Válassz évet: 2004+2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010 , év

 

 

Tartalomjegyzék:

 

 

2010. október 4. - Biogáz erőmű látogatás, avagy . . . /Bagdi Imi/

2010. október 4. - Csúcsok csúcsa ezüst /Mezeiné Dobó Klári/

2010. szeptember 3. - Görögországi expedíció /HegeZoli/

2010. szeptember 2. - Mit rejt a Bicskei erdő? /Mezeiné Dobó Klári/

2010. szeptember 2. - Batthyány Lajos-emléktúrák /Mezeiné Dobó Klári/

2010. szeptember 2. - Mátyás Király /Mezeiné Dobó Klári/

2010. szeptember 2. - A második arany fokozat /Mezeiné Dobó Klári/

2010. augusztus 24. - Tavasz a Petőfi-forrásnál /Mezeiné Dobó Klári/

2010. junius 21. - Kígyó farkától a fejéig, avagy Keleti- Főcsatorna vízitúra /Veres Peti -Auzis-/

2010. junius 8. - Mátrai Csillagok /Mezeiné Dobó Klári/

2010. junius 8. - Vízitúra a Bodrogon /Veres Petya/

2010. május 31. - Vidróczki a Mátrában /Mezeiné Dobó Klári/

2010. május 31. - Pest Megye szépséges főútján! /Mezeiné Dobó Klári/

2010. május 1. - Cikk a Hajdú-Bihari HÉT-ben

2010. április 13. - Elismerés

2010. január 26. - Országjárás a Pálos Rend nyomában /Mezeiné Dobó Klári/

2010. január 16. - Kutyuka! /Mezeiné Dobó Klári novellája/

2010. január 16. - Eltelt egy év - avagy újra tisztítottuk a Petőfi-forrást és környékét /Mezeiné Dobó Klári/

 

 


 

Biogáz erőmű látogatás, avagy hogyan lehet a sz..ból aranyat csinálni

2010. Szeptember 19.

 

 

Eljött végre a vasárnap, amit "Biogáz erőmű látogatás" címmel aposztrofáltam a rendezvénynaptárban.

Volt aki autóval érkezett, de a szomorkás-esős szeptemberi vasárnap nem tántorította el a legkitartóbb biciklis tagjainkat hogy megtekintsék a biharnagybajomi Csillagtanyán, - az egykori uradalmi birtokon - a helyi Agrár zRt. által -60%-ban EU-s és hazai támogatásból, 40%-ban saját tőkéből - összesen kb. 1 milliárd forintból felépített biogáz erőművet.

Megérkezésünkkor síri csend és hullaszag helyett csak némi almostrágyaszag fogadott minket.

B. Csák András a részleg vezetője várta az érdeklődő természetbarátokat a telephelyen és elmondta, nem hangosabb a motor akkor sem, mikor teljes teljesítményen üzemel, ami 625kW villamos, és 680kW hőteljesítmény. Látogatásunk idején pihent a V12-es Jenbacher aggregát, de ez "szerencsénkre" azt jelentette, hogy a későbbiekben a generátorblokkot is részletesen szemügyre tudtuk venni.

Megérkezésünket követően vezetőnk tájékoztatott az előzményekről, és a helyi sajátosságokról, miszerint a biogázüzem gondolata 2007-ben, az EU normáknak megfelelő almostrágya tároló építése során merült fel, ami a 600 tehenet tartó tehenészethez szükséges lenne. Úgy gondolták, ha már építeni kell, akkor az "aktív" szerves trágya tárolás még mindig jobb beruházás, mint a "passzív" lerakó, még ha többe is kerül, mert hosszú távon ez a beruházás megtérül, hasznot termel, és javítja az ország zöldenergia mutatóit is.

A technológia kiválasztásánál a Németországi MT-ENERGIE Gmbh-ra esett a választás. Az építkezés 2009. augusztusában kezdődött, és próbaüzeme jelenleg is tart. A biogáz erőmű az alábbi fontosabb blokkokból áll, melyet a következő sorrendben tekintettünk meg:

Először a 3db fermentáló tartályt tekintettük meg, melyek - a technológia szempontjából - első helyen, "sorban" helyezkednek el. A technológia az aprítós etető berendezéssel kezdődik, amibe homlokrakodóval teszik a megszabott receptúra alapján az alapanyagokat: almostrágyát, kukoricasiót, és egyéb biológiai úton lebomló anyagokat. Itt az alapanyagok összekeverése és aprítása, valamint az első fermentorba való beadagolása történik. A technológia alkalmas minden nemű szerves anyag lebontására, és éghető biogázzá történő átalakítására. Sajnos a felvetésre, miszerint "parlagfűből kellene biogázt készíteni" azt a lelombozó választ kaptuk, hogy a sokaknak oly sok bosszúságot okozó gyom a magas cellulóztartalma miatt még erre sem alkalmas, mivel nem bomlik le normálisan, és nem is jól gázosodik...

Az első tartályban kezdődik a nyersanyagok gázosodása, ami még két másik tartályon át folytatódik, de keverés és a technológia fűtése csak az első két tartályban van. A 3. tartály "utóerjesztő".

A gáz kinyerésének technológiája egyszerű, és nagyszerű: A bedarált alapanyagokat hígtrágyával keverik, fűtik, és a 3 rétegű tetőszerkezet nélküli kupola alatt összegyűjtik.

Az első réteg a kénfogó háló, ami a gázmotor számára gyilkos ként megszűri. E fölött helyezkedik el a gázfogó réteg, amiből a gáz megcsapolás történik.

A legfelső réteg, az időjárás álló ponyva, ami egy komolyabb "befőttesgumival rögzítettek", úgy, mint a többi réteg. Ez a színében is zöld réteg az időjárás viszontagságaitól véd. E közé, és a gázzáró ponyva közé a légköri nyomásnál nagyobb nyomású levegőt nyomnak, és ezt a két felső réteget, mint egy kupolát, emeli a magasba a képződő, 50% metántartalmú biogáz. Itt történik egyben a képződő gáz pufferelése is. A keletkező felesleges gázt szabályozott körülmények között, zárt "fáklyában" elégetik.

A megtermelt gáz az erőművi blokkba vezetve először egy nyomásfokozón keresztül a V12-es osztrák gyártmányú gázmotorba kerül. Látogatásunkkor be tudtunk nézni a hangszigetelt konténerbe, aminek a tetején helyezkedik el a hulladékhő disszipálására szolgáló hűtő. A motor főtengelyével direkt kapcsolatban lévő generátor 0,4 kV-on adja le a 625kW villamos teljesítményt, amit az erőművi blokk melletti "konténer transzformátoron" keresztül táplál fel az Eon középfeszültségű hálózatára.

A gázmotor működésekor keletkezett hőenergia ami 680kW hasznosítása még csak részben megoldott, a komposztáló csarnok fűtésére használják, de tervek között szerepel egy kis kapacitású bioetanol üzem építése is, - tudtuk meg.

A generátorblokk mellett található a kazánház, mellyel a technológia fűtése történik abban az esetben, mikor a gázmotor nem üzemel.

Utolsó előtti állomás a szeparátor volt: itt választják szét a technológián kb 40 nap alatt áthaladó, anyagot szilárd és folyékony összetevőre. Egy hatalmas paradicsompasszírozóhoz hasonló berendezés hígtrágyát és alacsony nedvességtartalmú komposzt alapanyagot választ ki a 3. fermentorból kikerülő, már lebomlott híg pépből.

A hígtrágya a két 5500m3-es üvegfalú (!) tárolóba kerül, ahonnan azt alkalomadtán ki lehet juttatni a szántóföldekre, míg a szárazanyag a komposztáló csarnokba kerül.

A 2700 m2 alapterületű vasbeton szerkezetű komposztáló csarnok, melyben a szerves anyagok aerob lebontása történik a gázmotor hulladékhőjével fûtik. A szeparált szárazanyagból, ami kb. 40 nap alatt halad végig a komposztálási folyamaton, akár napi 20-22 m3 kész komposztot is elő lehet állítani.

Mindez úgy történik, hogy a komposztálási technológia elején beadott szárazanyagot az első 20m hosszan fűtik, és a kb 5méter széles tárolóban egy hatalmas rotációs kapához hasonló berendezés az anyagot naponta kétszer átmozgatja, napi kb. 2 méterrel a technológia vége felé továbbítja, így a végén már csak a virágföldhöz való komposztot kell kivenni.

Miután megtekintettük a biogáz üzem technológiájának utolsó bástyáját, és elhagytuk a komposztáló csarnokot, az eső még mindig esett. A közlekedési eszközeinkig vezető sétán megvitattuk a látottakat, az érdekességeket, és nyugtáztuk, hogy ez az egyik útja a jövőnk zálogát jelentő fenntartható fejlődésnek. Mindannyiunk érdeke a megújuló (és) zöld energia használata, amivel tehetünk valamit a Földünk jövőjéért.

A hétköznapi ember pedig mit tehet?

Egyszerűen energiatakarékos berendezéseket vásárol, illetve használ, valamint ésszerűen bánik velük...

...és egészen egyszerűen lekapcsolja a lámpát, ha arra nincsen szükség!

 

Bagdi Imre

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Csúcsok csúcsa ezüst

2009 - 2010.

 

2008-ban értük el a Csúcsok csúcsa minősítésben a bronz érmet, melyről beszámoltam a honlapon is.

 

Itt részletesen kitértem a feltételekre is, úgyhogy erről most nem beszélek.

 

Onnantól kezdve újra a 0 ponttól indulva 31 db teljesítménytúrával értük el az ezüst érmet.Persze a Körös 50 ebben a kategóriában nemsokat segített, de azért így is meg lett.

 

Most az aranyra dolgozunk, de ahhoz biztosan több idő kell, mert az már tényleg kemény lesz. Minden esetre, most nagyon örülünk az ezüstnek és vidáman emlékezünk a legnehezebb túrákra!

 

Most éppen az jutott eszembe, hogy az egyik hím nemű túratársunk hogyan jellemezte az egyik szépséges túrát: ez olyan tök izzasztó út! Dehogy miért cipelt magával tököt?

Mezeiné Dobó Klára

 
 

Csúcsok csúcsa

 

 

Mezőt jártak, völgyben vártak

Hegyet másztak, jégen fáztak

Vadat lestek, gombát szedtek

Halat ettek, sonkát szeltek

 

El is áztak, sárba hágtak,

Térdig sárban hátba vágtak,

Csapásokon gyalogoltak,

Csalánok közt barangoltak,

 

Poros úton tekeregtek,

Pontot gyüjtve tévelyegtek,

Dombtetőről nézelődtek,

Hol, felülről is kémlődtek,

 

Szállodában meg is szálltak,

Szaunában aszalódtak,

Nagy melegben elpilledtek,

Hűs fák alatt megpihentek,

 

Sok szép helyet felkerestek,

Élményeket gyüjtögettek,

Forrás vizet iszogattak,

Vendégkönybe írogattak,

 

Szárnyaltak a madarakkal,

Elbújtak a nagy vadakkal,

Megizzadtak hegymenetben,

Kiszáradtak nagy melegben,

 

Jó nagy sziklán rést kerestek,

Sok nagy túrán részt vehettek,

El mentek ők messze tájra,

Rengeteg őz meg sem várta,

 

Szurdok mélyén patak zuhog,

Átmentek a szikla zugon,

Sötétségben is botorkáltak,

Avarban is kotorásztak,

 

Felmásztak a kilátóba,

Megfürödtek a hűs habokban,

Szöllő levét megkóstolták,

Tömött zsákjuk húzták vonták,

 

Ezer élmény, jó pár jelvény,

Elcserélném csókát, vércsét,

Ezüst fénylett, arany cél lett,

Hamarosan az is meg lesz.

 

kimici

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Görögországi expedíció

2010 augusztus 13-29.

 

 

Két hét kerékpározás. Két hét szabadság, két hét kaland, küzdelem a kilométerekkel, az elemekkel, a túléléssel. Rengeteg nevetés. És tengerpart, a végtelen tengerrel.

Valahogy ez volt az a két hét, ami ha akarod, ha nem, kiradíroz mindent a fejedből, bánatot, fáradtságot, a hétköznapok taposómalmát. Annyira, hogy a végén szinte már hiányzik is a szürke hétköznap. Egyúttal felpörget, megedz annyira, hogy a hétköznap már szinte pihenésnek számít. Ez volt a Görög expedíció, amit most velünk együtt újra átélhetsz – képzeletben.

A nyár a folyamatos rohanásról, rendezvényekről szólt, így nem csoda, hogy csak az indulás hetén tudtam a Görög túra részleteivel foglalkozni. Egyet tudtam: minél több dolgot látni az országból, viszonylag kevés kilométert tekerni naponta (80 km), és minél többet fürödni.

A srácok, Csabi és Gergő mellett idén először két leányzó is velünk tartott Enci és Tündi személyében, így a napi távot, és az egész túra tervét ennek függvényében állítottam össze.

Terveink szerint az egykori Égei-tengerparti üdülőfaluból, Nei Poriból indulunk el keróval, átszeljük az egész Görög szárazföldet, Korfuval szemben belevetjük magunkat a Jón-tengerbe, majd hajóval Pátrába utazunk, a Korinthoszi-öböl és csatorna mentén Athénba tekerünk, majd vonattal vissza északra, az autóhoz.

Sem hajó, sem vonatjegyet nem foglaltam előre, lévén, hogy mindkettő naponta több alkalommal is jár, ráadásul már idő se lett volna azok megérkezéséig. Így a véletlenre alapoztam, ami ahogy kell, teljesen fel is borította az elképzelésünket, igen változatos programot varázsolva az amúgy sem egyszerű tervből. Minderről persze az induláskor mi még mit sem tudtunk.

Indulás. A pakolás, előkészület nagyjából ugyan olyan lázas késéssel indult, mint az utóbbi idők legtöbb kirándulása. Végül kisebb, de Tündi számára kedvező késéssel Szerbián, és Macedónián át Görögország felé vettük az irányt. 5 keró a tetőcsomagtartón, 5 csomag a hátsó részen, 5 mindenre elszánt, és mit sem sejtő bringás az üléseken – ez voltunk mi.

Az utazás unalmas perceiből talán annyi érdekesség emelhető ki, hogy a pályadíjak a három évvel korábban tapasztaltakhoz képest csökkentek, így már tényleg megéri pályát használni. És még valami: most is a legtenyérbemászóbb Macedónok próbálják meg átverni az embert, ezúttal egy benzinkutas személyében.

Végre tengerpart. Valamivel 11 óra után őrült módjára rohantunk a forró homokban, hogy sok év után újra az Égei-tengerbe vethessük magunkat. A tenger mit sem változott. Ugyanolyan meleg, ugyanazok a kagylók, ugyanakkora hullámok, ugyanaz a fánkárus, és dettó ugyanazok a bazárt áruló afrikai négerek. Mi mégsem untuk meg, sőt, a Nagy Kékség c. filmben látott módon, szinte a tengerbe szerelmesedve engedelmeskedünk újra a hívó szónak. Valahogy az a végtelen, nagy kékség, a csak este szelídülő hullámok, a sós víz megbabonázzák az embert.

És ugyanaz a leégés, mint itthon a répaföldön. Mert a nagy ámulatban bizony mindenki elfelejtette magát napkrémmel bekenni, így vörösebbek lettünk estére, mint Király Linda az után az ominózus Himnusz után. Pihentünk, hiszen másnap búcsúztunk a tengertől, hogy az országot keresztbe átszelve a Jón-tengerben is megfürödhessünk.

Görögországról érdemes tudni, hogy a vadkempingezés egész működőképes dolog, mivel a tengerparton sokan amúgy is kinn alszanak hálózsákban, sátorban, szélfogó vagy napernyő alatt horgászás, naplemente-napfelkelte nézegetés, csillagnézés, vagy más fontos tennivaló okán. A mi fontos tennivalónk a pihenés volt, amivel szépen elvegyültünk a többi bivakoló között. Terv szerint a tengerpartokon szabad ég alatt, míg a szárazföld belsejében sátorban aludtunk… volna, ha épp a legelitebb helyen ne lepett volna meg bennünket egy patkány. Na de ne rohanjunk előre ennyire!

Nei Poriban, egy magyarok által meglehetősen felkapott helyen járunk, annak is a nyugodt tengerpartján, ahol remek éjszakát töltöttünk, mindjárt a szabad ég alatt.

Reggel már az első napsugár lehetetlenné tette az alvást, így a fürdőzés után neki is veselkedtünk a tekerésnek, búcsút intve több napra a tengernek.

Az eredeti, Olimposzt átszelő útvonalat a lányokra való tekintettel a Tempi völgyére, és egy szakaszon főútra módosítottam, ami még így is tartogatott szép emelkedőket. A völgyben, melyet elkerülni csak nagy kitérővel lehet, rögtön is akadt egy szép szál rendőr, aki mint egy országimázs központ, néhány perc alatt mindet bemutatott nekünk. Megtudtuk hát, hogy a görögök általában nem beszélnek angolul (ő sem), ennek ellenére folyékonyan ordibálnak görögül (ő is), mintha mi mindent értenénk belőle (mi aztán nem). Holott jeleztük, hogy az angol, német, de talán még a francia, vagy a román is alkalmas lehet, mert legalább egy pár szó akad valamelyikben, amit mindketten értünk. Hát nem. Tanuljunk meg görögül

A másik, ami két hét alatt erősen szembetűnt, hogy a bicikliseket totálisan idiótának tartják, és ahol tudják, visszaszorítják. Szerintem a görög nyelvben nincs is olyan szó, hogy kerékpár, mert hatóságilag törölték. Bárhol láttak bennünket, vagy keresztet vetettek, vagy leesett az orrukról a napszemüveg, vagy ledermedtek, vagy kiröhögtek. Szállóige lett belőle, amikor egy öreg a társának „Muhaha, biciklisek!” megjegyzéssel majdnem röhögő görcsöt kapott a bringák láttán. A legkellemetlenebb reakció a dudálás volt. Meg mernék rá esküdni, hogy a görög kresz szóról szóra előírja, hogy ha biciklist látsz bárhol, azonnal dudálj. Így hát dudált a kocsis, dudált a motoros, dudált aki megelőzött, aki szembe jött, de még folyton dudáltak azok is, akik az autópályáról ráláttak a kis aszfaltútra, amin éppen tekertünk. Volt, aki azért, mert hülyének tartott, hogy egy nem motorizált járművel közlekedünk, szemben velük, és volt, aki elismerően, hogy ez igen, gyerekek. A többség meg csak úgy, hogy teljen a nap.

Ennek fényében sejteni lehet, hogy egész Görögországban mennyi bringaúttal találkoztunk. Előre lelövöm a poént, másfél kilométerrel. De az igazi bringás viccet majd a Görög vasutasok prezentálják, Athénban.

Visszakanyarodva a rend éber őréhez, megkülönböztető jelzéssel szorgalmasan elkísért minket a következő elágazásig, ahol amúgy is lekanyarodtunk volna, majd ahogy váratlanul előkerült, el is tűnt, azóta sem hallottuk hírét.

Végre egy olyan folyóhoz értünk, ami nem volt kiszáradva (mivel kinn a Körös méretű folyók is kiszáradnak nyáron), ebbe rögtön bele is vetettem magam, míg a lányok felfrissítették magukat a parton. A pihenőt végül egy tripla defekttel zártuk, ráeszmélve, hogy a vad növényzet szinte minden változata büszkélkedik szépen potyogó tüskével, ami tökéletes lyukat szúr a gumikon. Sajnos a túra rekordot döntött defekt téren, köszönhetően a rengeteg tüskének, így minden napra jutott egy gumijavítás, aminek az igazán finom trükkjeit is elsajátíthattuk a túra végére.

a

A tüskék mellett a legnagyobb próbatétel a hőség volt. 40 Celsius fok alá csak este esett a hőmérő higanyszála, ami fokozott folyadékbevitelt kívánt. A görögök előnye, hogy minden benzinkúton található csap, de sok esetben a házak, boltok falán is találunk egyet. Sok forrásnak tűnő, valójában vezetékes vizet pazarló, igen szépen kiépített itatót is találtunk, ami minden eddiginél könnyebbé tette a vízvételezést.

Hogy mennyire drága kincs a víz, arról az út mellett felállított mini szentélyekben is meggyőződhettünk. Az outdoor imádságot lehetővé tevő, elhagyatott utak mentén is megtalálható templom makettek többségében ugyanis kézzel fogható volt az imádság tárgya, fél literes palackos poshadt víz formájában.

Nem csoda, hogy az égi áldásért imádkoznak. Ottlétünk 16 napján egy csepp eső sem esett, de még felhőt is csak képeslapon láttunk. A mezőgazdaság így abszolút az öntözésre épül, amire már a pazarló kifejezés is kevés, mert nem csak a gyümölcsfákat, veteményt, de még a lucernát, vagy az út menti bokrokat, bozótot is öntözik, éjjel-nappal, elképesztően sok vízzel, keresztbe-kasul haladó, néhol közutakba is belevájt műanyag vagy fémcsövekkel.

De hogy mondjak valami jót is a görögökről, meg kell jegyezni, hogy talán a legjószívűbb nép egész Európában. Szinte nem múlt el nap, hogy ne kaptunk volna valamilyen ajándékot. Így volt ez az első tekerős napon is, ahol egy templom itatókútjánál a paplakból egy hölgy két címeres kenyeret adott át nekünk, sok szerencsét kívánva.

A napot az út mellett sorakozó őszibarackfák és szőlő gyümölcsének ízlelgetése tette kerekké, majd még naplemente előtt elfoglaltuk helyünket egy folyóparton, mit sem sejtve arról, hogy a sátrunk és a helyi óriáshangyaboly forgásközéppontja egy vonalba esik.

Késő este, a fejlámpák bekapcsolása döbbentett rá, hogy a termesz méretű hangyák már megtalálták a lyukat a sátorba, így kénytelenek voltunk felvenni a harcot a fél bollyal. Negyed órás összehangolt gyilkolászás után egy marék felezett hangyát dobtam ki a sátorból, amire válaszul reggelre szétrágták a polifoamom huzatját az életben maradottak.

Az éjszakák kellemesen enyhék voltak, a nap első sugara viszont rögtön elviselhetetlen hőséget okozott a sátorban, két réteg ide vagy oda.

Melyik az a gyümölcs, ami még az ország nevét is viseli? Naná, hogy a görögdinnye, nem is ok nélkül. Valóban rengeteg görög és sárgadinnyeárussal találkoztunk, akik mellett legtöbbször meg is pihentünk. Az egyik ilyen árusnál kaptunk ajándékba a görögdinnye mellé egy sárgát is, erősítve a görögök jószívűségét.

Bevett szokás, hogy sosem megyek üres kézzel kerós expedícióra, ezért ezúttal is bekészítettem egy köteg Berettyóújfalui és Komádi képeslapot, amolyan viszont ajándék gyanánt, amire ahogy írtam, minden nap szükség is volt. Ezúttal a gyümölcsárus fickót gazdagítottam eggyel.

Második nap végül sikeresen meg is érkeztünk a már messziről integető meteorákhoz, illetve a rajtuk bravúrosan megépített kolostorokhoz. Bár már jártunk itt korábban, keróval nem hagyhattuk ki a kitérőt, hárman, fiúk nyeregbe pattantunk, és tettünk egy kitérőt a kolostorokhoz, kevesebb mint egy óra leforgása alatt.

Lenyűgöztek a meredek sziklák, és varázslatos volt a naplemente, előterében a rájuk épített, világörökséget képező kolostorokkal.

Az éjszaka végül egy tanyavilág közepén ért bennünket. Bár a focipálya gondnoka nem tanácsolta a környéken alvást, kézzel is példázva egy kutyaharapás mozzanatát, mi mégis a völgy felé vettük az irányt. Végül a kiszemelt domb tulajdonosának időközbeni beleegyezése után nyugodt, platánfás hegyvidéki klímára találtunk két legelő határán.

Második hajnalunkon a birkákkal, és a rájuk vigyázó pásztorkutyákkal kötöttünk szorosabb barátságot. Legtöbbünknek felejthetetlen az az élmény, amikor több mint ötven gyönyörűen zengő, eltérő hangú kolomp kusza játéka összemosódott a hajnali álmainkkal. Én például azt álmodtam, hogy szélcsengőket raktam a kapuoszlopokra, amiket a szél meg-meg szólaltatott. Kellemes reggelre ébredtünk, megőrizve az álmos ébredés emlékét.

A túra talán legnehezebb szakasza várt ránk, mivel a Hellén-hegyvidék görögországi vonulatának, a Pindrosz-hegységnek a keresztbeszelésére vállalkoztunk. A Métszovói-hágó 1705 méteres magassága tekintélyt parancsol nem csak a kerósok, de az autósok számára is. Nem is volt meglepő, hogy az idegbaj és a szívinfarktus közötti hezitálás vonásait fedeztük fel a szembe jövő sofőrök arcán.

És a bizonyíték, miszerint nem csak mi vagyunk eszetlenek, egy olasz kerékpáros pár személyében köszöntött bennünket a hegy derekán. Itáliai barátaink kisebb hazai tekerésük után Igoumenitsa-ba hajóztak, majd onnan egészen Isztambulig taposták a pedált.

A hegyi szakasz legelőnyösebb része 1000 méteren kezdődött. Itt ugyanis az autók a pálya felé kanyarodtak, teljesen átengedve nekünk a régi főutat. A helyenként megcsúszott, repedezett, de a kerékpárutak minőségét és szélességét többszörösen felülmúló út maga volt a paradicsom. Nulla forgalom, rengeteg forrás, elképesztő fenyőillat, és végre 25 fokos hőmérséklet. A lányoknak csak majdnem paradicsomi állapotok uralkodtak, ők ugyanis az emelkedők végeláthatatlan rengetegét kizáró tényezőként értékelték.

A nap végére 1500 méteres magasságot mutatott a gps, ami a szálláshely felkeresésekor 1600 méterre nőtt.

Elhagyatott hegyi kavicsút mentén, árnyékot adó fák alatt, fenyőillatban töltöttük az éjszakát, kivételesen minden állati közreműködés nélkül.

Az első, és utólag tudjuk, hogy az utolsó este volt, amikor félre tudtuk tenni a zacskós leves iránti undorunkat, és gázon instantfőzőcskézni kezdtünk. Az élelmiszeripar csodája, hogy lassan a Hortobágyi húsos palacsinta zacskós változatát is kitalálják. Most rókagomba krémleves volt a menü.

Szintén egyetlen alkalom volt, amikor hűvös forrásvizet kortyolhattunk. Minden más helyen még a források vize is inkább gyengén langyos volt, mint hidegnek nevezhető.

Rengeteg jó tanácsot, és elrettentő hírt olvastam a görög ivóvízről. Nekünk a kétheti folyamatos csapvíz/forrásvíz tesztelés kiváló eredménnyel ért véget, egy helyen sem ittunk olyan vizet, ami bárkinek gondot jelentett volna.

A másnapi hágóhódítás már csak reggeli bemelegítésnek számított a korábbi mászáshoz képest, így csakhamar fenn találtuk magunkat az 1705 méteres Métszovói-hágón. A hegygerincről pazar kilátás nyílt a környező hegységrendszerre, kárpótolva bennünket minden izzasztó méterért. A panoráma gyöngyszeme az aprócska Aoos tengerszem volt, amihez nem sokkal később le is száguldottunk.

Az áramtermelésre használt, tengervízre hasonlító kristálytiszta tó mellett egyetlen fürdőhelyet sem találtunk, ami arra engedett következtetni, hogy nem éppen emberi fürdőzésre találták ki. A forróság viszont nagyobb úr volt, így egy félreeső öbölben mindannyian megmártóztunk a melegnek nem éppen nevezhető vízben. 1350 méteres magasságban igazán naivnak kell lenni, hogy valaki akár csak langyos vízre gondoljon, így a rövid pancsolás után újra nyeregbe pattantunk, hogy a Joánina melletti Pamvotida tavát is felkeressük.

Ghreveniti 1000 méteres magasságában, egy forrásokban bővelkedő falucskában úgy gondoltuk, itt az ideje egy kiadós ebédnek, így a helyi tavernában, néhány angolul jól beszélő fiatal tolmácsolásában rendeltünk néhány görög specialitást. A görög saláta igazi főétel előtti csemege, nagyon egyszerű recepttel, igazán harmonikus ízzel. Ezt követte a souvlaki, amely grillezett, nyársra húzott sertéshús. Ízre igazán finom, a kiszolgált mennyiség az ár arányában viszont nem a magyar gyomorhoz igazodott. Főleg nem egy magyar kerékpáros hasához. Talán az volt a legjobb hasonlat, amikor valaki azt mondta, talán kétszerannyi mennyiséggel jól lakna, mint amit ötünk elé tettek. Sebaj, ezt is megkóstoltuk, akár csak a görög fiatalok által grátiszként kért ánizsos ízű törkölypálinkát, a cippurót.

