyan ország fiától, akiről a legtöbbünknek csak a háború jut eszébe.

Másnap délelőtt a gps szerinti úton, a tengerparton indultunk délnek. Másfél kilométer megtétele után kellett rájönnünk, hogy a térképen biztosnak jelölt út vagy nem létezik, vagy végtelen meredek lépcsősorba torkollik. Egyetlen vigaszt a közvetlenül a tengerparton fakadó, és a legnagyobb kánikulában is jéghideg vizet adó forrás nyújtott.

Zaostrog-on benéztünk a már jól ismert Konzum helyi üzletébe. Kellemes meglepetés volt, hogy 70 Ft-ért mérték a hűtött dinnyét még akkor is, amikor otthon éppen 100 Ft volt eljövetelünkkor. Még a legkisebbet, ami így is 5 kilós volt, sem tudtuk megenni. Norbi a negyedét, én majdnem a háromnegyedét ettem meg. A hasamba szinte bele is lehetett volna képzeli az egész golyót, olyan gömbölyű lett. Így nem is sokat gondolkoztunk a fürdőzésen, inkább haladtunk tovább, hogy még időben letudjuk Bosznia-Hercegovinát. A nap egyik legszebb tája kétségtelenül a Bacsin-tó (Bacinska Jazera) vidéke volt. A hegyek között kéklő, partján arborétumhoz hasonló természetes növényzettel szegélyezett tavacskák a több száz méter magas hágókról minden tekintetet elragadtak. Ezután következett egy mesterséges, tengervízre alapozott ültetvény, majd egy olyan mesterséges tenger-csatorna, amiről a Keleti-főcsatorna jutott eszembe. A csatorna túlsó partján a tengerhez hasonló kikötő épült, az épületek viszont inkább valamilyen trópusi városkát idéztek. A mi oldalunkban pedig a pazarlás mikéntjét mesterien űző árusok pöfögtették az aggregátort egész nap, hogy a 26 fokos tengervízzel locsolt, hűtöttnek tűnő dinnyét a Dubrovnikba igyekvő turistákra sózzák.

A határra vezető sok %-os emelkedő előtt még egy pihenőt tartottunk. Amíg az eladó lány nekem udvarolt, Norbi majdnem szemtanúja lett egy kislány motoros gázolásának.

Az ebéd során felfigyeltünk arra, hogy a szemközti INA kútnál egy olyan csinos lány mossa a szélvédőket, hogy bármelyik férfimagazin címlapján megállná a helyét. És hogy mi keresnivalója a szétfröccsent légymolekulákat a szélvédőről vakargató playmate-nek a benzinkúton. Megmondom: jó sok! Jó sok kuna, több, mint a címlapon.

Természetesen azonnal kiderült, hogy minden létező biciklibelsőben kevés a BÁRány, és ha nem megyünk át fújtatni azonnal, hát nem tudom, mi történik velünk. Közelebbről szemügyre véve sem csalódtunk. Szerintetek miért volt szűk top-ban, forró nadrágban a kislány?

A sokszázalékos emelkedő aztán gyorsan kitisztította a tüdőnket, no meg a gondolatainkat. A kagylótenyésztő telepeket elhagyva végül bosnyák földre léptünk. Neum-ban körbenéztem egy szupermarketban, hogy tisztában legyek az árakkal: valamivel olcsóbb, mint Horvátország.

A mesterien kiépített fürdőzővárost elhagyva újra az útlevelet fogdostuk, hogy visszatérjünk Horvátországba, ha már olyan régen voltunk ott. Gondoltuk, hogy a horvát tengerpart folytonosságát egy bosnyák korridorral megszakítani nem egy épületes dolog. A két ország határőreinek viszont az elmúlt sok-sok év alatt volt ideje kitanulni a csuklóból integetés rutinját, így gyakorlatilag megállás nélkül haladtunk át a határon. Kerékpárral amúgy sem kell sokat várni, mindössze egy autónyit. Előre tekerve ugyanis bármekkora a sor, nekünk mindig szabad jelzésünk van egészen az őrbódéig. Bár most nem volt rá szükség, a túra további határszakaszán még bármekkora kocsisor állhat – mint ahogy állt is!

Dubrovnik felé haladva erősen érezni lehetett, hogy a dalmát város mennyire elszívja a turizmust a környező partról. Banici előtt ugyan találtunk egy lepukkant családi vállalkozásként működtetett kempinget, mi mégis a tengerpart mellett döntöttünk. Már esteledett, amikor a strandtól kissé távolabb eső part felé toltuk a drótszamarakat. A korábbi bivakolás sikerén felbuzdulva már fel sem merült a sátorverés ötlete. A szabálytalan, krumpli nagyságú köveket nagyjából egyenesbe szinteztük, majd egy próba után megint kőpakolászáshoz láttunk. Újabb próba, még kihajigáltuk a vesénket és lapockánkat nyomó kövek közül párat, végül sikerült valamiféle módon megállapodni a kitüremkedésekkel. Én a terepszemle során egy használt napozóágy-párnát is találtam, amit a sátor textiles anyagaival kombinálva egész jó kis fekhelyet adott.

Az éjszaka nyugalmát mindössze egy elevező halászcsónak hangja zavarta meg.

Reggel egy frissítő fürdőzés után szépen bepakoltuk. Menetre készen állva tudtam meg, hogy miért takarja le minden autós az ABC-ből tarhált kartondobozokkal a kocsik kerekét. Egyszerűen leolvadt a szelepről a gumi, aminek egy hosszú szisszenés volt a társított hangeffektje.

A belső cseréje után végre nekiindulhattunk a távnak. Sajnos azonban a legelső emelkedőn újabb csere következett, mert a pótgumi egy korábbi defekt után nem lett megfoldozva.

Dubrovnik. Az egyre közelebb kerülő várost az útjelző táblák ugyan jelezték, de mégis alig akartuk elhinni, hogy eljutottunk idáig. Olyan sok nap után, olyan sok élmény után. És a túra legszebb része, hogy ekkor még csak keddet írtunk. Bár az idő rohant, nem úgy, mint az első héten, mégis tudtuk, hogy megannyi élmény vár még ránk.

Dubrovnikba a közelmúltban megépített aszimmetrikus hídon lehet eljutni. Legelőször fentről csodáltuk meg a várost, majd alább ereszkedve ebéd után néztünk. A Tommy áruházban bevásároltunk, majd a kikötő melletti játszóteret céloztuk meg. Az ebéd végére kiderült, hogy a boltban vett második liter dobozos tej alja is ereszt, így nincs más, meg kell inni. Nem tudom, próbált-e már valaki teli gyomorra, és egy liter tejre még egyet legyűrni. Nekem 10 perc kellett hozzá. Bár ne tettem volna.

Előbb egy eldugott, sziklás, erdős helyen engedtem a természet hívó szavának, majd a Solitudo Kempingben dőltem hanyatt, és nyomott el fényes nappal az álom. Háromnegyed óra alvás után már minden rendben volt, nekiláthattunk hát a nap további részét megtervezni.

Bár az óvárosok egyhangúsága kezdte hidegen hagyni Norbit, a Dubrovniki Starigrad-ra ő is igent mondott. Így aztán megnézhettünk még egy olyan óvárost, ami bár látszólag semmiben nem különbözött a többitől, valójában valamit mégiscsak adott. Az óvárost ugyanis egy igen szűk, egysávos, völgyhöz hasonló, várfallal szegélyezett szorosban lehet megközelíteni.

Az óváros számomra legemlékezetesebb része a plakátfal volt. Sajnos az egyik ismerősöm, aki szerintem igen fotogén, nem volt velünk, így kénytelenek voltunk mi alkotni valami maradandót. Ennek két akadálya volt mindössze. Egyrészt én nem vagyok jó fényképarc, másrészt Norbit hidegen hagyta a művészi fotózás.

A szállásra visszatérve megérkeztek a szomszédaink is. El nem tudták képzelni, hogy honnan tudtuk, hogy magyarok ők is (hogy mellékük telepedtünk). Ki gondolná, mi mindenre jó a rendszámtábla…

Norbi rábólintott a másnapi tervre, miszerint elbringázunk Montenegróig, majd vissza. Az eredeti tervre, a Kotori-öböl bejárására sajnos már nem maradt időnk, mivel az Isztriai-félszigetről történő indulás miatt egy napra tudtuk csak csökkenteni a hátrányunkat.

Viszont ez az egy nap is elég ahhoz, hogy csomag nélkül, egészen más haladási tulajdonságokkal közel 110 km-t tekerjünk – pihenésképpen.

Kupari mellett újra magyar szó ütötte meg a fülünket: egy vajdasági magyar bácsika tanított meg a betétdíjas pet palackok és tojás árfolyamának egyszerű arányára. 2 palack = 1 tojás!

Bár a mai túra sem különbözött útvonalban az előző napoktól, valamiben azonban egészen más volt. Csomag nélkül, csupán a napi enni-innivalóval, szerszámokkal felszerelkezve, biztos szállással a tarsolyunkban, azonos oda-vissza útvonallal egészen máshogy esett a táv. Inkább volt nevezhető kirándulásnak, mint túrának, még ha a távból másra is gondolnánk.

A montenegrói határ, ami természetesen itt is a hágó legmagasabb pontjára került, kellően megizzasztott bennünket.

Herceg Novi előtt egy hamburgerrel csillapítottuk éhségünket egy olyan lakókocsibüfénél, aminek az alkalmazottja szerintem nem is tudja, mennyire hasonlít az Üvegtigrishez. Itt szembesültünk először azzal, hogy be lehet máshogy is vezetni egy országban az Euro-t. Bár mi a legnagyobb igyekezetünk ellenére is tologatni vagyunk kénytelenek a közös európai valuta bevezetését, Montenegró gondolt egyet, és egyetlen hivatalos fizetőeszközzé tette azt – önkényesen. Így esett meg az, hogy egy hambi 2 euro volt.

Érdekes hely Montenegró. Mindig is Szerbia tengerpartja, kirándulóhelye volt, a népszavazáson mégis úgy döntött, ő is elszakad az anyaországtól. A hovatartozás, a nemzet helye a balkánon azonban máig kérdéses. Sokan az elszakadás után a „Szerbia-Montenegró” felségjelzést „Szerbiára” cserélték, míg mások „Montenegróra”. De nem csak az országot jelzőbetűk, a rendszámtáblák sem egységesek, szám szerint három fajta van belőlük. Ugyanígy az írás, fele hagyományos, fele cirill betűs. Ki hogy gondolja.

Gondolhatnánk, hogy 100 km-t őrültség azért bringázni, hogy kicsivel arrébb fürödjön az ember ugyan abban a tengerben. Sejtet azonban valamit a név: Montenegró, vagyis fekete hegy.

Amellett, hogy a tengerben sziklák is voltak, ezek a megszokott fehér mészkő helyett fekete színben pompáztak. Emellett az egykori várfal és bástyák vízbe dőlt romjai is fokozták a part szépségét.

A lányok szépségét viszont már nem lehetett fokozni, tényleg nem tudtuk, honnan rendeltek ide ilyen sok szép statisztát.

A pihenő után a már ismert úton visszatértünk a határra. Szerencsére nekünk két kerékkel most is kevesebb volt, így a közel 3 kilométeres sort felháborító gyorsasággal tudtuk magunk mögött. A határon újabb magyar szó fogadott, most erdélyi magyar nénike elegyedett velünk szóba. Gondoltuk is, hogy akárhová megyünk, mindig magyarba botlunk, csak épp egyik sem magyar – állampolgárság szerint, sajnos.

Dubrovnikba visszatérve a helyi Jadrolinja irodában leegyeztettem a holnapi indulás részleteit, majd a kempingbe visszatérve nekiláttunk összepakolni a holnapi hajóútra.

Ez Norbi esetében nem jelentett különösebb teendőt, nálam viszont annál inkább. Én ugyanis még itthon varrattam egy olyan táskát, amibe ha a darabokra szedett bringát és a csomagot kellő ügyességgel bele tudom „kirakózni”, nem kell a menetjeggyel azonos árú kerékpárdíjat is fizetni a hajón. Egy bő fél órás pakolás elég volt ahhoz, hogy a pedált, nyerget, kormányt, csomagtartót szétkapva és a csomaggal összegumipókozva beleigazítsam a táskába. Egyet nem tudtam viszont, méghozzá hogy hogyan jutok ki a több kilométerre lévő kikötőbe. A fejtörőre a megoldást a magyar szomszédaink tudták: megígérték, hogy kivisznek majd reggel kocsival.

Az éjszaka nyugodtságát a tengerpartról felszűrődő diszkó hangja törte csak meg. Egy darabig nem foglalkoztam vele, hisz zenére is tudok aludni. Időnként viszont egy komolyabb létszámú csajokból álló csoport kurjongatása is megütötte a fülemet, amire viszont nem lehetett nem odafigyelni. Gyakorlatilag egy fel-felcsapó csajbuli félre nem érthető hangjait lehetett hallani.  Lelki szemeim előtt egy buszra való német bikinis csaj egy szál legénnyel próbálta táncszomját oltani, ahol bizony elkél a segítség. Nosza, nekem sem kellett több, vettem hát a pólómat, belebújtam a szandálba, és egy „kitartás, barátom, mindjárt ott leszek” gondolattal belevetettem magam az éjszaka sűrűjébe.

A szórakozóhelyhez közeledve egyre gyanúsabb lett nekem valami. Mindenki visszafelé jön (ez a mindenki három tizenéves nyaraló srácot jelentett). Közelebb érve tapasztaltam, hogy a kapu be van zárva, de nem teltház miatt. Gyakorlatilag a DJ-n kívül senki nem tartózkodott a diszkóban, az ismerős csajbuli hangjai viszont időről-időre továbbra is felcsaptak, a diszkón belülről. Csak arra tudok gondolni, hogy a lemezlovas valahol rögzítette a hangokat, most meg a „buli” fokozására néha feltolja a potmétert.

Gondoltam, hogy vigaszdíjként sétálok egyet a tengerparton, de ez nem az én napom, akarom mondani éjszakám volt. A parton mindössze egy fekete srácot láttam, amint nagy vehemensen egy fehér fiú teljes alvázát markolászta, miközben csókolóztak.

Erőltetett közönnyel, és a „Feketén a hófehér” közismert dallamokkal a fülemben tértem vissza a kempingbe, amiből csak a néha felerősödő csajzsivaj zökkentett ki egy pillanatra.

A reggeli ébredés bár átlagos volt, mégis annál izgatottabb. Jó előre rászámoltam minden reggeli teendőre plusz perceket, mert ha lekéssük a hajót, bizony valóban extrémtúrára kell átváltanunk, hogy néhány nap alatt hazaérjünk.

Az előző este gondosan összecsomagolt téglatestet helyhiány miatt, jó kis hazai módszerrel a tetősínre eresztettük rá, ami nem állt meg, és a lágyrészeivel szépen ráhasalt a Suzuki tetejére. Sebaj, a sofőrnek így is megfelelt.

Norbit elláttam a szükséges útirány tudnivalókkal, miszerint jöjjön csak szépen a kocsi közelében, és nem veszítjük el egymást. Így is történt, Norbi után autózva csakhamar a kikötőben voltunk, jóval az indulás előtt. A hajó már benn állt a kikötőben, amiről az Olaszországból az éjszaka áthajózó utasok és autók komótosan távoztak. A határellenőrzés is ott folyt a szemünk előtt, a határt pedig egy mellmagasságig érő drótkerítés jelentette, amit az ellenőrzés befejeztével meg is szüntettek.

Szépen megnéztük, ahogy a kisegítő személyzet lehozza a további csomagokat, majd az étterem konténereit, a hajó szemeteszsákjait, végül átadja a helyet a takarító brigádnak. Eközben a horvát matrózok, a kapitány és a tisztjei a kikötőben található boltokban reggeli után néztek.

Kissé türelmetlen voltam, mivel most derült ki, hogy beválik-e a hónapok óta csiszolgatott tervem, a kerópoggyász.