Nem kell az országban célirányosan keresni, szinte úton-útfélen belebotlik az ember egy ókori hídba, szent kútba, erődbe, őrtoronyba, melyek szilárdan állják ma is az idő próbáját. Valahol ettől szép az ország belseje.

Akárcsak az első tengerszemért, így a Joánina melletti tóért is meg kellett küzdeni, egy 900 méteres hágó megmászásával. A felfelé tekerésben az a jó, hogy az ember mindig a saját lelki kitartásával, tűrőképességével küzd, sohasem a fizikai erejével. A leggyengébb ember is szinte emberfeletti fizikai teljesítményre képes, ha hisz magában. Igyekeztem most is erőt, hitet adni a lányoknak, hogy igenis menni fog, felérünk egyszer a hágóra, meg tudják csinálni. És bizony, amikor érzed a combodon, hogy lazul a feszítés, érzed a pedálon, hogy egyre könnyebben engedelmeskedik, hisz felértél a csúcsra, átjár a boldogság, a siker érzése. A java azonban csak most kezdődik. A végtelennek tűnő száguldás, a könnyfakasztó szembeszél, a több, mint 60 km/h sebesség, a táj suhanása valahogy vénásan injekciózza a szabadság érzését. Ezt csak akkor érzed, ha kipróbálod, és akkor működik, ha megküzdesz érte.

Újjászülettünk, mire Joáninába értünk. A helyi Super Market, majd Spar előtt rögtönzött vacsora után igyekeztünk, hogy mielőbb a városon kívül érjünk, nyugodt szálláshelyet találva.

Ez az éjszaka a pókoké volt. Pontosabban inkább a reggel, amikor megláttuk, hogy a sátor rétegei között mekkora méretes pókok találtak kellemes pihenőhelyre. Hirtelenjében senkinek nem volt kedve sátrat bontani, mindenki inkább valami mással szöszmötölt. Végül mindenki erőt vett magán, és újra útnak indultunk, ezúttal már a Jón-tenger partjára, Igoumenitsaba.

A nap megmérettetése az a 600 méteres hágó volt, aminek a leküzdése után végleg magunk mögött tudhattuk a Balkán-félsziget hegyvonulatait. A csúcs kedves meglepetéssel szolgált, a Jón-tenger látképe mögött feltűnt Korfu varázslatos szigete is.

A forgalmas kikötővárosba már sötétedésre gurultunk be. Legelső utunk az utazási irodákhoz vezetett, ahol a Pátrai hajóút jegyét szerettük volna megvenni. A feltételes mód igen találó volt a helyzetben, mert ugyan jegyet vehettünk, de csak a két nappal később, szombat délben induló járatra. Hiába jártam körbe az összes irodát, mindegyik jelezte, nincs jogosultsága más hajókra jegyet adni, így kénytelenek vagyunk szombatig várni.

Szuper. Hirtelen arra gondoltam, mégiscsak jobb lett volna előre megvenni a jegyet még otthon, az este azonban tartogatott újabb kellemes meglepetéseket. Az első ilyet a jegyirodás srác közölte, miszerint úgy gondolja, semmi akadálya, hogy az amúgy is fiatal képünkkel, de mindenféle hivatalos dokumentum nélkül félárú nemzetközi diákjegyet vegyünk a hajóra. Így esett hát, hogy az itthon legalább fejenként 30-34 Euróért beszerezhető jegyhez potom 15 Euróért hozzájutottunk. Na így már egy kicsit más a helyzet!

És a másik kellemes meglepetés? Nos, mit tehet az ember, ha van majd két napja, és szemközt Korfu szigete integet, félóránkénti hajójáratokkal? Bizony, felkeresni Korfut, pihenni, majd a hajóindulásra visszaérni.

Gyorsan le is szurkoltunk 9 Eurót a jegyre, és irány… Korfu! Néhány hete Orfűn még azzal viccelődtünk, hogy ha kevésbé artikulálunk, Korfűt is ki lehet hallani Orfűből, pedig az egyik épp körülöttünk, a másik meg valahol elérhetetlen távolságban van. És lám, néhány hét, véletlenek sorozata, a sors kiszámíthatatlan játéka, és Korfun találjuk magunkat.

Korfu a végletek szigete volt számunkra. A legpocsékabb tengerpart fogadott a kikötő mellett, ahol este pont felénk fújta a szél a szomszédos szikkasztó tavacskákba tisztítás nélkül beleengedett szennyvíz szagát. Szerencsére kibírtuk reggelig a förtelmet (vajon ki mit álmodhatott…), nem is gondolva, hogy a második éjszakát még ennél is megrázóbb körülmények között töltjük majd a szigeten.

Másnap reggel nekiveselkedtünk, hogy felkeresve a nyílt tenger felé néző oldalt, találomra a térképre bökve meglátogassunk egy kis falucskát. Ghlyfadhara esett a választás, nem is sejtve, hogy Görögország amúgy is csodás szigetének legszebb tengerpartjára tartunk. Felérve a nyugati part 150 méter magas sziklacsipkéjére káprázatos látvány tárult elénk. Az éggel egybemosódó Jón-tenger, a varázslatosan szép kékeszöld víz, hívogató, egyáltalán nem zsúfolt partvonal, romantikus sziklák, óriási hullámok több percig ámulatba ejtették az embert. A csodálkozásból a csobbanás utáni vágy ébresztett fel, mire kiengedtük a fékeket, és a túra legmeredekebb, több, mint 30%-os lejtőjén pillanatok alatt a tengerparti fövenyen találtuk magunkat.

Mivel a tengerpart ezen része a nyílt Jón-tenger volt, a víz meglehetősen hűvös volt, nem úgy, mint az Albániára néző partvidék, vagy az Égei-tenger strandjai.

A naplemente közeledtével a hullámok mind haragosabban, vadabbul nyaldosták a parti fövenyt, különleges hangulatot árasztva.

Már sötét volt, mire az emelkedő tetejére értünk. Út közben egy francia családdal meglepő folyékonysággal beszéltem francia nyelven, megint csak felbuzdítva magam, hogy meg kellene tanulni újra franciául beszélni. Közben a francia alig jutott szóhoz, no nem azért, mert lehengereltem nyelvtudásommal, hanem mert elkérte Tündi biciklijét, hogy egy kicsit segítsen neki feltolni az emelkedőn. Végül kellemes, hangulatos kerekezéssel, követve a sziget kacskaringós, kiszámíthatatlan utcácskáit visszatértünk a kikötővel szomszédos part egy kicsivel távolabbi partjára, hogy eltöltsük a túra egyik legmostohább éjszakáját.

Már épp lefekvéshez készülődtünk, amikor Csabi megjegyezte, egy patkány épp az imént futott el mellette. Elég extrémre sikerült a túra így is, ezért ez az „apróság” már nem nagyon zavart bennünket.

Lefekvés után nem sokkal apró neszre lettem figyelmes a matracom szomszédságában. Nagyjából 3 méterre tőlem újra megjelent a nem is olyan apró termetű rágcsáló, a parton hagyott szemetet átkutatni. Gondoltam, ha szólok a többieknek, az éjszaka nem lesz alvás, ezért elzavartam, majd hátat fordítottam a nyílt partszakasznak. A pohár nálam akkor telt be, amikor hallottam, hogy a kis pofátlan jószág módszeresen nekiállt a bringa mellett lerakott, papírtasakba és nylonszatyorba csomagolt kenyér kirágásának. Finoman ébresztve a többieket javasoltam, hogy a bringákat állítsuk fel, a sátor belső részét pedig verjük fel, és abban éjszakázzunk. A művelet sikeresnek bizonyult, végre reggelig alhattunk.

A túra ezen reggelén kivételesen hamarabb keltünk, mint a nap, hogy Igoumenitsaba áthajózva a Pátrai hajót is kényelmesen elérjük. Persze vétek lett volna a napfelkeltét kihagyni, így álmos szemekkel mindenki adózott néhány néma percet az új nap születésének.

Európa Palotája. Ez volt annak a tengerjáró luxushajónak a neve, ami Pátrába vitt bennünket.

Az international student tickettel no problem, mindenki gond nélkül tolhatta be kerékpárját a hajótestbe. A görög bringaérdektelenség egyetlen előnye, hogy a drótszamarat nem nézik itt sem járműnek, így fizetni sem kell érte a hajón. Remek!

A hajóra felérve igencsak elámultunk, főleg ami a szolgáltatások színvonalát és sokszínűségét jelenti. Volt a hajón mozgólépcső, lift, bár, kávézó, színvonalas étterem, gyorsétterem, játékterem, gyerekmegőrző, boltok, kaszinó, diszkó, internet sarok, úszómedence, gyerekmedence, helikopter leszálló, air seat, előadóterem, és ki tudja még mi minden.

Nagyjából egy órát vett igénybe a teljes felderítés, amire bőven volt időnk a majd 8 órás, 280 km-es úton. A fennmaradó időben hol pihentünk, hol a fejünk felett ömlengő görög megasztárt vagy a „Melyiket az 50 ribanc közül” szórakoztató műsorokat néztük üveges szemekkel.

A hajón óhatatlanul is az ember eszébe jut Leonardo DiCaprio nyüszítése, főleg, hogy az Europa Palace pont ugyan olyan sebességre képes, mint egykor a Titanic: 42 km/h-val hasítja a habokat. Oltári szerencsénkre a mediterránon a koktélok kivételével nem láttunk jeget, úgyhogy Pátrán, Görögország negyedik legnépesebb városában épen és egészségesen partot értünk.

A Korinthoszi-öböl kapujának két érdekessége van. Egyik Rion erődje, mely északi testvérével együtt 1499 óta védi a Korinthoszi-öböl mindössze 2 km-es szűkületét. Ezeket más néven Kis-Dardanelláknak is nevezik.

A másik nevezetesség egy kicsit újabb keletű, épp e két erőd mellett halad el: az éjszaka kékes-sárgás fényárban úszó Rion-Antirion híd, mely 2252 méteres hosszával lenyűgöző látványt nyújt a tengeri szoros felett. Az előkészületek után 5 évig épített, 2004 augusztus 12-én átadott híd a görögök egyik jelenkori építészeti büszkesége, igazi technikai bravúr.

Az öböl partján bringázva végig azon gondolkoztam, hogy az ókortól kezdve milyen óriási tengeri ütközetek zajlottak itt. Hisz Korinthosz városánál, az öböl belsejében mindössze egy 5,7 km-es földsáv választotta el egymástól a két tengert, óriási stratégiai területet jelentve a birtoklójának. Szándékosan használok múlt időt, no de ne haladjunk előre ennyire az időben, hisz még Pátrán keressük éppen a tengerparti szálláshelyünket, a fényárban úszó híd látványával.

Már épp megtaláltuk a legideálisabb partszakaszt, árnyat adó fákkal, fövenyes homokkal, amikor egy érdekes figurába botlottunk. Tört angolsággal, túláradó kedvességgel, ormótlan alakjához képest lágy gügyögő hanggal, biztonsági őr szerelésben tájékoztatott bennünket, hogy bár őt nem zavarná, ha ott aludnánk a parton, a policájok lehet nem örülnének neki. Tényleg nagyon kedves volt, meg is köszöntük neki a segítséget egy képeslappal, de valahogy egymástól függetlenül is az a felismerés hasított a tudatunkba, hogy a fickó nemi identitásával némi gondok lehetnek. Utólag valahogy az a biztonsági őr szerelés is inkább valami pajkos dominamezre hasonlított, mint tekintélyt parancsoló egyenruhára, ami az arcán is jól tükröződött. Lényegtelen, legalább beszélt angolul.

Végül partvonalban alig fél kilométerre nyugodt szálláshelyre leltünk, ahol végre eltölthettük mindenfajta állati meglepetéstől mentes éjszakánkat.

A következő szakaszt az épülő autópálya szakaszok, és a csodás fürdőhelyek váltakozó egymásutánja jellemezte. Már épp kezdett a nap égető ereje alábbhagyni, amikor egy tengerre néző magaslat alatt reggae zene hívogató dallamára figyeltünk fel. A túrán belefutottunk már két bazinagy görög lagziba, de fesztiválhoz még nem volt szerencsénk. Addig-addig ácsingóztunk a zene hallatán, míg végül visszafordultunk, és a gps segítségével felkerestük a party-partot. Mire leértünk, a gándzsások már a tyúkbeleket tekerték csak fel, viszont a rasztazene után vérpezsdítő elektro-house parti vette kezdetét. A karibi kialakítású, pálmafás, koktélos, tenger fölé nyúló ücsörgő-galériás, elképesztő éjszakai fénytechnikával felszerelt beach igen mély nyomot hagyott mindenkiben. Azonnal Füli barátunk jutott az eszünkbe, aki a buli láttán holtbiztos, hogy itt feladta volna a túrát, ezért most az egyszer azt mondtuk, jobb, hogy nincs itt.

Levi szállóigéjével élve a nagy ijedtségre megittam egy sört, majd a többiekhez hasonlóan én sem bírtam ellenállni a zene hívó szavának, és laza lötyögésbe kezdtem a legnagyobb görög lemezlovasok szettjére. Helyi fiataloktól megtudtam, hogy a környék legnagyobb állandó hétvégi bulizóhelye a beach, belépő nélkül, állandó teltházzal, rengeteg fürdőruhás fiatallal, neves dj-kkel.

Mondanom sem kell, igen nehezen intettünk búcsút a helynek, folytatva utunkat Athén felé.

A végeláthatatlan, folyamatosan tengerparton haladó út kicsit szicíliai hangulatot kölcsönzött a helynek. Valamivel az öböl vége előtt, épp aznapi 100 km-rel a hátunk mögött megérkeztünk egy nyugodt, félig meddig magánpartnak tűnő, egyébként láthatóan közterületi tengerpartra. A tulajdonosok nyugtalan kikémleléseivel nem törődve végül ezúttal is nyugodt, bár erősen szeles éjszakát tudhattunk magunkénak.

Másnap saját szemünkkel is megbizonyosodhattunk arról, hogy az éktelen tengeri robajt valóban a több, mint kétméteres hullámok okozzák. No meg Csabi, és Gergő viháncolása, ahogy a hullámok között az „Igyunk minél kevesebb tengervizet” című játék mind nagyobb hullámait igyekeznek száraz fejjel leküzdeni.

A játékba csakhamar mindenki bekapcsolódott, élvezve a kéthetes túra jócskán legnagyobb hullámait.

Kellően elbillent sóháztartással, kiázott bőrrel veselkedtünk neki a napi etapnak, ami már nem is volt meglepő, hogy nem úgy történt, ahogy mi azt terveztük.

Az öböl legvédettebb városába, Korinthoszba érve egy kuriózumként számon tartott fitnesz játszótéren kötöttünk ki, ahol értelmetlenebbnél idiótább lengettyűs játékokon tehettünk úgy, mint aki eszméletlen izmokat épít. Nagyjából az egész olyan volt, mintha a leggyengébb TV Shop-os alakformáló gépeket egy helyre gyűjtötték volna, ahol bárki kedvére pazarolhatta drága szabadidejét alakformálás címen. Nekünk negyed óra ilyen felesleges időnk volt, aztán a dögunalom bennünket is páros lábbal fenéken billentett.

A nap legnagyobb ledöbbenése a Korinthoszi-csatornánál volt. Először akkor, amikor megkértem a többieket, hogy a csatorna déli oldalán egy fél percet adjanak, amíg felsétálok a hídra, és készítek egy fotót. A hídról nézve a két tengert összekötő csatorna majdnem 80 méterrel lejjebb, egy szűkös vájat mélyén fodrozódott. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy a 26,4 méter széles csatornában egy nem sokkal kisebb tengerjáró araszol a másik tenger felé. Rögtön szaladtam is a többiekért, hogy aki nem akar levegőt kapni, feltétlenül sétáljon fel a hídra.

Mindenkinek elállt a lélegzete, mire egy kis pihenőt kellett közbeiktassunk az újraklimatizáció érdekében. A lézengés közepette egy vörös márvány emlékműre lettünk figyelmesek, épp a híd lábánál. Ekkor jött a második atyaúristenezés, mert kiderült, hogy a csatornát nem más, mint egykori honfitársunk, Türr István, és Gerster Béla tervezte, és építtette. Ráadásul a jeles eseményről, illetve a csatorna adatairól szép görög, angol, és magyar szöveg is megemlékezett. Egy pillanatig még büszkébbek lettünk hazánkra, majd a hüledezések elcsendesültével folytattuk utunkat Athén felé.

Újra az Égei-tengerben fürdőzve azon poénkodtunk, hogy Korinthoszon kívül nem sok családfő kérdezheti meg a gyerkőcöktől, mégis melyik tengerben szeretnének aznap fürdőzni, mert akkor egy utcával később kanyarodik le…

Csakhamar befutottunk egy durván csattogó, dörömbölő ipartelep kísérőútjára, majd az erősen hullámzó út megállíthatatlanul betaszigált bennünket Athénba.

A terv az volt, hogy Athén határán, valahol a tengerparton töltjük az éjszakát, majd reggel meghódítjuk a fővárost, és este iszkiri vonattal északra. A terveket az húzta először keresztbe, hogy már jóval Athén peremvidékén elkezdődtek a korábbihoz hasonló, zárt partvidékű nehézipari üzemek, halfeldolgozó és konzervgyárak. Így ami a térképen hangulatos tengerparti sétánynak tűnt, a valóságban két parlamenti kupolához hasonló rakétakilövő állomás közötti üzemi utat takart, biztonsági őrrel, sorompóval védve.

Az Athéni elkerülőn száguldva végül azon kaptuk magunkat, hogy már benn is vagyunk a lakóövezetben.

Ahogy haladtunk beljebb és beljebb, úgy nyert egyre jobban megerősítést a tudat, hogy nem egyszerű éjszakának nézünk elébe. Végül az ipartelep, és egy lakótelep határán, valami szoborpark szélén, egy busz takarásában úgy döntöttünk, ennél már rosszabb helyet keresve sem találhatunk, így eltöltjük itt az éjszakát, ráadásul hogy ne legyen feltűnő, bivakolva.

Az ötlet nem csak nekünk, hanem a lakótelep egyik kutyájának is rettentő mód tetszett. Elalvás után 5 perccel talált ránk a kis szemét, majd két ugatással jelezte, hogy készen áll a hancúrozásra.

Előbb befeküdt közénk, majd amikor megpróbáltuk kitessékelni, elkezdte lehúzni rólunk a hálózsákot. Amikor végre kiszedtük a szájából, rájött, hogy a felfújható matrac még nagyobb móka, és nekiállt azt elvinni. Csabi agya akkor durrant el, amikor a matraca sziszegő hangon jelezte, ezt a kört a kutya nyerte. A kis dögnek ráadásul még feljebb is állt, amikor ki akartuk a fogai közül szedni a kilyukadt derékaljat és elkezdett morogni.

Végül álmos szemmel mindenki magasba tartotta az összes éjszakai alvókellékét, ami új ügyességi játékot jelentett nem csak nekünk, a kutyának is. Vajon tudjuk-e olyan magasra emelni a hálózsákokat, matracokat, hogy a kutya az önfeledt ugrándozása ellenére se érje el? Nem.

Ekkor jött a mentő ötlet, hogy csaljuk el valahova, ahonnan nem talál vissza hozzánk (egy helybéli kutyát). Gergő „kutyuli-mutyuli” hízelgéssel a közeli tömbök felé csalta a négylábút, majd egy fadarabot messzire dobva elküldte a kutyát, elbújt, majd remélte, hogy a dög nem talál rá. Az meg persze rettentő mód élvezte, hogy egyik megtalálása sem vesz igénybe tizenöt másodpercnél többet.

A negyedik bújócskánál elszállt Gergő hite, és visszajött a busz mögé, sarkában az újabb játékot már izgatottan váró kutyussal. Közben persze továbbra is csak az én matracom volt a földön, amivel gondolta, elfoglalja magát, amíg mi újabb játékot találunk ki neki.

Ezt meglátva felment bennem is a pumpa, és jobb híján a biciklipumpát a kezembe fogva még egy görög kutya által is egyértelmű eltakarodjozásba kezdtem. Érdekes, a görögök nem tudnak más nyelven, ez az eb viszont azonnal megértette, mit is akarok. Nyomatékot adva szándékomnak majd 150 méteren át, egy szál fürdőgatyában, kezemben a Csepel típusú kerékpárpumpát lengetve kergettem a jószágot Athén egyik külvárosi lakótelepének közepén, hajnali egykor. Csabi arra repített köve kellő nyomatékot adott neki, nem is láttuk a kutyát … egészen délelőttig.

Az esettel kellőképp adóztunk a sors oltárán, innen már tényleg nyugodt éjszakát tudhattunk magunknak.

Az álmos ébredés után első utunk a kikötőbe vezetett, hogy megbizonyosodjunk, a térkép tájékoztatásával ellentétben Volosba, vagy bármely északi kikötőbe nem indul hajójárat Athénból.

Lassan kapaszkodunk az egyhangú, mégis rettentő meredek utcákon, amikor az egyik kapualjból előző éjszakai játszópajtásunk tűnt fel. Az éjszaka mártírja, Csabi azonnal vérszemet kapott, és józan gondolkodású ember által elképzelhetetlen tempóra kapcsolva megpróbált 1 km/h-val felhajtani a kutyára. Szerencsétlen jószág végképp nem értette a dolgot, végül az előkerülő gazdája parancsára elódalgott a bringák elől.

Athén belvárosában két mód közül választhattunk. Vagy haladunk a nagy forgalmú artéria utakon, vagy szétrázzuk magunkat a gyakorlatilag forgalommentes kisebbeken. Előbb a kis utcákkal próbálkoztunk, majd amikor láttam, hogy alig haladunk előre, becsatlakoztunk mi is a gyors haladást biztosító közepes utak forgalmába, hogy elfogadható időben a vasútállomásra érjünk.

Bár végig jól esett volna valami hűsítő, olyan hidegzuhanyra senki sem számított, mint amit a vasúti információ alkalmazottjáról kaptunk.

A majd egy órás procedúra egy egyszerű szituációval kezdődött, megkérdezni az alkalmazottat, mikor indul vonat Volosba, és mennyi lesz a vonatjegy. Tört angol kommentárral szépen elmagyarázott mindent, miközben a lényeget egy papírkupac tetejéről levett cetlire felfirkálta.

-Rendben, no és mennyibe kerül a kerékpárjegy? – kérdeztem angolul.

Tudtam, a szemöldökráncolás a görögöknél is ugyanazt jelenti, mint nálunk.

Kerékpárjegy nincs, beszéljek a poggyászfelvevőkkel, hogy elvihetjük-e a bicikliket vonaton.

A poggyászfelvevők persze Nó Inglis, csak görög. Kézzel-lábbal mutogatom, hogy bringa a trenóra. Na Görögországban Nó podílato trénó.

Vissza az információhoz, jelzem, hogy a poggyászfelvevő nem beszél angolul, ráadásul szerinte nem lehet biciklit vonaton vinni.

- Akkor nem lehet. – hangzik a közönyös válasz.

De mégis, valami megoldás csak létezik? A nemzetközi vonatokon? Hisz a bolgár, román, szerb vonatokon a saját szabályuk érvényes. Telefonál, egyeztet a vonal túlsó végével, majd jön a válasz: abszolúli no bájsziköl.

Végső elkeseredettségemben elkezdtem az egész történetet előröl kezdeni, ezúttal egy speciális jegypénztárban.

A jegyeladó fickó készségessége erősebb volt, mint angol tudása, mindenesetre tisztán fel tudta vázolni, hogy tényleg nincs lehetőség a bringát feltenni a vonatra. Utolsó esély, ha kezünkben a jeggyel, vonatindulás előtt a peronon megkeressük a kalauzt, aki vagy felenged biciklistől, vagy nem. Ha nem, így jártunk.

Három és fél napunk volt arra, hogy bármilyen módon, de Nei Poriba jussunk, ha időben haza akarunk érni. A térképen 400 kilométerre saccoltuk a valóságban 480 kilométeres utat, ami ha a hegyeket nem számítjuk, nem is olyan nagy távolság. Igen ám, de ott vannak még az Attikai-félsziget dombjai, ki kell kerülni az Északi-Évivi-öbölt, az Órthrísz-hegységet, a Pagaszítíkósz-öblöt, végül átkelni a Pélion-hegység déli nyúlványán. Semmi sem lehetetlen.

Mint az időmilliomosok, olyan nyugalommal kerestük fel, és néztünk meg mindent az Akropoliszban, hisz ha már idáig tekertünk, ráadásul pont ezért, nehogy az utolsó két kilométeren múljon minden.

Az Athén felé magasodó, az ókori virágzó szellemi élet ma is álló templomemlékei minden keserűséget elfeledtettek velünk. Felemelő érzés volt Görögország első számú nemzeti jelképe, a majd 2500 éves Pallasz Athéné templom, a Parthenón mellett sétálgatni. Fantasztikus, hogy hány és hány generációt túléltek ezek az oszlopsorok. Jöttek eltérő kultúrák, népek, civilizációk, háborúk, mégsem jutott senkinek eszébe, hogy végleg a földdel tegye egyenlővé eme lenyűgöző alkotásokat. Persze kinek is jutna eszébe ilyen rombolás, gondolnánk, és közben hány, de hány háborúban próbálták úgy megtörni, vagy visszatartani az ellenséget, hogy a kulturális örökséget sem kímélve mindent porig romboltak.

A látogatásban az igazán felüdítő az volt, hogy ha diákigazolványod is volt, teljesen ingyen mehettél be az amúgy 12 Euróba kerülő jegy helyett. Szerencsére Csabi magával hozta a diákját, és szerencsére nem látszik, hogy 8 év van köztünk, így én is a görög diákszeretet kedvezményezettje lehettem. Nem úgy, mint szegény Gergő, aki tényleg diák, viszont a kártya nem volt nála, ráadásul cseppet sem hasonlít Csabira (na még az kéne). Szóval fizetett, mint a katonatiszt, akárcsak Tündi, aki meg hozzám hasonlóan a húga bőrébe bújhatott volna, legalábbis egy igazolványranézés erejéig.

A gyönyörködés után tényleg eljött az idő, hogy a pedálba tapossunk, hisz tudtuk, kevesebb mint négy nap alatt tetemes távolság áll még előttünk.

Első hazatérő éjszakánkon az Évivi-öböl Északi és Déli találkozásáig, Kalkidikiig jutottunk. Az autópálya mellett haladó szervizútról letérve, közel az éjfélhez egy kellemes kavicsos utat szemeltünk ki, ami majd a szállásra alkalmas helyre vezet. Az út elején azonban autóban virrasztó éjjeliőr villogott ránk, aki miután megtudta, hogy csak éjjeli sátorhelyet keresünk, örömmel tessékelt beljebb a dombok közé, megnyugtatva, hogy míg mi alszunk, ő vigyáz majd mindenre, hisz ez a dolga. Na meg amúgy is mélyen tisztel, hogy ilyen útra vállalkoztunk kerékpárral. Járt a képeslap.

És még mielőtt bárki arra gondol, hogy reggelre szőrén-szárán eltűnt az összes paripánk, pénzünk, ráadásul még az asszonyok is, kivételesen téved. Valóban nyugodt éjszakánk volt, mindenféle állattól, embertől mentes. Pontosabban mégsem, a sátortól nem messze ugyanis valami kis apróság nyekegő hangot hallatott, de az előző napi kutyás attrakció után olyannyira hidegen hagyott bennünket, hogy a mai napig nem tudjuk, miféle teremtmény szomszédságában aludtunk.

Másnap folytattuk utunkat a szervizúton. Újabb édesvizű tóhoz, az Iliki-tóhoz értünk, aminek szintén nem lehetett ellenállni. A folyamatosan 40 fok körüli hőmérséklet a tó vízét is jó 26-28 fokosra fűtötte, ami egy hosszabb pancsolást eredményezett. Igazi sokcsillagos welness szolgáltatást vehettünk igénybe, ugyanis a tó apró halacskái kitörő örömmel csipegették bőrünkről a leégés által lehámló bőrdarabkákat. Elég bizarr érzés volt, amikor másodpercenként 60 apró hal ad cuppanós puszit a tested fedetlen részére, de ezért a szolgáltatásért egyes nyugati dámák még borsos árat is hajlandók kifizetni, hogy bőrük szép legyen.

Nagyon nehéz volt kikászálódni a tóból. Kellemesen langyos vízében jó volt áztatni magunkat. Amíg mi fürdőztünk, az ivóvizünk, üdítőnk felforrt a napon. Maga a szófordulat hétköznapi használatban kissé túlzó, itt viszont valóban megégette előbb a Csabi, majd az én számat is a napon felejtett szőke kóla. Még jó, hogy nem a sötét színű barna kólát ittuk, hisz az még jobban képes magába szívni a napsugarakat.

Itt kell megemlékezzek arról az eldugott kisvárosi gyorsétkezdéről, amely nevét még sokáig megemlítjük a vasárnapi istentiszteleten. 2 Euróért valami fantasztikus gyrost szolgáltak ki, nem is voltunk restek mindjárt dupla adagot rendelni (itt is).

Az éjszakát egy játszótér melletti csendes tengerparton töltöttük, újra nyugalomban. A srácoknak – sokadjára ezen a túrán – még arra is volt ereje majd 130 km tekerés, és rengeteg domb megmászása után, hogy fekvőtámaszokat, bicepszgyakorlatokat, és egyéb elképesztő testépítő mutatványokat iktassanak be a részükről semmiségnek nézett napi táv után.

Reggel a tengerparton örömmel konstatáltuk, hogy az este kavicsnak hitt parti valami fele nem is kavics, hanem különféle csiga és kagyló. Innen származik a túra legnagyobb kagylóinak, és kúpos csigáinak java része.

Másnap követtük az autópálya szervizútját, ami hol a pálya mellett, hol távolabb, hol aszfalton, hol kőzúzalékon vezetett. A görögök amióta megépítették a pályát, más útról hallani sem akarnak. Ez a kitáblázástól a térképen való feltüntetésig teljesen igaz, így helyenként erősen járatni kellett az eszemet, hogy vajon a tervező mire gondolt egy-egy kereszteződésnél.

Az öböl legnyugatibb pontján, egy híd alatt igazi cigány alkalmi sátortáborba botlottunk. Az ad-hoc kisváros volt láthatóan a kiindulópontja annak a sok üzletelős, utcán autóból árulgató bizniszmeneknek, akiket a túrán is számtalanszor láttunk már.

És milyen érdekes, hogy végül mi is úgy döntöttünk késő éjszaka, hogy az autópálya melletti híd egyik makulátlanul tiszta vízátfolyójában alszunk. Jól hangzik, hogy elmondhatjuk, híd alatt aludtunk, de már akkor is tudtuk, teljesen ésszerű a döntés. Nem tűz a nap, minden oldalról véd a betonfal, kényelmesen le tudjuk támasztani a bringákat, és mezőgazdászok váratlan betoppanására sem kell számítani. Ötletünk bejött, valóban nyugodt éjszakát tudhattunk magunk mögött.

Másnap legelső utunk a nem túl közeli faluba tartott, ahol újra feltölthettük kiapadt víz és élelemkészleteinket. Legnagyobb megdöbbenésünkre az egyik helyi taverna legzüllöttebb vendége volt az, aki majdhogynem a legjobb angol tudással rendelkezett egész görög utunk alatt. Nyelvismerete mellett már csak vendégszeretete volt nagyobb. Mindenben a segítségünkre volt, a földön hűsölő csajok alá még szivacsos székhuzatot is hozott, ha kellett, ha nem.

Tündi amikor végre rászánta magát, hogy egye fene, kerül amibe kerül, sörözik, sikeresen megvett egy 0,33-as aludobozos szódát. Ki gondolta volna, hogy a Tuborg szikvízpalackozással is foglalkozik.

A szóda helyett vett sörnek már alig jutott hely, végül nagy nyögdécselések közepette valahogy mégiscsak legyűrtük. Ekkor lépett elő görög cimboránk, aki egy újabb teli üveg Amstellel kedveskedett, nem is sejtve, hogy már az előző is majdnem sírva jött ki. Végül Csabiék segítségével sikerült az ajándék minden cseppjét elfogadni.

Na ezek után már nem tudtunk nemet mondani barátunk egyetlen kérésének, miszerint az indulás igazi forma 1-es rajthoz hasonlóan padlógázzal történjen, amibe ő is becsatlakozik. Nem vagyok nagy Star Wars rajongó, de úgy emlékszem, Jar-Jarnak láttam utoljára olyan futását, ahogy ez a pali szedte a lábát.

Néhány, a puszta kellős közepén teljesen értelmetlenül megépített híd után (ami olyan magas volt, hogy az útnak még ráadásul ki is kellett kerülni – mintha csak a Zádor-hidat látnám) megérkeztünk a mandulaültetvények vidékére. Nem volt nehéz mandulát gyűjteni, hisz menet közben, kinyújtott kézzel is elértem a fák ágait az útról, így többször is fel tudtam tölteni menet közben folyton ropogó-apadó készletemet.

A csajok örömére következett a túra legutolsó embert próbáló emelkedője, keresztül a Pélion-hegység egyik szolid hágóján, 440 méter magasságban. A mászás kellemesen terhelő emelkedői után valami csodás, hegygerincen végigfutó, a partnál véget érő ereszkedés következett.

A többieknek már el sem mertem mondani, hogy a parton haladás sem olyan, ahogy az ember elképzeli. Kokkino Nero (magyarul szerintünk Kukira Péló) az egyik ékes példája annak, hogy rengeteg part meredek sziklákkal szabdalt, így az autóutat kénytelenek voltak 50-100 méter magasságban megépíteni. A hullámvasút után végül kiértünk a sík területre, ahol már a célba érkezés vágya nem hagyta, hogy 25 km/h-nál lassabban tekerjünk.

Végül 155 kilométer napi táv után, számos hágó és emelkedő leküzdésével visszaértünk Nei Poriba, kéthetes túránk kiinduló és célállomására.

A csomagok lerakása, átöltözés, kulturálódás után irány a tengerparti éjszakai élet. Az egyik szimpatikus étterem tengerparti terített asztalánál helyet foglalva igazi ünnepi vacsorát tartottunk, görög salátát, hal és grill tálat rendelve, hűtőből kivett jéghideg pohárból fogyasztva a szintén hideg Mythost.

Megcsináltuk! A túra hosszabb lett, mint eredetileg terveztem, több különleges helyre is eljutottunk, ráadásul a vége izmosabb lett a kívánatosnál, mégis elmondhatjuk, így volt jó. Elmondhatjuk, hogy az ország jelentősebb részeit bejártuk, és ami a leglényegesebb, láttuk Görögország igazi arcát. Nem azt, amit a képeslapokon, utazási irodákban, magazinokon elénk tárnak, hanem a valódi hétköznapokat, a mindennapi életet. Ott jártunk, ahol a turistára úgy néznek, mint mi a meteorákra. Láttuk, hogyan töltik az időt a tavernákban. Megtapasztaltuk a példátlan görög vendégszeretetet, a közlekedést, a kerósok semmibe nézését, az idegen nyelvtudás hiányát (a „ven dind jú from”-nak már örültünk), a folyamatos hőséget, a finom görög ételeket és italokat, a valójában egyszerű éjszakázásokat, a csodálatos tájat, a pénztárcakopasztó árakat, és szerelmesek lettünk a nagy kékségbe.

 

Hazaértünk. Itthon 12 fok fogad, nyugodtak az emberek, megszokottak az árak, és nem csak az autópálya jó minőségű.

Más Görögország. Valahogy mégis itt vagyunk otthon, és attól válik érdekessé a távoli vidék, kultúra, élet, hogy nem adatik meg minden nap. Más, és ettől érdekes. Kell két hétig, de nem kell örökre, hisz itt vagyunk otthon.

 

 

Egy kis statisztika:

 

Távolság: 1150 km

Legmagasabb hágó: 1705 méter, Métszovói-hágó

Maximum sebesség: 70,9 km/h (HegeZoli)

Legkisebb sebesség: 3 km/h (Korfun)

Hajóút hossza: 38 + 38 + 280 km

Borulás a bringával: 4 (3T, 1E)

Defektek száma: 11

Öltözék majdnem két hétig: egy fürdőnadrág, és egy szandál

Felesleges felszerelés: a csomag kb 70 %-a (a kánikula miatt)

Ajándékok: 2 címeres kenyér, 1 sárgadinnye, 1 cippuro, 3 palack hideg ásványvíz, 2 banán és 3 őszibarack, megint 1 sárgadinnye, 1 Amstel, 1 karkötő az egyik ékszerboltból.

 

HegeZoli

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Mit rejt a Bicskei erdő?

2010. augusztus 2.

 

 

Hol volt, hol nem volt, tán úgy két hónapja is van, hogy történt az, hogy Csabdi templomromát nézegettük, amikor találkoztunk a "parasztbácsival és a fiával." Ők helyi lakosok révén jól ismerték a környéket és ajánlottak egy csillagdát meg egy mauzóleumot megtekintésre.

Régi túristák lévén tudjuk, hogy a tájékozódáshoz két dolog ajánlott: térkép és "parasztbácsi". Úgy sikerült, hogy a Gerecse és a Vértes térképekről éppen lemaradt Bicske és az erdő, Fejér Megye Turisztikai térképe hatalmas múzeum jellel jelöli, de a pontos helyét sem és útbaigazítást sem ad a megközelítéshez. Így hagyatkoztunk a szóbeli iránymutatásra, melyet ezúton is köszönünk szépen! Kocsival mentünk a javasolt helyig, majd be az erdőbe. Először magas fűben gyalogoltunk, aztán lekaszált részhez értünk, ez vezetett minket e csuda helyre! A helyszínen láttunk piros ló jelzést, de ugye ez titkos, hogy honnan is jön mivel a térképeken nincs rajta. Ezenkívül semmi sem utal arra, hogy mi is van itt.A csillagvizsgáló épületéből ez a pusztulófélben lévő torony maradt meg, mely még így is megkapó látvány. Ez a klasszicista, egyemeletesnek látszó épület mely annak idején háromtornyú volt. A mauzóleum, mely határozott klasszicista jegyeket visel, valószínű, hogy Pollack Mihály tervei alapján készültek. A hármas tagolású épületen fellelhetők a Nemzeti Múzeum vonásai. A Piszkei vörösmészkőből faragott építmény nagyon szép kőfaragó munka.

Nade, ki és mit csinált ezekben az épületekben? Ez a rész, Nagy Károly polihisztor birtoka volt. 1797.12.06-án született Komáromban. Szülei jómódú magyar polgárok voltak. Édesapját követve gyógyszerésznek tanult, majd vegyész oklevelet szerzett.A csillagászat ifjú korától kezdve érdekelte, így természettudományi ismereteket tanult Bécsben. 1832-ben a Magyar Tudós Társaság tagjává választották. Ő vásárolta meg, és adta át a magyar államnak a Párizsban készült platina méterrudat és a kilogrammot az egységes mértékrendszer kialakításához. A 30-as évek végén Batthyány Kázmér gróf gazdasági ügyeinek intézője lett, mely pénzügyi biztonságért a gróf nagyon hálás volt. Így gazdagodott meg Nagy Károly és vásárolta meg a Bicske melletti Galagonyást, ahová a csillagvizsgálót és körülötte az épületegyüttest felépíthette. Mihályt, a testvérét kérte meg, hogy legyen a segítségére, aki a nyugati csillagvizsgálókat tanulmányozta. Így a Bicskei obszervatórium Európa egyik legjobban felszerelt csillagdája lett, de Mihály ezt nem érhette meg. Nagy Károly ezért-Batthyány adományából-mauzóleumot építtetett testvére és önmaga számára. A birtokon még más épületek is voltak, az egészet pedig 2 m magas kőfal vette körül. Sajnos az 1848-as forradalom után Nagy Károly külföldi számüzetésben élt, de a Tudós Társasággal haláláig tartotta a kapcsolatot.

A második világháború e épületek sorsát is megpecsételte, majd szovjet katonák költöztek be.

A 2009-ben megalapított Nagy Károly Csillagászati Közhasznú Alapítvány terveket dolgozott ki a terület hasznosítására, az épületek újjáépítésére, a csillagda funkciójának megőrzésére. E tervek megvalósulása bizonyára éveket vesz igénybe hiszen még feltárásokat is kell végezni, de ha látható eredmény lesz, majd arról is beszámolok nektek.

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Batthyány Lajos-emléktúrák

2010. junius 28.

 

 

A Kossuth Szövetség a Kossuth emléktúrák mintájára indította el e túramozgalmat, melynek célja tisztelegni az első felelős miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf előtt. Kossuth így jellemezte 1847-ben:"Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk, a legváratlanabb körülményekben is éleslátású, mint a hiúz, maga elhatározásában sebes, mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna." Nemcsak a hazai és külföldi emlékhelyek felkeresésére buzdítanak, hanem felfedezésre is. A hazai helyek 1 pontot érnek, a külföldiek kettőt, a felfedezett pedig hármat, melynek igazolására itt is többféle lehetőség van.

Na, de nekem sem kellett több! Gyorsan elolvastam: Urbár Aladár:Batthyány Lajos emlékezete című könyvét, mely többféle felfedezést hozott. Leginkább csak mártírhalálára emlékszünk, esetleg miniszterelnökségére, pedig ennél sokkal többet tett: Vas megye táblabírája volt, Ikerváron megépíttette és működtette a cukorgyárat, gazdálkodott, tevékenykedett ellenzéki körökben, egyesületekben, vármegyei közgyűléseken, beszédek az utolsó rendi országgyűlésen, minisztertanácsi ülések, nemzetőrség szervezése, a hadügyminiszter helyettesítése, országgyűlési képviselő, békeküldöttség tagja és még lehetne folytatni a sort, bár mindössze 49 évet élt.

Kezdjük látogatásunkat Ikerváron, ahol Batthyány Lajosnak birtoka volt, kastélya, mely a gróf állandó lakhelyéül szolgált. Birtokát 1831-ben vette át, ahol állattenyésztéssel, lónemesítéssel, selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozott, melyhez 50 ezer eperfát ültetett. Kastélyát átépítette 1845-1847 között. Ma iskola és gyermekotthon. Kastélya parkjában 1913-ban felavatták a gróf egész alakos szobrát.Az avatáson jelen voltak gyermekei: Ilona és Elemér. Ikerváron a Művelődési Ház és Könyvtár meg utca is van róla elnevezve.

Teendői sokszor szólították Pestre, az V. kerületbe! A pesti belvárosi plébániatemplom keresztelték a gróf Elemér nevű fiát 1847.április 8.-án. A Nemzeti Színházban évekig páholyt bérelt, mely helyén ma emlékkő áll. A pesti vármegyeházán több alakalommal részt vett Pest megye közgyűlésein. A minisztertanácsi űlések hol Kossuth, hol Széchenyi, hol meg Deák Ferenc szállásán zajlottak miniszterelnöksége alatt. Öngyilkossági kísérlete miatt, Haynau kegyelemből az akasztás helyett golyó általi halálra ítélte a grófot. A "törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum, (a magam útját jártam), ezért ölnek meg engem"-összegezte keserűen feleségéhez írott 1849. október 5.-ei búcsúlevelében. Kivégzésének helyén 1926. október 6.-án felavatták a Batthyány-örökmécsest. Holtteste a temető helyett,titokban, a Ferencesek templomát kriptájába került, amit egy feliratos márványlappal zártak le. Megtévesztésül a Kerepesi úti temetőben egy hatalmas sírgödröt ástak. Ma Fiumei úti Sírkertnek nevezzük. Itt áll a Batthyány-mauzóleum, a kriptában a gróf és családja, ahova csak 1870-ben került.

A túrafüzet rendszerét követve most külfökdre utazunk! Pontosabban szólva Szlovákiából tudok nektek érdekes helyeket mutatni. Pozsony mellett néhány napot túráztunk, így a főváros megtekintésére is volt időnk. A gyermek grófot, a Szent Márton székesegyházben keresztelték meg 1807.02.11-én. Kívül-belül szépséges építmény az már igaz!

Hát azért ő sem volt szent! Legényként meglátogatta a Redout (Vigadó) épületét szórakozás céljából, ahol veszteni is megtanult.

Sajnos 1849-ben néhány bajtársával együtt a pozsonyi vár fogjai voltak.

Naná, hogy volt felfedezésünk is! A könyv olvasása közben bukkantam rá: "Eszerint egy aznap Laffnitzból Pinkafőre küldött hírszerző jelentette, hogy előző este Batthyány Lajos miniszterelnök és egy másik, ismeretlen úr 8 huszár fedezete alatt Pinkafőre, Batthyány grófné kastélyába érkezett." Pinkafeld-Ausztria (Pinkafő)

A másik, a XV.kerületben, a Batthyány utcában nemrégiben emléktáblát helyeztek el, melyen még csillognak az arany betük. Sajnos a falat alatta már valami nagyokos összefirkálta.

Ezek után összeszámoltam pontjainkat, ami mutatta, hogy az 1. és 2. fokozatot is bőven elértük, így beküldtem a füzeteket. Júniusban megkaptuk az emléklapot, a túrajelvényt és a füzeteket"nagyszerű teljesítmény" bejegyzéssel.

Igazán jó túra volt! Időszerű és célszerű is volt elkészíteni ezt a füzetet, mert ezáltal kiléphet "Batthyány a vértanúságból".

Gerő András írta: "Ismereteim szerint egyetlen azóta hatalmon lévő politikus nyúlt vissza Batthyányhoz: Antall József. A Nemzeti Galériából kölcsönkérte a grófot ábrázoló festményt és kiakasztotta a miniszterelnöki dolgozószobájába. E tény arra utal, hogy Antall felismerte: itt egy, a különféle kurzusok által nem kompromittált, szimbolikus értékű személyről van szó."

Mindenkinek élményekben, ismeretekben gazdag túrázást kívánok!

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Mátyás Király

2008. április 19.

 

 

Hunyadi Mátyás királlyá választásának 550. évfordulója alkalmából indította el a Grund Klubhálózat ezt a jelvényszerző túramozgalmat 2008-ban. E túrafüzeteket is Dr.Tóth József állította össze, ugyanúgy, mint a Kossuth füzeteket. A célja is hasonló, tisztelegni az "igazságos Mátyás"-ként élő uralkodónk előtt, akit kortársai is nagyra értékeltek. Igazi, Európai, előrelátó politikus volt, a központi hatalmat megszilárdította, a törököket féken tartotta, létrehozta a legendás "fekete sereget", a humanista műveltséget pártfogolta,óriási könyvtára volt, a híres Corvina, fejlesztette a reneszánsz építészetet, pl.Buda, Visegrád, a hatalmasokat megfékezte, de még sorolhatnám e kíváló királyunk érdemeit, aki érthető módon példaképpé vált. Kora meghatározó személyisége volt, de szelleme manapság is köztünk él. Emlékét számos építmény, szobor, utca, tér stb. őrzi,melyek napjainkban is szaporodnak.

A túra két fokozatú, az elsőért emléklapot, a másodikért emlékjelvényt lehet kapni. A füzetben szereplő helyekért 1 pont járt, a felfedezésekért 2 pont. Igazolásként pecsétet, belépőt vagy fényképet is elfogadnak.

Megkezdődött az izgalmas kalandozás! Pesten, az Ernst Múzeum falán nagyon szép Mátyás és Beatrix domborműve. A múzeum tárgyairól sajnos ezt nem tudom elmondani. Tetszett, a XVI. kerületi Mátyás téren lévő bronz mellszobor is"Mátyás az igazságos"-felirattal. Zebegény, a Duna-kanyar egyik kis ékszere melyet Mátyás is, így mi sem hagyhattunk ki! "A monda szerint Mátyás erős tempóban kirándult errefelé és a mellette igyekvő Beatrix erősen pihegve mondta: Zebeg én szívem... Ez a település egyik névmagyarázata." Mátyás az egyik "legmozgékonyabb" királyunk volt, kinek útját napjainkban sem egyszerű követni, hátmég az ő korában! Ausztriában jártunk Forchenstein váráben. A pazarló Fraknói-család elzálogosította a várat, melyet Mátyás 1488-ban visszaszerzett. Ottjártunkkor nagyon ködbe volt burkolódzva, melyért a vár belseje kárpótolt, ugyanis múzeum. Itt vannak kiállítva a csodás Eszterházy-kincsek.

Néhány napot töltöttünk Szlovákiában, Bojnice városában. Bajmóc várkastélya, csodás építmény, szép természeti környezetben. Manapság is nagyon mozgalmas hely, mivel nemcsak nappali múzeum, hanem különféle éjszakai kísértetes, boszorkányos látogatásokat is szerveznek. Nos ezt a várat, Mátyás fia, Corvin János herceg örökölte. A hagyomány szerint Mátyás nagy lakomát tartott itt.

Utazzunk tovább,a mai Szlovákia területén, éspedig Kosice-Kassa városába. A Szent Erzsébet székesegyház építését Mátyás kőfaragója, István mester irányította. Csodásan sikerült, gyönyörű lett. Többször láttuk, de mindig lenyűgöz. Az orgonakarzaton magyar király-szobrok láthatók. A Premontrei templom kolostorában Mátyás kétszer is megszállt. Mátyás felkereste a pozsonyi várat, így mi is! Az ő uralkodása idején érte el a vár a mai négyszög alakját és két udvarát. A király emlékét őrzi a hollócímeres Corvin-kapu. Napjainkban az egész vár múzeum. Őszíntén szólva több, mint 4,5 órai művelődés után "bedobtuk a törülközőt", egyszerre nem lehet alaposan végignézni, olyan hatalmas. Óh, Trencsénben több napot töltöttünk és igen megkedveltük ezt az iskolavárost. Várából jó a kilátás a városra és a környékre.

Mátyás többször járt itt, 1460,1461 és 1469-ben is. Kezmarok-Késmárk városát a husziták feldúlták, Mátyás király űzte ki őket.

Ezeken kívül is nagyon sokfelé jártunk, de már bizonyára kíváncsiak vagytok, hogy milyen felfedezéseket tettünk! 2008-ban az évforduló alkalmából a História Újság egy egész számot szentelt jeles királyunknak, így figyelmesen végigolvastuk és ráakadtunk Veszprémre.

"Mátyás uralkodásának idején, 1458 májusának második felében-az ismert irodalmi és levéltári adatainktól merőben eltérően kimutatható a király rövid, csupán Veszprémet és Fehérvárt érintő utazása. Az út pontos okát nem ismerjük, azonban a hely és az időpont több mint beszédes" Horváth Richárd PHD, tud. mts.(MTA,TTI

-Pesten éppen egy másik túra miatt sétálgattunk, mikor a Vigadó felújítás alatt álló épület elkészült részeiben gyönyörködtünk. Férjem figyelt fel a címer melletti szoborra.

-Királyháza egy egész Mátyás paradicsom! Börzsönyi túrázásaink alkalmával láttuk meg a Mátyás lovasudvart, így újra ellátogattunk ide. Régi ismerősökkel találkoztunk össze, akik útbaigazítottak a Mátyás-forráshoz, Mátyás-kopjafához és a Király-kúthoz. A hagyomány szerint Mátyás király a vadászatok után legszívesebben a róla elnevezett Király-kútnál pihent meg. Királyházán egy kis rétet, a Tűzköves-forrás felett máig "Királyné pallagjának" hívnak. A hagyomány szerint Beatrix királyasszony, míg férje a vadat űzte, ezen a réten a sátrak alatt mulatott az udvarhölgyeivel.

E emlékezetes nap után összeszámoltam ponjainkat,-bőven meg volt- és beküldtem kiértékelésre a túrafüzeteket. Júniusban kaptuk vissza az emléklappal, emlékjelvénnyel és kíváló minősítéssel együtt.

Így történt, hogy hozzájárultunk a Mátyás-hagyományok ápolásához, mely nemzeti örökségünk része.

Szép, és jól rendezett a kis túrafüzet, mutatós az emléklap, helyes az emlékjelvény. Az igazolások sem voltak problémák, hiszen a helyi adottságoktól függően sokfajtát elfogadnak, így igazán élvezetes túrában volt részünk. Gyereknek, felnőttnek egyaránt ajánlható, minden korosztály számára élmény lesz!

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

A második arany fokozat

2010. május 5.

 

 

A Tájak-Korok-Múzeumok Egyesületben 2008-ban értük el az első fokozatot, melyről beszámoltam nektek.Azóta újabb 60 helyet ismertünk meg és igazoltuk felkeresését, így most megkaptuk a következő emléklapot.

Na, ne ijedjetek meg, mindet azért nem mesélem el, csak annyit, hogy kedvet kapjatok időnként kuturális túrákhoz is.

Kezdjük ott, ahol befejezni szoktuk, vagyis a temetőben!

Budapesten a Nemzeti Sírkert azért nem közönséges temető. Történelmünk jeles személyiségeinek nyughelye, hatalmas kriptákkal, mauzóleumokkal. Kossuth Lajos és Deák Ferenc Mauzóleuma nemcsak külső építészetében érdekes, hanem belülről is. Csak különleges alkalmakkor nyitják ki, vagy előre bejelentett csoportoknak. Mindkettő bizánci stílusú, tehát dúsan aranyozottak, csodálatos alkotások. Lenyűgözve és tisztelettel nézelődtünk. Ezt láttuk a Kossuth ÉS A Deák mauzóleumokban. Innen kisétálva, átballagtunk a Kegyeleti Múzeumba. Ez azért különleges, mert ez az egyetlen az országban. Látható itt fehér gyászruha, halottaskocsik, fényképek, koporsók, fejfák és temetkezési kellékek. Nem mondom, először kissé soknak találtam ezt így együtt, de aztán belegondolva, ez is életünk és történelmünk része.

Szadán, a Székely Bertalan Műteremház Galériában Makovecz Imre építész, Kő kövön angyalok című kiállítás megnyitóján vettünk részt. Ez nemcsak a gyönyörű tervrajzok miatt volt különleges, hanem azért is, mert Makovecz Úrral, korunk elismert és tisztelt építészével személyesen találkoztunk és beszélgettünk. A kiállítást Jankovics Marcell rajzfilmrendező, grafikus nyitotta meg.

Herenden nemcsak a híres porcelánmúzeumot néztük végig, hanem a Mini Manufaktúrában a porcelánfestés rejtelmeivel ismerkedtünk. A presszóban is e nemes porcelánból ittuk a teát, de itt még a köztéri szobrok is ebből vannak. Olyan volt, mintha egy mesében lettünk volna.

Mit gondoltok van-e valami köze Berettyóújfalunak a Nemzeti Múzeumhoz? Nagyon is sok! Egy több, mint 6000 éves lakóházat Berettyóújfalu-Herpály területén feltárt leletek nyomán rekonstruáltak. Nekem nagyon tetszett még a Lapidárium és a Széchenyi-teremben,-mely a múzeum legdíszesebb terme- lévő ideiglenes pipa-kiállítás. Csodálatos, művészi munkák, némelyik olyan aprólékos kidolgozású volt, mintha csipke lett volna. A Nemzeti Múzeum, melyet Széchenyi István édesapja alapított, önmagában is csodás, többszintes épület, melyet már többször bejártunk, de elégszer sosem lehet. 1802.-ben Széchenyi Ferenc a nemzetnek adományozta Nagycenken őrzött értékes gyűjteményét, majd felesége pedig felajánlotta ásványgyűjteményét azzal a céllal, hogy megalapítsa az ország múzeumát. Pollack Mihály tervei alapján, közadakozásból 1836-ban kezdték építeni az egyik legszebb klasszicista épületünket, melybe 10 év múlva költözhetett be a gyűjtemény.

Irány Gyöngyös, egy másik kedvenc, a Mátra Múzeum! Az igaz, hogy e múzeumnak már egy egész cikket szenteltem 2007-ben, de azóta a felújítás teljesen befejeződött, így sok újdonságról tudok beszámolni.

Az Orczy-kastélyt,-a múzeum főépülete-, mely barokk a klasszicista jegyeket visel, védett park övezi.

A kastély falára tábla került:

" A Mátra Múzeum az Európai Unió és az Európa Nostra Kulturális Örökségvédelmi Szövetség Nagydíját nyerte 2009-ben. A régi és az új építészet, valamint a helyreállított társművészeti alkotások összhangja példamutató az épületegyüttesben. A bíráló bizottság"

A kert túlsó felében került felépítésre a modern természettudományi pavilon, melynek közepére egy hatalmas fát állítottak. A szintenként változó kiállítási anyagok a fához igazodnak, tehát a legfelső emeleten pl.madarakat, méheket láttunk. E pavilon másik oldalán esőerdőben jártunk, az emeleten pedig a terrárium lakóit nézhettük meg.

A kert is elkészült a mesterséges tóval, színes halaival, kis vízeséseivel, padokkal.