Végül a turisták hada megkapta a jelet a felszállásra. Eljött az én időm. Sosem gondoltam volna, hogy megtudom, milyen a Fekete Laci féle koffercipelő mutatvány. Mindössze 100 métert kellett kibírnom a hajó fenekéig, mégis tudtam, ez lesz a legkeményebb menet, amire eddig vállalkoztam. A vállpántot felvéve, levegőt benntartva egy jól irányzott szakítással megemeltem a közel 30 kilós csomagot, majd rogyadozó lábakkal elindultam a jegyet ellenőrző matrózok láncolata felé. Norbi biztatása mellett még egy erőltetett mosolyt is sikerült a vérvörös erektől duzzadó arcomra erőltetni, amikor a jegyet átadtuk. Ekkor egy pillanatra megpihentem, majd mintha csak libatoll lenne a csomagban, látszólag játszi könnyedséggel újra vállra kaptam, és tovább haladtam a hajó gyomra felé. Természetesen a rutinellenőrzést végző inaslányok is bennünket pécéztek ki, úgyhogy még egy pihenőt beiktattunk, amíg átnézték a jegyeket. Gondoltuk, hogy most már mehetünk, amikor még egy matróz visszajött utánunk, és megint leellenőrizte a jegyeket. Persze minden rendben volt, de gondolom kíváncsi volt mindenki, hogy mivel utazok. Poggyásszal.

Végre beértünk a hajó orráig, ahol a csomagokat, kerókat, és minden nagyobb csomagot le kellett tenni. Gyorsan kikapkodtuk a polifoamot, hálózsákot, értéktárgyakat, ennivalót, és nyomás a nyitott fedélzetre, hogy minél jobb helyet találjunk. A menedéket nyújtó árnyék miatt a keleti oldalt választottuk, holott délelőtt még épp ez tűnt naposnak, egyúttal kihaltnak az emberek előrelátó képességének hiánya miatt. Kiválasztva egy kieső helyet be is rendezkedtünk két szép, ágy nagyságú mentőládán. A víz szintje úgy 10 méterrel lehetett alattunk, mellettünk pedig az elkülönített parancsnoki híd kapott helyet.

Az indulásig megérkeztek az utolsó ülőhely miatt rohangáló holland, német és francia turisták. Természetesen mi is befogadtunk jó néhány vendéget, fenntartva az éjszakai fekhely iránti igényünket.

A hajó végül eltávolodott a parttól, mi pedig búcsút intettünk a Dalmát fővárosnak, Dubrovniknak.

Maga a hajóút is egy önálló élményeleme a kirándulásnak. Egyrészt sosem hajóztam még korábban (leszámítva a Szarvasi sétahajót), főleg nem tengeren. Másrészről nem 21 órán át. Harmadrészt pedig az utazáson végig láttuk a több, mint egyhetes túra állomásait, fordított sorrendben. Érdekesen hatott úgy nosztalgiázni, hogy még véget sem ért az a túra, aminek az emlékképeit éppen felidézzük.

Ha a hajóút után egyből hazafelé vettük volna az irányt, akkor a tengeri utazás kissé szomorúra sikeredett volna. Azzal a tudattal viszont, hogy még előttünk van Szlovénia és Olaszország, egy újabb etap a nagy kirándulásból, igazi bizsergéssel töltött el, és tényleg felszabadultabban adtuk át magunkat a ringatózásnak, látványnak.

A mentőládán ülve, fejemet a falnak támasztva szembesültem azzal, hogy a hajó elég erős jobbra-balra ringatózással szeli a habokat. A horizont hol alábukott a mellvédnek, hol újra felbukkant fölötte. Gondolom ettől irtóznak a tengeribetegek. A dízelmotorok monoton ütemmel dörögtek valahol a hajó alján, fejünk felett egy széles radar szünet nélkül forgott körbe-körbe, ami mellé éjszaka bekapcsoltak még egyet. Az út során hol pihengettünk, hol felfedező útra indultunk, ettünk, néztük a közeledő, majd eltűnő apró szigeteket, rajta a karcsú világítótornyokkal.

A papír alapú térképen követtük a hajó útját, a gps pedig gyönyörű nyomvonalat rajzolt a digitális térképére. Az adattábláján egész nap követtük, hogy mennyit haladtunk, és innen tudtam meg azt is, hogy 35 km/h-val halad a hajó nappal.

Jó volt látni a térképen, hogy milyen szigetvilágot szelt át a hajó – nem épp ott, ahol gondoltam.

Volt időnk arra is, hogy az útikönyvben szereplő városleírásokat tanulmányozzuk, épp az elhaladással egy időben.

Gondoltam, hogy majdcsak meghúzhatjuk magunkat a fedélzet (deck) jeggyel is egy eldugott helyen, kevésbé rontva az európai színvonalat, eleganciát, egyben rácáfolva a „balkáni kelet” sajátos szokásaira, túlélő képességére. Hát megmondom, a színvonal teljesítésével akadtak problémáink, méghozzá jó értelemben. Belépve a hajó belsejébe oltári putri fogadott bennünket. Chipset szétszóró, a szalonspicc kategóriáját már régen kimerítő német és holland diákok olyan válogatott mérkőzést rendeztek a bársonyszőnyeges aulában, hogy az utaskísérő hölgy az utolsó pillanatban kapta el a fejét az egyik söprögetőnek szánt labda elől. Szerencséje volt, mert csak centikre ment el a füle mellett a megbikázott bőrfoci. Viszont a moderálatlanság ellenére sem emeltek szót, de még egy tekintetből sem lehetett olvasni. Minden horvát készséges, udvarias, és végtelenül jó tűrőképességű volt. Látszik, hogy turizmusra épült nemzet.

A focimeccs mellett szerteszét alvó, heverésző fiatalok feküdtek, a lépcsőfordulóban meg épp egy akkora felfújható matracot pumpált egy olasz, amin az összes utast ki lehetett volna menteni egy katasztrófa során. Mindezt ütemre, az amerikai repperfilmekből ismert óriásmagnó bömbölő hangjára. Kényelem mindenek felett. Na ezek után már nem szégyenkeztem a diszkrét polifoam-hálózsák kombinációnkon.

Menetrend szerint alig kötöttünk ki néhány helyen. A legnagyobb pihenőt Split-ben tartottuk, ahol majdnem másfél óra állt rendelkezésünkre. Kockázatos tervre vállalkoztam: amíg a hajó áll, szálljunk le, vásároljunk be, és nézzük meg az óvárost. Norbi a pihenés, csomagőrzés és vacsora mellett döntött, míg én nekivágtam az izgalmas sétának. Előbb a fél kilométerre található óvárosba szaladtam el, bebarangolva szinte minden utcáját, fotózva sok-sok olyan helyet, amiért tényleg érdemes volt ellátogatni ide. Ezután a kikötőbe vezető visszaúton betértem egy boltba, majd néhány utcai burek árusnál álltam meg a névadó péksütemény reményében. Szatyrokkal felszerelkezve tértem vissza a kikötőbe, pontosan a tervezett időpontban. Elsőre ijesztőnek tűnhet, amikor 8-10 hasonló kinézetű tengerjáró közül kell kiválasztanod azt, amivel te is jöttél, de ha figyel az ember, nem is olyan nagy dolog ez. Egyrészt a hajóra ember nagyságú betűkkel rá van mázolva a neve, amit a gps azzal segített, hogy pontosan meg is mondta, a mi hajónk hol horgonyoz.

Norbi már a fedélzetről látta az apró pontot, amint sietős léptekkel visszatér a hajóra, több, mint fél órával az indulás előtt. Vacsora következett horvát ízekkel, amit egy hűvös Karlovackó kísért. A vacsora végeztével már kezdett alkonyodni, és egymás után villantak fel a világítótornyok fényei. Látszott, hogy a fényeket használták tájékozódásul, bár a sötét vizet már csak 24 km/h-val hasítottuk.

Az utasok lassan behúzódtak a hajó belsejébe, csak néhány extrém emberke döntött úgy, hogy próbálkozik az egyre nyálkásabb, hűvösebb, és erősebb huzattal. Norbi is kipróbálta a bivakolást, amíg én beltéri fekhely után néztem. Amikor visszatértem, nem kellett sokat ajánlani a fedett helyen alvást, el is foglaltuk a még csak három ember által meghódított, de így is a legkietlenebbnek számító lépcsőfordulót.

Kiterítve a polifoamot hamar álomba zuhantunk. Hajnalban arra ébredtünk, hogy egyre több ember nyüzsög a hajón, ébredezik mindenki. A gps-re nézve csak annyit láttam, hogy épp ott veszítette el a jelet, ahol elaludtunk, így fogalmam sem volt, hogy hol járunk. Feltántorogva a fedélzetre meglepő látvány fogadott: végállomásunk, Rajka füstölgő gyáraitól tarkított, álmos kikötője.

Gyorsan felébredtünk, vizet töltöttünk, és figyeltük, ahogy a hajó mesteri manőverrel bearaszol a szűk kikötőbe.

A 12 nyelvű tájékoztató után megindult a tömeg, döngetett le mindenki a kocsijához, bringájához, téglatestjékez…

A dokkolás után következett a befejező erőpróba: partra cipelni a mázsás csomagot. Itt már nem foglalkoztam semmivel, irány a part, ott is a legelső félreeső pad.

Norbi jókat röhögött, amíg én szétdobáltam a csomagomat egy 4 méteres körben, hogy újra kerékpárt varázsoljak az alkatrészkupacból, és betegyek mindent a kerós táskába.

Bütykölés közben egy hajléktalan és egy palimadárnak néző alkalmi pénzváltó próbálkozott az esélytelennel, végül jobbnak látták, ha magunkra hagynak.

Nagyjából egy óra kellett a menetkész állapotig, ami nem is rossz idő. Rijekában kellemes érzés volt az ismerős úton végigtekerni, pont, ahol korábban jártunk. Furcsán hangzik, de a helyismeretünk segített abban, hogy tudjuk, hol tudunk vizet tölteni a kulacsokba.

Irány Szlovénia!

Az ország érdekessége, hogy mind nyelvében, mind imázsában, szokásaiban keveredik a horvát, olasz és osztrák jellemző – a szlovén mellett.

Elhagyva a tengerpartot a táj erős emelkedőbe kezdett, több, mint 700 méteres magasságba. Véget nem érő rettenetes emelkedők, ismerős hegyi növényvilág kísért utunkon, egészen, amíg el nem értük a szlovén határt. Itt egy gyors határátlépés után folytattuk utunkat egy újabb ismeretlen ország, Olaszország felé.

A kifogástalan horvát utakhoz szokva azonnal feltűnt, hogy a szlovén utak erősen kifogásolhatók, legalábbis itt, a határ mentén. A kátyúzást teljes szelvényében végzik, de csak ott, ahol szükséges. Így az út úgy néz ki, mint a zebra, csak éppen nem hosszanti irányban, hanem keresztbe. Az 500 méteren hullámzó út lenyűgöző tájon haladt, lágyan ringatózó gabonatáblák, erdők kíséretében. Az út menti vendéglők mindegyike elektromotoros nyárson malacot sütött, ami igencsak meghozta a mi étvágyunkat is. Persze a malackodás drága mulatság lett volna a mi kikopott pénztárcánkoz, így maradt a jól bevát hazai egy üres autós pihenőben. Itt egyúttal népünnepélyt is rendeztem, mivel sikerült megenni az utolsó szeletet is a majdnem kilós szeletelt gyulai szalámimból. Erről azt kell tudni, hogy minden nap ettem belőle jócskán, ráadásul kettesével-hármasával raktam a kenyérre, mégsem akart elfogyni, de még csak nem is lett kevesebb. Mintha minden nap újratermelődött volna, amit megettem. Persze Norbinak sem kellett, inkább májkrémes kenyeret evett.

Kellemes tekerés után végül elértük a határt: ITALY. Itália földje! Határellenőrzés nélkül immár.

Sohasem jártunk még itt előtte, így szokatlan volt minden, amitől az olaszok azok, akik.

Hosszú száguldás után beértünk Triesztbe, a híres kikötővárosba.

Amennyire ismertük a horvát szokásokat, annyira meglepetés volt az olasz virtus. Eddig csak a RAI Uno-ban hallottunk olasz nyelvet, szóval nem kis meglepetést okozott az elcsépelt karattyolás, ahol majd minden szó végén hosszú ó van. Második meglepetés a rengeteg robogó volt, bődületes mennyiségben. Sose láttunk olyat, hogy egy városban annyi autós parkoló téglalap legyen felfestve, mint ahány picurka motoros parkoló. De nem csak parkoltak vele a digók, hanem száguldoztak is. Ha látszott rajtad, hogy bizonytalan vagy egy kereszteződésben, nem gondolkodtak, úgy átszáguldottak előtted, hogy komolyan leellenőriztük, mindenünk megvan-e a túloldalt. A féket sem használják, csak ha megérkeztek. Valami elképesztő.

Gondoltuk, hogy betérünk egy boltba, hogy lehűtsük a kedélyeket. Persze. Nekünk is csak akkor esett le, hogy nem otthon vagyunk, amikor mindenhol zárva voltak az üzletek, szieszta miatt…

Végül találtunk egy labirintus alakú boltot, ahol a horvát árakhoz képest egész kedvező euróért mérték a portékát. Szerintem ők azért nem zártak be, mert nem talált ki minden alkalmazott a boltból a sziesztára, így hát nyitva maradtak. Ezután a tengerpart felé vettük az irányt, ami nagyon nem akart összejönni. Hiába céloztuk meg a helyes irányt, a kikötő elállta az utat a tenger felé. Maradt hát az egyetlen megoldás: útbaigazítást kérni. Egy olasz fickó, aki természetesen csak olaszul beszélt, tökéletesen elmagyarázta, hogy merre haladjunk tovább. Sosem gondoltam volna, hogy érteni fogom az olaszt, de valahogy magától jött. Csentó viá, tuttó puttó fiat puntó…

Triesztből egyébként nem sok élmény maradt meg: koszos, lepukkant, régi épületek, szürke, érezhetően egykor jobb napokat látott üzletek, utcák.

Ha már Olaszország, akkor….. pizza! Hát persze, hogy minden pizzéria csak 5 után nyit, amikor mi már javában a szlovén utakat rójuk. Betértem egy aranyos kis házi fagyizóba, pizzéria után érdeklődni.

Egy fiatal, kedves, igazi olasz vonású hölgyecske nézett rám kerek szemmel, amikor kérdeztem, hogy „Pizzéria?”Az angolul feltett bővebb érdeklődésemre is csak a kezét tárta: itáliáno!

Rendben. Kézzel-lábbal mutattam, hogy H-O-L találok pizzériát? HOL? Erre? Arra? Amarra?

Pizzéria? -kérdezte. Szemmel láthatóan magát a szót nem értette, így megismételtem neki: Pizzéria. Esetleg így: Piddzéria?

Így sem jó. Ismétli: Pizzéria, pizzéria… Azt még értettem, hogy megkérdezi a kolléganőjétől, hogy szerinte mi lehet az a pizzéria.

Hát, mondom, pizzéria. Pizza, pizzéria, nem igaz, hogy nem értik Olaszországban a pizzéria szót.

- ÁÁÁ, PIZZÉRIA! – kiáltott fel a csaj, de pontosan olyan kiejtéssel és hanglejtéssel, ahogy én azt előtte tettem nagyjából ötszázszor. Mintha én nem ezt mondtam volna…

- Igen, PIZZÉRIA! Pizzéria!

- No pizzéria, siesta!

Úú, de jó. Na jó, maradt az utolsó olasz nevezetesség, ami elérhető: az olasz fagyi. Ha már helyben vagyunk. Kiszámoltam, 2 cent híján maradt egy fagyira való, meg 5 Euró. Ezt nem akartam felváltani, mert más országban nem foglalkoznak centtel, szóval elmutogattam a csajnak, hogy kissé hibáddzik a vételár, de adjon annyival kevesebbet a pisztáciából. Erre elvette, megszámolta, kipótolta, és visszaadott egy darab egy Eurós érmét.

Uhh, de nagyon másképp gondolkodunk mi ketten itt… Ez nehéz lesz, gondoltam. De nem az volt. Második körre kaptam a pisztáciából.

Megérte. Egyrészt olyan jót mulattunk a csajjal, amire mindig emlékezni fogok, másrészt egy jó adaggal kaptam az olasz virtusból, beszélgetésből, kedvességből, jó értelemben vett indulatosságból. Itáliából.

Irány a tengerpart. A szlovén-olasz határ valahol Slvatore és Slavko bácsi gyümölcsöskertje között húzódik, talán már maguk sem tudják, pontosan hol.