A fák között egy példány különös tiszteletnek örvend:

"Az Orczy-kertben található több, mint 100 éves törökmogyoró 430 cm-es törzskerületével hazánk legnagyobb példánya! Védett fa"

E múzeum méltán az ország leglátogatottabb intézményei közé tartozik. Alaposabb megtekintésére nyugodtan egy egész napot rá lehet szánni, nagyon érdemes.

Most nézelődjünk a Mecsek táján, egy mesés kis faluban, Zengővárkonyban. Itt több pecsétet is begyűjtöttünk, de még így sem az összeset.

A Míves Tojásgyűjteményben több ezer darab patkolt és különféleképpen díszített tojásokat láttunk. Némelyik jobban hasonlított a Halasi csipkére, mint tojásra, olyan aprólékos volt a kidolgozása. Fajtákat illetően is nagy volt a választék, az apró madártojásoktól a strucctojásokig mindenféle megihlette az alkotókat.

A szalmakincstárban használati tárgyakat láttunk: pl. kalapot, papucsot, kegytárgyakat, képeket, ékszereket és még nagyon sok mindent, szalmából. Rendkívül változatos és ötletes hasznosításában gyönyörködhettünk e anyagnak.

A tájház, a magyar népi építészet egyik legszebb lakóháza, mely 1858-ban épült. A módosparaszti épület oromfalán dús vakolatdíszítés látható melynek stílusa a múlt század második felének baranyai sárközi falvaira volt jellemző. Az épület utcai helységében "tisztaszoba", a konyhatérben néprajzi kiállítás, a hátsó szobában pedig szövőműhelyt tekintettünk meg. Mire mindezt végignéztük, férjemet már sehogyan sem lehetett visszatartani Zengővárkony legújabb nevezetességétől, a bormúzeumtól.A szépen rendbehozott pajtaépületben és udvarán a szőlőművelés eszközeit tekintettük meg. E "fáradságos tanulmányút után" férjem a helyi nedűvel ismerkedett, míg nekem,-hogy azért a szőlőtől ne kerüljek messze- Traubi jutott.

A felkeresett helyek között szerepeltek még várak, kolostorromok, templomok, bányamúzeumok, kőtárak, kastélyok-szebbnél- szebb, élvezetes helyek, melyek mind történelmünk, magyarságunk részei. Legyünk büszkék rá és ismerjük meg jobban értékeinket. Higgyétek el, nem lesz unalmas!

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Tavasz a Petőfi-forrásnál

2010. március 27.

 

 

Az időjósok március 27.-ére esőt mondtak, hát nagyon reméltem, hogy nem lesz igazuk. Időben értesítettem vagy 10 személyt, hogy jöjjenek e nemes feladatra, de odaérni csak nekem sikerült. Férjemet egy sürgős munka szólítota Budapestre. Sebaj, én vidáman készülődtem immár harmadszor.

Negyed 10-kor találkoztam a szervezővel, Dobos Csabával, aki a Porszem Közösségi Műhelyt alapította kedves nejével együtt. Fél 10-re úgy 15-en lehettünk. Mindenki megtalálta a neki való feladatot. Csaba néhány fiúval az árkokat tisztította vagyis dagonyáztak. Csaba most is nagyon ügyes volt, rengeteg szebbnél-szebb virágot sikerült "összekalapolnia", így a lányok azokat ültetgették, de volt aki szemetet szedett vagy táblát festett. Ildikó "fényesítette" a bográcsot és nagy örömünkre nekilátott az ebédfőzésnek. Hát ez kellőképpen megalapozta a hangulatot! Biztosan már arra vagytok kíváncsiak, hogy én mindezt csak néztem-e? Igaz, hogy most fűrészelni nem kellett, de éppen ideje volt a metszésnek. A kis fákról, bokrokról a száraz virágokat levágtam az elfagyott részekkel együtt, majd a fazonjukon is igazítottam, hogy csinosak legyenek. Mire ezzel végeztem, a nap is kezdett kukucskálni a felhők mögül, a szél enyhült és a reggeli hűvösség is tovatűnt. A virágültetők jelentős eredményeket értek el, így mentem virágot öntözni.

Közben a forrásnál jöttek-mentek az emberek, vitték az üdítő nedüt. Azzal még semmi baj sem lenne, de a butaságnak és bunkóságnak úgy látszik manapság nincsenek határai. Éppen vízért igyekeztem, mikor látom, hogy két női személy a forrástól 1 m-re élénken bagózik. Szóltam, hogy ezt igazán nem kéne, már csak azért sem, mert a csikkel mi lesz? Már hallottam is Csabát, amint rászólt egy illetőre:"Legyen szíves szedje fel a csikket amit eldobott, mert az imént szedtük össze mindet."- nagy morgások közepette felvette.

Szépen haladtak a munkák. Kezeink nyomán tisztult az árok, színesedett a tábla, fogyott a szemét, helyükről mosolyogtak a virágok és már a tűz is vidáman ropogott a bogrács alatt.

Úgy látszik, Csabának unalmas volt ez az idilli kép, mert most éppen majmosat volt kedve játszani, vagyis az egyik fiúval kamerát szereltek a forrás közelébe, hogy a szemetelőket tetten lehessen érni. Ez így jó elképzelés volt, nade a kivitelezés cirkuszba illő. Az egyik fán próbálgatta átdobni a kötelet mellyel majdnem mindent lebombázott vagy háromszor, mire sikerült. Erre az egész társaság hahotázott. Éljen, végre sikerült, így Csaba és egy másik fiú beleült a hevederbe, hogy majd így Csaba a csúcsra kerül. Igen ám, de a csupasz fa oldalán állandóan visszacsúszott. Jó, jó, dehát csak fel kell rakni azt a kamerát! Végül nagy nehezen, más megoldás nem lévén a srác felhúzta és megtartotta Csabát amíg felszerelte a kamerát. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez az alakítás volt a nap fénypontja.Eközben az ebéd is elkészült, a finom lebbencsleves, mely kicsit sűrűre sikeredett, de az íze igazán finom volt. A kisebb-nagyobb adagok sorban tűntek el a bendőkben, mindenkinek nagyon jól esett. Köszöntük is a szakácsnőnknek Ildikónak. Ebéd után az utolsó simítások következtek, hogyy mindent szépen, rendben hagyjunk. 1 zsák szemetet én vállaltam be, hogy hazahozom és a kukába dobom, a másikat Csabáék. A hírdetőtáblára is felkerült az új tájékoztató, mely a kamera kihelyezéséről informálja az arra járókat.

14 óra körül végleg befejeztünk mindent, elbúcsúztunk a viszontlátás reményében és hazamentünk. Jó nap volt! 3 évvel ezelőtt indította Csaba ezt a forrástisztító, rendbentartó mozgalmat, mely ez idő alatt jelentős változáson ment át. Ilyen szép még sohasem volt, mint most! Büszkeséggel tölt el, hogy ennek én is a kezdetektől részese vagyok. Találkozzunk a következő alkalommal is, olyanokkal is akik újjonnan akarnak bekapcsolódni e környezet szépítő tevékenységbe!

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kígyó farkától a fejéig, avagy Keleti- Főcsatorna vízitúra

2010. június 3-6.

 

 

Csütörtök 08:00 az indulásunk napja. Négy ember határozott döntése, elképzelése, vágya volt ez a túra a bakonszegi gáttól.

Ezen a reggel borongósan lógott a lába az esőnek, de szinte egész nap eső nélkül húzhattuk evezőinket, és Józsi a gázt a motoros csónakján, célunk felé, ami nem más volt, mint a Tiszába betorkoló csonkja a folyónak.

Mint kiderült Tiszavasvári északnyugati felső csücskénél található vaskaputól fölfelé már a Tisza főgerincébe vezető 4,8 km-es szakaszt is Tiszának hívják. Persze a célunk az igazi, széles, össze nem téveszthető Tiszára való kievezés volt. De ne ugorjunk ekkorát.

Csütörtök reggel derült ki, hogy a kajakokat csak kézben tudjuk bevinni a gátig, mert akkora sár volt. Mire odaértünk, Józsi nagy nehezen, de bevitte a motorcsónakot, és ki is jött a sáron keresztül a terepjárójával. Ránk a cipelés, míg Józsira a pakolás várt.

9-óra lehetett, mire el indultunk. Józsit a csónakkal egy meghatározott ideig vagy hídig küldtük előre, hogy ne keljen ott tötyögnie velünk a mi tempónkban. Szinte minden utolérésünk alkalmával ettünk, ittunk, az erőnlét szinten tartása miatt. Így teltek az órák percről, percre.

Este felé 19:00 körül érkeztünk az első táborhelyünkre, ahol velünk együtt az eső is megérkezett szemerkélve, majd egyre sűrűbb cseppekkel. Sátorállítás közben a tüzet is begyújtottuk és a mangalica egy része (szalonnája) is előkerült sütésre várva. Az eső ellenére a tábortűz hangulata sem maradt el, mivel sok sztori hallatott magáról újra napvilágot, vagy is inkább holdvilágot. Az egész éjjel kopogással telt az eső miatt.

Az eső csak reggel, sátor bontásra hagyott alább, majd indulásunktól késő estig szemerkélt, kisebb nagyobb megszakításokkal. Ez a pénteki nap bizonyult a leghosszabbnak, de hosszához képest sem volt fárasztónak mondható, még a plusz két zsilipezés miatt sem. Bár este 23:00-kor értük el korom sötétben a lépcsősort a Tiszán, ahol a szállásunk volt, valahol az Ősüdülőben, 400m-re a Tiszától. Bár ezen az estén igen soká feküdtünk le, mégsem a kései fekvés viselte meg a csapatott, hanem a két nap közötti hőingadozás, ami egyik napról a másikra majdnem 15-20 fokot emelkedett.

Bár a szombaton megtett útnak is olyan hosszúnak kellett lennie, mint a péntekinek, mégis észrevehetően fáradtan húztuk evezőinkkel kajakjainkat. A második zsilipezésnél majdnem motorcsónakos raftingot mutatott be Józsi barátunk. Ez a pont jelentette a felüdülésnek és a csapat magához térésének pillanatát, így eldöntöttük, hogy az első éjszakai szálláshelyül szolgáló kis stéghez mindenképp vissza kell eveznünk, hogy a vasárnapot ne nyújtsuk a végletekig. Hatalmas türelemmel és sok viccel fűszerezve a fáradságot haladtunk folyton előrébb a napi céljaink elérése végett. Így jutott hát csapatunk a harmadik éjszakájához az első táborhelyre.

Már sokkal nyugodtabb, össze szedettebb volt a csapat minden tagja. Zoli, és Tamás már a szúnyog invázióra is fittyet hányva aludtak kint a szabad ég alatt, amire reggel jöttem rá a nagy horkolás beazonosításából, mivel hanghatásuk abban az irányban negatív jelenségként volt értelmezhető számomra.

Gondolván, valami állatféleség horkol az én sátram mellett így nagy kíváncsiságomnak eleget téve kibújtam sátramból, s csodálkozva láttam a két idegen hálózsákot a földön, betöltve emberi testtel, hangos brummogással. Meg kellett, hogy közelítsem eme két jövevényt, s döbbenten láttam az ismerős arcokat, s testrészeket. “Fotók megtekinthetőek a galériában az eseményről.”!

Már a napsütés is hangulatot csinált, mégis fáradtan haladtunk előre, ahol csak a nagy viccmesélés és egymás hülyítése révén tudtunk erőt meríteni az út még hátralévő szakaszához. 18:00-körül értük el a bukógát beton oldalát, s a kiszálló lépcsősort. Kipakolás, a kajakok kicipelése és a Józsi elakadt autójának kihúzása után már csak a búcsúzás és a hazaút várt ránk Bakonszegből, Berettyóújfaluig.

Örülök a túrán résztvevő barátaimnak a jelenlétért és a túra színvonalának emeléséért. Legyen szerencsénk a következő túrán is ahová szeretettel várunk mindenkit. TE SE MARADJ LE! MI NEM HAGYUNK LE HA VELÜNK TARTASZ. (csak HegeZolit).

 

Veres Peti -Auzis-

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Mátrai Csillagok

2010. május 23-24.

 

 

Ezt az éjszakai teljesítménytúrát a Kékes Turista Egyesület rendezte meg, május 23-24.-én, Pünkösdkor. Választható távok: 15 km, 25 km és 40 km volt.

Mi a 40 km-est választottuk, melynek pontosan 41,25 km volt a távja, 1600 m a szintemelkedése és 11 óra volt a szintideje.Most gondolhatjátok, hogy mi a csudát lehet írni egy éjszakai túráról? Annyi élmény volt, hogy megér egy beszámolót, majd meglátjátok.

Még ezen a túrán nem voltunk, így izgatottan vártuk, annak ellenére, hogy csak a Bába-kő volt újdonság számunkra az útvonalon. Itthonról 17,30-kor indultunk verőfényes napsütésben. Csodásan tündökölt a Mátra! Most, azt a ritkán látható, kékeszöld színét mutatta. Nem lehetett betelni vele. Közben megérkeztünk Gyöngyösre ahol hamar megtaláltuk a rajt és a cél helyét, a Felsővárosi Általános Iskolát.Bő fél órával előbb érkeztünk, így volt idő az ismerősökkel és rendezőkkel beszélgetni.

Kedves ismerősünk, Szőke Gyuri főrendező, már amúgy is várt minket.19 órakor pontosan indultunk keresztül a 24-es főúton rá a S jelzésre. Szőlőültetvény között haladtunk, majd megkezdtük az emelkedést a 499 m magas Sár-hegy csúcsára. Az egész Sár-hegy flórája Természetvédelmi Terület, melyen tanösvény okítja az arra járókat. Az egész hegy tele-tele volt virággal, fehérektől a sárgán, kéken és a lila mindenféle árnyalataiban pompáztak. Virágzott a kökény, a szamóca, a mezei szegfű, mezei zsálya, háromszínű ibolya, kakukkfű, melynek illata uralta a környéket.

A sok egyéb növény mellett még árvalányhaj lengedezett. Ilyen mámoros légben értük el a csúcsot, ahonnan jól látszottak a Mátraalji települések. Miután a 25-ösöket egyszerre indították velünk, így hosszú, tömött sorban igyekeztünk lefelé a keskeny ösvényen a Szent Anna-kápolnához. A növények sokasága és ez a kellemes illat továbbra is kísért minket. A képolnát elérve a pontőr vidáman megszólított:"Hát én ismerlek téged már évek óta..." és sorolta, hogy melyik túrákon találkoztunk. A botjaim még újak voltak számára, még így nem látott -ezért férjem megvígasztalta- "azért van, mert öregszik". Hurrá! Indultunk is tovább. A vitorlázó repülőteret elhagyva értük el a Mátra Szakképző Iskolát, melyben erdészeti ismereteket oktatnak. Nagy röfögések közepette haladtunk el mellette, ugyanis vaddisznókertjük van. Egyik túratárs nagyon megirigyelhette fejedelmi lakosztályukat, ugyanis hiába figyelmeztettük, hogy ne menjen az iskola udvarára, mégiscsak arra vette az irányt.Elértük Mátrafüred központját és rátértünk a kék+ jelzésre. Itt már erősen sötétedett, úgyhogy elővettük a lámpáinkat, és indultunk fel a Benevárhoz. A patak partján tábortüzek lobogtak, szalonnát sütögettek, pihentek az emberek Pünkösd lévén.Benevárban is pattogott a tűz. Csokival vártak minket. Csapatunk megcsappant, mivel ide csak a 40 km-es távon túrázók jöttek, a többiek eltértek Mátrafüreden. Baktattunk Kékes-tető felé a hatalmas köveken. A madarak kezdtek nyugovóra térni, befejezték éneküket, de bezzeg a tücskök hangos ciripeléssel voltak. Az égbolt szép, tiszta volt, jól látszottak a csillagok meg "egy fél sajt" is volt az égen,- a Hold is világított. Elértünk a sáncokhoz, majd hírtelen megváltozott a terep. Vastag tűlevélszőnyegen lépdeltünk felfelé. Nagyon kellemes, ruganyos volt, de ez az öröm nem tartott sokáig, újra hatalmas sziklák következtek.

Megláttuk Kékes-tető pirosan fénylő tornyát. Rendesen melegünk lett mire elértük az étteremnél az ellenőrző pontot, ahol almát is kaptunk. Hurrá megyünk síelni!-vagyis legyalogoltunk a sípályán Mátraházára, ahol a parkolóban várt a következő ellenőrzés. Itt vitaminitalt és kekszet kaptunk. Hát Kékes, az Kékes! Sokunk lábát kirángatta, így sorban elfoglaltuk a parkoló padjait a szervizeléshez, miközben örültünk, hogy a szint kétharmadán már túl vagyunk. Imre köszönt ránk és viharzott el mellettünk. Tőle ez el is várható! Fele annyi idős, mint én, de úgy másfélszer akkora meg vagy háromszor erősebb, szóval veszedelmes fickó. Mindezek ellenére, tavaly nagy bánatára a 200 km-es túrán másfél órát késett, pedig nagyon szurkoltunk neki.

Mire "a két lábon járó GPS" vagyis Hevér Gábor, a TTT oszlopos tagja továbbindult, készen lett a felújításom, így mi is tappancsoltunk utána. Na, Gabi, hát ő is egy fazon! Betéve tudja a teljesítménytúrák útvonalát évekre visszamenőleg, de még azt is, hogy mikor, hol tért el az útvonal, melyik jelzés merre megy, mikor változtatták meg. Szóval a lexikon hozzá képest kutya füle.

Jól haladtunk, de örömünk korai volt. Elterelés és dagonya következett, de szerencsésen elértük a Hanák Kolos-kilátót ahol szőlőcukrot és csokit kaptunk, na meg bíztatást a továbbiakhoz. Gyönyörű, csillagos éjszaka volt! Ezt itt a kilátó környékén nagyon jól láttuk. Hideg sem volt, olyan kellemes, langyos levegő vett körül minket. Továbbra is a S jelzésen haladtunk és a Rákóczi-forrás érintésével elértük a Muzsla-tetőt. A kilátónál újabb ellenőrző pont volt ahol kekszet kaptunk.Utunk következő részén erősen csúszkálva ereszkedtünk le Mátrafüredre, ahol csak a kutyák üdvözöltek minket. Olyan hajnali 2 óra körül járt az idő, a túrázókon kívül senkisem járkált az utcákon. Eközben el is értük a Kozmáry-kilátót. Itt csoki volt a menü. Innen a S háromszög jelzésen emelkedtünk 200 m-t, majd kezdetét vette a minden képzeletet felülmúló dagonya. Helyenként patakokat képzett, máshol meg olyan mély volt, hogy attól tartottunk a bakancs magas szárán be ne fojjon. Először kerülgettünk jó nagyokat, de éjszaka lévén nem volt teljesen felmérhető, hogy mekkorát is kéne. Beljebb falevelek takarták a sarat, így ugyanúgy elmerültünk, arról nem is szólva, hogy messze kerültünk a jelzéstől. Részemről ezt hamar megúntam, így lesz ami lesz, csak úgy bele a közepébe, a nyomokba. Azok pedig voltak, mert a 25-ös táv, már végigtappancsolt itt. Végre elértük Sás-tó éttermét, a következő pontot. Sás-tó kedvelt üdülőhely a Mátrában, kilátóval, csónakázó-tóval, új idő szerint adrenalin parkkal, kempiggel. Nemhogy hideg nem volt, éppenhogy kimelegedtünk a dagasztásban, de azért úgy jó fél liter teát meg egy kisebb zsíros kenyeret savanyúsággal élvezettel fogyasztottam. Ahogy lenni szokott, férjem ezt pont fordítva művelte, neki nem megy úgy az ivás. A S+ jelzésen folytattuk tovább utunkat, dagonyát dagonyára halmozva. So majd S négyzet következett, és ezzel kínlódásunk a tetőfokára hágott. A bajt az tetézte, hogy ez a szakasz még rettenetesen meredek is, meg még a fakivágás eredményét is otthagyták. A sebességünk erősen lecsökkent, már attól tartottunk, hogy kicsúszunk a szintidőből. Kimelegedve értünk le Lajosházára az ellenőrző ponthoz. S háromszög, majd Z jelzés következett további dagasztás kíséretében. Derengeni kezdett az égbolt, húh sietni kéne gondoltam, de a sár nagyon fogott. Egyszercsak, valami csoda folytán, mégiscsak elértük a Haluskás pontot. A potőröktől érdeklődtem, hogy a többieknek is ilyen dagonyázó vaddisznóhoz hasonló külsejük volt-e? Mire azt válaszolták, hogy mi még igen jól nézünk ki, volt aki tényleg belefeküdt. Kivilágosodott. A Z+ jelzés már üdítően hatott ránk melyen beértünk Gyöngyössolymosra, a Pincés Malomhoz. Pecsételtünk és gyorsítottunk, mert időnk vészesen fogyott.Most örültünk az aszfaltnak, majd a szalagjelzést követtük egészen a Bába-kő nevü gejzírkúpig a szőlőtáblák között. Ez volt az utolsó ellenőrző pont. Innen kimentünk a kerékpárútra, ahol mégjobban gyorsítottunk. Beértünk Gyöngyösre, majd az iskolába, nagyon pontosan, az utolsó percben. Boldogan vettük át az okleveleket és jelvényeket, majd ezután kanalaztuk a finom ragulevest.

Először vettünk részt ezen a túrán, de örülünk, hogy ott voltunk! A rendezés nagyon profi volt, gratulálok a szervezőknek! A túra füzetecskéje pontos, precíz, tartalmaz útvonalleírást, táv-és szintadatokat, térképet, szintvonalmetszetet és sok egyebet, mindent amire az embernek szüksége van az út során. A jelzések is jók voltak, a fényvisszaverő szalagok ott voltak, ahol lenniük kellett a kiegészítő tájékoztatásokkal együtt. A pontőrök kedvesek voltak, értették a dolgukat. Jó volt, hogy több helyen is kaptunk csokit, kekszet, szőlőcukrot, a túra végi levesről nem is szólva. Az út során mindenhol érezhető volt, hogy a szervezők alaposan készültek, fontosak vagyunk nekik, így a nehézségek ellenére is jól éreztük magunkat.

Mindössze egy javaslatom van a szervezők felé, hogy e nívós túra fényét mégjobban emelné, ha legalább a 40-es táv teljesítői nem kitűzőt hanem igazi jelvényt kapnának.

Bátran ajánlom nektek is e Pünkösd éjszakai Mátrai kalandozást!

 

Túrastatisztika:
 
induló:
teljesítõ:
Összes:
651 fő
605 fő
 
40 km-es távon
 
férfi:
68 fő
56 fő
 
:
17 fő
12 fő

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Vízitúra a Bodrogon

2010.

 

 

Csörög a telefon ismerős csengő hang, de ki is az? Megnézem és Gergő barátom hív, mondja, hogy hétvégén egy Bodrog túra? Mondom egy héttel később jobb lenne. Oké! 8.-án indulunk, akkor ezt megbeszéltük.

Alig vártam az indulást, igazából el sem képzeltem milyen is lesz majd a vízen, mert ekkora felületű folyón még nem voltam. Kissé fura, volt a parttól való távolság de hamar megszoktam, és élvezettel eveztem barátommal lefelé Tokaj irányába. Majd el felejtettem, hogy Szegiből indultunk egy honvédségi acél stégről. Ahol a vízre szálásom sem volt nevetség mentes. De ezt a Gergő tudná elmesélni mitől is volt olyan amilyen. Lefelé haladva alig 1,7 km-t tettünk, meg amikor egy oldalághoz értünk ahol be is fordultunk balra. Csak egy 150 m-es kis zsákutcába jutottunk ahonnan csak a szemét látványa is kifordított volna bennünket, mert Ukrajnából rengeteg szemét le jön a Bodrog vizével hozzánk.

Tovább indultunk és még 6,6 km-t kellett megtennünk míg elértük a Zsaró-ér torkolatát és végre balra fordulhattunk a Bodrog közbe. Ahol alig haladtunk néhány száz métert már zsilipelnünk kellett, ahol természetesen az engedélyeinket is kérték. A Zsarón haladtunk befelé a végeláthatatlan felé, ahol mindent csak víz és erdő és legelő övezett természetesen mind ezek víz alatt álltak. A Nagy-tónak vettük az irányt ahol szép különleges növénnyel benőtt vízfelületre értünk és kerestük a baloldali kijáratott ami elvezetett bennünket a Bogdány-tóhoz. Ahol szép kilátás várt ránk és a visszafordulás lehetősége, a beág-ig, ahol balrafordúltunk a Zsarón befele jövet.Utunk Zalkod felé vitt bennünket, hol sütött hol egy kissé beborult felettünk az ég de többnyire napsütésben lehetett részünk és így gyönyörködhettünk a Vizi világ adta szépségekben.

A vízitúrázásra kijelölt útvonal mentén táblák ismertetik meg velünk a Bodrogzug gazdag élővilágát, tártörténetét, de megcsodálhatjuk a különleges természetvédelmi értéket képviselő holtágakat is. A Tokaj-Bodrogzug Tájvédelmi Körzet védett természeti területére történő belépéshez az Észak-Magyarországi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség előzetes engedélye szükséges. Ami némi forintba is bele kerül naponta egy főre számolva, egyébként a Tájvédelmi körzet szabálysértése révén eljárást von maga után.

Zalkod szolgált táborhelyünk első pontjául ahol szép számmal álltak már sátrak érkezésünkkor. Felvertük sátrainkat, be néztünk a falu kis utcáiba és eltettük magunkat másnapra.

Vasárnap ébresztő akkor amikor éppen a testünk kidobott álmaink kosarából és magunkhoz térve reggelizés és csomagolás után indultunk is tovább a még hátunk mögött hagyott majd negyven kilométernek nekivágva.

A Bodrog holtágáig szép vízi világ és csodálatos hegyi gerincek panorámája fogadott bennünket, ami mindaddig csendes, nyugodtnak számított míg a holt ág hosszabbik felének végéből visszafordulni nem kényszerültünk, mivel a visszafordulásunkor egy igen csak felhőszakadásos jégesős élményben lehetett részünk. Ami mind addig velünk tartott míg arra a pontra nem értünk ahol a holtágba be nem eveztünk.

Majd kisütött a nap és meg is száradhattunk egy kis időre. A Bodrogra való átjutást kerestük és követtük a lehetséges utat a vízen ami sokszor nem igazán volt fel lelhető vagy biztosan megállapítható de sikerrel járva kijutottunk a Bodrog nem túl tiszta de annál sebesebb vizére ahol már csak 12,5 km állt előttünk.

Természetesen alig haladtunk néhány kilómátert megint felhőszakadásba kerültünk ami az előzőtől ugyan rövidebb ideig tartott de annál erőteljesebben esett az eső és jég. Azt gondoltam ennél már mi lehet rosszabb és hála istennek semmi sem következett ezután csak a szikrázó napsütés és száradás.

Megérkezvén a kiindulási pontra, kivettük kajakjainkat a vízből és szárazra cseréltük ruháinkat és indultunk haza.

 

Így telt hát két barát hétvégéje.

 

 

Veres Petya

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Vidróczki a Mátrában

2010. május 08.

 

 

2010.05.08.-án került megrendezésre e túra. Több távja is volt, mi most a 31 km-est választottuk az 1410 m szintemelkedé- sével együtt.

A szervezők ebben az évben a Betyárok nyomában túramozgalmat is kiírták, melyhez az őszi Less Nándor túra valamelyik távját is teljesíteni kell.

A túra a nevét, Vidróczki Márton betyárról kapta, aki főként a Mátra de a Bükk rengetegeiben is élte kalandos betyáréletét. A hagyomány szerint csak a gazdagokat rabolta ki, a szegényeket segítette. Vér nem tapadt a kezéhez. Az egri Rókus temetőben nyugszik egy jeltelen sírban.

A túra rajt és cél helye, Szorospatakon-a Mátra északi részén- a DÁTÉ Panzióban volt. Szorospatak régen virágzó bányászati központ volt nagyon szép természeti környezetben. Mára az állandó lakosság nagyon lecsökkent így sok a romos épület. Nyáron van itt nagyobb élet az erdei iskolában, táborok, versenyek vagy motoros találkozók alkalmával.

A 8 órás rajthoz nagyon időben érkeztünk, így volt idő a szervezőkkel is beszélgetni. Ahogy sokan, így mi is rendeltünk turistamenüt, babgulyást és palacsintát, mely 850 Ft-ba került és nevezéskor lehetett rá befizetni.