A tengerpart felé haladva éreztük, hogy egyre közelebb kerülünk egy kiadós pancsoláshoz. No nem a tenger által, hanem az égieknek köszönhetően. Igazi égszakadás fogadott, amikor Koperben menedéket kerestünk egy gyárépület teherportáján. Kényszerű vacsora után végül úgy döntöttünk, Izoláljuk magunkat, méghozzá Izola üdülővárosba. Egy útépítés miatt még egy kellemes emelkedőt is megmásztunk a szétázott városban, majd a megszokottnál óvatosabban elkezdtünk leereszkedni a tengerpart felé. Az egyenes résszel még nem is volt gond, viszont azt csak az utolsó pillanatban láttuk, hogy a 10%-os lejtő derékszög alakban jobbra kanyarodik, mivel az út folytatása még építés alatt állt. A finom fékezés ellenére is úgy csúszott a kerék, hogy borítékolható volt az esés. Már meg sem lepődtem, amikor a térdemmel a nyálkás, sáros aszfalton siklottam lefelé. Norbi végignézte mögöttem az egész jelenetet, majd a több éves rutin birtokában, lágy beletörődéssel átadta magát a gravitációnak, és mutatott be hozzám hasonló borulást. Nedves, nagy esésű lejtőn nem lett volna az a bringa, ami csomaggal és utasával be tudta volna venni a kanyart. Igazából mi addig sem jutottunk, mert a megelőző fékezéskor kiszaladt alólunk a bringa.

Vendégszerető nép a szlovén is, én mondom. Az autósok, látva, hogy a bámulatos szinkrongyakorlatunk után épen és egészségesen kelünk fel az úttestről, kitették az elakadásjelzőt, megvárták amíg összeszedjük az utolsó elgurult szőlőcukrot is a kereszteződésből, majd nyugtázva a finálét tovább engedték a forgalmat.

Szerencsére apróbb horzsolásokon kívül semmi bajunk nem lett, de ami a fontosabb, a bringának sem.

Átvágva az épülő út sártengerén végre kiértünk a tengerpartra, Rijeka után először. Innen kellemes bringaúton értük el az Izolai kempinget, ahol a már megszokott módon letáboroztunk.

Sátorverés és jeges vizű tusolás után érezhető volt, hogy jön a vihar második felvonása. Ekkora audiovizuális élményre viszont senki sem számított.

Csak utólag tudtuk meg, hogy még Magyarországon is pusztított a vihar.

Mi Szlovéniában úgy éltük meg az egészet, hogy arra ébredtünk, el akar szállni a sátrunk éj közepén. Bár még az eső nem esett, valami tornádóhoz hasonló szélvihar olyan erősen rángatta a sátrat, hogy a rudazat ütemes hullámzással másodpercenként leadott egy-egy pofont, hol Norbinak, hol nekem.

A megoldást a kitámasztás jelentette. Bal kézzel és lábbal én tartottam egy-egy sarkot, míg Norbi fogta a túlsó oldalt. Eközben a sátorra vetülő fényben egy elszálló alakzat árnyékát lehetett tisztán kivenni. Erről csak reggel tudtuk meg, hogy mi volt.

Kisgatyában kimásztam, majd rögzítettem minden cöveket még egyszer. Ennek ellenére úgy tűnt, mintha nem is lenne sátor fölöttünk: a szél lazán átfújt a két rétegű, elég komoly sátrunkon.

Végre leszakadt az ég, ami a szél alábbhagyását jelentette, egyúttal az alvás folytatását.

Reggel nem voltunk meglepve, amikor a sátor cövekeit kirángatva, a keróvédő ponyvát a bringákra tekerve találtuk. Az elszálló árnyék gazdája is meglett, a törölközőm személyében, amit a szomszéd placc mögött, az esővíz összegyűjtő rácsán találtam meg. És mi még jól jártunk.

Norbi a reggeli tusolásból úgy jött vissza, hogy pityergő szlovénokat lát mindenhol. Ennek az oka több összetört, összecsavart hajó, összeborított pavilon, díszkert, állványzat. Sosem láttam még testközelből ilyen pusztítást. A tengervíz olyan színű volt, mint a reggeli kakaó.

A távozást nem akartuk elsietni, de mégis angolosra sikerült. A károkat felmérő gondnok a szezonban először ellátogatott arra az eldugott kis részre is, ahol mi sátraztunk, és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Persze. És a paszportot leadtuk a portán? Hááááát, az … az is van, nálunk. Persze, igen, le fogjuk adni a portán, adminisztráció oké, recepció dokument gút.

Vannak azok a Quechua sátrak, amiket elvileg 3 másodperc alatt el lehet pakolni. Na a miénk nem ilyen volt, hanem két régetű, 14 cövekes, két rudazatos profi trekking sátor, mégis elég volt 1,86 másodperc, hogy szabályosan (!!) összehajtsuk, becsomagoljuk, és felrögzítsük a bringára. Aztán viszlát!

A recepción, ahová ekkor még emberünk nem érhetett vissza, futtában láttam az árakat. Szerintem meztelenül jöttünk volna el – szó szerint a gatyánk is ráment volna. Nem csoda, hisz jóformán alig van a keskeny szlovén tengerparton néhány kemping.

A reggeli bemelegítés után egy tűzoltós akciót néztünk végig, ahogy a leszakadt ágakat, kidőlt törzseket rendezgették biztonságos helyzetbe.

Szlovénia és Horvátország között az a különbség, hogy a horvátoknál összesen 250 méter kerékpárutat találtam az egész túrán, addig a szlovénoknál minden közútnak megvan az alternatív, külön nyomvonalon barangoló keróút alternatívája. Bár mi erre már csak akkor jöttünk rá, amikor kiértünk az országból. Szóval ha valaki ide tervezi a bringás utat, valahonnan egy térképet feltétlenül szerezzen be!

A horvát határ felé esztelen sorokban dugultak a kocsik. Egy-két sofőr irigykedve nézte, ahogy elszáguldunk mellettük, várakozás nélkül.

Első állomásunk Umag volt, a híres északi horvát üdülő. Ezt a partvidéket szerencsére békén hagyta a vihar, így a vize is a megszokott kristálytiszta, átlátszó volt. Itt a montenegróihoz hasonló, tengervájta sziklagombákra lehetett mászni, napozni, miközben gyönyörködik az ember a tisztán látható Alpok vonulatában.

Kellemes ejtőzés után tovább folytattuk utunkat dél felé. Novigradban (ez már ki tudja hányadik ilyen nevű település…) találtunk egy óvárost, benne egy szép díszkerthez hasonló parkkal. Sajnos ide elért a vihar keze, óriási fákat csavart ki tövestül a szél.

Tovább kerekezve dél felé összekötöttük a kellemeset a hasznossal: óváros nézés illemhely kereséssel egybekötve. Bár én nem élesztettem fel Norbi érdeklődését a huszonnegyedik óvárossal, én viszont kedvet kaptam tőle egy pár perces hűsölésre. A toi-toi szavazófülkéknél tudjuk, hogy egy piros-zöld színű jelzés mutatja még a leganalfabétábbnak is, hogy ha zöld, mehet a menet, ha piros, bemenni tilos. Ez az elvárás magas volt viszont egy tesztoszteronban gazdag, megszégyenítően széles vállú horvát díjbirkózó hölgynek, aki minden erejét összpontosítva arra koncentrált, hogy szegény Norbi körül lebontsa a kabin burkolatát. Végül jeleztem neki, hogy a szomszéd fülkénél több sikerrel jár.

Aztán cseréltünk. Kissé feszengve vettem birtokba a magány barlangját, hasonló incidensektől tartva, de elkerült az erő.

Köztudott, hogy a bosnyákok, és az albánok remekül értenek a vendéglátáshoz.

A huszonikszedik óvárosnál - ami már Norbi könyökén jött ki – olyan fagyizóra bukkantunk, mint sehol máshol az országban. Itt a fagyi csak egy ajándék volt amellé a színészi előadás mellé, amit a fagyizó személyzete lerendezett. Kapásból tudták, hogy melyik országból jöttél, és rázendítettek minden ismert nótára: „Azaszép, azaszép, akinekaszemekék…” Gyorsan soroltak négy közismert politikust, majd nyomták a süket dumát, amitől kinyúlt az ember.

Ehhez járt még egy olyan fagyi, amit a vásárló életkora és hangulata alapján kidíszítettek különböző módon. Jeleztem, hogy nekem miért nem jár díszítés, erre meglökte a társát egy „Te h*lye, mit csinálsz?” kíséretében, és kipingálta mindenféle alakzatra az én fagyimat is. Az egyik holland brigádnál tovább mentek, egy zsonglőrmutatvány végén a gombóc szándékosan az egyik lány ölében landolt. Neki sem kellett több, a friss munícióval tüstént célba vette a fagyist. Na ezt nem kellett volna, mert az megmutatta, hogy tud ám csúnya szavakat is, bárki nyelvén, és még melegebb éghajlatra küldte a hollandot. Norbival kissé furcsálltuk, hogy most ki a nem normális…

A túra utolsó jelentős emelkedője a Zelena Lagunát, a védett tengerhasadékot megkerülő úton fogadott bennünket. Hosszú kaptatók után elértük a laguna végét, ahol egy kilátóból gyönyörű rálátás nyílt a szorosra.

Itt újra megjelentek az útszéli malacsütők, de mi már száguldottunk is tovább Rovinj felé. Szinte tekernünk sem kellett, úgy értük el a túránk kezdő, és egyben végső pontját, Kukoletto településrészt. A kocsi sértetlen, csakhamar Bandi is megjelenik. Jó újra látni mindkettőt.

Egy gyors élménybeszámoló, ajándék sör, és a viszontlátás reményében nekivágtunk, hogy kiválasszuk az utolsó éjszaka táborhelyét. Kerók és csomag a hátsó ülésen, kényelemben, könnyedén, gyorsan haladunk, nekünk azonban valami nem stimmel. Nem jó ez így. Túl gyors, túl kényelmes. Azonnal megállapítjuk, hogy jobb volt nyeregben, két keréken. Sokkal jobb.

A két hét tapasztalatát felhasználva a közeli, Puttó féle kemping mellett döntöttünk.

Mondom Norbinak, hogy vigyük be a kocsit is, ne hagyjuk kinn éjszakára. És a két hét tapasztalatát felhasználva szépen beautókáztunk a kempingbe, keresztül a sorompós főportán. Hogy csináltuk? Az maradjon a mi titkunk. Persze itt ezért sem kellett fizetni. Norbi a röhögéstől majd kiesett a kocsiból. Percekig csak csóválta a fejét.

Fürdőzés, láblógatás a tengerbe, beszélgetés, tusolás az ismert helyen. Puttóék ekkor még ott voltak a kempingben, de a legtöbb család kicserélődött. Nosztalgiaképpen mellettük vertük fel a sátrat.

 

Két hét. Valahogy hosszú is, meg nem is. Az első hét nagyon lassan telik el, szerencsére, a második viszont már röpül. Az első héten nem vágysz haza, a második héten már nem bánod, ha lassan készülődni kell. De maradni, és kerózni, az nagyon jó lenne. Menni, menni, tekerni, új tájakon, hogy aztán amikor másodjára visszatérsz, már ismerősként fogadjon bármi. Elmondhasd, hogy én már voltam itt, én már ittam ennek a kútnak a vizéből, én már aludtam ezeken a köveken, lábamat a tengerbe lógatva.

Felfedezni, átélni. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiteszed a lábad otthonról, elkezdődik valami. Egy film, amiben te vagy a főszereplő, és amit csak az lát, aki ott van veled. Mindenki más csak a vágott verziót, az összefoglalót. Egy történet, amire mindig emlékezni fogsz. Egy történet, tele emlékekkel, ami örökre összeláncolja a résztvevőket.

Mesélek, képeket mutatok, ajándékot hozok. De azt a millió szót, képet, ízt, illatot, hangot, érzést nem tudnám visszaadni sosem. Azért nem, mert legalább két hét kellene hozzá.

Inkább tarts velünk, és megtudod, miért ejtenek rabul ezek a kirándulások!

 

A történetet valahogy úgy kezdtem, hogy itt ülök a kertben, árnyékban, kellemes, langyos szélben. Most pedig úgy zárom, hogy itt ülök a kandalló előtt, pattogó fa, izzó parázs melegében, hónapokkal később, és azon gondolkodom, hogy 2009-ben milyen úton menjünk majd Ausztriában. Hosszú történet lesz, megígérhetem, tele élménnyel, és egy hellyel, ami rád vár.

Rajtad múlik. Hidd el, csak rajtad!

 

 

 

HegeZoli

 

2009. március 6.

 

 

Vissza a lap tetejére ▲

 


A Bihari Hirlap XIX. 3.számából

2009. február 27.

 

 

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Szelek tábor

2009. február 15.-22.

 

 

Pénteken egész nap, de főleg este, aggódva néztem a Sólymos dűlő kis dombján álló L 200-ast, ahogyan szép lassan kezdte betemetni a szakadatlanul hulló hózápor, és a hozzá párosuló erős szél. Éjféltájban azonban csak betuszkoltam magam a hálózsákba.

Szombat hajnali 4 órakor Viorika rádión ébresztett, nehogy elaludjak. Kicsit nehezen tápászkodtam, de ahogy kinéztem az ablakon, kiszállt az álom a szememből. Az autóból nem sok látszott… na, így hogyan fogok levergődni a hegyről? 11 óra volt Sadammal megbeszélve a "nagynyelőnél", ez Sonkolyoson a legnagyobb kocsma, biliárddal, terasszal, ilyenkor télen füsttel, meg sörökkel. Szóval minden, ami egy ígéretes túra előtt, illetve közben és utána kellhet. Még jó sötét van kint, mikor elkezdem kihordani a csomagokat. A francba… nem indul az autó! Már volt ilyen, nem nagyon csípi a hideget, a hideg annál inkább csíp… -7-et mutat a hőmérő. Nem nagyon értem mi lehet vele, mert idén volt már –20 is és szépen indult. Na mindegy nem nagyon töröm a fejem, hanem alkalmazom a jól bevált módszert, miszerint beteszek a motorhoz két fazék forró vizet, majd negyed óra elteltével, nyakon , illetve motoron öntöm vele. Szépen indul… na ezt már szeretem, jöhet a próba, hogyan küzd a hóban. Hihetetlen, ha már jár a motor, nincs akadály előtte. Terepbe azért be kell tenni, mert egyébként irányíthatatlan. Kicsit izgulok a 33%-os leejtőn, de minden rendben van. A hólánc azért elkelne, kicsit csúszkál, de a keréknyomok az úton tartják. Kellene még valami gleccserszemüveg is, mert alig látok a nagy fehérségben. Ismeretlen terepen esélytelen lenne a lejutás, mert az út egyáltalán nem látszik, csak a szénaboglyákhoz és a terepidomokhoz tudok viszonyítani. Lent Rosián a faluban már nincs ilyen nagy hó, ugyanis ami nappal esett, az elolvadt, így aztán gondtalanul tudtam haladni, az Albioara- szoroson, az Erdődámosi- karsztfennsíkon, és a Barátkai szerpentinen is. A "nagynyelőnél" még nincs senki ismerős, így elsétálok falut nézni. 20 perc múlva jön a jelzés a mobilomra, hogy megérkeztek. Szadam, Jocó, és Andris kocsmáról kocsmára sétálgatva engem keres, Árpa azonban az igazak álmát alussza az anyósülésen, mert valami buliban volt az éjjel. Hamar a függőhídhoz érünk és leparkoljuk a kuka mellett a két járművet.

Át a hídon, át a réten, fel a dombon… itt is vagyunk. Szelek… nem hiába a neve, most is süvít a szél, csak most befelé. Nyáron kifelé fújta a besöprött faleveleket, most befelé szívja a jeges levegőt. Meg is lett az eredménye… befagyott a lakat. Egy marék falevél, egy loccsintás neofalin, és már dübörög is a láng befelé a lyukon. Ilyen tüzet sem láttam még, a lángja felülről lefelé ég.

Délután 1 órakor csuktuk magunkra az "Alvilág Kapuját". Öltözködés és pakolászás a Karácsonyfában, majd indulás a Hypodrom felé. Másfél óra csúszás, kúszás, kapaszkodás, zsákadogatás után érjük el az alaptábor helyét. Én már eddig is eléggé elfáradtam, de mint megtudtam, mindjárt indulunk is tovább és még csak az út elején vagyunk, ráadásul eddig "könnyű" volt a terep is. Tavaly itt táboroztunk, és az idei tábor nagy része is itt fog "éjszakázni", és "nappal" innen indulnak kutatni, térképezni, fotózni. Nincs több időm morfondírozni, mert már el is indultunk az előretolt felé.