Közben elérkezett a rajt ideje, így elindultunk a PZ jelzésen a vadregényes Szorospatak völgyébe. Némi gondom azért akadt. Ismeritek Ti is a számítógépek rémét, Rumcájszot. Amikor csodás sarkam szóbakerült, nagy röhögve azt mondta nekem, hogy "járjál akkor kézen". Persze, neki könnyű-gondoltam. Aztán pár nap múlva újra eszembe jutott, és akkor már úgy gondoltam, hogy talán nem is teljesen hülyeség amit mondott, így vettem két túrabotot. Ezek beavatása volt éppen folyamatban, legalábbis én úgy gondoltam, férjem meg azt, hogy kaszálni indultam. Állandóan magyarázott mögöttem, hogy hogyan használjam, dehát ezek olyan akaratos botok, hogy direkt mást csináltak, mint kellett volna. Az is lehet, hogy nem ezt a kettőt kellett volna megvennem? Azért valahogy csak sikerült elérnünk a S jelzést és az ellenőrző pontot. Innen erős emelkedő következett, fenyves majd fakitermelés mellett haladtunk el. Tiszta, szép idő volt, a madarak vidáman játszották tavaszi muzsikájukat. A hétközbeni esőzések hatására némely helyen komoly dagonyákkal kellett megküzdenünk, majd bozótossal. Elhaladtunk a Bec-kút mellett. Itt már szép, öreg bükkösben haladtunk a Vöröskő- kilátóig majd elértük a K jelzést mely Mátraszentlászlóra, a Vöröskő-étteremig vitt. Húhh! Elértük az ellenőrző és frissítő pontot, ahol nem okozott gondot az 540 m szint leküzdése után két pohár ivólevet meg fél lekváros kenyeret leküldenem. Újabb emelkedő következett, majd a K+ jelzésen elértük a Három falu templomát. Ennek azért ez a neve, mert Mátraszentimre, Mátraszentlászló és Mátraszentistván faluk nem tudták eldönteni, hogy hol épüljön fel a templom. Végül azt találták a legigazságosabb döntésnek, hogy mindhárom falutól egyenlő távolságra legyen. Ezért áll ott, egymagában ez a templom. Innen Mátraszentimrére mentünk a következő ponthoz. E falucska tengerszint feletti magassága 800 m felett van, így itt az orgonák mégcsak bimbósak voltak, nálunk pedig napok óta javában virágoztak. A Z négyzet jelzésen hagytuk el a falut. Most utunk folyamatosan lefelé vezetett az erdei ösvényen. Elhaladtunk a Hutahely mellett, ahol elértük a Csörgőpatak völgyét. Itt kezdetét vette az akadályverseny! Átkeltünk a patakon, majd erősen oldalazva haladtunk, aztán vissza, majd újra át. Mindez hatalmas fatörzsekkel megtűzdelve, de úszás nélkül sikerült. A PZ jelzésen elértük a Vándor-forrást és a következő ellenőrző pontot. A P jelzésen folytattuk utunkat lefelé a Csörgő- patak völgyében, majd beértünk Mátrakeresztesre. Az Óvár-sörözőnél átkeltünk a patakon és követtük a P+ jelzést, majd a szalagozást. Na ezzel volt egy kis buli! Csúszos, írtó meredek falon másztunk le a vízeséshez és a Vidróczki-barlanghoz. Miután a pontőröket sem láttuk, már nagyon gyanus volt a dolog, így kiáltottunk nekik. Hát fenn ücsörögtek a barlang tetejétől néhány méterre és sehogysem értették, hogy honnan jövünk. Mint kiderült, azt a szalagozást nem ők tették ki, úgyhogy ezért nem találtuk őket. Javasoltuk, hogy szedjék le a felesleges szalagot, hiszen nem volt más túra a környéken és ez másokat is megzavar. Visszatértünk Mátrakeresztesre és a P négyzet jelzésen elindultunk meredeken felfelé, majd erősen dagonyáztunk a Kosik-tanyáig, mely ellenőrző pont volt. Most a Z jelzésen folytattuk utunkat szemerkélő esőben. Elhaladtunk az Óvár-csúcsa mellett, újabb dagonya és kidőlt fák jellemezték az utat, mellyel most nem igazán törődtem. Nagyon el akartam érni az Ágasvári- turistaházat, ugyanis férjem sört ígért nekem. Na, mondhatom szépen vagyunk! Az ajtón férjem lépett be először, majd a tulaj ahogy meglátott, rögtön kirakta a pultra a barna sört. Gyorsan megbeszéltük az agregátor kérdést, a gomba-helyzetet, a vihart majd elbúcsúztunk és indultunk fel a csúcsra. Ami igaz, e túristaházban ismernek minket, mint a rossz pénzt, ugyanis évente többször megfordulunk itt és fogyasztásunkkal támogatjuk a fennmaradását. A csúcson volt a következő ellenőrzés. A kilátás jó lett volna, ha nem lett volna hatalmas szél. Szegény pontőrök plédbe voltak csavarva, de így sem volt melegük. Nekünk sem, így gyorsan visszatértünk az Ágasvári-rétre. Innen viszont csodásan tündökölt a Mátra! A túristaház mellett a KPS jelzésű úton haladtunk, majd a P jelzésre fordultunk. Cseres-tölgyes, majd erdészeti aszfaltút következett, miközben egyre jobban belémnyilalt a felismerés, hogy éhes vagyok. Hát ezt férjem sem cáfolta! Gyorsítottunk, hogy ki ne hűljön a babgulyás.

Hurrá! Bőven szintidőn belül beértünk. Átvettük a kitűzőket, emléklapokat, majd örömmel kanalaztuk a finom gulyást. Közben a vihar egyre jobban készülődött, akik még túráztak , nem úszták meg.

Jó túra volt, szép helyeken jártunk, bár számunkra kevés volt az ismeretlen rész. Az itiner is jó volt, az oklevél egyedi, a kitűző vidám. A DÁTÉ Panzió teljesen megfelelő volt rajt-és célhelynek. Bár a Vidróczki túrák nem tartoznak a könnyebbek közé, de a többféle táv és szint mindenkinek lehetőséget ad a választásra, ezért ajánlom, hogy jövőre ismerkedjetek meg vele.

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Pest megye szépséges főútján!

2010. április 15.

 

 

Lehet tél, lehet nyár, fújhat a szél akár, turistának lenni sose kár! Vagyis a turista a feje mellett a lábát is rendszeresen használja, már csak azért is, hogy nehogy "berozsdásodjon"

2008-ban a Pest Megyei Természetbarát Szövetség átadta az egészében felújított 245 km hosszú turista utat, a Pest Megyei Pirosat (PMP). Sok helyen új részeket jelöltek ki. A tulajdonviszonyok miatt szükséges volt. Szép, új, igazolófüzetet adtak ki térképpel, így érthetitek, hogy 2 db-ot nagyon sürgősen be kellett szereznem.

Túránkat Verőcén, a vasútállomáson kezdtük 2008. november 9.-én nagy lelkesedéssel, kissé ködös időben. Pecsétként bármilyen, a település nevét jelölő pecsétet elfogadnak, nincsenek külön pecsétek, mint a Kék-túrán. Katalinpusztán, a presszóban ahogy beléptünk már vették is elő a Kék-túra bélyegzőt, mely így itt is megfelelő volt. Ezután Rockenbauer Pál kopjafájához mentünk, mely nagyon megérintett. A sírjánál már többször álltunk, most meg halálának helyszínén. Mindig az jut eszembe, hogy túl korán távozott. Innen tovább a vidám Gyadai-tanösvényen barangoltunk, melyet régóta ismerünk. Már vártam, hogy most milyen "arcát" fogja mutatni. Legjobban a mocsaras fűzfaligetet és az "Óriások pihenőjét" szeretem. E téli napon is megkapó volt.

Kosd községben kitérőt tettünk a református temetőbe, mely ún. gombos fákat rejt. Ezek az elhunyt korára és nemére utalnak. Meglepő túristaút ez a piros! Már csak azért gondolom, mert sehogyse sikerült még eltévednünk, pedig abban mindig tehetséges vagyok. Most jól kiszúrtak velem, olyan gyönyörű, szép, nagy jelzéseket festettek, ráadásul a füzet leírása is stimmel, úgyhogy nincs tekergés, egyenesen előre!

Hát ez csúcs! 2009.02.01.-én szedtem az év első gombáját Téli fülőkék a túrista úton, Vácduka után! Télvíz idején a gombásznak ez nagy öröm, ilyenkor csak ritkán és keveset lehet találni, persze a fagyasztómat leszámítva. Dehát ez friss gomba, ami bármilyen levest megfűszerez. A Sződi kocsmában, nade ilyet!-pecsételőhelyen, csodájára jártak a leletnek. Nehezen szabadultunk el e kedves helyről, pedig már nagyon mehetnékem volt. A füzet a falu után szép kilátást írt a Pilisre, ez izgatott már. Hűű, és tényleg milyen jól látszottak vonulatai! Jó km-en keresztül nézhettük.

Izgalmat okozott Vácegres település, mivel vasárnap déli 12 órakor értük el a központot, ami azt jelentette, hogy semmi sem volt nyitva. Két kört mentünk a faluban, már a kutyák is ismerősként üdvözöltek, de pecsétünk még mindig nem volt. Férjem feltette a nagy kérdést:"mi lesz most?" Hát,...ha így megy tovább, este.-válaszoltam. Ekkor a kihalt utcán két fiatalt pillantottam meg, akik sietősen lépdeltek. A presszóba mentek, de maguk mögött visszazárták a kaput. Na azért én sem voltam rest, a nemes cél érdekében szaporáztam lépteimet és próbáltam nyitni a kaput, mely nyöszörgésére kijöttek, és kedvesen adtak egy-egy pecsétet. Huh...éljen! Mehettünk tovább, fel a Margitára, mely a Gödöllői-dombság és a PMP legmagasabb pontja a maga 344 méterével. Szép kilátó van rajta, melynek látogatása ugyan nem javasolt, mert az építmény sajnos életveszélyes, mint a Csóványoson is. Ugye ahogy a csúcsok után szokott, most is lefelé haladtunk, bár, hogy pontosan fogalmazzak, ezt azért nem kapkodtuk el, mert a jó 20 cm-es hóban sok volt a meglepetés.

Jelzésünk a Máriabesnyői kegytemplom mellett vitt el. E híres zarándokhely, már magában is megér egy Misét! Utunkat 03.01.-én folytattuk. Végre jön a tavasz! Gödöllőn, az Alsó-parkban Júdásfül-gombák állták utunkat, persze nagy örömünkre.

Az ország legnagyobb kastélya-Grassalkovich-mellett vitt az utunk. Kiállításait többször láttuk, Új évi koncerteken is többször vettünk részt, színházi előadást is néztünk már benne, meg még sorolhatnám e csodás rendezvényeket, de azt ajánlom ,hogy legalább egyszer nézzétek meg magatok is.

Isaszeg felé az erdőben korcsolyázni vagy táncolni tanultunk? Ki tudja, de igencsak csúszkáltunk az olvadozó hóban. Isaszegen érintettük a 48-as emlékművet és a Honvédsírokat, de tiszteletünk jeléül elidőztünk itt.

A síroknál ezt olvastuk:

"Csendesen járj fiam, ne fuss!
Ahová lépsz, vérét ontott seregeknek földre tepert
Othonát védő őseidnek jeltelen hantjain jársz.
Mennyi hűséget, akarást és szeretetet takarnak itt a hantok!
Ne menj még fiam, emlékezz!"

E helyet elhagyva sokáig csendben, megilletődötten gyalogoltunk egymás mellett. Hétvégi házak következtek, major, majd a Péceli Tájvédelmi Körzet területére léptünk. A túrafüzet javasolja a Milleneumi park meglátogatását, a kitérő ellenére így is tettünk. Szép helyen van, fenn a hegyen, jó kilátással a környékre. Innen szántóföldeken majd erdősávon haladtunk Gyömrőig. Gyömrőn van egy mini állatkert, itt elidőztünk egy kicsit. Ahogy továbbindultunk, kutyák ugatását lehetett hallani. Közelebb érve láttuk, hogy a menhely mellett járunk. Hát ezért volt a nagy zsivaly. A sok bennlakó gazdit szeretne, éppen most is látogatók mentek ki-be. Az én két kutyám jutott eszembe, amikor mi a Gödöllői menhelyre mentünk kutyát nézni. Kettővel tértünk haza. Hát ők jó helyre kerültek, bárcsak mind így járna!

Ahogy lépdeltünk tovább egyre jobban feltűnt a táj változása. Elhagytuk a dombos részeket, homokos, sík vidék vette kezdetét sok akácfával. Elértük a rendezett Péteri községet, mely az első hely volt utunk során, hogy nem tudtuk a pecsétet beszerezni, nem adtak. Így a presszóból a blokkot ragasztottuk be igazolásként. Nemsokáig maradtunk, várt minket az átkelés a 4-es főúton. Most is, mint szokott, hatalmas forgalom volt,de sikerült, és ezzel kezdetét vette a "Tanya-túra". Akácos, jó 15-20 cm mély homok és tanyák. Hol jobbról, hol balról, hol meg jobbról-balról-ez Vasad külterülete. Egy azért nagyon emlékezetes volt, az "Akácos" nevü. Ez egy szép kis büfé, ahova betértünk. Itt nem kellett pecsételnünk, de ottjártunkról kaptunk mégis igazolást a füzet utolsó oldalára. Hát ilyen is van! Érdekes, itt nem féltették az adószámot, ami amúgyis rajta van a nyugtákon. Látták, hogy turisták és biztos szükségük van az igazolásra. Kicsit elbeszélgettünk, majd indultunk tovább Csévharasztra. Csévharaszt az ősborókásáról híres-amire már régen kíváncsi voltam-, de több táblán is az alábbiakat olvastuk (részlet): "A tartós szegfű az egész világon csak a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közén él. Ezt a bennszülött növényritkaságot itt, Csévharaszton fedezte fel a magyar természettudós, Kitaibel Pál, 1814-ben. A tartós szegfű, fokozottan védett, pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 250.000 Ft. E növénynek vagy élőhelyének károsítása bűncselekménynek minősül. Ezen a helyen, Csévharaszt belterületén él a világon előforduló összes példány majdnem 10%-a, azaz 1.700 tő."

Gondolhatjátok, hogy mekkora szemekkel jártunk ezen a részen, de a csodaszegfűvel nem találkoztunk. Biztosan más időpontban virágzik. Az ősborókáson keresztül vitt az utunk, így még készakarva sem lehetett volna elkerülni-szerencsére. Az ún. Borókás-erdő 105 hektár nagyságú része homokpuszta gyepjeivel, pusztai tölgyes, gyöngyvirágos-tölgyes és borókás-nyáras állományaival 1939 óta áll természetvédelem alatt. A borókát kedvelem, nekünk is van az udvaron, de ennyi sokat még életemben nem láttam! Lassan lépdeltünk, és szívtuk magunkba kellemes illatukat.

A borókást elhagyva, bokáig érő homok következett, majd áthaladtunk az M5-ös autópálya felett. Hamar elértük az Ócsai szőlőket. Hát ezt a részt a Körös túra Laposi kertjeihez tudnám leginkább hasonlítani. Már éppen unni kezdtük, amikor elértük a borospincéket. Igen ám, de milyen pincék ezek? Van vagy 100 is belőle amelyek a népi építészet sajátos emlékeit őrzik. Elnézegettük e szép, nyeregtetős, zsúptetővel fedett pincéket, majd a pipacsmezőt ahonnan már jól látszott Ócsa csodás XIII. századi műemléktemploma. Itt az idegenvezetést is sikerült elcsípnünk, így külön élmény volt a román és gótikus stilusú bazilikával az ismerkedés.

Ez a templom maga a csoda, építészete egyedülálló Európában. A restaurációs munkáknak köszönhetően megkapta az Európa Nostra díjat.

Túránk folytatására 2009.05.30.-án került sor. Reggel 7 órakor érkeztünk Ócsára és jó ütemben lépdeltünk a Selyem-réti tanösvény felé. Perceken belül szakadni kezdett az eső -végre, a hetek óta tartó aszály után. E tanösvény a lápterületek természeti kincseit hivatott bemutatni, de még itt sem volt víz, csak ami éppen esett. Vajon ki az ott a lábam előtt? Majdnem ráléptem, alig vettem észre a védett szarvasbogarat. Hátán feküdve küszködött, hogy lábra álljon, de ez csak a segítségünkkel sikerült. Ezután hatalmas tölgy-matuzsálem mellett haladtunk el, majd égerek és a Nagy-erdő jellemző fafaja a magyar kőris is szép példányokkal képviseltette magát. Az 1200 m-es sétaút még sok érdekességet rejtett, de azt nézzétek meg személyesen. Ócsára visszaérve megtekintettük a Parasztudvart az "Ágasházat" és , majd folytattuk utunkat Dunavarsány felé. A felhők most megint nagyon sírtak. Reméltem, hogy otthon is öntözi a fáinkat nemcsak a mi nyakunkba locsol. Átkeltünk az 5-ös úton, a Duna-Tisza csatorna hídján, majd a Bugyi-Taksony közötti országúton is. Ezután már a Délegyházi sóderbányáknál, tavaknál jártunk. Erőteljes vetkőzésbe kezdtünk. Elállt az eső, kisütött a nap, itt esőnek híre-hamva sem volt. Hosszasan az üdülőtelep mellett bandukoltunk, majd Dunavarsány fagyizójában beszereztük a pecsétet. Ezután néhány hónap szünet következett a PMP túrában a teljesítménytúrák miatt, úgyhogy októberben folytattuk.

A fagyizó mellett átkeltünk a vasúti átjárón, majd az iparterület mellett elhagytuk az aszfaltos utat. A reggeli friss időben jól haladtunk a homokos terepen. Átkeltünk az 51-es úton, majd leértünk a Dunához, pontosan a Ráckevei ágához. Csend és nyugalom fogadott minket és nyílt víz semmihez sem hasonlítható illata. Jobbra pecások, előre kacsák, balra hattyúk lubickoltak. Hagytuk érzékeinket belevészni e idilli képbe és percekig élveztük a látványt. Utunk a vitt,Taksony Vezér Hídra melyen ez az emléktábla van:"Ezen a helyen az első híd vasúti forgalomra 1943-ban épült, melyet 1944-ben felrobbantottak. 1949-50-ben a régi helyén új vasúti híd épült. Ezt a hidat 1956-ban egynyomú közúti-vasúti forgalomra átépítették. A jelenlegi híd 1998-ban épült."

A hídon átkelve a Csepel-szigetre léptünk. A Duna és a Diana sétányon folytattuk utunkat szép vikendházak, horgászhelyek és a csillogó víz társaságában. Ez még mind semmi! Elkezdett minket etetni a sziget, finom dióival. E szigeten legendásan sok a diófa, utunkat kilómétereken keresztül szegélyezte. Ahogy szoktunk, most is testvériesen megosztoztunk: én gyűjtögettem, férjem meg eltüntette a bendőjében. Na, néha azért kaptam egy kis jutalékot. Mire a horgászhelyeket is elhagytuk,megpillantottuk Szigetcsép házait. A főúton, majd a Petőfi utcán haladtunk. A 63-as számú házon Rideg Sándor emléktábla van, mivel évekig élt e házban. A ház felújítás alatt volt. Az utca végén elértük a HÉV megállót, ahol sikerült pecsételnünk, majd átkeltünk a síneken. Szőlőtábla mellett mentünk el, erdő következett, majd a Vízmű területén haladtunk hatalmas kutak mellett. A harmadfiknál elfordulva, jóízű szőlőültetvény mellett gyalogoltunk majd beértünk Szigetújfaluba. Itt komoly gondot okozott az igazolás beszerzése. Csak nehezen találtunk egy presszót. Innen aztán hamar elértük a Körös-túrához kísértetiesen hasonlító gátat. 6 km-t mentünk rajta, majd tanyák és szőlőtáblák következtek, melynek végén Ráckeve tornyai tárultak elénk. A mi utunk a HÉV végállomására vitt. Pecsétet megint csak a presszóban kaptunk, mivel az állomáson nincs bélyegző. Megszűntették a vasúti bélyegzőt, a jegyet is X-el jelölik. Micsoda időket élünk?

Egyéb sürgős túrázásaink miatt újra tél lett mire visszatértünk a szigetre, Ráckevére. A Savolya kastély előtt mentünk el, mely manapság étteremként funkcionál, majd átmentünk az Árpád-hídon. Még ilyet? A -10 fokos hidegben, hogy mennyien ébredeztek a vizen, hát az csúcs volt. Rengeteg vadkacsa úszkált hattyúk társaságában. Utunk tovább a Duna-parton folytatódott, majd átkeltünk a Somlyó-szigetre. Üdülőtelepen haladtunk, mely a januári időt figyelembe véve nagyon kihalt volt. Még jó, hogy tábla jelezte Dömsöd falut, mert nem tűnt fel, hogy elhagytuk Ráckevét, úgy össsze van épülve a két település. A helyi kis boltban sikerült a pecsételést megejtenünk, majd indultunk is tovább. A falut a temetőnél hagytuk el. A hideg ellenére szép, tiszta idő volt, a nap is sütögetett. Néhány méterre előttünk egy ravaszdi szaladt át, majd őzek csapata csatlakozott fajtársaihoz. Igen jópofák voltak, mert ahogy a két csapat egyesült, álltak és meredten figyeltek minket, amíg be nem kerültünk a fák közé. Ez a szakasz unalmas is lehetett volna, ha nem találkozunk ennyi állattal. A bokorból fácánok röppentek fel, majd újabb őzcsapat vágtatott át előttünk. Hamarosan elértük az árapasztó csatorna töltését. A csatornában hattyúk úszkáltak, a partján meg horgásztak. Átkeltünk a vasúti pályán, az országúton majd a szántóföld mellett haladtunk. Ezen a részen úgy jó 20 cm-es hó volt. Jobbra szórványosan nádast láttunk, meg hatalmas belvizet. Jó, hogy fagyott, mert különben ezen a részen biztos, hogy térdig sárban tapostunk volna. Apaj víztornya már messziről feltűnt. Arra haladtunk, majd elértük a falu első házát és a gazdaságot is. A sokfajta állat között úgy látszik, hogy ritka példányoknak számítottunk ez idő tájt, mert a szürkemarha csorda, azokkal a hatalmas nagy szemeikkel mind minket bámultak. Komondorok törték meg a csendet. Úgy tűnt, ők a bámészkodáso kívül mást is csinálnának velünk, úgyhogy jobbnak láttuk szaporázni lépteinket. A széles kocsiutat elhagyva szántóföldek mellett vitt az utunk, bár itt a jelzéssel gondok voltak. A lovasközpont épületei jól látszottak, így nem problémáztunk rajta. Hatalmába kerített minket az a különös érzés, mely öröm, boldogság is, hiány és szomorúság is hiszen Apajpusztát elérve befejeztük a PMP-t. Számunkra ismerős ez az érzés, ugyanaz volt az OKT végén a Mátrai, Börzsönyi váraknál. Ez az erős, vegyes keveredés az ilyen hosszútávú túrák végefelé uralkodik el rajtunk. Itt holtszezon lévén nem lehetett pecséthez jutni, így fényképet készítettünk. Úgy 3 km-t még rátettünk, csak úgy levezetésként, de leginkább azért mert a legközelebbi vasútállomás ott van.

2010. április 15.-én vettük át, nagy örömünkre a "PEST MEGYE TURISTÁJA" jelvényt.

Igazán jó túra volt, gyönyörű, érdekes, szép helyeken jártunk, ajánlom nektek is!

Az út felújítása jól sikerült, a jelzések is jók, de Dömsöd és Apajpuszta között lehetne néhánnyal több.

A túra igazolófüzete szép kivitelű, a leírások követhetőek. Amivel viszont egyáltalán nem voltunk megelégedve, az a térkép. Valami őskori honvédségi térképre lett rárajzolva a piros útvonala. A rajzolás jó lett, de hiányzik róla pl. a 2/A főút, az M0-ból is alig van rajta, pedig ezek az utak már hosszú évek óta léteznek és egyértelműen segítik a tájékozódást. Kár volt egy ilyen jó mozgalmat ezzel a térképpel elrontani.

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Cikk a Hajdú-Bihari HÉT-ben

2010. április 28.

 

 

 

 

 

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Elismerés

2010. február 28.

 

Egyesületünk legaktívabb teljesítménytúrázóit a 2009-es teljesítményük alapján a Teljesítménytúrázók Társasága nagyszerű elismerésben részesítette.

 

Beszéljenek a számok is.

Dátum és a teljesített túra neve
Táv (km)
Szint (m)
TTT pont
2009-03-28 Julianus 50
52,0
1600
76.0
2009-03-29 Galga 15
15,9
120
17,7
2009-04-18 Bujáki Kikelet 50
50,0
1000
65,0
2009-04-25 Mátrabérc 2009
55,7
2735
96,7
2009-05-02 Karancs-Medves 50
49,5
1600
73,3
2009-06-06 Körös 50
52,8
0
52,8
2009-06-14 Falasok(k) 50
46,2
1630
70,7
2009-07-12 Szurdok 40
44,0
2388
79,8
2009-07-25 Patai Mátra 30
33,6
1530
56,6
2009-07-26 Tátralátó 30
31,0
1399
52,0
2009-09-05 Forrás Túra a Pilisi-Visegrádi-hegységben 70km
65,0
2100
96,5
2009-09-12 Vadrózsa 50
51,8
1870
80,0
2009-09-19 Hatvani Hatvanas 60
65,0
900
78,5
2009-09-26 NaHáT 50
48,9
1435
70,0
2009-10-10 Less Nándor 60
60,7
2122
93,0
2009-10-24 Via Dolorosa 75
75,0
3500
127,5
2009-11-22 Cserhát 30
31,4
990
46,3
2009-12-13 Forrás Túra a Visegrádi-hegységben 25km (téli változat)
26,5
1030
42,0

 

Év Teljesítménytúrázója 2009
Táv (km)
Szint (m)
Pontszám
Mezeiné Dobó Klára
799
25214
1295
Mezei László
855
27949
1465

 

Teljesítménytúrázók Minõsítési Rendszere
Pontszám
Mezeiné Dobó Klára
1177
Mezei László
1274

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Országjárás a Pálos Rend nyomában

2009.

 

 

A Pálos Rend az egyetlen magyar alapítású szerzetes rend, melyet Boldog Özséb alapított Klastrompusztán 1250-ben. Az egyedül élő remetéket ide gyűjtötte egybe, ahol barlangokban laktak. Később itt monostort és templomot építettek. 1300 körül költöztek Budaszentlőrincre. Nagy Lajos és Mátyás király idején több kolostort alapítottak melyeket a török időkben feldúltak. II. József 1786.-ban betiltotta a szerzetesrendeket, majd csak a Horthy korszakban éledt újra a Pálos Rend Magyarországon a Sziklatemplom felszentelésével. A rend második betiltása 1950.-ben történt. Az újraindulás 1989.-ben vált lehetővé. A központ Pécs lett.

 

Pázmány Péter ősi igazsága mindegyikünk tudatában él: " Te is Magyarország, Édes Hazám, a Pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani."

 

E szerzetesrend múltja, jelene és tevékenysége nemzeti kultúránk része. Ezt felismerve hozta létre a Vasas SC Természetbarát Szakosztálya a "Pálos kolostorok Magyarországon" jelvényszerző túramozgalmat, melyet bárki teljesíthet, ha felkeresi az igazoló füzetben megadott látnivalókat. Ennek igazolása pecsételéssel vagy az objektumok fényképeinek bemutatásával történhet.

 

A látnivalók 3 csoportba vannak osztva:

 

1/ élő pálos helyek, ahol működő pálos szerzetesek szolgálnak

2/ olyan pálos helyek, amelyek ma plébánia vagy egyéb templomként működnek

3/ csak romjaikban létező kolostorok és templomok A teljesítés két fokozatú és nincs időhöz kötve.

 

Az első fokozathoz meg kell tekinteni 2 élő pálos helyet, 4 működő templomot és 7 romot, a másodikhoz pedig még az összes többit.

 

Olvastam is, hallottam is e szakrális túráról úgyhogy feltétlenül be kellett szereznem az igazoló füzeteket, hogy kezdetét vehesse az országos kalandozás!

E tematikus túra minden percét élveztük, de azért vannak kedvencek, ezekről mesélek most nektek. "A Sziklatemplomba betérő látogató rácsodálkozhat Isten teremtő mûvének, s az ember lelki és fizikai erőkifejtésének csodálatos összefonódására. A gazdag történelmi örökséget, a nemzeti kulturális, vallási, természeti értékeinket mintegy összefogó Sziklatemplom, ha nem is teljes képet, de egy finom metszetet ad arról ami magyar és keresztény."