Első akadály a "Kődzsungel", mindenfelé függőleges sziklaoszlopok meredeznek felfelé, meg lefelé is. Gyakran a tűhegyes vagy éppen penge éles sziklák tetejére kell lépkedni, majd szakadékok felett, óriási terpeszekben átlépkedni a következő szikla tetejére. Az ideális az lenne, hogy két kézzel kapaszkodik az ember, mert különben könnyen elveszítheti az egyensúlyát és akkor biza lepottyanhat, vagy elég, ha csak mellé lép egy kicsit, közé lép két kőnek, és máris kész a baleset. Nálunk ráadásul fejenként két nehéz beg van, így nincs mindig lehetőség a kapaszkodásra. Egy-egy nehezebb kuszodai szakasz, vagy éppen egy nagyobb szintemelkedéssel járó függőleges akna kimászása után, kisebb pihenőket tartunk, úgy kb. óránként. Ilyenkor benyomunk pár csokit, szőlőcukrot, na és vizet, mert az energia és a folyadék, nagyon fogy a szervezetből, ekkora megterhelésnél. Árpi, ahogy megállunk elalszik, én csak pihegek a zsákomra dőlve és törölgetem a szemüvegemről az izzadságot. Meg sem merem kérdezni, hogy mennyi van még hátra, mert biztos sok és még csak ezután jön a neheze, hangozna a válasz. Néhány órai hihetetlen küzdelem után, már alig bírom felemelni a zsákomat, amit kézben kell vigyek, de van hogy a hátamról is le kell vegyem a "kétajtós szekrényt" és akkor már kettőt kell vonszolni a kuszodákban, vagy feldobálni egy-egy párkányra nagyobb fellépések előtt. 8 órai kínszenvedés után éjféltájban megérkezünk az előretolt táborhelyre. Hevenyészve elkészítem magamnak a fekvőhelyemet, eszek valamit és már nyomom is a puha homokot. Éjszaka többször is arra ébredek, hogy hol itt sajog, hol ott nyilall valamelyik alkatrészem.

11 órakor ébredünk. Még így az első éjszaka után várom, hogy valami fény derengjen, a hajnalt jelezve, de a későbbiekben már rutinosabb "felkelő"leszek. A mai modern technikának köszönhetően már lehetne kakaskukorékolásra is ébredni, de úgy döntenek a többiek, hogy nincs ébresztő, hanem kelünk amikor jól esik. 8-9 óránál nem nagyon tudunk többet aludni. Feltételezem a teljesen ingermentes környezetben sokkal zavartalanabbul, intenzívebben tudunk pihenni, ráadásul a levegő is nagyon friss, (a Hypodromban 3 km/órás állandó huzatot mértem). Mivel nekem a "padlásszoba" jutott, én inkább lekelek, mint fel. Kb 3 méterrel a többiek felett aludtam, és kicsit bosszankodnak is mikor mászok le, mert a falakról a homokot rádarálom a fekhelyükre, ezért aztán igyekszenek mindig hamarabb felkelni és összepakolni, megelőzendő ezt az aprócska balesetet. A "konyhában" meglehetősen kevés a vízszintes hely, teázásnál, mindenkinek fognia kell a poharát, mert szinte lehetetlen olyan helyet találni ahol megállnának. Túra előtt jól bekajálunk, mert nem nagyon lehet megsaccolni, hogy mikor érünk vissza. Arra azért lehet számítani, hogy hosszú meló lesz, hiszen nem véletlenül jöttünk be az előretoltra. Hihetetlen milyen megkönnyebbülés hogy nem kell cipelni nehéz zsákot a hátunkon, meg még vonszolni egy másikat kézben. Így is 2 órai kőkemény csúszás-mászás következett, addig a pontig, ahol a mai térképező műszak elkezdődik. Már írjuk is a kis táblácskákat a térképezési pontokhoz, … TM… azaz Tavas-Misid járat. A Tavas járatban igazából tavat nem láttam pedig a neve után erre számítottam. Kisebb pocsolyákon viszont annál többször kellett átugrálni, átlépni, átkúszni. A nyomok alapján azonban sejteni lehet, hogy amikor az (Öregek) először erre jártak és elnevezték a járatot, sokkal nagyobb vízállás lehetett. 15 órai kemény meló után hajnali 5 órakor hulla fáradtan értünk vissza az előretolt kis táborhelyünkre. Én csak ráborultam az első kőre, és vártam hogy készüljön valami meleg tea vagy leves. Úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Minden tagom fájt, de a legkínzóbb az a tompa fejfájás volt, ami aztán még vagy két napig nem akart szűnni.

Következő felkelés már (hétfő) délután kettőre esett, így a kérdés, hogy mi lesz a reggeli? Már kicsit értelmét vesztette, de azért felfaltuk, bármi is volt az. (Sose kérdezd, csak hunyd be a szemed és falatozzál…) Ezen a napon igazi csemegével szolgált Árpi és Szadam, elvittek a barlang Tavas járati végpontjába, majd az Aktív végpontra is. (Speo. Terminus 1968) El lehet képzelni milyen nehézségek árán jutottak el ideáig a felfedezők, ha 11 évbe tellett…! Egy kicsit örömmámortól megrészegülve gondolok arra, hogy hosszában végigjártam a barlangot, ám elszörnyülködve gondolok arra, hogy még mennyi járat, terem, kuszoda, hasadék, akna, kürtő van, amiben nem jártam, és talán sohasem fogok. Ismét egy kis bolhán csüngő porszemnek érzem magam a természet e hatalmas képződményében, ahol évezredeken-évmilliókon át gigászi erők ostromolták az anyaföld kérgének legtetejét.

Most mintha kicsit frissebben értem volna vissza, a 14 órai expedícióról. Lehet kezdek belejönni. Már a konyhai munkából is ki tudtam venni a részem kis hagymapucolással, hamar rotyog is a leves, meg valami második.

Kedden "reggel" már csak délután 5 kor sikerül ébrednünk, de így sem aludtunk sokkal többet 8 óránál. A mai program "CS" mint Csirke és "A" mint Aktív 2 jelzett. Kicsit rövidebbre kell fogjuk a dolgot mert Andrásnak vissza kell indulni a kijárat felé hogy Csütörtökön haza vonatozhasson, mi pedig megyünk ki a Hypodromba találkozni a többiekkel. Így aztán az 5 órás túra után éjféltájban tértünk nyugovóra.

Szerdán kicsit ráhúztunk az alvással, hogy kipihenve és friss erővel érjünk a nehéz pálinkás flakonok elé. (A mieink már régóta könnyűek) Délután kettő után nem sokkal hagytuk el az előretolt táborhelyet, és mint megannyi kínkeserves járatba, pillanatnyilag, ide sem kívánkozik vissza egyik porcikám sem. 3 óra alatt szinte kirohantunk a Hypodromig. Hát hiába; "hazafelé a cigány lova is jobban húz". Kb így számítottuk hogy délután fél hatkor nem sokan lesznek a pihenőben, de azért annak örültünk hogy hagytak nekünk két lányt táborügyeletben. Miután meglettek a pálinkás flakonok, jól elszórakoztattuk egymást, amíg a többiek lassan beszállingóztak a táborba.

Csütörtökön az UHU járatot térképeztük, kutattuk. Na ez is azok közé tartozik, ahová egyikünk sem kívánkozik vissza az elkövetkezendő tíz évben. Egy órás menet után felkapaszkodunk egy kürtőn, fogás alig. Rendesen be kell feszítsem magam a két fal közé, hogy tudjak milliméterenként feljebb araszolni. Nini egy szűkület. Kínkeservesen átpréselem magam. Bár eleinte nem megy, mert nagyon feszengek. Beszorult a mellkasom. Úgy érzem sohasem fogok tudni ebből a kelepcéből kiszabadulni. Aztán megpihenek egy kicsit, megnyugszom, ellazulok. Nem megy így sem, mert felfelé nagyon lazán nem lehet haladni. Még egy pár jógalégzés, koncentrálok, hogy a megfelelő izmaimat, alkatrészeimet, amik be vannak szorulva elernyesszem, viszont amikkel kapaszkodok, illetve haladok előre azokat pedig maximális erőbe hozzam. Óriási koncentrációra van szükség ahhoz, hogy ily módon úrrá tudjon lenni az ember a testén. A karatéban és egyéb sportágakban is hasonló módon hoznak ki maximális teljesítményt pl. egy ütésnél, ám ott csupán egy pillanatra van szükség erre a koncentrációra, míg itt akár hosszú percekig is. Sikerült. Kint vagyok a "kutyaszorítóból", ám korai az öröm, mert most meg fejjel lefelé lógok egy akna tetejében, ami vagy 6 méter magas. Kezeimmel megtámaszkodok a szemben lévő falon egy kis hajlatban, majd macskadomborítás közben megpróbálom a lábaimat kihúzni a szűkületből, hogy azokkal a kezeim segítségére legyek, mert már nem nagyon bírják a rájuk eső megterhelést. Sikerül végre rendes helyzetbe hoznom magam. Hátamat a falnak lábaimat a szemben lévő falnak vetve kicsit megpihenek, hogy körülnézhessek, hogyan fogok lejutni az akna aljába. Végül addig lépkedek, támaszkodok forogva a falakon, amíg sikerül lejussak. A járat a továbbiakban sem volt valami szívderítő, annyi különbséggel, hogy most már nem csak a mélységekkel, magasságokkal, szűkületekkel kellett küzdeni, hanem a sárral és iszappal is. Miután feltérképeztük UHU-t, vissza a már jól ismert nehézségeken, amik attól, hogy tudtuk mi vár ránk nem lettek könnyebben leküzdhetők. Sőt így csurom sárosan nehezebben tapadtunk meg a falakon, a szűkületben pedig a ránk rakódott sárréteg is nehezítette az átjutást. Visszaérve a táborba a már sokat látott barlangászok is rákérdeztek, hogy hol tudtuk így összesározni magunkat?

Péntekre a CCA járat térképezése jutott kis csapatunknak. A Nagyteremig, ahol az Aktív járat és a CCA elágazik, vagy másfél órát tocsogtunk a patakos járaton. Na itt most letisztítjuk az előző napi agyagot. Ezt fogjuk térképezni? Na mi sem tudtuk mire vállalkozunk…! A CCA járat egy szűk hasadékrendszer, ahol a meder szintjén csak nagyon ritkán lehet elférni, pedig térképezni ott illik. Mármint a járat aljában. Sokszor úgy oldottuk meg a dolgot, hogy felmásztunk addig, ahol át tudtuk magunkat préselni a szűk sziklafalak között, majd leereszkedve a vízig, addig kukucskáltunk, amíg rá nem akadtunk egymás fényére. Ez annyira megnehezítette és lelassította a munkánkat, hogy a felénél, már azon kezdtünk gondolkozni, hogy visszafordulunk, de aztán belehúztunk és 7 óra alatt sikerült bejutni a szifonig. Itt aztán megállapítottuk, hogy egy új állatfajt kell kitenyésztenünk a továbbjutáshoz; a "búvárdenevért".

Este kicsit hamarabb tértem nyugovóra, mert hárman szombat reggel 5-kor indulunk ki, hogy Szadamék elérjék a reggeli vonatot. A többiek még maradnak vasárnapig. Ismét 2-2 beg, de már könnyebbek, no meg mi is rutinosabban mozgunk, így aztán pillanatok alatt kint voltunk a Karácsonyfában. Itt aztán pakolás, öltözködés (végre tiszta, száraz ruhába) hogy bátran léphessünk 164 óra "vakondolás" után a napfényre. A vonat már rég elment amikor én még az autót próbáltam beindítani, végül a közönség sgítségét vettem igénybe. A faluból kerítettem egy szerelőt, aki hozott meleg vizet és bikázó kábelt, így már ment is a dolog. Meg kell jegyezzem, hogy Román ember volt és nem fogadott el pénzt a Magyartól. Ennyit a politikáról….. Később kiderült, két izzító gyertya nem működött, és a maradék kettő pedig kevés volt a –14 fokos hajnali Révi szorosban.

 

Most még kicsit pihenek, mert már meg az ujjbegyeimben lett izomláz.

 

Mimi a nem normális

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Micsoda buli?

2008. december 29.

 

 

 

December 29.-én -8 fokra ébredtünk, de ez sem szegte kedvünket, hogy elmenjünk Markazra, a Szent István Parkba, az V. Téli Boros-Toros rendezvény helyszínére.

Útközben, úgy Szurdokpüspöki magasságában gyorsan készítettem egy jégcsap képet, nehogy aztán én is ilyen alakot öltsek.

A 10 órás kezdésre időben érkeztünk. Gyerekek vidáman csúszkáltak a befagyott tóvá duzzadt pocsolyán, éppen csak egyvalaki nem volt vidám a buliban, hát őt már ekkor javában perzselték a bámészkodók szeme láttára. A program a disznóvágás hagyományainak bemutatásával és reggelivel kezdődött. Közben a vásárosok is kipakolták portékáikat, pl. pálinkát, mézet, lekvárokat itt kóstoló is volt, savanyúságokat, kézműves-termékeket stb.

A rendezők szorgoskodtak a forralt bor, puncsital, forró tea készítése körül.

Markaz mivel szőlőtermő vidék, borászok is szép számmal hozták a "hegy levét", de örömömre must formájában is! Node, nem élet az élet túra nélkül, szerencsére a szervezők is így gondolták, mert a vállalkozó szelleműeknek indult a "Kis koca túra". Helyi idegenvezetőnk, Tünde kalauzolt az út során. Az első állomás a tájház volt, ide lovas kocsival jöttünk az 1870-es évek elejéről való. A berendezési és felszerelési tárgyak java része a 20. század elejéről származik. Külön érdekesség mindkét szobában a kék búbos kemence. Falubeli sétánk a közeli templom megtekintésével folytatódott, ahol a gondnok mesélt a sok viszontagságot megélt épület történetéről. A templomot most karácsonyi díszében csodálhattuk meg, ami emelte a "fényét". Különlegessége a Matyó mintás falfestés, a Szentély freskói és a Szenvedő Jézus szobor, mely egy darab faragtak ki.

Ezután jóformán a szomszédba zarándokoltunk, a kézműves házba, ahol az állattartás, a borászat, a kádármesterség stb. eszközeivel ismerkedtünk. A kézműves házban és a tájházban is, nemcsak nézni lehetett, hanem kézbe is vehettük bármelyik tárgyat. Mindkét helyen kedves kis vendéglátás volt pogácsával, forralt borral, teával, nehogy túl sok kalóriát veszítsünk e "kimerítő" út során. Innen tovább, a Meleg vizű Parkba mentünk, melynek vízhőmérséklete állandóan +16 fok. Ezt én gyorsan ellenőriztem is, és tényleg langyos volt. E meleg vizű forrás táplálja a nagy Markazi-tavat, mely mellett túráztunk visszafelé a Szent István Parkba. Mire visszaértünk már igazi forgatag volt. Hatalmas máglyák izzottak, a tömeg az ebédet falatozta, mely hurka, kolbász, savanyúság és kenyér volt, persze valami zsírbontóval leöblítve. A színpadon a számos díj birtokosa, az Abasári Történelmi Pop Daloskör vidám műsora zajlott. Hogy ki ne lógjunk a sorból, mi is elvegyültünk, vagyis ettünk-ittunk.

Ezután is jó programok voltak, mint pl. operettek, színjátékok, látványos tûzzsonglőr- show, indián népzenei együttes, cigányzene stb.

Vacsorára elkészült a toros káposzta, frissen sült hozzá a hurka és a kolbász is.

A műsor a Party Dance zenekarral ért véget. Úgy 20 óra után jelentősen megfogyatkozott az óévbúcsúztató tömeg, mi is elindultunk hazafelé.

Az ételek-italok finomak voltak, a programok sokszínűsége és színvonala élvezhetővé tette a napot, sosem volt unalmas. Kis csúszás ugyan volt a programokban, az ételeknél is időnként felgyűlt a sor, hát ezt még lehet csiszolni, de ettől még minden korosztálynak ajánlom.

Jó nap volt, jól éreztük magunkat, örültünk, hogy részt vehettünk ezen a rendezvényen!

Köszönet a szervezőknek!

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Lélekmelegítő

2008. december 25.

 

 

Évek óta, december 25.-ét Kisnánán töltjük. Idén sem volt ez máshogy, de miért is, ezt rögtön megértitek.

Délelőtt indultunk kocsival, hogy még egy kis túra is beleférjen. Csendes volt a község, mikor megérkeztünk. Rögtön megpillantottuk az egyik dombon újonnan épült kilátót, így arrafelé indultunk. Pincék mellett haladtunk el, majd egyenesen felmentünk a dombra. A kilátóból remekül láttuk a várat és a falut.

Ezután körtúrát tettünk, melynek vége a fantasztikus vár lett..Itt már javában készültek az ünnepi műsorra. A három hatalmas máglya készen állt, igyekeztek begyújtani. A hangosítást, a világítást és a rakétákat is szorgalmasan szerelték. A tömeg seregleni kezdett. Meghozták a teát és a forralt bort is, melyet jóízűen kortyolgattunk a falubeliek társaságában.

Kisvártatva megérkezett a Télapó régi jó ismerősünk , hatalmas kosara tele volt szaloncukorral, osztogatta az ünneplő tömegnek. A gyerekek ugrándoztak, játszadoztak, hemperegtek le a dombon. Besötétedett. A máglyák hatalmas lobogó fényükkel bevilágították a vár környékét, és jó meleget adtak. A vár fokáról Tárogató-szó hallatszott. Elhalkult a tömeg és áhítattal hallgatta Magyar Gyula Tárogatóművész játékát. Nagyon szépen játszott. Köszöntő következett, majd az iskolai hittancsoport pásztorjátéka.Ügyesek voltak a gyerekek, nagyon. Jézus születését adták elő az Atya vezetésével. Ezután a Tisztelendő Úr tartott rövid beszédet a Szentlélekről és a szeretetről.

"Önmagunkat ajándékozzuk, mint ahogyan a Szent Atya tette – emberré lett értünk. Minden nap Karácsony van."

Az emberek csendben figyelték szavait. A máglyák már teljes pompájukban izzottak, lángoltak, árasztották, a meleget. A vár világítása és a máglyák sejtelmes fényei áradtak szét a tömegen, mely ilyenkor olyan, mint egy összetartó, nagy, család.

A Mátragyöngye népdalkör bemutatóját követte Was Albert: Csillag az éjszakában, című mű előadása, mely után egy Juhász Gyula költemény következett.

Újra felcsendült a gyönyörű Tárogató-hang, mely itt még szebben szól, mert nagyon jó az akusztika. Aki erre jár, kiáltson, egy Hahót, és megtapasztalja.

Sokan várták már, és mindig nagy sikert arat a tűzijáték. Idén is klassz volt.

A zárszóban: "Szebb jövőt"kívántak a résztvevőknek, és azt, hogy egy év múlva legalább ennyien legyünk, de, ha lehet még többen. Ez biztos így lesz, a több százas sereglet évről-évre nő e meghitt, bensőséges rendezvényen.

Búcsúzóul tárogatón a Székely Himnusz csendült fel, melyet sokan énekeltek is. Ezután a tömeg lassan oszlani kezdett. Az emberek úgy köszöntek el egymástól, hogy "Boldog Karácsonyt és jövőre találkozzunk ugyanitt."Mi is találkoztunk a kedves Télapóval, ő is megígértette velünk, hogy újra találkozunk, úgyhogy az ígéretet, pedig be kell tartani!

Ezt a programot, "Karácsonyi lélekmelegítő" címmel Kisnána Önkormányzata rendezi, évről-évre színvonalasabb műsorral. Az idei fényét, a többször megszólaló tárogató emelte, tette különlegessé.

 

Jó volt újra itt lenni!

 

Köszönet és Tisztelet a lelkes szervezőknek: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Híd, ami alól elveszett a folyó

2008. augusztus 04.

 

 

Ahogy a túra ötlet megszületett:

Már hosszú évek óta olvasgatom a túrisztikai folyóiratokat többek között a HTM, Magyar Túrista és az Erdélyi Gyopár. Fürkészem a túralehetőségeket keresem azokat az érdekes és különleges helyeket, amiket fel lehet keresni és valamiben különlegesek, így az egyikben bukkantam erre az érdekes helyre, ami szerintem igazán különleges: Egy híd ami alól eltünt a folyó.

A helye is ideálisnak bizonyult: Püspökladány és Karcag között kb. félúton és az ő neve Zádor híd. Kezdődhetett a tervezgetés, szervezgetés, hogy és mint, mivel közelítsük meg, megtaláljuk-e vagy sem.

Már tavaj (2007) is tervezgettem a felkeresését, de az idén mindenképpen. A haverokkal való egyeztetések során kialakult a végleges időpont: augusztus 4, és a közlekedési eszköz: keró, valamint a társaság: Jenei Józsi, Tikász Sanyi és én (kimici). A nagy meleg elkerülése végett az indulást reggel 5 órára beszéltük meg a malom melletti park turul szoboránál, ide vártuk a további jelentkezőket is.

 

Túra a Zádor hídhoz:

Korai keléssel (fél 4) indúl a nap, csipaszervíz, evés, ivás, miegymás, utitáp és felszerelés összekészítése és indulás a találka helyre. Harangozzák az 5 órát Józsi is megérkezik, aki bujt, aki nem indulunk, Sanyival a Berettyó hídnál fogunk találkozni?! Öt óra pár perc és mi várunk, aztán várunk, aztán várunk, de Sanyi nem érkezik, türelmetlen vagyok felhívom, sikerült felébreszteni, legalábbis a hangja elég csipásra sikerült miszerint már útban van, ennek ellenére még kellett vagy 10 percet várnunk rá. Mai bünbakkunk is meg lett, ma már mindennek Sanyi lesz az oka, jó mozdulata nem valószínű, hogy lesz. Hogy tudja õ is neki is megmondtuk. Végre 5:30-kor el is indulhattunk.

Irány Bakonszeg, kissé még hűvös van, de hát azért indultunk korán, hogy a lehető legkevesebbet "sütkérezzünk" a napon. Van egy olyan érzésem, hogy ma még lesz benne részünk bőségesen. A forgalom türhető szépen tempósan gurulunk, hamarosan Bakonszegen vagyunk, a "Koccintót" most kihagyjuk alkoholról szó nem lehet ugyanis "zérótolerancia" van és nem akarjuk, hogy túl sok legyen az "útiköltség". Így hát folytatjuk a pedál macerálást Nagyrábé felé. Eldöntjük, hogy most nem érintjük Bihartordát, vagyis rövidítünk legalábbis most majd visszafele meglátjuk. Az út mellet "recece" bokor és van köztük "kékakökény" is, de szinte végig Rábéig, ide "ha megérikkor" is vissza kéne jönni. 6:15 elkészítem mai első fotómat, ezt már Rábén, kissebb pihenő közbeiktatásával. Nyugtázzuk, hogy szépen folyik a rábéi kastély renoválása, illetve az udvarán régi téglából valami régi épületetet építenek fel újból. Még bele fér az időbe szobor, székelykapu és nádas vendéglő fotózása is.

Nem sokat "tespedünk", hiszen van köztünk valaki aki még éppen ébredezik, Sanyi nevét nem akarom most ide irni, már csak a személyiségijogok miatt is. :-))) Tehát folytatjuk a bicók "macerálását" Bajom fele. Haladunk is szépen tovább, hála az ideális időjárásnak. Hamarosan beérünk Biharnagybajomba. "Inni kéne valohol egy hávét" hangzik a sóhaj, a válasz "Majd Sudvariban". Így folytatjuk az utat Sárrétudvariba, 7:20 már Udvariban az útszéli "kávéfalatozóban" talál bennünket. Mi Józsival doppingoljuk magunkat, viszont az "óvodásnak"(ts) viszek egy jégkrémet, ja még mindig ő a hibás. Újabb kérdés: "Hol fogunk reggelizni?", válasz: "Szerep monostorrom".

Még szerencse, hogy nem messze van 7:50 és ott is vagyunk. Kis pihenő, reggeli, "vezető sör",fotózás.

8:30 tovább Hosszúhát felé, a forgalom továbbra is elenyésző, az út minősége lehetne jobb, ahhoz képest szép tempót gurulunk, illetve sasszézunk a kátyuk között. 9:10-kor már a Püspökladányi horgásztónál fotózunk. Úgy döntünk, hogy nem megyünk be a közponba, de ráfázunk mert követ bennünket "Kacsatollat, libatollat, mindenféle ..." ordibáló förmedvény, már felakarom neki ajánlani huzzon a szárnyamból, de van isten végre lekanyarodik.

Mi viszont folytatjuk utunkat az arborétumhoz. A vasútat és a 4-es főútat keresztezve hamarosan oda is értünk. A bejáratnál a kiírás: Erdészeti Kisérleti Állomás és Jurta tábor, a nagy kapu zárva viszont a kis kapun át bejutunk. A kiírás tényleg igaz ez valódi kisérleti állomás a bevezetőút mellett mindenféle gyomnövény fellelhető még talán parlagfű is van valahol, mondjuk nem láttunk. Magyarán elég elhanyagoltnak tűnik az egész. Az arburétum terűletén a jobbra tarts módszerét alkalmaztuk így eljutottunk a jurta táborhoz, ami valószínűleg az idén nem fogadott vendégeket, pedig igazán jó kis hely. Tovább barangolunk a kertben, hamarosan a központi épülethez érünk, ahol a kilátó felől érdeklődünk, válaszként kapjuk: "Kövessük a mancs jelzést a tanösvényen és hamarosan odatalálunk" Mi viszon elvetemültek vagyunk és szót is fogadunk, igaz Józsi aggódik, hogy össze szedünk valami "defekt előállító dolgot". Megyünk is vagy két állomást, de felfedezzük a kilátót és rövidítünk, de örömünk ürömbe torkollik az ajtó zárva, a kiírás szerint veszélyes felmenni. Kissé csalódottan vissza kerekezünk a főépülethez, az ott tartózkodóktól érdeklődünk, hogy merre tudjuk megközelíteni a Zádor hídat, tanácsot kapunk is, de erről majd később. Közben kiderül, hogy valakinél van a kilátóhoz kulcs, a szemünk rögtön felcsillan mégis fel tudunk menni rá, és egy újabb csalódás az illetőt nem tudják felhívni telefonon. "Franc aki megeszi" zsörtölődünk, pedig igazából ezért jöttünk volna be. Ujabb remény fonal, másnak is van kulcsa (az ember nem hinné el), hogy kinél, hát annál a hölgynél akitől az imént megkérdeztük, hogy hol találjuk a kilátót. Nem tudom hogy gondolta, hogy mi a túróért keresünk egy kilátót, majdnem kockásra martuk magunkat. Végül is megkaptuk azt a fránya kulcsot és diadal ittasan vissza sétáltunk a nevezett monstrumhoz. Nem véletlenül használtam ezt a szót, ugyanis nem nagyon mondhatni rá, hogy kecses. Bejutunk, és fel a felső kilátó szintre hamarosan kattognak a gépek készülnek a fotók, onnét fentről is az az érzésünk, amit belépéskor megállapítottunk, hogy lenne mit rendbe tenni a parkban, pedig itt a kilátó környéke igazán gyönyörü lehetett.Messze nem nagyon lehet a kilátóból látni, mivel az erdő teljesen körbenötte. Ennek az ormótlan valami alsóbb szintjéről is körbe tekintünk, aztán vissza térünk és leadjuk a kulcsot.

Visszatérve az útba igazításhoz. Az úriember szavaiból az tünt ki, hogy újra találkoztunk egy aktakukaccal, mivel elmagyarázta hogy, merre mehetünk és merre találjuk a hidat. De arra csak engedéllyel lehet közlekedni, ugyanis az a terület "A" fokozatú védett terület, érdekes utólag kiderült kitaposott földút van arra és személygépkocsival is találkoztunk. Érdekes az mehet ott mi bicóval nem, na mindegy.

10:40 a parkot elhagyva folytattuk utunkat. Egy darabon teljesen ismerős volt az utunk a lokátorállomásig, valamikor régen még mikor a távközlésnél dolgoztam többször is jártam ezen az úton és bent az állomáson is. El is jutottunk az út végéig, ahonnan a földutat mondta az előbbi úr, itt aztán elkezdődtek a megpróbáltatások. Mégpedig az előző napi esőzéseknek köszönhetően egy kb. 50 méternyi ingovány következett. Én menetem előre megnézni milyen az út, átérve jeleztem a többieknek, hogy jöhetnek. Ök jöttek, az út másik végén viszont irdatlan gaz mi ketten Sanyival az elején felültünk, de elég úttalan út volt és kénytelenek voltunk leszállni és tolni a kétkerekűeket. Közben észrevettem, hogy mindkét kerekem beragadt, úgyhogy sártalanítás következett. Ezalatt Józsiék kiértek a Hortobágy-Berettyó gátjára és meglepetten vették észre, hogy én elvesztem. A kényszerpihenő után csakhamar utolértem őket. Innen egyértelművé válik az irány a Szent Ágotai híd felé kell mennünk a parton. Kissebb sárdobálás következett kerekeink által. 11:45 elértünk az árvizi vészelzáró zsiliphez innem már nem messze a műemlék híd.

Tiz perc és a Szent Ágotai híd lábánál állunk. Mit is lehet erről a hídról tudni: Kb. 200 ével ezelőtt itt volt a Budapestet Debrecennel összekötő országos földút, mivel ez a terület nagyon vízfolyásos és mocsaras rész volt, hogy járható legyen hídat építettek, ami 1996-os felújítása ellenére eléggé korhadt állapotban van. A rendelkezésre álló térképek alapján elindultunk a leglogikusabbnak látszó úton, ami a valamikori országút volt ezt a helyenként még mindig megtalálható kilóméterkövek jelezték. Mint a vett malacnak úgy járt a szemünk kutatva a rónát merre lehet a Zádor híd. És láss csodát a távolban felfedeztünk egy fehérlő valamit, közelebb érve biznyossá vált, hogy lassan megérkezünk a túránk céljához. A híd előtt nagyot fékeztem, amit Józsi nehezményezett, majnem elgázolt. Fékezésem oka, hogy a híd feljárójánál egy fényképeszkedni kívánó szerelmes őzike fogadott, sajnos mire a gép előkerült ő eltünt. A csoda viszont itt állt előttünk a maga 200 éves valójában a híd amit manapság elkerülnek a vizek. Leparkoltuk "paripáinkat" az egyik boltiv alatti hűvösbe és szanaszét fotóztuk az objektumot. Mikor mindezzel végeztünk betértünk az előbbi hűs helyre ebédelés céljából. Beszélgetni nagyon fura volt, ugyanis a híd alatt érdekes visszhangos akusztika volt.

 

Részlet a hídat bemutató tábla szövegéből:

" A Zádor-híd Természetvédelmi Terület Karcag közigazgatási határának keleti részén, a Budapestet Debrecennel ???? egykori országút mellet fekszik. A terület 1976 óta védett, nagysága 71 hektár, mely jelentős része szikes puszta. Vizes élőhelyek itt már elvétve taláhatók, pedig az árvízszabályzások előtt szeszélyes Zádor-ér bőven táplálta a térség mocsarait."

"Az éren való átjárás állandó nehézséget jelentett, ezért 1805-ben a Nagykun Kerület előljárói szükségesnek látták, hogy a vífolyáson keresztül a régi töltés és fahid helyett állandó kőhidat állitsanak, mely az év minden szakában lehetővé teszi az átjárást. A jelenleg is álló híd alapkövét 1806-ban rakták le, és 1809-ben átadták a forgalomnak. A híd eredetileg kilenc lyukú volt, hasonlóan a később épített, 1833-ban elkészült hortobágyi kőhídhoz. A Zádor-híd húsz évig viselte a vizek ostromát, de az 1830-as tavaszi áradás elsodorta két-két szélső pillérjét. Az 1834-es újjáépítéskor nyerte el a mai ötlyukú formáját. Napjainkban már meglepő a "partavetett" híd, mely eredeti rendeltetését 1860 után fokozatosan elveszítette, de védett műemlékként emlékeztet a tájátalakításra."

Miközben elemózsiánkat fogyasztottuk, úgy döntöttünk, hogy más útvonalon fogunk haza jönni. Ennek értelmében Karcag irányába vettük az irányt. Követtük a földútat, ami a városhoz közeledve átváltott egy túlságosan is leamortizált betonúttá. Közeledve egy szélmalomra lettünk figyelmesek. Hamarosan ott álltunk előtte. Mit mondjak azt sem tudtam, hogy Karcagon szélmalom van. Eddig nagy rész csak a nótabeliről, vagyis a dorozsmairól, az ópusztaszeri skanzenben levőről, és bakonyi Tés közelében levőkről hallottam, de hogy itt is van azt sosem tudtam.