Ez az idézet remekül mutatja be a Budapesti Sziklatemplomot a Gellért-hegyben, mely élő, működő Pálos templom és kolostor. A szocialismus éveiben e hely el volt falazva. Manapság naponta Mise van és túristák ezrei látogatják. Én sokadszor jártam itt, de mindig mélyen megérint a hely szelleme, energiái, légköre és belső építészete. Ez egy igazi különlegesség! Nézzétek meg a Főhajót és a Lengyel kápolnát.

A következő helyről tudtuk, hogy búcsújáróhely, de amit találtunk, arra egyáltalán nem számítottunk!

Petőfiszállás-Szentkút, Kiskunfélegyházától néhány km-re található. E működő pálos hely csak 1940-ben alakult a forrás köré.

Van itt templom, Mária-kegyhely, plébánia, forrás, Szentkút, egyháztörténeti múzeum és szálláshely is szépen rendben, gondozott parkkal. Mindent végignéztünk, még a plébánián is végigkalauzoltak minket. Jelentős könyvtárral rendelkeznek. Háziállatokat is tartanak nemcsak élelmezési célból, hanem bemutató céljára is. Ez egy békés, szép komplexum, ahol több napra is szeretettel fogadnak látogatókat. Tartalmas nap volt.

Vajon merre jártunk, ha ilyen virágzó ciklámenek nőttek kis sétára a templomtól? Hááát, ezek a virágok a Lővérekben díszelegtek, mi pedig Sopronbánfalava Hegyi-templomát kerestük fel. A karmelita templom és kolostor dombon emelkedik, mely már messziről is feltűnik. A templom 1441-ben épült, 1482-ben pedig pálos kolostort alapítottak itt.

A törökök feldúlták, 1643-ban helyreállították, de II.József rendelete ezt a kolostort is megszűntette. 1892-ben karmelita apácák költöztek a kolostorba. A templomot az Országos Műemléki Felügyelőség helyreállította, de itt nem pálos szerzetesek szolgálnak, úgyhogy ez a hely a 2-es csoportba tartozik. Dél felől a templom össszeépült a kolostorral. A faluba szép, kőkorlátos XVIII. századi lépcsősor vezet, amelyet 14 szobor díszít. Mire kívülről megnéztük, vége is lett a Misének, így beljebb léptünk. Ritka az ilyen Oltárkép, az ún. Fekete Mária, gazdagon faragott rokokó keretben. Nagyon tetszett ez az épületegyüttes, kicsit olyan mesebeli ez a hely.

 

Nade ugorjunk egy nagyot, és nézzük meg, hogy mi is van Sátoraljaújhelyen! Pálos-piarista templom és rendház.

Számos forrás utal arra, hogy 1221-ben állt már a remetéknek temploma, amit a tatárok tönkretettek. Új építésére 1258-ban került sor, mikor már IV. Béla árvízmentes területre telepítette a pálos remetéket. A mai templom elődje a XIV. században épült gótikus stílusban, melyet a törökök leromboltak. A pálosok a mai stílusában újjáépítették. II.József 1786-ban eltörölte a rendet, helyükre a piaristákat etlepítette ide Tokajból. A piaristák a Mária-oltár képét a főoltárba építették be, a mellékoltárra pedig Kalazanci Szent József kép került. Megmaradt a hajó XVII. századi mennyezete, ezt azóta sem kellett javítani! A padok tölgyfából készültek 1759-ben, a gyóntatószék a XIX. századi. A gótikus folyosón őrzik a faragott, napsugarakkal és csillagokkal díszített kőóralapot, mely 1501-ben készült! Még számos érdekességet és szépséget rejteget e kis templom, ezért is lett az egyik kedvencem. A Tisztelendő Úr személyében kitűnő idegenvezetőnk volt, úgyhogy hosszasan elidőztünk.

Az 1-es és 2-es csoportban lévő helyeken a pecsételés az igazoló füzetbe nemsok gondot okozott, sőt a Sziklatemplom és Márianosztra plébánia pecsétje gyönyörű. Most áttérünk más izgalmas helyekre, a 3. csoporthoz, vagyis a romokhoz.

Menjünk a Mecsekbe! Kővágószőlősön állítottam le az autót és elindultunk a P négyzet, P+,P háromszög, K+, K háromszög,K- és Z- jelzéseken fel a Jakab-hegyre, a kolostorromokhoz. Szerintem ez a Mecsek legszebb túristaútja, úgyhogy leginkább csak úgy bandukoltunk és bámészkodtunk. A romok körül szép számmal piknikeztek a tavaszi napsütésben. Bertalan, pécsi püspök 1225-ben a mai Szent Jakab-hegyen épült monostorba költöztette a Mecsekben élő remetéket, akik később csatlakoztak a pálos rendhez. A XV. században átépítették. Lakói a törökök elől elmenekültek, azóta lakatlan. A romok szépek, környéke rendezett, jó volt újra látni e helyet. Ugyanazon az úton visszamentünk a faluba, mint amelyiken jöttünk. Fényképet is készítettem, de azért körülnéztünk, hogy hol is tudnánk pecsételni. Ünnepnap lévén egy sörözőt találtunk. Az ajtóban összenéztünk, mi voltunk a kisebbség, de azért bementünk. Ittunk egy üdítőt, majd pecsétet kértünk, melyet minden gond nélkül kaptunk és, mint aki jól végezte dolgát visszamentünk az autónkhoz. Már elindultunk amikor észrevettük, hogy nincs meg a Mecsek- térképünk. Rájöttünk, hogy csak a sörözőben hagyhattuk, így visszamentünk. A főnöknő amint férjemet meglátta, már nyújtotta is a térképet, mint mondta a pult alatt hagytuk. Megköszöntük és indultunk tovább. Őszíntén szólva izgultunk, hogy meglesz-e, mivel Húsvéti ünnepek voltak, így nehéz lett volna másikat beszerezni. Nagyon örültünk, hogy ilyen jóindulatú emberekkel találkoztunk.

Milyen kincs található a Zemplénben? Gönc központjában parkoltunk és a P+ jelzésen, szép erdei úton, olyan 4 km-es sétával, útközben szilvát szedegetve-eszegetve értük el a romot. Oklevelek 1371-ben említik először. Az egész templom 1464-ben lett felszentelve. Serédi Gáspár fosztogatásai miatt 1540 után a monostor kihalt, de jelentős falmaradványok láthatóak. Felújításra szorul, ám építészeti értékei így is megkapóak. Nagyon jó, kellemes érzés volt ott lenni! Mikor körbejártuk, rátaláltam ezekre a szépséges Petrezselyemgombákra. Jóízű, ehető, nem gyakori gombafajról lévén szó, igen sajnáltam, hogy csak nézhetjük, de még messze volt a hazamenetel, ott kellett hagyni.

Nézzünk körül az Aggteleki-karszt környékén található szép kis Szalonnai-hegységben. Martonyi falucska központjából indultunk a Z négyzet, Z- majd KL jelzésen a romokhoz, melyet úgy 3,5 km-es lassú gyaloglással értünk el. Mit lehet tenni, ha a dió meg a szőlő feltartott minket? A templomot 1411-ben szentelték föl. A pálosok 1550 körül hagyták el. E rom, most is őrzi a gótika stílusjegyeit. "Hazánk jelenlegi területén a pálos építmények egyik legjelentősebb maradványa."-írja róla a Pálosok könyv. Ottjártunkkor éppen ellenőrizni jöttek az Aggteleki Nemzeti Park Természetvédelmi Őrei. Elmondták, hogy hosszú évek után a Műemlékfelügyelőségtől engedélyt kaptak nemcsak állagmegóvásra, hanem bizonyos építésekre is. Így már tetőt javítottak, falaztak és ez folytatódni is fog-szerencsére. Jó volt hallani e terveket. Ugyanazon az úton mentünk vissza, mint amelyiken jöttünk, de most az erdőben letámadtak minket a Nagy Őzlábgombák, így most abból majszolgattunk. Az erdőt elhagyva csodálatos panoráma tárult elénk. Nemcsak a falut láttuk, hanem a Rakaca-víztárolót és a Cserehát dombjait is.

Túrázzunk át a Balaton-felvidékre, Salföldre! Ahogy a Majort megtekintettük éppen utasszervezés folyt a lovaskocsizáshoz, mely a romokhoz indult. Ritkán kínálkozik ilyen lehetőség, így most a pacik gyalogoltak helyettünk. Meg kellett állapítanom, hogy ők jóval hosszabbat lépkedtek, mint én szoktam, de nagyon tetszett a kocsizás. Az erdő közepére érkeztünk. A remetetelepet 1263-ban említi először Pál veszprémi püspök. A XV. század végén gótikussá építették át. A törökök közeledésének hírére elhagyták a kolostort a barátok. Romjaiban is csodálatos! Különleges hely ez. Utastársaink állítólag beszélgetni próbáltak velem, de én nem láttam és nem hallottam mást csak a romokat. Érzések törtek fel, lelki szemeim előtt megelevenedtek a pálosok, látni, hallani véltem őket. Révedezésemből férjem zökkentett ki, mert indultunk vissza.

 

Összesen 25 helyen voltunk e túra során az ország különböző tájegységeiben, falvaiban, városaiban. 3 pálos vonatkozású helyet találtunk még ami nem volt a füzetben. Egyszerűen annyira jó volt és érdekes, hogy nem lehetett abbahagyni, mindet végig kellett járni. Így történt, hogy 2010.01.11.-én egyszerre kaptuk meg az I. és II. fokozatot az oklevelekkel együtt.

Köszönet a szervezőknek ezért a mozgalomért! Ezt a túrát minden korosztálynak szeretettel ajánlom.

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Kutyuka!

ÍRTA: Mezeiné Dobó Klára

2005. Október. 19.

 

 

Gyönyörű nyári délután volt. A dátumra pontosan emlékszem, mert másnap volt a születésnapom. 1999. 08. 06.-án olyan 18 óra tájban érkeztem haza. Sietősen nyitottam az ajtót, mert hallottam megszólalni a telefont. Vajon ki lehet az? Felkaptam és barátnőm hangját hallottam: "Gondold el – egy kiskutya bóklászott az utcán és bement a szomszédba. Az a banya, mivel neki nem kellett, betette egy nylon zacskóba aztán meg lezárta, hogy majdcsak egyszer megfullad. Ártatlan kis jószág olyan keservesen visítozott, hogy átszaladtam és kikaptam a banya kezéből. Rögtön levegőhöz jutott. A vén öreglányt meg jól eligazítottam, gondolom mostanában nem sok témánk lesz. De ez nem számít.

Ez a kis helyes kutyus most itt van nálam, éppen tejet iszik, meg a macskák szaftos kajájából adtam neki. Csak az a gond, hogy alig tudom őrizni, mert a nagy macskák üldözik. Gyere el, nézd meg, nagyon aranyos, ha megtetszik, elviheted." - Köszönöm szépen, indulok: - feleltem rá

Zártam a lakást, mentem a kocsihoz és néhány perc múlva barátnőm kapujában álltam. Nem lakott messze, csak néhány utcácskára tőlem. Útközben már nagyon izgatott voltam, sok minden járt a fejemben. Régen volt kutyám, de mióta ő meghalt mindig elhessegettem még csak a gondolatát is. Férjem nem fog neki örülni, de majd megbékél vele. Hogyan tudjuk őt megfelelően nevelni, ellátni a rettenetes időbeosztásunk miatt? A rettenetes azt jelentette akkoriban, hogy kora reggeltől késő estig dolgoztunk, még hétvégén is. További aggodalmakra – szerencsére – nem jutott időm, mert barátnőm szívélyesen invitált befelé. Abban biztos voltam, hogy legalább segítenem kell a kutyusnak helyet keresni, mert neki akkoriban 3 felnőtt macskája és egy nagy kaukázusi kutyája volt. Ezt a kis betolakodót mindig bántották volna.

- "Nézd csak, ide tettem a dobozba"- mondta barátnőm.

- "Úristen, ez kutya!" – kiáltottam fel, de már a kezemben is volt a kis bolhafészek.

Egészen eddig a kutyákról valahogy teljesen más fogalmam volt, ő valami iszonyú vakaréknak tűnt első látásra. Igaz, hogy nagyon fiatal volt, de az egyik tenyeremen elfért, olyan kicsike. Nagyrészt fekete bundája, helyenkénti fehér és barnás foltokkal teljesen összeragadva, mocskosan lapult apró testére. A bolháktól hemzsegett, már rajtam is mászott, így letettem a szobába a szőnyegre. Mi leültünk a fotelba beszélgetni.

- "Tetszik? Olyan aranyos!" – így barátnőm

- "Hát nem. Csúnya, mocskos, sovány és büdös." – feleltem rá.

Erre a kis vakarék odasétált a lábamhoz és az apróka barna szemeivel, kedves melegséggel nézett rám. Ekkor jutott eszembe, hogy ő egy érző lény és nem egy tárgy. Közben elálmosodott és lefeküdt a lábamhoz. Jó fél órát beszélgettünk mialatt a kis bolhafészek többször rám pillantott azokkal a meleg szemecskéivel. Mindig visszanéztem rá, olyan kedves, meleg tekintete volt a sok szenvedés ellenére is. Ez az egy volt az egész apró jószágban, amit szimpatikusnak találtam. Folyton az járt a fejemben, miért nézeget engem, vajon mit akar tőlem, sehogy se értettem.

A barátnőmmel viszont abban teljesen egyetértettünk, hogy a banya egy szadista és hagyta volna az állatot békén, minthogy ezt tette. Ha visszavitte volna az utcára úgyis továbbállt, volna, és máshol próbálkozik. Mit ártott neki? Miben zavarta? Az ilyen embert, aki egy ártatlan állatot bánt a mai napig sem sokba nézek, hiszen állatabb annál az állatnál, mivel az csak élelemszerzés céljából öl, nem pedig szórakozásból kínoz. A kínzás amúgy is emberi találmány, az állatvilágban ilyen nincs.

Felálltam, hogy indulok haza, persze egyedül, mert abban maradtunk, hogy másnap néhány személyt megkérdezünk akar-e kiskutyát, - remélve, hogy találunk jó helyet neki.

Legnagyobb meglepetésemre ez az útszéli keverék az első mozdulatomra talpon volt, és nézett rám a szemecskéivel, mintha mondaná – ugye engem is viszel!

Barátnőm rám nézett és ezt mondta:" kiválasztott téged, vidd őt haza, olyan aranyos kis kutyuska."

- "Csóri kutya, nálunk tényleg kutya sorsod lesz, hiszen sosem vagyunk otthon, egyedül kell, legyél nap, mint nap. Azon kívül ilyen kis kutyám sosem volt, azt sem tudom, mit kezdjek veled. Miért akarsz velem jönni? "- beszéltem az ebnek.

De az eb nem tágított, nem mozdult, csak nézett, hogy ő velem jön.

- "Istenem, hogy lehet egy ilyen kis kutyuka már ilyen nagyon bolond? Elviszlek, lesz, ami lesz, ha ennyire akarod, de azt most megmondom neked, hogy kutya sorsod lesz nálunk"- mondtam a kutyának.

Barátnőm hangosan felnevetett, és vígasztalt, hogy minden rendben lesz, de közben sietősen "csomagolta" a kutyust egy ronggyal, egy tető nélküli dobozba. Pillanatok alatt a kocsinál voltunk. Barátnőm búcsúzóul: "Boldog születésnapot, ő az ajándékod!"

Intettem neki, és már indultunk a fura szerzettel haza. A motor hangjára mindenáron ki akart mászni a dobozból, nyafogott, nyöszörgött, sehogy se tetszett neki az autózás. Jó, hogy közel laktunk.

Hazaérve, - miután újabb családtagra nem számoltam- párizsi volt otthon meg kevés tej. Rögtön enni adtam neki. Biztosan megfelelt, mert pillanat alatt felfalta.

Nagy udvarunk nem volt, de jó, stabil kerítéssel be volt kerítve, sehol se fért ki még egy ilyen apró állatka sem. Más állatunk nem lévén a támadás veszélye sem fenyegette, így számára biztonságos helynek számított. Gyerek nyúzbálásától sem kellett tartania, mert csak ketten éltünk férjemmel. Miután az eb lenyelte az utolsó falatot is, ezt mondtam neki:" Megérkeztél, itthon vagy. Ez az udvarunk, nézz körül, de a virágokra vigyázz! Most pedig rögtön kezdődik is a kutyasorsod, mert én elmegyek. Ha pedig megjöttem fürdés lesz neked, ha tetszik, ha nem, mert nálunk ilyen mocskos kutya nem lehet."

Ezzel indultam is az ABC-be, hogy hírtelen néhány dolgot beszerezzek a kis jövevény számára. A legfontosabb a kutyasampon volt, szaftos junior kutyaeledel meg tej és kefe. Közben gondolataim, érzelmeim kavarogtak, egy percig se állítom, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtam az új helyzetet, sőt inkább az jutott eszembe mennyi gondom lett hírtelen. Az még a legrosszabb elképzeléseimben sem rémlett fel, hogy 5 év múlva, életem első könyvének ő lesz a múzsája. Ha valaki, akkor mondta volna, biztosan gratuláltam volna neki, hogy elérte a kutya szintjét – ő is bolond.

Az utolsó percben sikerült bevásárolnom a legszükségesebbeket, mert már zárt az üzlet. Hazaérve látom a véreb még az udvar felfedezésén küzdött, és ezt szó szerint értsék, ugyanis az ilyentájt nyíló liliomokat tanulmányozta. Az előrejutással voltak gondjai, mivel szerényen számítva is legalább háromszor akkora levelei voltak, mint amekkora ő volt. Így aztán muris volt, ahogy mászott rá, visszacsúszott, gurult. Nem sokáig néztem, mert felkaptam, és már vittem is a lavórba a beígért fürdetésre. Jól sejtettem. Ez sem nyerte el a tetszését. Nem baj, de azért én alaposan megmostam. Az eredmény az lett, hogy a lavór tele lett bolhával. Ezt látva, következő napra is gyorsan beígértem a fürdést neki. Mit mondjak, így vizesen még rosszabbul nézett ki. Csont sovány volt szegény kis keverék eb. Mélységes sajnálatot éreztem és mindjárt be is ígértem egy kis kutyaeledelt neki késői vacsoraként.

Megtöröltem, majd hajszárítóval megszárítottam a kis bundáját, mert ő nem szobakutya, mennie kell ki az udvarra. A hajszárító se a kedvence, de mindig vigasztaltam a vacsorával, így kibírta. E művelet alatt megérkezett a ház ura, vagyis hazajött férjem. Ez mi? És minek hoztad haza? Mit kezdünk vele? – tette fel a kérdéseket.

- "Drága szívem! Állítólag ebből a szőrcsomóból házőrző kutya lesz. Én nem akartam hazahozni, ő akart velem jönni és ez marha nagy különbség. Ezen kívül most akarom megetetni, gyere, nézzük, hogy tetszik neki a kutyakaja. Különben őt kaptam születésnapomra a barátnőmtől, úgyhogy azt akarom, hogy velünk éljen. Kérlek, ne akard elküldeni, már mondtam neki, hogy itthon van." – mondtam férjemnek, és át is adtam a kis szőrcsomót.

Most jobban nézett ki, hogy nem látszottak a csontjai, de kutya kinézete még mindig nem volt. Jelen állapotában inkább sündisznóra emlékeztetett. Megtisztított kis bundája nagyon finom, kellemes tapintású volt, de minden részén úgy állt, mint a süni tüskéi. Kivittük az udvarra, elhelyeztük az apró kis tálkákat oda, ahol ezen túl, az étkezései lesznek. Kevés tejet meg 2 szem junior húseledelt kapott. Éppen kezdtem mesélni férjemnek szegényke hányatott sorsát, amikor hírtelen egymásra néztünk. Nem akartunk hinni a szemünknek. Úgy falta az ételt, hogy a hátsó lábai kb. 1 cm magason a levegőben lógtak. Egyszerűen annyira nyomta a fejét az ételbe, hogy a hátsó lábak felemelkedtek. Álmélkodásunkból még magunkhoz se tértünk a kaja már eltűnt és a kis jószág hol egyikünk – hol másikunk lábánál volt, közben hálás pillantásokat vetve felénk, mintegy megköszönve az eledelt. Ezt látva, még 1 db husit megszavaztunk neki, így az artista- mutatványt megint végignézhettük. Ez a mutatványos étkezés még kb. 4-5 hétig így ment, mire egy kicsit képes volt lassabban enni.

Felemeltem, megsimogattam, láttuk, pocija most szépen gömbölyödött, úgyhogy gondoltuk eleget evett.

- "Olyan kis aranyos kutyuka vagy!" – szólaltam meg, miközben ő hálás pillantásokat vetett felénk. Férjem is mosolygott – gondoltam ez jó, akkor sínen van a dolog. Miután nem készültünk ilyen jövevény fogadására, más helyünk nem lévén az üres fáskamrába zártuk be éjszakára. 2 éjjelt kellett kibírnia neki is, meg nekünk is, mert szinte semmit nem aludt, csak hangosan nyöszörgött. Ez a fáskamra az ő méretéhez hatalmas volt, meg sötét is, de hát ez volt.

Férjemmel megegyeztünk abban, hogy reggel én etetem a kutyust, délután fél négykor feltétlen egyenesen hazajön a munkahelyéről és, csak ha adott enni az állatkának azután megy tovább, este pedig én etetem. Amilyen kicsi gondoltuk, hogy többször kell neki ennie, de a háromszori étkezésnél többet sehogy se tudtunk a napirendünkbe iktatni.

- "Mielőbb el kell vinni az orvoshoz is!" – szólalt meg férjem.

- "Tényleg, igazad van." – feleltem rá.

Akkoriban én biztosítási-befektetési tanácsadóként dolgoztam, szinte a megye összes állatorvosát ismertem, de hát ki nyúlhat az én kutyámhoz? Két személy jutott eszembe, ráadásul ők is rokonok voltak. Az egyik 2 faluval arrébb lakott, a másik 3-al. Mindketten régi jó ügyfeleim voltak, feltétel nélkül megbíztam bennük. Hívtam az egyik számot, foglalt volt, hívtam a 2.-at, ő felvette és másnap estére megbeszéltük az időpontot. Ezután mentünk lefeküdni, de mi is keveset aludtunk, mert a fészerből mindig beszűrődött a kutyus nyöszörgése. Egyszer mégis reggel lett és következett a kutyasors. Kiengedtem az udvarra, megetettem és rohanás dolgozni. Búcsúzóul ezt mondtam neki: "Jó légy te kis kutyuka, délután jön a másik gazdi és ad neked enni."

Zsúfolt napom volt, sok ügyféllel tárgyaltam, szerződéseket is kötöttem, de néhányszor eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a kis szőrcsomóval? Annyira volt csak időm, hogy egy nagyobb dobozt szereztem, hiszen este vinnem kellett az orvoshoz. Hazaérve gyors fürösztés – sajnos még mindig volt bolhája, de már sokkal kevesebb, mint előző nap. Szárítkozás és indulás. Az autózás újfent nyöszörgés, nyafogás és kaparás közben telt, de hát nem igen értem rá ezzel foglalkozni, sietni kellett el ne késsünk. Arról nem is beszélve, hogy amúgy se tudtam, mit kezdjek ezzel a problémával. Nyomtam a gázt, hogy mielőbb odaérjünk. Nagyon vártam, hogy mit mond majd a doki, mit szól az én kutyuskámhoz. Végre megérkeztünk. Kezemben a kutyus a rongyában, nem is látszott ki belőle. Bementünk a rendelőbe. A doki a régi jó barátságos modorában fogadott minket és az asztalra rakatta a jószágot.

Ahogy meglátta tágra nyílt a szeme és csak annyit kérdezett, hogy "ő az?". "Igen, ő az én kutyukám" – válaszoltam boldogan és elmeséltem a történetét. Döbbenten hallgatta, de közben folyt a vizsgálat. Érdekes módon ez nem zavarta az ebet, jól viselte. Fontos dolgok is kiderültek, mint pl. az, hogy nőnemű, 4-5 hetes lehet, de soványka eléggé. Még kéne neki az anyja, túl hamar elszakították őket. Miután fogalmunk sem volt, hogy kaphatott-e bármi gyógyszert vagy oltást, abban egyeztünk meg, hogy mindent kezdünk a legelején. Így aztán kutyu gyógyszert és injekciót kapott, én meg jó néhány gyakorlati tanácsot, melyekre igen csak szükségem volt. Fizetni akartam, de sehogy se fogadta el. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem protekciót akartam. Gondoltam jól van, 2 hét múlva úgyis jövünk, majd egybe rendezzük. Elbúcsúztunk, és indultunk a kutyusommal haza. Úgy láttam mindkettőnknek jót tett az orvosnál tett látogatás, mert sokkal nyugodtabban mentünk hazafelé, igaz én is szolidabban vezettem, sőt egész úton beszéltem a kis keverékhez. Számomra az volt a furcsa, hogy amikor beszéltem hozzá mindig figyelt, úgy nézett rám, mintha tényleg értené. Azt nem tudtam, hogy mit ért és mit nem, de azért csak mondtam.

Hazaérve férjem mosolyogva fogadott minket. "Ez a kis véreb nem harapta meg az orvost?" – kérdezte nevetve, de választ nem várt.

- "Boldog születésnapot neked" – mondta, és már nyújtotta is a virágokat.

Megköszöntem, örültem, de meg is lepődtem, mert a születésnapom estéjére teljesen elfelejtettem, hogy születésnapom van. A nap szabad perceiben mindig ez a szőrcsomó jutott az eszembe, meg a vele kapcsolatos teendők, feladatok. Szegény árva, ha már megmenekült a halál torkából, nálunk legalább jó élete legyen. Ilyen és hasonló gondolataim voltak. Estére pedig már a lelkemet is átjárta, teljesen tudatosult bennem, hogy van egy kutyám, és már ragaszkodtam hozzá. Megetettük, és irány a fáskamra a kutyusnak. Mi még sokáig beszélgettünk, meg 1-1 pohár bort is megittunk születésnapom lévén. Eddigi életem legboldogabb születésnapja volt.

Másnap szép vasárnap reggelre ébredtünk. Megegyeztünk abban, hogy e napra lehetőleg semmit sem vállalunk, és otthon leszünk. Férjem 1 órára csak elszaladt valamit megjavítani. Ő villanyszerelő volt akkor is és az óta is az maradt, csak az óta sokkal összetettebb feladatai vannak. Én megetettem a kutyust, néztem milyen kedves kis jószág. Evés után megint jött a lábamhoz, nézett hálásan szép barna szemeivel. Megsimogattam, éreztem meleg testét mely mostanra teljesen nyugodt volt. Megnyalta a kezemet. -–"Helyes kis kutyuka vagy" –mondtam, neki. Érthetetlen volt számomra ez a végtelen kedvessége. Mit lát bennem? Mit akar tőlem? Mire számít? Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan telt az idő, közben megjött férjem. Ezt a kutyuka is meghallotta és rohant is a garázs felé. Igen, de a járdáról két lépcsőn lehetett bemenni a garázsba, ami számára akadálypályának számított. Olyan pici volt, hogy melső lábait feltette a lépcsőre, de nem bírta magát felhúzni, visszacsúszott. Kezdte elölről, nem adta fel, küzdött keményen. Először mulatságosnak találtam, de mikor már a 6. Alkalomra ugyanúgy történt, egy kicsit megbillentettem a fenekét, hogy végre sikerüljön felmásznia. A második lépcsőnél már tapasztaltabb volt, 3. próbálkozásra sikerült – így végre üdvözölhette a ház urát, aki simogatással jutalmazta hatalmas igyekezetét.

Na de a küzdelmeknek korántsem volt vége. Ugyanis férjem indult a műhely felé – ami a fáskamra mellett volt -, hogy összeszedjen anyagokat, szerszámokat a kutyaól építéséhez.

Ami azt jelentette, hogy most 2 lépcső lefelé. Hát ez bizony bukfenc lett, aztán az egyenesben futás, de sehogy se tudta férjemet utolérni, ő már a 2. körnél tartott. Végre sikerült minden szükséges dolgot összegyűjteni a garázsba, és megkezdtük a kutyaház építését. Nagy nehezen megérkezett az eb is. Rögtön lefeküdt a rongyra, amit kéztörlőnek tettem oda, és fáradtságában el is aludt.

- "Milyen kutyaházat akarsz? – kérdezte férjem.

- "Hát olyan hőszigetelt, teraszost, előtetővel, hogy ne ázzon meg evés közben, ha esik az eső." - válaszoltam.

- "Ó persze, meg legyen fürdőszobája, és a villanyt is bevezessem?" – mondta férjem.

- "Jó, te készítsd a tetőt meg az oldalát, én, pedig az alját." – válaszoltam.