Márpedig van, és a jelenleg legfelső vitorláján most éppen egy gólyapár pihentette szárnyait. Mi pedig megörökítettük őket is és a malmot is. A malommal szemben az útca másik oldalán tájház van, de sajnos mint ahogy a malom az is zárva van. Ez sem uszta meg gépeink kattogtatását. a ház előtt az útcán ismertető táblán olvasható a malommal kapcsolatos érdekes dolgok. De, haladni kéne, mert még bevállaltunk némi kilóméter többletet.

Neki is indultunk a város központ felé, ahol a városháza körüli szépen rendezett teret és parkot moziztuk meg, egyúttal hüsöltünk is eggyet. Tovább indulva a Bucsa felé vezető út keresésébe keztünk. Készséges emberek útba igazítottak bennünket és hamarosan ki is értünk a város szélére, ahol egy stoppossal találkoztunk ivóvizkút formájában. Lovakat hártahagyva megrohamoztuk a kutat, ami már nem tudott elmenekülni, így nyugodtan hűsithettünk magunkon kivül és belül is, ami roppantul jól esett.

Megtöltöttük kulacsainkat és tovább indultunk Bucsa irányába. Kiérve Karcagról erős oldalszelünk volt, így meglehetősen lassan haldtunk. Pihenés képpen megálltunk egy hídnál, ahol nedvesség magunkhoz vétele okán kulacsainkhoz fordultunk. Bár ne tettük volna, mivel az imént még hüsítésre alkalmas víz valami borzasztó pocsolya izére hasonlitott, így csak arra volt jó, hogy lábainkra locsoljuk. A faluba érkezve mindjárt egy valami vendéglátóipari egységet kerestünk, mit ne mondjak ivás céljából. Találtunk is egy kiülőset, ahol jónéhány "kocsmabútor" küzdött a kiszáradás ellen. Mi is beszereztük a porciónkat, de csak vezetőset már csak a szerv miatt is. Az ott tarózkodók érdeklődtek utunk céla felől és, hogy honnan érkeztünk. Mi készségesen válaszoltunk és mutattuk hol jártunk. Ámulva hallgatták és a következő kérdés hagyta el alkoholos befolyás alatt levő arcukat: "Hány képet tudunk késziteni a fotoaparátainkban levő filmre", a válasz igen csak meglepte őket, mármint, hogy 7-800. Az alkoholmentes rendbetette fogyatkozó energikésztetünket, így már megújult erővel folytathattuk az utunkat.

Következett egy nagyon hosszú szakasz Bucsa és Füzesgyarmat között. Mire beértünk Gyarmatra rendesen ki voltunk tikkadva, így hát valami hűsítő után néztünk. A száz éves cukrászdában rá is leltünk fagyi képében, amit érdeklődő kérdések záporában fogyasztottunk el. A pihenés és a fagylalt jó hatással volt az energiáinkra és nagy lenülettel útnak is indultunk, de hamarosan megállásra kényszerültünk, Sanyi, hogy tovább pihenhessük kerékcserébe fogott, hivatkozva az iménti defektjére. Amúgy is elege lehetett a tekerésből, mert nagyon emlegette, hogy a meghírdetett táv hossza csak kb. 120 km volt, de már ez sokkal több. A válasszal sem volt igazán megelégedve, miszerint: "Ha nem tetszik, akkor itt ő kiszállhat a túrából, aztán majd hazajöhet velünk biciklivel". Ez a válasz neki nem igazán nyerte meg tetszését.

A szerelés végeztével nagy lendülettel útnak indultunk Bajom felé. Bajomban árnyékkormányt szereltünk a keróra egy fa alatt. A Gémes vendéglőben enyhítettük szomjunkat és indultunk is tovább. Hogy leplezzem saját fáradságomat, így mindenért Sanyit okoltam, már mint az elalvása miatt. Így egy csomó új élménnyel lassan megérkeztük haza. Mivel én még ilyen távot nem kerekeztem kissebb ünnepséget tartottam a lelkemben.

Végül is aki nem volt velünk bánhatja, kívánom, hogy legközelebb ti is tartsatok a csapattal.

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Vígh Balázs kertlátogatás.

2007. szeptember 16.

 

 

A meghirdetett túra elé kisse szkeptikusan néztem, mi lehet abban olyan érdekes, hogy valakinek van egy kertje. De azért egy jót tekerünk, és az is valami - gondoltam. Akkor tűz. Végül is nyolcan neki indultunk. Kevés forgalom és a jó idő csak növelte kedvünket. Hamarosan a sasi "becsületsülyesztő" székein terpeszkedtünk. Mások a templom és a mi fotózásunkkal foglalatoskodtak. Folytatván utunkat, mi Zoli és én a honlap fejlesztését elemezgettük, míg a többiek a beszédtémák másabb "mezeire" tévelyedtek. Rövidesen Kapátiban találtuk magunkat. A templom megörökítése után Böszörmény irányába vettük utunkat. Miután beértünk a faluba a Vígh kert felől keztünk érdeklődni. Hamarosan útba is igazított egy erősen pacsuli illatú kissebbségi "úr". Valószínű, hogy tekintélyes mennyiségű "orosz kölnibe" eshetett, széllel szemben 40km-ről érezni lehetett ezt az intenzív "parföm illatot". De az útbaigazítás rendben volt.

Néhány perc és ott álltunk a kivülről alig észrevehető botanikus kert előtt. A kapuban még nem sejtettük, hogy a kerítés mit rejt előlünk. Hege közreműködésével bebocsájtást nyerünk, már vártak bennünket. Elsőre, csak egy átlagosnál ápoltabb kertnek láttam. Házigazdánk Balázs nagyon szinpatikus úriember szivélyesen fogadott bennünket. Balázs a bemutatást a 1,5 méter mély kertitónál kezdte, elmondta hogy ez is mint a másik kettő semmiféle gondozást nem igényel, mivel úgy telepítette be növénnyel és állattal, hogy a tó "él". A tó 60 cm és 1,5 m közötti mélységgel rendelkezik, vizét csak akkor kell pótolni, ha nincs "égi utánpótlás". Benne békák halak élik mindennapi életüket. Partján külömböző érdekes egtotikus növénnyel, amik a Föld különböző részeiről kerültek ide. Mit mondjak házigazdánk nem fukarkodott a latin nevekkel. Van olyan növény aminek a levele átmenet a lombos és a tülevelű között, olyan mintha több tűlevelet egymáshoz ragasztottunk volna. Egy másik csak kapaszkodásra használja gyökereit, mivel a tápanyagot a levegőből veszi fel. A kancsóka viszont rovarokkal táplálkozik. A tóval szemben szöllőlugasszerűség, amihez kötözve rengeteg cserepekbe ültetett fura növény van. Balázs mondta, hogy a nyáron sok dolga volt így kicsit elhanyagolt a kert. Ezért gondolhattam én, hogy a lugason levő növény valami gaz, amiről kiderült, hogy egy fajta bromélia, aminek nincs gyökere, még kapaszkodásra sem. Közelebbről megvizsgálva tényleg nem gaz, mivel a szine olyan szürkészöld, és még virág is van rajta. Volt köztük mamut fenyő is, igaz ez még csak "poronty", aminek az érdekessége, hogy a közérzrtétől függően "öltözködik" azaz ha nagyon melege van vagy nagyon fázik akkor leszórja leveleit bármelyik évszakban, ha viszont jól érzi magát újra lombkoronát növeszt.

Arra is van megoldás, ha a tóban levő halak és békák megbetegednek. Csak a békástóból áthozza az orvoshalat, ami meggyógyitja a gyengélkedőt. Apropó békástó, ennek érdekessége, hogy 300 db béka "lakása". Az új "lakótárs" beköltözésének feltétele, hogy a lehető legzöldebb legyen. A harmadik tó a másik udvaron volt. A vese alakú tó érdekessége, hogy van benne egy a víz felszine alatt kb. 5 cm-rel egy kőlap. Balázs nekünk szegezte a kérdést: vaj miért van az ott? Arra rá jöttünk, hogy az a híd, de hogy miért van a víz alatt arra nem. Ime a megfejtés: A "horgász macskák" nem szertnek a vízbe lépni, így a tóban levő halak tovább élhetik mindennapos életüket. A tó mellett újonnan épített borospince, ahol már kezd megjelenni a "nemes penész". A következő érdekes növényt én csak "marcangfűnek" tituláltam. Ez rafinált növényke úgy érzi jól magát, ha tapossák, ha tiporják, ha viszont kesztyűs kézzel bánnak vale alig-alig fejlődik. A két hatalmas fólia sátorban az egzitikus növények szokták aludni téliálmukat. Található még babérlevélfa, mahagóni és még sok érdekes növény. Megtudtuk, hogy amit mi akácnak hiszünk, az nem is az akácok családjába tartozik. Megköszöntük a kert bemutatását Balázsnak és elköszöntünk tőle. Körbe néztünk még a falu főterén, valamint elfogyasztottuk az ebédünket és vissza indulunk. Falu szélén Józsira és rám erős szomjúság tört, amit az útszéli kricsmóban enyhíteni kellett. Kortyolgatásunkat csak egy "kerekes marketinges" egység zavarta meg, de mi nem voltunk vásárló kedvünkben így tovább "hírdette" portékáját. Mialatt mi a "nyálpótlással" foglalatoskodtunk a többiek Kapátiba értek. Mi közben úgy döntöttünk, hogy ha már itt járunk akkor csak megnézzük a Körösszegi várromot, ha csak a határ magyar oldaláról is. A megközelítés során sikerült olyan útra tévedtünk, ahol nem lehet sokat beszélgetni, ha csak nem akarunk "marhanyelvet" harapdálni. Végül is odáig jutottunk, hogy a vár és mi közöttünk csak 50 méter volt. Felhívom Zolit, hogy ők milyen közel jutottak, erre a válasz, hogy csak messziről nézték, de várjunk ők is jönnek. Hamarosan ők is megérkeztek Lali kivételével, őt mint "kocsmabútort" letétbe helyezték a leittasító intézményben. Szegény vendégek hogy el lesznek kábítva. Nézelődés és fotózás után vissza, de nem ám a "tökön-paszújon" úton, hanem a "dinnyén-borsón", egyszóval egy másik gyalázatoson. Mi, mint vendéglátó-ipari rumbók megjelentünk "pogyászmegőrzőnél" de csak "váltságdij" árán kegyelmeztek Lalinak. Így teljes létszámban indulhattunk hazafele. Utunkat csak az zavarta meg, hogy Encike kerójából meglógott a levegő, kissebb erőfeszítésünkbe került a visszatuszkolása. Hamarosan haza értünk.

 

Így utólag mit is irjak, nagyszerű élmény volt, kár lett volna kihagyni. Sőt szivesen megnézném mégegyszer.

 

Ha lesz lehetőség rá te sem hagyd ki!

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A Vlegyásza meghódítása

2008. december 27-30 

... , hogyha azt kérdezné valaki, hogy milyennek képzelem el a Mennyországot, azt mondanám: PONT ILYENNEK!

 

A képek igazából magukért beszélnek, de mégsem adják vissza igazán azt az érzést, ami körüljárhatott bennünket Erdélyben. Nehéz leírni szavakban, igazából át kell élni. Azért, hogy kedvet csináljak másoknak is egy ilyen túrához, megpróbálok egy rövidke beszámolót adni arról, hogyan hódítottuk meg a Bihari-hegység második legmagasabb csúcsát, az 1836 méter magas Vigyázót, vagy más néven Vlegyászát. 

"Azt is tudom, milyen fontos az életben nem feltétlenül erősnek lenni, csak azt érezni, hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével." 

Az ötlet mikor és kitől származott? Nos, még 2007 nyaráról és Veres Petitől. Egyesületünk tagjai már 2007-ben is meghódították a Vlegyászát karácsony és szilveszter között. Erről az expedícióról Hege tolmácsolásában már született is egy remek beszámoló és nagyszerű képek is kerültek fel a honlapra. Akkor túlságosan nem hozott lázba ez a túra, de miután elolvastam az előbb említett beszámolót és megnézegettem a képeket, már akkor tudtam, hogy nekem is el kell mennem egy hasonló túrára. S szerveződött is a társaság. Ahogy közeledett az ősz, majd a tél, egyre jobban vártam, hogy végre jöjjön a „téli szünet”, a két hetes szabadság, benne a négy napos hótaposó túrával. Az őrült év végi rohanás miatt agyilag már teljesen szét voltam gyilkolva. Nem is nagyon volt időm azon gondolkodni, hogy mi fog majd rám várni. Ebből kifolyólag hamar el is jött a várva várt időpont.

Karácsony harmadnapján utaztam Hegéékhez Berettyóújfaluba, ahol találkozott a kis csapat. Sokan érdeklődtek a túráról, azonban szervezés-technikai problémák miatt csak öten vágtunk neki. Kora reggel indultunk a mintegy 180-190 km-es útnak, hogy legyen még aznap is időnk túrázni. Miután lassacskán felkelt a nap a kocsiból volt időm nézelődni. Még nem jártam Románia ezen részén. Sőt! Igazából még semmit nem láttam Romániából, Erdélyből. (Most valahogy olyan érzésem van, hogy hiába Romániáról beszélek, inkább Erdélynek könnyebb hívnom. Valahogy illúzióromboló, ha Romániának kellene hívnom.) A 2-3 órás út közben áthaladtunk Nagyváradon, a Királyhágón és Sebesváron is. Némi képet kaptam róla, hogy milyen helyek ezek a sokat emlegetett, egykor Magyarországhoz tartozó települések. Ahogy elhagytuk Sebesvárt, az út egyre havasabbá, csúszósabbá vált, és egyre jobban haladtunk felfelé. Lassan, alig 30-40 km/h-val mentünk, ami azért is különösen tetszett, mert gyönyörködhettem a tájban. Ilyen magas hegyek, mint amilyenek ott voltak, itthon sajnos nem teremnek. Szóval igen gazdag táplálékot nyújtott szememnek a látvány. Ahogy egyre jobban mentünk felfelé, a hőmérséklet egyre jobban ment lefelé. Átlagban kb. -10 és -15 oC volt.

Havasrekettye volt a túra kezdő és egyben végpontja. Egy pici kb. 1000 fős település a székelyjói szurdokvölgy végén kb. 850 méter magasan. Ki gondolná, hogy a román miniszterelnök, Emil Boc is e település szülöttje?! Ma már szinte teljesen románok lakta, de azért itt is hallhattunk magyar szót. A házak között fellelhettünk kalotaszegi stílusban épült, fűrészelt faoromzatú házakat is. A falu központjában, a Székelyjó-patak partján, egy hatalmas fűrészüzem állt hegyekbe halmozva deszkákkal, fagerendákkal. A templom és a házak hol a völgybe, hol pedig a hegyek tetejébe épültek. Csendes, nyugodt hely volt. Szívesen öregednék meg ilyen helyen.

Az első napi etap egy 10 km-es szakasz volt. A Néma kb. 1500 méteres csúcsán terveztük az éjszakát egy esztenában. Abban az esetben, ha nem lett volna fából épült nyári pásztor lak, akkor a havon kellett volna aludnunk. Mondjuk ez sem okozott volna gondot, hisz felszerelés-ügyileg erre a lehetőségre is készültünk. Az út első fele a Székelyjó szurdokvölgyében, a patak mellett vezetett. Lényegében autóval is járták ezt az utat, így nem volt gond a haladással. A táskám jó nehéz, kb. 20kg-os volt. Elég sok kaját bepakoltam, mivel a túrán a három nap alatt egy települést sem érintettünk. A felfelé kígyózó szurdokvölgyet két oldalról hatalmas hegyek ölelték közre telis tele fenyőfákkal. A mélyzöld, és a hófehér szín kombinációja keveredett a szememben, az orromba mérhetetlenül friss hideg levegő áramlott, s a fülemben a patakocska csörgedezése csengett. Mély nyugalom fogott el. Végre nem a rohanás, nem a civilizáció, hanem a természet vesz körül. Egy ideig egy Salvamontos ember kísért bennünket, aki nem mellesleg szintén erdélyi magyar volt. Ellátott pár jó tanáccsal és informálódott arról, hogy mire is készülünk. Gondolom ez a munkájához tartozott. Hamarosan elértünk egy elágazáshoz, ahol az első kaptató következett. A hó itt már egyre mélyült és már csak egy pár keréknyom kényeztette lábunkat. Nem sokára ez is elfogyott, úgyhogy magunknak kellett törni az utat. Kb. ekkor voltunk a Kékes magasságában, a hőmérséklet -15 körül, a hó kb. 30-40 cm. Ekkor szembesültem először vele, hogy nem egyszerű hóban gyalogolni, főleg nehéz túrafelszereléssel. Az ésszerűség az követelte, hogy álljunk libasorba és egymás nyomaiban haladva folytassuk az utat. Természetesen annak volt a legnehezebb, aki elől haladt. Először Hege, majd leváltva őt, én mentem elől. Egyre jobban haladva felfelé az út is elfogyott. Egy patak medrében folytattuk tovább, s innentől rendszeresebbé vált az a jelenség, amit csak úgy hívtunk beszakadás. Magyarul elég kellemetlen dolog nagy zsákkal a hátadon beszakadni a hóba combközépig és onnan kitolni magad. Vissza-visszatekintve hatalmas sziklás, hófödte csúcsokkal szemezhettünk. Egyszerűen lenyűgözőek voltak a maguk otromba természetességükkel és szépségükkel. Minden fizikai megerőltetésemért kárpótoltak. Már nem volt messze a Néma, amikor azimutban („torony iránt”) kellett folytatni. Iszonyatos emelkedő következett, első ránézésre azt hittem, hogy lehetetlen azon a helyen ekkora hóban felmenni, de aztán egy kis nyüglődés után erőt vettem magamon és nekiestünk. Sokszor megálltam, de muszáj volt az erős megterhelés miatt. Azt hittem, hogy jó kondícióban vagyok (ami igaz is), de igazán itt szembesül az ember vele, hogy ez azért egy kicsit másabb, mint az edzőterem, vagy futni a gáton. Eléggé nagy akaraterő és kitartás kell hozzá és fejben is ott kell lenni.