Így el is kezdődött a nagy mű. Vastag deszkákat szögeltem össze, majd rá 1 réteg 2 cm-es hungarocell került. Parketta darabok is voltak a készletben, amit igen hasznosnak ítéltem. Így aztán a szigetelőanyagra parketta került, erre, pedig egy vastag posztóréteg - nehogy megfázzon az én kiskutyám. Férjem is nagy erőkkel dolgozott, ő is szigetelt, úgyhogy délután az elemek összeállítására került sor.

Kiskutyám teendője eközben az alvás volt, de időnként fel-felpislantott, hogy halad-e a munka. Miután nyugtázta, hogy dolgoznak, továbbaludt. Ezen a napon, a háromszori étkezésén túl még egyet beiktattam. Gondoltam, ha mi eszünk csirke szárnylevest, ő is kaphat. Így 1 kanál levest mertem, két csirke szárny véget bele, meg egy darabka sárgarépát. Nagyon ízlett neki, mindet megette. A szárnyvéggel is megküzdött, mivel már voltak fogai. Élvezettel elrágta.

Késő délutánra teljesen készen lett a ház. Úgy tűnt, hogy egy kicsit nagyra sikerült. Férjem, hogy ezt bizonyítsa, bemászott kipróbálni. Csak kezei meg a feje nem fért be. A kis véreb ezt látva, nagyon dühös lett, ugrált a háza előtt és ugatni próbált, de ez még csak nyöszörgés volt. Ezt észlelve a háziúr igyekezett kifelé, hogy átadja a helyet a jogos tulajdonosának, aki rögtön birtokba is vette. Szemmel láthatóan tetszett neki. Örömét megszakítottam, mert kivettem a házból, ugyanis itt volt az ideje, hogy elhelyezzük az udvaron. A pontos helyében már megegyeztünk. A járda mellett az udvar közepén, hogy a kutyus jól lásson minden irányba.

Felemeltük, de alig bírtuk el arra a néhány lépésre olyan nehéz volt. A tulaj a szokott módon rohant utánunk, egy percre sem akarta szem elől téveszteni lakhelyét. Ahogy elhelyeztük, rögtön birtokba vette. A teraszon elhelyeztem a tejes és az ételes edényét, ami ekkor még csak két virágalátétet jelentett, hiszen még olyan kicsiket evett. Tényleg lett a háznak előtető is. Ez az egész teraszt befedte. Mi gondoltuk jól sikerült, de miután a tulajdonos az első perctől kezdve birtokba vette, örömmel nyugtáztuk, hogy nem volt hiábavaló munka. Az esti etetés már a házánál történt. A fáskamra is bezáródott számára, de ő most már kívül maradt. Jól alhatott éjjel, mert hiába füleltünk nem hallottuk a nyöszörgését, pedig a háza jóval közelebb volt a szobánkhoz, mint a kamra.

Másnap hétköznap lévén folytatódott a kutyasors.

Bár lehet, hogy szerinte ez nem is volt olyan rémes, hiszen ahogy vasárnap láttam nagyrészt aludt. Engem aznap Debrecenbe szólított a munkám, későn, úgy este 9 után értem haza. A szoros időbeosztásba azért beiktattam a vásárlást. Na nem magamnak, hanem a kert rémének. Kutyatálat nem sikerült vennem, csak a macskákét találtam megfelelő méretűnek. Kutyaeledel, junior dobozos, az orvos tanácsára a bolhanyakörv, tej póráz, nyakörv, kefe, játéklabda meg egy könyv. Ez a könyv azért tetszett meg, mert a kutya születésétől a haláláig taglalta a teendőket pontokba foglalva, érthetően. Így sikerült az alapvető dolgokat beszereznem. Este fel is avattuk az új edényeket. Kutyusom megfelelőnek találta, nem szólt, hogy ez nem jó, mert macskatál. A bolhanyakörvet furcsállta, le akarta szedni, de hamar belenyugodott. Szerinte viszont a labda volt a legjobb vétel.

Gurítottam feléje, nem tudta megfogni, hanem megrúgta, uzsgyi futás utána. Közben vidám hangokat hallatott. Csak néhány percig ment ez így, mert ő még hamar elfáradt, meg késő is volt, úgyhogy ment a házába lefeküdni.

Mi férjemmel még elkezdtük a könyvet olvasgatni. Ennek eredményeképpen megegyeztünk abban, hogy a 2 szem husit 3-ra emeljük és a szaftba, pedig beleteszünk egy falat kenyeret is, had szokja. Innentől kezdve az adagját hetente emelni kellett, szerencsére olyan jó étvágya volt. A következő nap kora este érkeztem haza, így jutott idő, hogy kutyusomat megismertessem a kefével. Igen csak furcsállta, forgatta a fejét mindig a kefe irányába, egyébként jól viselte. Úgy tűnt, még ilyenben nem volt része. Megetettem, játszottam vele, és ment aludni. Ezt így is reméltem, mert már akartam menni barátnőmhöz, elújságolni a történteket.

Nevetve fogadott: – "Gondoltam, hogy sok a dolgod a kutyussal azért nem jössz, de már nagyon vártalak!"

- "Szervusz, Te Keresztanya!" – így üdvözöltem.

Innentől kezdve mindig úgy emlegetjük őt, mint kutyu keresztanyját. Elmeséltem neki a történteket, ő pedig azt, hogy városszerte vagy 5 hasonló kiskutyát találtak. Valaki látta is, hogy egy kocsiból kidobálják. Vajon a többiekkel mi történhetett? – ezt sose tudtuk meg. Nem mondom, hogy ez a legjobb megoldás a túlszaporulat ellen, de legalább kaptak egy esélyt – nem úgy, mint a banya kezében. Viszont rögtön érthetővé vált, hogy miért viselkedik úgy az autóban. A doktor is azt mondta, hogy valószínűleg valami rossz élménye lehetett a kocsival kapcsolatban. Így már összeállt a kép. Bíztam benne, hogy majd idővel kiheveri szegény feje.

Keresztanyja váratlanul megkérdezte: "Milyen nevet adtatok a kutyusnak?"

- "Neeevet?" – makogtam, mert ekkor döbbentem rá, hogy ez eszünkbe sem jutott. Arról nem is beszélve, hogy ez a zsivány eb, ha éppen a kerti virágok átható tanulmányozásának adta át magát és sehol se láttuk, arra a kérdésre, hogy "Hol vagy te kis kutyuka?" - rögtön csörtetett elő a liliom alól, a levendula őserdejéből vagy az őszirózsák tarka szín kavalkádjából. Így rengeteg név felmerült, de elodáztam a kérdést, hogy majd férjemmel döntünk. Igazából ekkor már ő nekem egy aranyos kis kutyuka volt, és ezen nem is akartam változtatni, így KUTYUKA maradt a neve. Teltek-múltak a napok. Egyik este férjem meséli, hogy egész délután otthon a műhelyben dolgozott. Hát igen önmagában már ez is újság volt- de nem erre akarom a fonalat tekerni. Számára az volt az élmény, hogy ha leült a műhelyben, kutyuka követte és elhelyezkedett a rádió mellett egy rongyon. Ha kiment a műhelyből, ő rohant utána apró kis lábacskáival és állandóan nézte, hogy mit csinál. Nem tévesztette szem elől egy pillanatra sem. Csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy a villanyszerelést akarja eltanulni vagy rádióbemondó, akar lenni, ha nagy lesz. Hát egyik sem. Egy fürge házőrző eb lett.

Valahogy sokkal gyorsabban teletek a napok, mint azelőtt. De bármikor is érkeztem haza, most már nem mondhattam, hogy a kutya sem vár engem, mert ő mindig vár, és örül nekem!

Eltelt közben a két hét, és mentünk a dokihoz. Őnagyságát az asztalra tettem, doktorunk annak rendje szerint tüzetesen átvizsgálta és megadta a szükséges kezelést neki. Örömmel mondta páciensének, hogy egy kicsit szedett magára és a bolhacsípések helyei is szépen begyógyulta, tiszta a bőre. Figyelmesen hallgattuk, majd elmeséltem azt, amit az autózásról hallottam. A doki erre, hogy jó élmény legyen a mai kiruccanásunk, a kis páciensét 1 szem kutyacukorral jutalmazta. A mai kezelésért elfogadta a pénzt, de az előzőt lezártnak tekintette. Újabb találkozó 3 hét múlva szükséges.

A hazafelé út jobban telt, mint a múltkor. Kutyusom nyugodtabban viselte, de most is folyamatosan beszéltem hozzá.

A napok szinte repültek. Férjem is egyre jobban kedvelte a szőrös kis jószágot. Az egyik délután újfent ketten voltak otthon. Hát ennek meg is lett az eredménye! Hazaérve megetettem kutyusom, majd kis idő múlva iszonyú nyöszörgést hallottunk a házából. Hiába hívtuk, nem jött ki. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi történt. Felhívtam az orvost és mondtam neki, hogy mi a baj.

-"Mit evett?" – kérdezte a doki.

- "Csak kutyaeledelt meg kenyeret, mást nem." – feleltem.

- "Biztos, hogy semmi mást?" – kérdezte kételkedve.

- "Egy kis szőlőt is" – szólalt meg ekkor férjem.

- "Hány szemet? – kérdezte az orvos.

- "Úgy 10 vagy 15 –öt" – felelte férjem.

- "Hát akkor ez a baj! Sok volt neki és most görcsöl a hasa. Kiskutyáknál egyébként ez gyakori. Valami görcsoldód van otthon?" – kérdezte az orvos.

- "Igen, de csak Nospa" – feleltem én.

- "Jó az, de csak úgy negyed szemet adjál be neki. Láttad, ahogy én a féreghajtót beadtam, ugyanúgy tegyél, mint én. Nyugodj meg, semmi baj sem lesz. Fél óra múlva jobban lesz." –mondta az orvos.

Most is, mint mindig nagyon szépen megköszöntem a tanácsát és már indultam is a gyógyszerért. A negyedelés nem a legjobban sikerült, de a kisebb darabkát megfogtam, és indultunk, hogy beadom. Szegényke még mindig hangosan nyöszörgött és nem jött elő. Ezért férjem kivette a házából és fogta, amíg én szétnyitottam kis pofáját, óvatosan, jó hátra betettem a gyógyszert, majd összecsuktam, de még fogtam, hogy muszáj legyen lenyelni. Közben mondtam is neki, hogy nyeld le kutyuka. Ez sikerült. Férjem visszatette a házába, hogy pihenjen nyugodtan. Úgy fél óra múlva teljesen megszűnt a nyöszörgés, de fáradtságában már aludt is kutyuskánk.

Férjem szabadkozva mesélte: "Miután olyan jó idő volt, kinn az udvaron ettem 1 fürt szőlőt. Igen, de a kis szőrgombócot, mint ahogy minden, ez is nagyon érdekelte. Fel-felugrált, hogy kapjon belőle. Kapott is. Mindig csak egyet, de hát a végére csak sok lett."

Megegyeztünk, hogy 3 szemnél többet nem fog kapni máskor, bárhogy is bohóckodik. Korához képest elég sok mindent evett már. Mindenféle levesekből adtam neki, már az apróbb csontokat és kisebb mócsing vagy bőrdarabokat is kapta. Ha mondjuk bableves volt, csak kis levet kapott répával, hiszen a bab még néhány felnőtt embert is felfúj.

Szép vasárnapi délután volt. Szinte 5 perc különbséggel értünk egymás után haza. Férjem járt-kelt, pakolt a műhelyben meg a fáskamrában, amikor megszólalt: "Fogott egy egeret az egérfogó."

Valami házi készítésű egérfogó volt, még az ő apukája alkotta. Mondjuk én nem, tanulmányoztam, de ahogy ő mondta, úgy hírtelen felakassza az egeret, nem szenved sokáig, csak pár pillanat az egész. Ez a bizonyos egérfogó a mai napig is működik a pincében mintegy tartalékként. Évek óta nem fogott semmit mivel kutyusom állandó őrszolgálatban itt is járőrözik.

Visszatérve a már halott egerünkre, ezt válaszoltam férjemnek: "Drága szívem! Miután kutyukának nincs más családja, mint mi, most rád hárul a feladat, hogy megtanítsd vadászni!

Ő kissé meglepődött, de már indult is az udvarra. Tisztes távolból követtem, és figyeltem, hogy mi fog most történni. Férjem farkánál fogva letette az egeret kutyu elé, aki rögtön szimatolni kezdte. Szemmel láthatóan ez volt az első találkozásuk, olyan nagy érdeklődést mutatott iránta. Nem tudta, hogy mit is kezdjen vele. Csak vizsgálta. Néhány percig így ment, majd férjem meg fogta az egér farkát és rángatni, húzogatni kezdte kutyu előtt. Szóban is bíztatta: "Fogd, egér".

Na több se kellett a kis jószágnak! Ugrált, el-elkapta az egeret, közben még a hangja is egészen megváltozott. Olyan harcias hangokat hallatott, élénken csóválta a farkát, szeme tágra nyílt- nagyon élvezte.

Ősz lévén és, hogy a szomszédokban takarmányt is tároltak, még néhányszor megismétlődött ez a tanítás, meg az egérfogóban akadt hozzá páciens. Az utolsó egér mire a kukába került, már némely része lógott, és csöpögött a vér is belőle, kutyuka szinte szétmarcangolta. Ezt látva gondoltuk, hogy most már sínen van a vadászat. Reméltük, hogy igazi, éles helyzetben is menne már.

Ahogy nőt, azért a gondok is szaporodtak vele. Amitől szenvedtünk, az az volt, hogy őnagysága válogatás nélkül pisilt, éppen mindig ott, ahol volt. Így a járdán, a lépcsőn, a garázsban, a lábtörlőn. Ezt igazán nem találtuk szimpatikus vonásnak. A könyvből kiolvastam, hogy össze kell tekerni egy újságot, és ezzel a fenekére csapni, közben, pedig mondani, hogy: "Fújj, rossz!". Jobb ötletem nem lévén kipróbáltam. Először nem is a fenekére csaptam, hanem csak úgy mellé, de ettől úgy megijedt, hogy elrohant. Férjemnek is elmondtam az új módszert, hogy ő is ezt kövesse. Ne legyen az, hogy most ezt szabad, máskor meg nem. Amit nem szabad, azt soha, semmilyen körülmények között nem szabad. Azt akartam, hogy egyforma elvek szerint neveljük. Hát, hogy ezt a dolgot 50-60 vagy 100-szor csináltuk-e, azt nem tudom pontosan megmondani, de eredményes lett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kutyuka egyik pillanatról a másikra – látszólag minden ok nélkül indult kifelé a garázsból. Gondoltam megnézem, mit csinál, leselkedtem utána. Hát csak ámultam. Ment szépen a járdán, majd arról be a virágok közé pisilni, majd ismét vissza a garázsba. Erre már előjöttem és megsimogattam fejecskéjét és mondtam, hogy "Jó kutya". Ettől büszkén állt, rögtön elkezdte a farkát csóválni és meleg tekintettel nézett rám. Ezután még vagy kétszer előfordult a garázsba pisilés, de ekkor megfogtam őt, bevittem és mutattam neki, hogy mit csinált. A "fújj, rossz" szavak kíséretében az újsággal megpaskoltam. Ekkor már úgy elszégyellte magát, hogy elengedtem. Berohant a házába és percekig elő sem jött. Ettől kezdve úgy megjegyezte, hogy ezután bárhova is viszem, tudja, hol végezheti a dolgát.

Megint eljött az idő és mentünk az orvoshoz, ahogy szoktuk. A doki kérdésére, hogy:

- "Van valami panaszod?"

- "Igen, van. Mégpedig az, hogy már 1 doboz junior eledel meg egy szelet kenyér az adagja naponta, meg tej, időnként még egy merőkanál leves is, és úgy látom, hogy kevés neki. A doboz szerint meg sokat adok." – válaszoltam.

- "Ó, ez nem probléma. Úgy látszik gyenge ez az étel már neki. Térjetek át a felnőtt kutyáknak való eledelre, az ugyanaz, csak erősebb. Akkor majd jól fog lakni. A tejet pedig hígítsd fele részben vízzel, aztán néhány nap múlva teljesen vedd el tőle, vizet igyon. Ha az anyja mellett volna, akkor sem szopna már. Hányszor kap enni naponta?" – így az orvos.

- "Háromszor" – válaszoltam.

- "Az jó, még maradjon is ez így. 1 hónap múlva találkozunk." – mondta, és utunkra bocsátott.

Két nap múlva Debrecenbe vitt az utam, így megint beiktattam a vásárlást. 1-2 nagyobb üzlet volt, ahová jártam. Azért szerettem, mert volt választék. A két macskatál is befejezte a pályafutását, mert már megvettem a kutyatálat az ebem számára. Kutyaeledel ugyanabból a márkából, mint a junior volt, éppen 6 féle állt a rendelkezésemre. Miután nem vagyok kutya, nem tudtam eldönteni melyik, lenne a legjobb, ezért mindegyikből vittem 1-et haza, hogy az illetékest megfigyeljem. Mint kiderült 3 maradt a rostán. A csirkés, a marhás meg a halas. Ezeket gyorsan falta. A másik háromnál evés előtt hosszasan szagolgatott, még orrával meg is bökdöste a darabokat, látszott, hogy olyan kényszeredetten eszi. Következő vásárlásnál a három kedvencéből vettem 1-1 kartonnal.

Ahogy egy doboz kiürült, mindig a másik ízesítésből adtunk neki. Néhány hónapig így ment. Eközben a házi ételek sora is folyamatosan bővült számára, bár ebben az időszakban csak hétvégén főztem. Arra viszont figyeltem, hogy legyen mindig egy nagyobb csontja, amit csak napok alatt bírt elrágni, hogy erősítse a fogait. A szőlős eset óta nagyon vigyáztunk a gyümölcsökkel, de az őszi palettából szinte mindent evett, csak mértékkel. Ez még a mai napig is így van. Ha látja, hogy eszünk valamit, az neki is kell.

Időközben kutyanevelésről 3 könyvet olvastam el. Beszéltem más kutyatulajdonosokkal is. Némely tanácsot egyszerűen rémisztőnek találtam, igen gyorsan el is engedtem a fülem mellett. Fegyelmezési eszköznek számomra csak az összetekert újság, a felemelt hang, súlyosabb esetben, pedig a tarkójánál való megrázás volt, és van a mai napig is. Ez utóbbit használta az igazi anyukája is. Jutalmazásként, pedig mindig megdicsérem, megsimogatom, vagy szőlőcukrot adok neki. Ez az ember és az állatok számára is egészséges, így őt erre szoktattam rá. Sokféle ízesítésben kapható, ő mindegyiket szereti.

Semmiféle szadista eszközt soha nem használtam és teljes mértékben elutasítom azt!

Ha arra gondolunk, hogy a kutya az ember barátja, sőt még szereti is, hogyan lehetne helye verésnek, bezárásnak, állandó kikötésnek vagy megfélemlítésnek?

E kapcsolat során is a türelem és a szeretet a legfontosabb!

Ennek jegyében kezdtem meg a további tanításokat, mint falkavezér. Heti 2-3 alkalommal iskola volt kutyusomnak. Nem sok, csak úgy 10-15 percig tartott a garázsban. Ilyenkor mindig csak ketten voltunk. Olyanokat tanult, hogy a nyakörvet és a pórázt hogyan viselje, hogyan tartson lépést velem. Mi az, hogy "lábhoz", "ül", "fekszik", "marad". Néhány hét után már elég jól ment. Iskola után mindig nagyon fáradt volt, igyekezett be a házába szunyókálni.

Szépen haladt a tanulmányaival, amikor újra felkerestük a dokit. Úgy döntöttem, vége a doboznak, pórázon viszem. A kocsiban, hogy lássuk egymást, a jobb oldali első ülés elé, a gumiszőnyegre jelöltem ki a helyét. Ezt is jó párszor gyakoroltuk, reméltem, hogy menni fog. Odaérve a doki vidáman kiáltott felénk: "Végre, már úgy nézel ki, mint egy kutya!"

- "Hát eddig mi volt?" – kérdeztem döbbenten.

- "Most már megmondhatom neked. Amikor először elhoztad hozzám, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy megmarad, olyan rossz bőrben volt. A te gondoskodásodnak köszönheti, hogy életben maradt." – mondta az orvos.

Lehajtottam a fejem ezek hallatán, ugyanis mindig az volt az érzésem, hogy keveset foglalkozom vele. Ma azt mondom, az a néhány hónap, amíg kiskutya igen gyorsan eltelik, amennyire lehet élvezni, kell minden percét, hiszen olyan kedves, aranyos és bohókás.

Rögtön átvillant bennem, hogy akkor ezért nem fogadott el pénzt az első alkalommal. Eddig is tiszteltem őt, hiszen ezért jártunk hozzá, de innentől kezdve még inkább, hiszen őszinte és becsületes volt. Azt, pedig tudjuk, hogy milyen nehéz az igazságot a megfelelő időben és módon közölni, ugyanakkor a reménytelennek látszó esetben is mindent megtenni.

A következő vizitig 1 hónapot kaptunk. Repültek a hetek. Kiskutyám egyre játékosabb, leleményesebb lett, szinte naponta alakított valami újat. Mindent megrágott és elhurcolt, amit csak lehetett. Igazi vidám gyerekkorát élte! Mi persze csak lestünk, amikor hazaértünk, hogy vajon miért van a lábtörlő cafatokban és mik azok a rongyok szerteszét az udvaron? Másik lábtörlőt vettem, de ezúttal, olyan jó erős, szurkálóst. Hát most jól kiszúrtam vele, mert ezzel nem bírt – így aztán le is szokott a lábtörlő cibálásáról. A rongyok az udvaron, pedig a kutyaház "termése" volt – amit én nagy gonddal szögelgettem, azt ő mind feltépte és kidobálta. Hát, ha ő úgy gondolta, hogy az szemét, nem is adtam másikat jó darabig neki. Amikor már olyan O fok környéki éjszakák voltak, egy vastagabb anyagot terítettem be neki a házba, meg függönyt is kapott a bejáratra. Ez utóbbi csak úgy félig ért le, nem teljesen, hogy kilásson, ha akar. Naná, hogy a házban a takarót én nem tudtam jól elhelyezni a tulajdonos szerint, úgyhogy rögvest utánam bement rendezkedni, de már nem rántotta ki.

Tavasszal, ahogy az idő melegedett, betúrta a sarokba, ha fázott eligazította magának. Mindig csak úgy volt jó, ahogy ő elrendezte. Sajnos ez idő tájt az udvari virágokat is játéknak tekintette, azok sem voltak biztonságban tőle. Amikor észrevettük, mindig csappant az újság a popsiján a "Hagyd, ezek virágok!" felszólítás kíséretében. Ettől ő mindig megijedt és tényleg leállt a cibálással. Ezután kedves hangon szóltam kutyusomhoz: "Nézzed kutyu, milyen szép virág ez. Csak nézzük, nem bántjuk, meg szagolgatjuk." Ő ilyenkor mindig nagyon figyelt. Az illatosokat meg is szimatoltattam vele, hogy jobban megjegyezze. A liliomot nagyon erős illatúnak találta, prüszkölt tőle. Némelyikhez viszont még egyszer odahajolt beleszippantani. Így aztán idővel a virágok kérdése is rendeződött.

Láttam milyen játékos, ezért, hogy ne unatkozzon napközben, sem amikor egyedül volt, készítettem neki ezüstpapírból labdát. Jó erősen, keményre nyomkodtam össze, majd körbekötöztem, és egy hosszú spárgával a meggyfa egyik ágáról lógattam le. Úgy hallottam ilyennel macskák szoktak játszani, de ennek elkészítése nem sok erőfeszítést igényelt, gondoltam kipróbálom. Kutyusomnak óriási volt az öröme. Hol az orrával, hol a lábával püfölte, futott utána. Néhányszor elvétette, a labda meg fejen kólintotta, de az nem számított. Kifulladásig játszott. Hetekig "üzemben" volt ez a játék, amikor szétmarcingolta, tehát lejárt az ideje.

A másik nagy kedvence a sípolós süni volt, bár a volt szó itt nem is jó, mert még ma is az. Erre, annyira vigyázott, hogy éjszakára bevitte magához a házba. Ha nem találta, mint a megszállott szimatolta végig az udvart, mert e nélkül nem mehetett pihenni. Nagy örömünkre tényleg kezdett kutyásodni! Kezdeti kis vékonyka hangja egyre mélyült, erősödött, és most már tisztán kivehető volt, hogy ugat a kutya. Férjem ezt látva nem hagyta annyiban a dolgot. Óvatosan, de határozottan hol a farkát húzta meg, hol a lábát kapta el, hol pedig az orrát pöckölte meg. Ez kutyának nem tetszett, egyre mérgesebb lett, egyre vadabbul ugatott, kapkodott férjem keze után. A dolognak mindig úgy lett vége, hogy teljesen kifulladt, ment vizet inni, utána meg be a házába. Ez azt jelentette, elfáradtam, elég volt.

Ebben az időszakban történt, hogy keresztanyja a kaukázusi kutyáját odaadta egy ismerősének tanyára őrző-védőnek. Sajnálta, de miután túl nagy is volt az udvarához, meg nehezen is bírt vele, kérték tőle – így ráállt a dologra miután elment és meggyőződött, hogy jó helyre kerül. Ez aztán sikeresen lezajlott! De hát nem élet az élet, ha nincs egy kertes háznál kutya az udvaron – e nézetemet osztotta lánya is, ezért hozott egyet. Én éppen a történtek másnapján érkeztem látogatóba hozzá. Helyes kis fehér komondor meg valami, keverék kutyus volt. 3 hónappal fiatalabb, mint kutyuka, de termetre meg már akkora volt. Látszott rajta, hogy nagy testű jószág lesz, bár ők ezt nem akarták elhinni. Nade, hogy a kutyáknak is legyen valami örömük az életben, megegyeztünk, ha megint jövök, akkor kutyukát is hozom. Amíg mi benn beszélgetünk, ők odakinn eljátszanak. Ez sokszor így is történt. A két kutya pillanatok alatt megkedvelte egymást, és indult a játék. Ami azt illeti elég egyenlőtlen viszonyok voltak, mert kutyuka egy filigrán, fürge, gyors mozgású állat volt, míg kis barátja éppen az ellentéte. Mire az megmozdult, kutyu körbefutotta, viszont, ha megbökte kutyut az orrával, az dőlt – borult, mint egy kosár alma. Harapdálták, ölelték egymást, közben beszélgettek vidáman, úgyhogy nagyon jól érezték magukat.

Ekkor győződtem meg arról, hogy nem szabad az állatot sem teljesen elszakítani a saját fajtájától, időnként lehetőséget kell adni az érintkezésre. Minden együttlétük ilyen vidám volt. Kutyuka nagy, boldog, hálás szemekkel nézett rám, kezem megnyalta – mintegy megköszönve, hogy őt ide elhoztam.

Ez idő tájt kezdtem egyre nagyobb érdeklődést mutatni az ezotéria iránt. Számomra érthetetlen dolgok történtek velem, furcsa érzéseim, megérzéseim voltak – ezeknek akartam a végére járni. Ahogy egyre több módszert tapasztaltam meg, némelyiket érdemesnek tartottam, hogy megtanuljam és alkalmazzam. Jártas lettem a REIKI-ben, szellemgyógyászatban, különféle meditációkban, beszélgetek angyalokkal, megismerkedtem a jóskártyával és tovább nem is sorolom, mivel manapság is egyre bővül a lista. De csak olyan érdekel, amivel magamon vagy másokon segíthetek, bármely élőlénynek jót tehetek. Ártani, gonoszkodni ugye azt nem kell, tanulni, az nem művészet – bárki tud, de gyógyítani, örömöt okozni – ez igazán szép feladat.