Az első nap vége felé közeledve felértünk a Néma melletti nyeregre, Körbenézve egyszerűen fantasztikus volt a panoráma. Ilyen magasan még sosem voltam. Egy nagy havas mező közepén állsz, a csendet csak a szélsüvítés töri meg. Bár bámészkodni szeretnél, de némileg korlátozva vagy mivel figyelni kell rá, hogy hova lépsz. Amikor megáll az ember, van idő szemlélődni. És kell is nézelődni, mert ez adja azt a pluszt, ami ehhez a műfajhoz kell. A hómezőben, mely olyan, mint egy nagy végtelen fehér tenger, csak a lábnyomunk és a szél ejtett csorbát. A „tengeren” átkelve, fenyőfák által körbeölelve, ott állott egy faházikó, az esztena, az első napi szállásunk. Se ablaka, se ajtaja, s teteje is csak itt-ott. Annyira gyönyörű volt, hogy legszívesebben térdre rogytam volna, és órákat tudtam volna benne gyönyörködni. De vitt a fáradság. Hatalmas álmosság lett úrrá rajtam. Igyekeztünk be a házikóba, mivel már sötétedett. Úgy döntöttünk, hogy a házikóba verjük fel a sátrakat. Kicsit szorosan voltunk, de végül is elfértünk. Egyre hidegebb lett. Mivel már nem mozogtunk, így még jobban éreztük a farkasordító hideget. Igen, itt el lehet mondani, hogy farkasordító, mivel ezen a környéken élnek farkasok. Az esztena körül volt is egy csomó lábnyom. Bár túlságosan nem aggódtunk miattuk. Gondoltam, csak nem tudják kizippzározni a sátrat. A másik tanulság, amit ekkor tanultam meg, hogy ezen a helyen hatalmas kincs a folyékony víz. Ha az nincs, akkor a jég is remek, de azt sok idő felmelegíteni és nehéz kiszedni a petpalackból. Ami tényleg kemény meló, hogy hóból hogyan olvasztasz vizet. Persze könnyű mondani, hogy előkapod a gázfőzőt, fogsz egy bögre havat és kiolvasztod. De egy bögre hóból, alig lesz egy pár korty víz. Szóval eléggé lassú folyamat egy liter vizet kiolvasztani. A további nehézség, hogy ha lefagy a palackod, akkor nem igazán fog jól teljesíteni a főző. Ezért érdemes mindig elegendő vizet (jeget) tartani magadnál. Vigyázz arra is, hogy ne igyál túl sokat, mivel nehéz kimászni a hálózsákból és a sátorból, utána felvenni a csonttá fagyott bakancsot és kimenni wc-zni. Közbe levered az összes megfagyott párát a sátor belső faláról, ami így a hálózsákodra és a nyakadba hullik és tovább fog hűteni. Amin még nem szabad spórolni az a hálózsák. Én próbáltam spórolni, hogy két hálózsákot viszek, de nem éri meg. Inkább vegyél egy tartós extrém -20 fokos hálózsákot és abban sokkal kényelmesebb lesz. Igazából csak a lábam fázott, mert hozzáért a sátorfalához, ami teljesen átáztatta, így hűtötte a lábam. Ezért begyűrtem egy pokrócot a lábamhoz, s így máris jobb lett. Érdemes éjszakára a lehető legtöbb cuccod (sapka, kesztyű, sál) begyűrni a hálózsákba, hogy éjszaka a testhőddel melegen tartsd. A kabátot érdemes magad alá és a derékalj közé teríteni. A derékaljhoz érdemes beszerezni egy hőtükröt. A testhődet nem vezeti le a talajba, hanem visszaveri. Ezzel is egy pár fokot javul a komfortérzeted. Kaját nem szabad sokat cipelni magaddal. Főleg a konzerv, ami felejtős. Felesleges súly és körülményes az elfogyasztása. Inkább nagyon mobil és könnyen fogyasztható, szénhidrátban és zsírban gazdag élelmet kell cipelni. Például papírdobozos csokoládékrém, csokoládé szeletek, szendvicsek, stb. Tea nélkül el se indulj. Nagyon sokat jelent, ha időnként megihatsz egy pohár forró teát. Természetesen ehhez szükség lesz termoszra is. Azt mindenféleképpen érdemes magaddal vinni, hisz nem csak a tea melegen tartására alkalmas, hanem a patakból nyert víz sem fagy meg benne.

Éjszaka többször felkeltem. Bár jól aludtam, azért volt egy-két nyűgöm. Éjféltől reggelig folyamatosan pisilnem kellett. De nagyon be voltam gubózva, így körülményes lett volna kimászni. Ezért kivártam vele a reggelt! A fejem is teljesen be volt gubózva, s a két hálózsákban, valamint a sok ruhában nem fáztam. Reggel kipihenten kezdtem neki a hóolvasztásnak. Kb. 2 órába telt, mire egy termosznyi vizet felforraltam. Reggelire nem sok mindent ettem, egy kis kekszet, egy kis fagyott virslit. Igazából minden megfagyott. A kenőmájas és a tömlős sajt szeletelhető formába került. Ott volt nálam a rengeteg kaja és nem ettem őket. Nem is igazán volt étvágyam.

11 óra felé indultunk útnak. Eljött a csúcshódítás ideje. A Némáról már láttuk a Vigyázót. Közelinek tűnt, mindössze 10 km-re volt tőlünk, azonban hatalmas szintek voltak a távban. 1500 méteren voltunk, s kb. 200 métert ereszkednünk kellett egy völgybe. Ott tapasztaltam meg, hogy hóban nagyszerű dolog lefelé menni. Egész lementünk egy kis patakocskáig, ahol kielégíthettük a folyadékszükségletünket. Itt már találtunk civilizációra utaló nyomokat, hisz egy síző mehetett el nemrég erre. Követtük a nyomokat, amelyek a Vigyázóra vezettek felfelé. Egyre keményebbé vált a túra. Egyre jobban fáradtam. Már nem igazán tudtam elől menni. Igen sokszor meg kellett állni. Már éreztem, hogy ez nem lesz gyerekjáték. Egy igazi kemény erőpróba, ennyire még nem éreztem magam fizikailag megterhelve. Pedig eztán jött az igazán kemény rész. 500 méteres résztávon 300 méter szintet kellett mászni. Kb. 8 lépésenként muszáj volt megállni. Itt már sokat morogtam és nyavalyogtam. Fejben egy picit felkészületlen voltam, valamint a tápanyaghiány is jelentkezhetett. A reggeli kekszen kívül nem ettem egész nap semmit. Máskor erre jobban oda kell figyelnem. A másik pedig, hogy ilyenkor is legyek észnél. Ne nehezítsem a másik dolgát a nyavalygással. Tűrjem méltóságteljesen, csendben, a fájdalmat és a szenvedést. Na jó! Nem arra gondolok, amikor beszakad az ember, kitolja magát és azzal a lendülettel újra beszakad és így tovább négyszer, ötször, majd a végén begörcsöl a combfeszítő izom az egyik lábában, majd a másikban is, és egyszerűen csak összerogyik, és fekszik a hóban tehetetlenül. Ezt nehéz kiállni csöndesen. S itt jön az, hogy mi a csapat lényege. Ha látjuk, hogy szenved az egyikünk, akkor próbáljuk segíteni. Nem hagyjuk ott, noszogatjuk, támogatjuk, húzzuk a másikat. Ebből mindenki jól vizsgázott. Nina és Meli, két fantasztikus leányzó csapatjátékból, emberiességből, segítőkészségből hatalmas jelesre vizsgázott nálam. A túra hátralevő részében végig húztak magukkal, és nem hagytak ott. Sokat jelentett számomra. Nagyon örültem, hogy megismerhettem őket.

Már erősen sötétedett, s a zseblámpát is elő kellett kapni, mikor Hege vezetésével felértünk a Vlegyászára. Oldalra nézve egy narancssárga csíkot figyelhettünk meg a horizonton. Lenyugodott a nap. Nem mindennapi látvány volt. Még kb. 500 métert kellett gyalogolnunk a csúcson, hogy elérjük a meteorológiai állomást. Egymás nyomában haladtunk. A vak sötétben annyi csillagot, még sosem láttam, mint akkor és ott. Ha felnéztél az univerzum fényei áradtak feléd, ha oldalra néztél a távoli települések fényei pislákoltak. Mintha a világűrben lettél volna és körülötted mindenhol csillagok. Teljesen megnyugodtam. Ezért volt érdemes eljönni. Meghódítottuk a hegyet, éltem eddig legmagasabb hegyét, életem egyik legkeményebb hegyét. Emellett a hegy mellett, minden gond és baj, minden kicsinyes emberi probléma eltörpül.

A meteorológiai állomás állandó lakói szívélyesen üdvözöltek bennünket. Meleg teával kínáltak bennünket, ami nagyon jól esett. Miután kiengedtünk, elfoglaltuk a szállásunkat. Volt minden, ami kellett: meleg, zuhanyzó, wc, konyha, ágy. Nehéz ezek nélkül meglenni. Bár nem ragaszkodom a komforthoz, de most azért jobb, hogy így alszunk, mint sátorban. Egy hajszálnyival felkészültebb vagyok felszerelés terén, akkor benne lettem volna még egy éjszakai sátrazásban. A hálózsákjaim egy cseppet vizesek voltak, így nem igazán lett volna kellemes kinn aludni. Jól bevacsoráztunk, s egy csomót beszélgettünk még. Nagyon jó kis társaság verődött össze. Élvezet volt ilyen körben eltölteni a vacsorát. Éjszaka kisgatyában aludtam, szinte kitakarózva, olyan meleg volt a szobánkban.

Reggel, mikor kinyílt a szemem, első utam az ablakokhoz vezetett. Gyönyörű verőfényes reggel volt. Szép tiszta idő. Az ablakból messzire elláttam, messzire leláttam. Miután összekészülődtünk, már útnak is eredtünk. Őszintén szólva ez a nap tetszett a legjobban az egész túrán. A fizikai megterhelés jelentősen csökkent, kipihent és boldog voltam. Jó nagy szél süvített a hegy ormán, igazi dermesztő, mínuszos fuvallat. Útközben gyakran meg-megálltam, no de nem azért, hogy pihenjek. Inkább a bámészkodás miatt. Iszonyat messzire el lehetett látni. A „közelben” a Nagy-Bihar csúcsa, a távolban haloványan a fogarasi csúcsok, és csak körvonalaiban látszódott a Tátra is. Ilyen panorámát csak innen és csak ilyenkor lehet látni. Csak télen van ennyire tiszta idő.

Lefelé vettük az irányt. A lábunk előtt hatalmas, nagyon meredek leejtő, tetején térdig érő, szűz hó. A leejtő alján fenyőfákkal tarkított mély völgy, körülötte hatalmas sziklás hegyek. Minden olyan fehér volt, minden annyira csodálatos, hogyha azt kérdezné valaki, hogy milyennek képzelem el a Mennyországot, azt mondanám: pont ilyennek. Szinte futottam lefelé, mint egy pajkos, kacagó gyerek, aki megörül annak, hogy kinn van a szabadban, és hóembert építhet. Nem arra törekedtem, hogy a másik nyomában lépkedjem, hanem folyamatosan azt kerestem, hol a legmélyebb a hó. Lefelé nagyon jó hóban menni. Nyáron, ugyanezen a helyen sokkal gyötrelmesebb és keményebb dió lenne lefelé vágtázni. Keményen megterhelné az ízületeket. De így felüdülés volt. A boldogsághormonjaim 100%-on működtek. Minden egyes percét ízlelgettem, s közben nem győztem kapkodni a fejem, annyi látnivaló volt. Még most, egy hónapos távlatból is szemem előtt van ez a kép, s oly tisztán, mint az a hó, mely a csúcsot fedte. Kb. 1400 méteren találtunk egy forrást, ahol megálltunk inni egyet. Olyan finom vizet, mint amilyet ott kortyolhattam, soha nem ittam még. Annyira természetes, annyira selymes, annyira lágy íze volt, hogy szinte nyugtatta torkomat, amikor legördült rajta. Nem győztem belőle eleget inni. Egy kicsit mohón, mintha attól tartanék, hogy elfogyna. Kb. két litert biztos megittam. Az egész hely mesés volt. Ha felnéztél az égre, olyan sötétkék volt, mintha beborulna. Közben nem, csak annyira éles kontúrok jellemezték a helyet, hogy minden tisztább színűnek tűnt, mint amilyen Magyarországon. Mindegyik szín sokkal élesebbnek, tisztábbnak és erőteljesebbnek tűnt a hó által visszavert napfény miatt. A túrán itt élvezhettük utoljára a nap sugarait, ugyanis lassan leértünk a völgybe. Mintha egy partról a vízbe ugranánk, úgy vetettük le magunkat a sötét völgybe, a Székelyjó szurdokvölgyébe. Ledobtuk táskáinkat és elszaladtunk megnézni egy pár száz méterre arrébb található víznyelőt. Nem vártam sokat a víznyelőtől, de azt nem gondoltam, hogy ennyire gyönyörű lesz. Olyan volt, mint Csodaország. Hatalmas függőleges sziklafal, a tetején a magasba nyújtózkodó fenyőfákkal, az alján egy félkörív alakú hasadék. A sziklafalat jégcsapok tarkították, s az ezeken megtörő fény úgy cikázott felénk, mintha egy nagy stadion közepén százezrek vakuznának külön-külön pici időeltéréssel. Tőlünk balra az emelkedő tetejéről egy vízesés zuhan alá, s rohant tova, hogy behatolhasson a szikla birodalmába. A vízesést jégfüggöny takarta, mintha a természet ezzel óvná eme csodáját a szennyezéstől és a bajtól. Órákat tudtam volna bámulni. Csak úgy ösztönösen. Semmin nem gondolkodni csak egyszerűen bámulni.

Sajnos tovább kellett haladnunk, ugyanis aznap már mentünk haza. Egy kis egészségügyi probléma csúszott közbe, ezért úgy döntöttünk, hogy egy nappal korábban hazamegyünk. A szurdokvölgyben végig a patak mentén haladtunk. Magasan tornyosuló sziklás hegyek öleltek közre, mint hatalmas óriások eltakarva a napot. Minden olyan kéknek tűnt. Viccesen hangzik, hisz a hó az fehér, a hegy az szürke, a fák azok zöldek, de az embernek még is olyan kék érzete volt. Már ha lehet így fogalmazni. De egyszerűen nem tudom jobban leírni. Hamarosan elértük a Székelyjói vízesést. A magasból aláugró víz hatalmas robajjal folyt. Ha valaki arra kirándul, feltétlen nézze meg.

Ahogy a faluba leértünk, a kocsiba dobáltuk a cuccainkat és elindultunk haza. Vagy fordítva? Most megyünk el otthonról? Függetlenül attól, hogy milyen nemzet lakja e vidéket, talán sokkal inkább otthon éreztem magam, mint a szülővárosomban. De nem azért, mert hűtlen vagyok szülőföldemtől, hanem azért mert itt akkora béke uralkodott rajtam, amilyet otthon sokszor nem érzek. Igazából ez a hely ezért is hasonlít leginkább a Mennyországhoz. Mindenkinek ez a második hazája. A természet, melyhez ha szelíden közelítesz, akkor szelíden fogad, de ha rombolod és pusztítod, egy idő után ő is pusztítani fog. Ezért bíztatok mindenkit, hogy nézze meg e csodálatos helyet, de csak csöndben  „lábujjhegyen járva”, s csak szemlélgesd, s ne nyúlj hozzá! Hidd el, megtalálod az igazi békét! 

Üdvözlettel az expedíció résztvevői:

       Hege, Meli, Nina, Misi

       és jómagam: Fuleee

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A Természetbarát Híradó 192. számából

2008. november - december

 

 

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Csúcsokon!

2008. november

 

 

2008. novemberében fejeztük be /Mezei László és Mezeiné Dobó Klára/ a Karancs- Medves csúcsai túramozgalmat, melyet jelvénnyel ismertek el.

A Karancs- Medves vidékét szeretjük, sokszor jártunk arra, de most mégis voltak számunkra is ismeretlen részek, melyeknek már előre örültem.

 

„Dicső Szent Margit, a Béla király lánya,

Magyar hazánknak a tündöklő csillaga;

Egyik szikla csúcsán a Karancs hegyének

Zárdát és templomot építtetni kezdett.”

Templom a Karancs-hegyen Legenda (részlet)

 

A vers részlete a Karancshegyi Kápolnáról szól, mely Szent Margit tiszteletére, a 687 méter magas Kápolna hegyen áll .

Kb. a XIV. században építhették, a török időben lerombolták, majd a középkori falak felhasználásával 1991-ben újjáépítették, s azóta évente többször búcsút tartanak itt, zarándokhely lett. Remetelak is található a kápolna mellett, melyet az 1930-as években Tarász Ferenc használt utoljára.

Úgy tartják, hogy aki felér, kongassa meg a harangot, hálát adva a szerencsés megérkezésért, és tudassa a hegyen levőkkel az örömöt. Ez a szokás nekem nagyon tetszett, férjem szerint túlságosan is. Remélem most az égiek is elnézőbbek voltak velem.

Emlékezetes volt a Karancs csúcsa is. Most nem Salgótarjánból, hanem a másik irányból a zöldön mentünk fel a "Palóc Olymposz"bazalttömbjére sűrű lihegés közepette. Mit mondjak, erről az oldalról még meredekebb volt. Viszont a sokszor felhős kilátóból, most gyönyörű körpanoráma tárult elénk.

Ismét meglátogattuk a szépséges vulkáni tanúhegyet, melynek csúcsán lévő vár, Petőfi Sándort is megihlette, ezért írta a Salgó című versét. A vár engem pedig újabb fotózásra csábított, nézzétek meg Ti is.

Ha azt kérdezitek melyik a legkedvesebb helyem a Karancs-Medves vidékén, hát ez a legkönnyebb, a Kis-Salgó, más nevén a Boszorkány-kő, valahogy ott, úgy otthon érzem magam. Hogy miért van így ki tudja :-)?

A Szilvás-kői kilátás sem volt semmi. Hát még a felhagyott bányaudvar oszlopos bazaltja .

A Pécs-kőről hallottam is, olvastam is, messziről láttam is, de a csúcsán most álltam először. Fenséges volt a látvány, ami fogadott minket. Jól el is időztünk is, az ebédet is csak úgy majszolgattuk, hogy nézelődhessünk még e szép, fekete színű bazalt tetejéről.

A Somlyóra menet e tájkép. késztetett megállásra, na meg a Nagy őzlábgomba hadsereg. Több kilót szedtünk belőle a szép őszi erdőben.

Bárna homokkővidéke. is kedves meglepetésekkel szolgált! A faluból bő 1 óra alatt felértünk a Kis-kőre, mely érdekes geológiai képződménye a hatalmas üreg. Kincseket rejtő barlangnak képzelték, de semmit sem találtak. Lefelé jövet vadászok üdvözöltek minket, és sehogy sem értették, hogy mit keresünk a túristaúton, hiszen már elkezdődött a vadászat. Állítólag ők biztosították a terepet, csak azon az egyetlenegy turista-úton nem volt semmilyen figyelmeztetés, ami a Kiskőre vezet. Miután ezt jól kitárgyaltuk, elindultunk továbbra is a turistaúton lefelé, a vadászok háta mögött. A hajtás már elindult, a kutyák ugattak, terelték a vadat, az el-eldörrenő puskacsövek elé. Kissé izgalmas perceket éltünk át. "Felkötöttük a nyúlcipőt" és hihetetlen gyorsasággal leértünk a faluba.

A Nagy-kőre ment hallottuk még a puskák ropogását, de már távol voltak a vadászok. A Nagy-kő, ún. rétegvulkán, mely bányászatát évekkel ezelőtt beszüntették, így megmentették e vidék ismert kilátóhelyét.

Összesen 12 csúcson jártunk, melyeken táblák voltak elhelyezve. A táblákon a négyzetekben különféle módon elhelyezkedő 3 pontból álló kombinációt kellett a füzet megfelelő helyére berajzolni, majd a Nógrád Megyei Természetbarát Szövetségnek beküldeni.

Ez is egy jó buli volt! Salgótarján mesés vulkáni vidéke Téged is vár!

 

 

Üdvözlettel: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kossuth Lajos nyomában jártunk-de még mennyit!

2008. november.

 

 

A Kossuth Szövetség 1992-ben indította útjára a Kossuth Lajos emléktúrák mozgalmat tiszteletük jeléül. Megtetszett ez az újszerű lehetőség, ilyet még nem csináltunk.

A feladat az volt, hogy a Kossuth emlékhelyeket keressük fel itthon és külföldön, járjuk végig, ahol élt, dolgozott, sőt utolsó útjának állomásait is meglátogathattuk. A füzetbe a látogatásokat pecséttel, belépőjeggyel, fényképpel is lehetett igazolni.

Minden felkeresett hely 1 pontot ér, külföldi 2-t, saját felfedezés, pedig 3 pontot. Elismerésként 20 pontig emléklapot lehet kapni, 40 pont felett, pedig a „Kossuth-túrák” jelvényt.

Na nekem aztán több sem kellett! Úgy gondoltam, hogy miután Kossuth Lajos méltán a legelismertebb és a legtiszteltebb magyar, megérdemli, hogy mélyebben elmélyedjek élete történetében. Így aztán előástam a szekrényből "Kossuth élete" című művet és végigolvastam. A két vaskos kötetet tekintve már ez sem kis teljesítmény, de főként az idős koráról szóló részeket találtam érdekesnek. A politikus - szónokot mindenki ismeri, de azt már csak kevesen tudják, hogy egész életében szerette a természetet, nyugalmát mindig ott találta meg, fiatalon pedig vadászott is. Igazából sok ideje csak akkor volt rá, amikor Magyarországról végleg elmenekült és a politikai feladataiból is lejjebb adott. Kossuth, a tudós, botanikusként hatalmas gyűjteményt állított össze, minek érdekében még 70-80 évesen is komoly túrákat tett és sziklát mászott! Hát ezt csináljuk utána!!

A könyv végigolvasásának az lett az egyik eredménye, hogy még jobban tisztelem és csodálom Kossuthot, fantasztikus egyéniség volt. A mai kor emberének is példamutatóan élt. A másik pedig, hogy izgalmas volt a kutatás, nem is beszélve arról, hogy több helyet is találtam, ami nem szerepelt a túrafüzetben. Azon kívül, bármerre is jártunk, mindenhol a szememet meresztgettem. Így találtunk rá, pl. Tapolcán a Kossuth domborműre , melyet néhány éve helyeztek el.

Egy levél fénymásolata is bekerült a túrafüzetbe, melyet Kossuth Lajos írt 1871.04.06.-án Olaszországban, Turinban, és Sámsonházára, a lelkész úrnak címezte megköszönve azt, hogy az Evangélikus Egyház Főfelügyelőjévé választották. Ennek emlékét őrzi a szobor a falu főterén.

Diósjenőn, a református templomban emléktábla hirdeti, hogy Kossuthot a község tiszteletbeli bírónak választotta.

Néhány külföldi helyet is felkerestünk, és még sok itthonit a füzet alapján. Különös érzés volt e helyeken járni, olyan volt, mint egy élő történelemóra. Cegléden járva már majdnem "beléptem a hadseregbe" toborzó beszéde hatására. Nagyon szépnek, jól sikerültnek, meggyőzőnek találtam a Kecskeméti Kossuth szobrot . Az országot járva, nem is találkoztunk olyan településsel, ahol legalább egy utcát ne neveztek volna el róla, vagy, mint Mohácson, Kossuth Filmszínház is van, melynek emeletén kiállításokat rendeznek. E városban díszpolgárrá választását emléktábla is hirdeti. Nagykanizsán, 1894. március 30.-án itt is megállt a Kossuth hamvakat szállító különvonat, ennek emlékére mellszobrot állítottak.

Sok-sok helyen jártunk, de többet nem mesélek, a Kossuth Szövetségnél és az MTSZ-nél kaphatók még emléktúra füzetek, úgyhogy kezdhetitek Ti is.

2008. november 3.-án a Nemzeti Sírkertben, a Kossuth Mauzóleumnál gyertyagyújtás és emlékezés volt a Kossuth Szövetség vezetésével, melyre mi is meghívást kaptunk. Ebből az alkalomból belülről is megcsodálhattam a néhány éve felújított sírhelyet. Ezután visszakaptam a túrafüzeteket /Mezei László és Mezeiné Dobó Klára/, melyekben szép oklevél, jelvény és újabb túrafüzetek voltak. Férjem helyett is bezsebeltem a dicsérő szavakat, mivel ő nem tudott jelen lenni, majd átsétáltunk Deák Ferenc és Batthyány Lajos mauzóleumához gyertyagyújtásra és tisztelgésre. Ezután mindenki hazaindult.

A Kossuth emléktúra bővítette a túrázás fogalmát, örülök, hogy részt vettünk benne, mert az ő életét és a történelmi időszakot jól megismertük, szelleme máig köztünk él!

Minden korosztálynak csak javasolni tudom e méltó emlékezést!

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A turisták és a gombászok paradicsoma!

2008. október 23.

 

 

Az október 23.-a idén négy napos ünnep lett, aminek már előre örültem. Gondoltam, ezt az időt pihenéssel jól kihasználjuk, így helyet foglaltam a Sólyomvár Panzióba, Komlóskára, a Zemplén egyik kis "ékszerdobozába". 1999 óta nem jártunk arra, úgyhogy izgatott várakozással tekintettem e hosszú hétvége elé.

A fő cél, persze a túrázás volt, Pálosok nyomában és Templomromok felkeresése, de most nem erről mesélek. E tervet teljesítettük is, sőt még azon túl is. Mikor utoljára ott jártunk, Komlóska egy kis halálra ítélt falu volt, gyönyörű természeti környezetben. Azóta nemcsak szálláshelyünk, a panzió épült, hanem az egész falu megújult. Megérkezésünkkor konstatáltam, hogy a mobil telefon nem működik, és mint megtudtuk az Internet is messze van a tökéletestől, de ez számunkra csak öröm volt, hiszen ezek nem feltételei a túrázásnak.

Kicsit borongós időben, délutánra érkeztünk a falucskába. A szállás elfoglalása után rögtön sétára indultunk a faluba. Komlóskát a XIV. század óta jegyzik az okiratok. A XVII. Században a Rákóczi birtokokhoz tartozott, ekkor betelepítették ruszin családokkal, akik identitásukat a mai napig őrzik. Erről tanúskodik a tájház , ami a "Telér" tanösvény 1. állomása. Úgynevezett paticsfalu ház, mely szerkezet a kerítésen látható, majd ezt, kívül-belül sárral, betapasztották. Tovább haladtunk a főutcán, elértük a patak-partot , ahonnan remekül látszottak a pincék és az 1820-ban épített görög katolikus templom , melyet a fiatal pap nagyon kedvesen és örömmel mutatott meg. Egy igazi szépség ez a és az 1820-ban épített templom, főként, ha még azt is számításba vesszük, hogy Komlóska lakossága 300 egynéhány fő. Egy gyönyörű, XIX.századi cirill betűs evangéliumot is őriznek a templomban, melybe belenézhettünk . E szakrális élmény után vacsorázni mentünk, majd reggeli előtt folytattuk az "ékszerdoboz"kinyitását. Szállásunk szomszédságában volt a turistaház, de sok vendégház is van a faluban, melyek e ünnepi hétvégére megteltek.

A falu túlsó végén megtekintettük a ruszin, szabadidőparkot mely nagyobb szabadtéri rendezvényeknek is helyt ad. Visszatértünk a tanösvényhez és elindultunk felfelé. Hírtelen észrevettem valamit, de vajon mi ez, mit gondoltok? Hát ez bizony májgomba, ehető, jóízű faj. Ahogy haladtunk a fenyves felé, akkor meg rizikék állták utunkat, de olyan tömegesen, hogy kaszálni lehetett volna. Ennyit egyszerre még sohasem láttam, biztos azért, mert még nagyon fiatal vagyok. A látványtól alig szabadultunk el, máris megfogott a következő, ez az őszi színekben pompázó kis fácska. Néhány méterre, pedig e szép bükkfa-tapló, melyből manapság is kalap készül.

Folyamatosan emelkedő ösvényen értünk el a 3. állomáshoz, a Kalcit-telér bányaudvarához, mely kiemelkedő jelentőségű természeti érték. A telér: a kőzetek repedéseit kitöltő, a mellékkőzeteket általában meredeken átszelő képződmény, melyek mérete igen eltérő. E különleges látvány után utunk továbbra is emelkedett, majd a fenyők helyét a bükkösök vették át. Nagy lihegések közepette láttuk meg a jégkori formákat, elértük a Szkalka sziklákat, melyek megmászását ki nem hagytuk volna. Utunk innentől lefelé vitt a faluba, majd át a túlsó oldalra, ahol fenyő tinórú gombák és rizikék "könyörögtek", hogy őket is vigyük magunkkal. Mindenféle csábításnak az utolsó napig ellenálltam, de hazaindulásunk előtt jó pár kilót szedtünk e nemes csemegékből. A fenyvest elhagyva bükkösben vitt az utunk, majd törmeléklejtő erdő következett fajszegény gyepszinttel. Ezt a részt láttuk mindig a szobánkból. Hamarosan elértük a kilátópontot, ahonnan a Komlóskai-medence és peremhegyei tárultak a szemünk elé, kissé homályosan, mivel sajnos ezekben a napokban elmaradt a napsütés. Innen már csak néhány métert kellett mennünk és elértük a várfalakat. 1398-ban kelt oklevélben említik először, Solymos vára néven a 420 méter magasan álló erődítményt, melyet ekkor már elhagytak és pusztulásnak indult. A Pusztavár elnevezés a hosszú, romos állapotra utal. Még romjaiban is csodálatos, a tetejéről, pedig körpanorámában volt részünk. A tanösvény most a hegy másik oldalán vitt minket, hogy növénytársulásokat, beerdősülő kaszálórétet tekintsünk meg. Innen hamar elértük a patakot, majd átkelve a Gomba-presszó épületét csodáltuk meg kívül - belül, meg egy kis Zempléni nedűt is kóstoltunk. Ezután megkerestük az egykori aranykutatót, a felhagyott bányajáratot biztonsági okokból betömték. Szomszédságában található a jóízű Bánya-forrás, de más források is vannak a környéken. Az Önkormányzat kiadott egy tanösvény kirándulásvezető-füzetet, mely pontosan elmagyaráz minden látnivalót. A tájházban és a panzióban is kapható, de hát ne csak olvasd, hanem éld is át az élményt!

Komlóskán jó volt vendégnek lenni, örültünk, hogy szépül a falu és jó ötletekkel kihasználja adottságait.

Ezúton fejezem ki köszönetünket szállásadóinknak, a tisztelendő úrnak és mindenkinek, akivel ott tartózkodásunk alatt találkoztunk.

Néhány napos pihenésre, túrázásra csak ajánlani tudom mindenkinek!

 

Viszontlátásra: Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Az oldalt Kimici és HegeZoli, a Bihari Természetbarát Egyesület tagjai készítik. Minden grafika, kép, szöveg a szerzők tulajdonát képezik, felhasználása esetén kéretik megdobni egy e-maillel. Kritika, vélemény, miegymás a Kapcsolat menüpont alatti elérhetőségre vagy a Fórum-ba!

– 2009 –