Egy történt, hogy a REIKI-I –es fokozat után boldogan mentem haza gyakorolni a pácienseken, aki férjem és a kutyám volt. Férjem az emberek között könnyű páciensnek számít, de kutyuka az első perctől kezdve túltett rajta, pedig ekkor csak 5 hónapos volt. Közelítettem kutyuhoz, mintha csak simogatni akarnám, de ő rögtön megérezte az energiát és lefeküdt, kényelmesen a kezem alá. Teljesen ellazította magát, szemei is lassan be- becsukódtak és átadta magát a kellemes érzésnek. Időnként nagyokat fújt, így összes feszültsége elszállt, ő pedig pihent. Én továbbra is szótlanul folytattam a kezelést, és azon tűnődtem, hogy kutyu talán már alfában jár, meditál, vagy alszik is? Ámulva néztem, hogy milyen nyugodt, békés az én kis örökmozgó kutyukám. Egész testét feltöltöttem energiával, kezdtem érezni, hogy lanyhul az áramlás. Erre, legnagyobb megdöbbenésemre kutyu kinyitotta szemeit, felugrott és már az arcomon éreztem nedves nyelvét. Ez volt az első alkalom, hogy puszit kaptam tőle jutalmul. Szeme ragyogott a boldogságtól, örömében ugrált. Megsimogattam és mondtam neki: "Nagyon örülök, hogy így tetszett neked, majd adok máskor is energiát, ha akarod." Ő, jó szokásához híven most is nagyon figyelt. Teljesen úgy éreztem, hogy minden szót ért. E naptól kezdve kapcsolatunk új dimenzióba került, megváltozott, elmélyült. Ő sokkal jobban tisztelt és szeretett engem, mint azelőtt, én pedig kezdtem őt igazi barátként kezelni. A mai napig is nagyon szereti ezt a természetes kezelést. Sokszor töltöttem fel így energiával, és mindig nagy örömmel fogadta. Engem lenyűgöz természetessége, ösztönössége és felhőtlen boldogsága. Hát hiába! Neki nem lehet bebeszélni, hogy ez hülyeség, ilyen nincs, ez nem létezik, mint ahogy az emberek egymással teszik – tisztelet a kivételnek! Ő érzi az Isteni energiát, nyugodtan hagyja had, áramoljon végig az egész testén épülésére.

Erre az időre már kutyuka nagyon jól beilleszkedett közénk. Az első két nap elteltével sohasem nyöszörgött vagy nyüszített, hanem megszokta rémes életritmusunkat. Teljesen alkalmazkodott ahhoz is, hogy az etetések sem pontosan ugyanabban az időben történtek, hiszen mi is összevissza jártunk haza. Éppen egy ilyen késői vacsora alkalmával történt, hogy nagyon ugrált, felfelé szimatolt, hogy vajon most melyik ízű kaja lesz? Jénait szoktunk használni, mert így a mikroban percek alatt langyos lett az étele. Így most is ezzel igyekeztem, hogy a kutyatálba öntsem a vacsoráját. Igenám, de most egy akkorát ugrott, hogy kilökte kezemből a Jénait. Az darabokra tört a járdán elegyedve kutyu vacsorájával. A nagy csörömpöléstől rémülten futkosott körbe, majd meglátva husiját, kezdte volna enni. Ezt nem engedtem, mert tele volt szilánkokkal.

"Kutyu. Menj a helyedre és ottmaradj! Látod, mit csináltál? Ezt most ki kell dobni. Ki ne gyere a házadból, amíg nem, szólok!" – mondtam neki kissé dühösen

Tényleg pipa voltam, ilyet még nem csinált. Most hogyan legyen? Nem törheti más alkalommal is össze az edényt – így gondolkodtam miközben alaposan feltakarítottam a járdát. Bementem, hogy újabb vacsorát készítsek neki. Ekkor érkezett haza férjem, akinek rögtön elmeséltem a fejleményeket.

Ő határozottan válaszolt: "Hát ez így nem lesz jó. Kutyunak meg kell tanulnia, hogy amíg az edényébe nem tesszük az ételt, és nem szólunk, hogy "egyél", addig a házában várakozzon."

Ebben megegyezve megfogtam az edényt, férjem egy újságot tekert össze és indultunk etetni. Persze a zsivány állat már elfelejtette a néhány perce történteket, és, mint Zrínyi rontott kifelé a házából amint megpillantotta a vacsoráját. Már püffent is kis fenekén az újság a "helyedre" szó kíséretében, mire ő be is rohant a házba. Ahogy közeledtem egyre jobban előtűnt alakja, már-már teljesen kibújt. Ekkor orra előtt püff az újság, "helyedre kutyuka" – szólalt meg férjem. Ő megint bement a házába, én kezdtem tálalni, de az illatok nem hagyták békén, pillanatok alatt az orra és mellső lába már a kutyaház teraszán volt. Most egy kisebb püff következett a lábán a "várj még" szavak kíséretében. Végre kiszedtem az ételt és jó 1 m-re, elhúzódtam az edénnyel mikor szóltam kutyunak: "Tessék, gyere, egyél!".

Jópár etetés zajlott le újsággal a kézben, mire megtanulta, hogy türelmesen várakozzon. Mamár ez olyan jól megy neki, ha bármiféle edényt lát a kezünkben magától, rohan a házába, mert tudja, hogy kap valamit. Ha valami nagyon kedvére való leves van, hallom, hogy nagyokat nyeldekel, miközben öntöm az edényébe, de vár, amíg nem szólok. Azóta sem bánta több edény a kutyaetetést.

Jött a tél, és megérkezett az első hó is kutyuka életében. Nagyon vidáman fogadta. Ugrándozott, játszadozott el-elkapta a hópihéket, lenyelte és futás tovább. Amennyire az esőt nem szerette, - ilyenkor mindig háza legmélyén tartózkodott -, éppen annyira tetszett neki a havazás. Mókás volt, ahogy üdvözölte e jelenséget. A következő napon viszont kemény tapasztalásban volt része. Ugyanis éjjel eső esett és ez lefagyott. Az egész járda a garázsig, meg a lépcsők egy merő jégpáncél volt. Ahogy meglátott, szokása szerint oda akart jönni hozzám, hogy megsimogassam, de amint járdát értek tappancsai ő már nyekkenve hasalt. Küszködve felkelt, de puff – ugyancsak esett. A 3. Alkalom után méregbe gurult, morgott, ugatott, sehogysem értette, hogy mi történt vele. Megsajnáltam, így nagy nehezen, minden létezőben kapaszkodva odamentem hozzá.

Megsimogattam fejecskéjét, és ezt mondtam:" Kutyuka. Tegnap az a szép fehér, ami esett az égből az a hó. Láttam, az nagyon tetszett neked. Éjjel viszont eső esett és lefagyott. Ez, ami most a járdán van, ez a jég. A kutyával nincs semmi baj, nem is beteg, hanem ez a jég csúszik. Mindjárt felszórom homokkal, és akkor megint tudsz majd járkálni."

Figyelmesen hallgatta, majd a homokszórás után birtokba vette a terepet, mintegy ellenőrizve, hogy tényleg, úgy van-e ahogy mondtam. Mindig úgy volt, sohasem csaptam be, igazat mondtam neki is, mint másnak.

Hideg hetek következtek, kemény telünk volt. Mindig féltettem kutyukát, hogy beteg lesz, fázik, vagy bármi történik vele a télen, de szerencsésen, jól vészelte át. Ételeit mindig melegen adtuk neki, de sohasem forrón, azt nem szabad, attól megfájdulhat a gyomra. A vizet langyosan adtuk, bár időnként a havat is nyalta, ha olyan kedve volt. A kutyaházba néhányszor bedugtam a kezem, hogy a benti hőmérsékletet ellenőrizzem. Megnyugtatott, hogy mondhatni langyos idő volt benn. Gondolom a szigetelésnek, a vastag függönynek és a takarónak köszönhetően. Kutyuka a házát sokat használta a hideg időben és mindig olyan jóízű, elégedett mormogást hallatott, mint akinek sosem volt jobb dolga. Karácsonyra hatalmas velős csontot kapott, ki is tartott neki 1 évig, pontosabban farsangig. Nagyszerű játéknak és csemegének bizonyult, mert órákig foglalatoskodott vele. Ha pedig munkáját befejezte, felcipelte a kutyaház teraszára, hogy az az övé, és még kell neki. Hát igen, egészen addig kellett neki, amíg csak tartott! Amikor viszont a beigli végeit adtam neki, olyan furcsán nézett, hogy mégis mi ez? Mondtam neki, hogy "finom, edd meg" – így ő nekilátott. Jónak találta, mert párszor körbenyalta kispofáját, hogy az utolsó morzsa is a pociba kerüljön. A Szilveszter már nem volt ilyen nyugalmas. Szomorúságunkra kiderült, hogy kutyu nem akar velünk tűzijátékot nézni. 2 utcára laktunk a kilövés helyszínétől, így az udvarból jól láttuk és túlságosan is, hallottuk. Kutyu számára ez túl hangos volt, nyöszörögve rohant hozzám. Ölbe vettem, bedugta fejét a kabátomba és csendben maradt. A durranásokra mindig összerezzent, bárhogy is simogattam. Amikor vége lett, boldogan rohant aludni e kavalkád után.

Ránk köszöntött a 2000-es év, mely mindhármunk számára rengeteg változást hozott. Kutyuka számára fokozódott a kutyasors, megpróbáltatások sorát kellett elszenvednie. Azzal kezdődött, hogy a saccolt július elsejei születési dátumából számítva, elérte a féléves kort, így áttértünk a napi kétszeri etetésre. Reggel és este kapott enni, de többet, mint azelőtt. Mégis, ha férjem hazament délután, tőle is akarta volna a menüt, de hát csak az álla esett le, hogy nincs. Jó két hétbe is beletelt, amíg megszokta az új rendszert, még pont időben.

Hónapok óta árultuk a házunkat, így időnként vevők jöttek nézegetni. Volt, akivel nem volt gond, de akadt olyan, akinek a nadrágja, harisnyája veszélybe került. Semmi más ráhatás akkor nem segített, csak ha kutyut a fáskamrába zártam. Ezt persze nyafogás, ugatás és sértődés kísérte. Magyaráztam neki, nem kell, hogy tetsszen a vevő, hiszen úgysem fogunk vele lakni, csak pénze legyen, és akkor mi, te is velünk jó helyre elköltözöl. Szokásához híven most is élénken figyelt, de a véleményét ezután sem rejtette véka alá. Azt meg nem hagyhattam, hogy éppen a komoly vevőket egye meg. Februárban végre megjött az igazi és eladtuk a házat. Így férjemmel néhány napra elutaztunk Pest megyébe barátnőmhöz, hogy új házat vegyünk magunknak. Kedves szomszédasszonyomat kértem meg, hogy etesse, itassa kutyukát. Neki ugyancsak volt kutyája, de úgy még egyszer akkora, elég jó bőrben, így bíztam benne, hogy jól bánik majd kutyuval.

Néhány ismerős jó tanáccsal látott el minket, miszerint nekünk pontosan elég lenne egy lakótelepi lakás. Mire az én válaszom az volt, hogy szó sem lehet róla, akkor kutyukának hol lesz hely? Nekünk kizárólag kertes, családi ház kell. Persze sosem férjem szerszámai és gépei voltak az indokok, pedig az is terjedelmes, hanem az, hogy az én kutyám hol fog futkosni?

5 hosszú hétvége volt így sorban, amikor az ügyek intézése miatt eljárkáltunk és a szomszédasszony etette kutyut. Kutyu ilyenkor mindig keveset evett, bánatos volt, hiába mondtam neki, hogy ez most miért van így. Amikor hazajöttünk, mindig kitörő örömmel fogadott minket, abban a percben minden maradékot felfalt az aktuális vacsorájával együtt.

Eljött az igazi próbatétel napja kutyukám számára. 2000. 03. 30. – ez a költözésünk napja! Korán kapott reggelit, majd bezártuk a fáskamrába a kis ebet. Amíg pakoltunk, mindig hallottam, hogy nyüszít, ugat, vonyít, sehogyse tetszett neki, de hát láb alatt nem lehetett. Arról nem is beszélve, hogy a kutyaházat is a teherkocsira kellett felpakolni, amit biztosan nem nézett volna szó nélkül. Közben én elkészítettem kényelmes helyét a kocsiban. Mire eljött szabadulása perce, már rettenetesen dühös volt. Hagytam, hogy néhány kört fusson az udvaron, aztán megkapta a pórázát és indulás. Barátnőm fia jött velünk a kocsiban, őt kedvelte kutyu. Kellett valaki, aki útközben figyel rá, hogy én nyugodtan vezessek, mert férjem a saját kocsijával ment. Az út több mint 200 km volt, így elvileg 3 megállást terveztem, kutyukámtól függően. Nem tudtam, hogy hogyan fogja bírni, bepisil-e, netán rosszul lesz – ezeket nem tudtam. Igaz, hogy jól viselte már az autózást, de egyvégtében nem mentünk többet 60 km-nél. Ez a 60 most is bűvös szám volt. Olyan felfokozott idegállapotban volt kutyu, hogy 60 km után, muszáj volt megállni. Pontosan emlékszem, hogy Karcag után az út mellett láttam egy kis ligetes erdőt, és leálltam kutyám nagy örömére.

Itt rohangált úgy jó 10 percet oda-vissza, körbe-körbe, cikk-cakkba, ahogycsak eszébe jutott, mire kiadta minden feszültségét és lenyugodott. Lógó nyelvvel, boldog szemekkel szomjasan jött vissza hozzám. Megitattam és indulás tovább. A kocsiban csak most felfedezte kedvenc játékát, a sípolós sünit. Ahogy nézte, közben el-elszunyókált, így a következő megállót 100 km után tettük. Pisilt, futott, ivott, majd indulás tovább. Elég jól viselkedett. Útitársam párszor megsimogatta, beszélt hozzá, de látszott rajta, hogy már unja azt a hosszú utat. Most én beszéltem hozzá, aztán lassan megérkeztünk a házunkhoz. Jobbhíján a kerítéshez kötöttem őt, adtam neki enni – hiszen reggel csak keveset kapott -, ivott is, majd rákezdte az ugatást.

Megjött a teherkocsi és lepakoltunk róla. Jövés-menés, dobozok, szekrények órákon át, ő pedig most mindezt végignézte. Sehogyse értette, hogy mi történik és vele miért nem, foglalkozunk. Szinte őrjöngött mikor látta, hogy a kutyaházat szedik le a kocsiról és rakják a kiszemelt helyére. Nagyon nem tetszett neki, hogy idegenek fogdossák az ő tulajdonát. Kissé lenyugodott, mert levettem róla a pórázt és lepihenhetett a házában. A kutyaudvar ajtaját rázártam, így igaz, hogy kis helyen, de szabadon volt. Hatalmas munkába kezdett ebem is! Tetőtől-talpig, kívül-belül végigszimatolta az egész házát, minden cm-ét leellenőrizte, hogy rendben van-e. Majd bement, és a takaróját irdatlan dübögéssel igazgatta, de e napon valahogy sehogyse sikerült kedve szerint. Nem baj, legalább lefoglalja magát-gondoltam. Mindent elmondtam neki költözés előtt, hogy mi fog történni, de úgy látszott, hogy ennyi esemény túl sok volt egy kis buksi fejbe. Meg ugye, egészen más beszélni egy dologról, meg azt átélni. Estefelé járt az idő mire minden le lett rámolva a teherkocsiról és mindenki elment. Így szóltam férjemhez:"Gyere, menjünk kutyukához, mutassuk meg neki az új lakhelyünket."

"A házat is? "-kérdezte, férjem.

"Igen, azt is látnia kell, hogy mi hol lakunk, nemcsak a kertet és az udvart. Úgy gondolom, hogy házőrző kutyának az egész portát ismernie kell."-válaszoltam.

Kutyuka nagy örömmel vette közeledésünket, vidáman ugrándozott. Megsimogattam, ölbe vettem, és a ház minden helyiségét közösen végigjártuk. Eközben magyaráztam neki, hogy mi itt fogunk aludni, itt fogunk enni és így tovább. Az ajtón kilépve letettem az ölemből, hiszen ez már az ő területe, itt járjon gyalog. Körbesétáltunk vele az udvaron a kerítés mentén, és felvilágosítottam, hogy ez az egész az ő fennhatósága alá tartozik.

Ezt mondtam neki:"Kutyuka! Az udvarra nem engedhetsz be senkit, aki belép meg kell fognod. Az udvarra csak én, vagy a másik gazdi engedi be a vendéget, azon a kapun keresztül. Ez a rend. Ugye érted? – ő most is figyelmesen hallgatott, majd a kérdésnél szemembe nézett, hogy "igen, értem". A kertet is végigjártuk, de itt a határvonal mentén, mert kerítés az nem volt. Ezután vacsorát kapott kutyu, majd magára hagytuk a gondolataival.

Az éjszaka nyugodtan telt, azt leszámítva, hogy a szomszéd buldogja nehezen emésztette az új jövevényt és egész éjjel-nappal, meg még a következő éjjel is ugatott, mire belenyugodott az új társaságba.

Kutyu másnap reggel vidáman, teljesen kiegyensúlyozottan várt minket az ajtóban. Egészen meglepődtem, hogy milyen jól néz ki, nyugodt és boldog volt. Amíg nem vett minket észre, a lépcső tetején ült és nézte a hegyeket. Aznap reggel teljesen tisztaidő volt, így tavaszi szépségében tárult elé a Mátra vonulata. Helyt, helyt, mint Kékestetőn és a magasabban fekvő részeken még a fehér hósapka volt a jellemző, lejjebb az ébredő természet finom vonásait lehetett felfedezni. Kutyukám a látványtól lenyűgözve, mint a szfinx ült, teljesen némán és meredten. Alföldi születésű lévén még sosem látott ilyet, nagyon lekötötte a figyelmét, amit csak a mi érkezésünk zavart meg. Reggeli után rendkívül fontos munkába fogott, ami még 2 egész napot igényelt tőle. Az udvart tüzetesen átvizsgálta. Minden növényt és tárgyat feltérképezett, végigszimatolt, így neki is rengeteg dolga akadt.

Mire ezzel végzett, teljesen tudatosult benne, hogy ezt a területet őriznie kell, úgyhogy meg is kezdte működését a szomszédok nagy örömére. Sarki házunk lévén nagy teret látott be, és mindent észrevett, a macskáktól a madarakig, de még a buldog helyett is ugatott. Nagyon lelkes volt, tetszett neki, hogy ennyire szétlát. Újabb tanítás következett. Újsággal a kezemben mentem kutyuka után, és amikor mondjuk a 3. szomszéd macskáját ugatta, vagy egy gyereket az utcán, már püffent is fenekén a "fújj, rossz" szavak kíséretében. Pótórákat is vennie kellett, hogy tudja elkülöníteni, hogy mikor és mit kell ugatnia, ne dolgozzon az egész utca kutyái helyett. Úgy vélem nagyjából sikerült elérnem, de teljesen nem lehet, mert sokszor örömét leli az ugatásban. Biztosan szereti a saját hangját hallgatni. Számára viszont az sem logikus, hogy az utcán pöffeszkedő macskát miért ne ugassa meg, mikor az neki ősi ellensége. Kertes házakhoz, főként a falvakban, elengedhetetlenül hozzátartoznak az élethez a különféle állathangok. Inkább arról van szó, hogy van, aki csak a saját állatának a hangját akarja hallani, a szomszédét már nem, pedig annak is lehet háziállata.

Így történt, hogy egyik szomszéd megjegyezte, hogy nagyon sokat ugat a kutya-, de ez már a tanítások után volt, amikor már normalizálódott a helyzet.

"Azért tartom"-válaszoltam.

"És a te pipéid miért kiabálnak annyit?" –kérdeztem tőle, ugyanis vagy 8-10 gyöngytyúkja volt. Ennél hangosabb állat nemigen kell, hiszen nagyanyáink kifejezetten "riasztóként használták", mert a rókát, görényt és az egyéb rablókat is elüldözték a baromfiudvarról. Kérdésem hatására befejeződött a beszélgetés, látszott rajta, hogy nem erre számított.

Én ilyen beszélgetést nem kezdeményezek, de a kutyámat védem, hiszen ő családtag, hozzánk tartozik.

Több toleranciára és állatismeretre volna sok embernek szüksége, hiszen van, hogy a saját állata viselkedését sem érti, nemhogy a környéken lévőkét! Győzzük le aggályainkat és nyíljunk meg e csodás világ felé, mert akkor rengeteg ajándék vár ránk. Gondoljunk néha honfoglaló őseinkre, akik háziállataikkal teljes harmóniában éltek, figyelték rezdüléseiket, ismerték hangjelzéseiket. Mindegyik közül kiemelkedett a kutya, akivel együtt ültek a tűznél és vacsoráztak.

Mamár mások a körülmények, de miért nem lehet ilyen egyetértés?

Kin múlik ez a dolog?

Szaladt az idő, teltek a hetek. Kigondoltuk férjemmel, hogy olyan családi vasárnapot tartunk, és elmegyünk túrázni. Persze úgy, hogy a fiatal családtagot bevezetjük a túrázás rejtelmeibe. Mi tapasztalt turisták hírében álltunk, csak az alföldön elég sokat kihagytunk, messze voltak a hegyek. A költözéssel nemcsak jobb munkalehetőséget akartunk elérni, hanem visszatérni a komolyabb túrázáshoz is. Ennek jegyében a közeli Szirák körül néztünk ki egy néhány km-es turistautat. Vasárnap reggel jó idő lévén mindenki beszállt a kocsiba, elhelyezkedett a helyén és indultunk Szirákra. A kastély előtt leparkoltunk Mivel még a kastély parkjába sem lehetett kutyát bevinni, így kívülről tekintettük meg az impozáns épületet és a hatalmas különféle fákat. A turistaúton továbbhaladva szép, nagy réthez értünk. Jó területet beláttunk, úgyhogy kutyukát elengedtem a póráz végéről, hogy had fusson kedvére. Ekkor lett csak meg az igazi öröme! Oda-vissza, körbe-körbe, közben hempergőzve a még harmatos fűben,-élvezte a felhőtlen szabadságot. Ámulva néztük mutatványait, kinevettük, ha a lábai összeakadtak, de boldogok voltunk, hogy itt van velünk. Mikor kirohanta magát, lógó nyelvvel, kerek, nagy csillogó szemekkel jött hozzánk. Gondoltuk, hogy szomjas, ezért megitattuk. Egy darabon úgy két lépéssel járt előttünk, de mihelyt rétet értünk az előző eset ismétlődött meg. Az erdőben megint előttünk ment, közben minden fontosat megszimatolt, tájékozódott az új terepen. Lassan haladtunk, de nem számított, erre volt szánva a nap. Végre mi is ráértünk. Nagyon vidáman telt az idő.

Visszafelé jövet a település szélénél megkapta kutyu a pórázát-, nehogy egy nyitott kapun beszaladjon vagy valakire, ráugorjon,-de nem bánta. Kifutotta magát. Azt tudtam, hogy fontos a kutyák számára a mozgás, de most értettem meg, hogy ez nekik létkérdés. Az udvaron, szabadon mozog, de ilyen kiadós futást helyhiány miatt nem tudott véghezvinni.

Másnap reggel érdekes jelenségre lettünk figyelmesek. Kutyu nem várta a reggelit az ajtóban, hanem a házából kukucskált bánatosan kifelé. Hírtelen el sem tudtuk képzelni, hogy mi baja lehet. Odamentünk a házához és megpróbáltuk kicsalogatni. Harmadszor szólítottam, amikor nyöszörögve, világfájdalmas képpel, mint egy százéves vén medve úgy cammogott elő az én kutyám.

Férjem mosolyogva szólalt meg: "Izomlázas a kutya!" – de ahogy kimondta mindketten nevetésben törtünk ki. Számunkra igen muris volt. Mintha csak tojásokon lépkedett volna, közben, pedig nyöszörgött. Azt sem értette, hogy gazdái miért mulatnak rajta. Lassan, komótosan elkezdett reggelizni – tőle teljesen szokatlan módon. Közben én szőlőcukrot hoztam neki. Máskor jutalomként kapta, most gyógyszerül szolgált. Turistaként mi is azt használtuk izomlazítónak. Miután az előző napon terhelte túl magát kutyukám, jó lett volna még egy kis mozgás számára. Férjem odagurította szeretett labdáját, de most rá se tudott nézni, még a fejét is elfordította.

Megsimogattam, és mondtam neki: "Nincs semmi baj, nem vagy beteg, ez hamar elmúlik".

Bosszúsan nézett rám, hogy hogy mondhatok neki most ilyen hülyeséget, amikor sose csaptam be. Morogva bemászott a házába. Egész nap elő sem jött. Estére jobban lett, másnapra meg teljesen elmúlt az izomláza.

Férjem látva, hogy jól van a kutya, felvette pufajkáját és csibészkedést játszottak. Vagyis kutyu részéről ez teljesen komoly dolog volt. Annyira beleélte magát. Fogta gazdija pufajkás kezét, és így percekig képes volt a levegőben hintázni – nem lehetett lerázni. Közben, pedig harcias morgásokat hallatott. Amikor elfáradt elengedte, de egy-két levegővétel után újra gőzerővel támadt. Megint a levegőben volt. Most forgás következett – ezt is jól bírta, csak a 3. kör után engedte el. Nyekkent a füvön, de sebaj, újra támadásba lendült hatalmas morgások és vicsorítások közepette. Egészen addig ment a játék, amíg lihegve elment vizet inni, majd be a házába. Ezzel jelezte, hogy most már elég volt. A kutyaház, pedig az ő teljes jogú felségterülete, innen erőszakkal nem szabad kirángatni vagy zaklatni, mert akkor visszatámad. Ez csak az egyik fele, de a gazda a tekintélyét elveszti a kutya előtt, ha még egy ilyen kis területen is képtelen nyugalmat biztosítani ebének. Így aztán, ha kutyuka visszavonulását mindig tiszteletben tartjuk.

Néhány hete próbálkoztunk már kutyu száraz tápra való szoktatásával, de valahogy sehogyse jött össze. A közeli állateledel boltban vásároltam kimérve, kilónként, hogy vajon melyik lesz a megfelelő. Ilyen-olyan jó nevű, hirdetett termékeket hosszú lökdösés, bökdösés és játszás után evett meg, egyáltalán nem jóízűen. Arról meg nem is szólva, hogy utána milyen szemrehányó képet vágott, és szinte éreztem a kérdését: "Mi a fenét, adtál nekem enni?"

Volt, amivel meg én nem voltam megelégedve, mert az előírt adag duplája után is csak nézett rám kutyu, hogy ő még éhes. Persze még kapott belőle, de így egynapi adag árából akár csirkét is vehettem volna neki a hentesnél. Bánatosan tértem ismét vissza a kutyaboltba, hogy nézzük a következőt.

Az eladó boldogan újságolta: "Most érkezett egy újfajta, igaz ez aktív eledel munkakutyáknak, de ha ez ízlik majd neki, ezzel jól jártok." Jobb ötletem nem lévén, kértem 1 kilót, és reménykedve vittem haza. Vacsorát ebből adtam neki, és láss csodát! Megszimatolta kutyu és pillanatok alatt boldog ropogtatással befalta. Száját legalább tízszer körbenyalta, edényét és a környékét átvizsgálta, hogy nem maradt-e valahol véletlenülis egy darabka, nehogy kárba vesszen.

Ezután tágra nyílt, sugárzó szemekkel, boldog képpel odajött hozzám és megnyalta a kezem: "Köszönöm, ez aztán jó volt"- mintha csak ezt mondta volna. Így aztán 2 nap múlva újra mentem a kutyaboltba és nagy lelkesen egy egész zsákkal megvettem kutyám örömére. Amikor beálltam az udvarra a kocsival, kutyu ott ugrált, körbe-körbefutkosott az autó körül, rögtön tudta, hogy a finom eledelét hoztam. 15 kg-nak olyan erős az illata, hogy én alig vártam, hogy kiszálljak a kocsiból. Kutyu viszont nem tágított, őrizte az ételét. Férjem csak néhány óra múlva érkezett haza. Ekkor kivette a kocsiból a tápot, és az udvari kisházba vitte, majd beöntötte egy műanyaghordóba. Kutyuka követte, egy pillanatra sem vette le a szemét eledeléről. Átéléssel figyelte az eseményeket. A hordót jól körbeszimatolta, ugrált, vidám hangokat hallatott, majd egyértelmű vakkantással kifejezte, hogy ő ebből kér. Férjem kiválasztott egy nagy szemet, befedte a hordót, és szólt kutyunak, hogy "ül". Egyből ült is, fülét magasan fenntartva, meredt szemekkel várta a csemegét. Férjem kinyitotta a tenyerét, kutyu boldogan kapta el a kóstolót, ropogtatta, majd körbenyalta kispofáját és nyugtázta, hogy ez jó lesz. Ez a folyamat azóta, is így zajlik. Minden zsák minőségellenőrzését a hordóba öntés után elvégzi, csak így lehet bezárni a tetejét. Azóta változott a gyártó a csomagolás, de szerencsére a jóízű kaja maradt

Állítólag ezekben az eledelekben már minden benne van, ami kell a kutyának – legalábbis a reklámok szerint. Én ezt nem osztom. Ugyanis a dobozosoknál és a száraz tápoknál is azt láttam, hogy kutyu szőre sokszor fénytelen, a vedlése elhúzódik, sokat vakarózik úgymond ok nélkül. A táp mellett mindig kapott gyümölcsöt, hetente nyers tojást, időnként nyersen csirke szárnyat vagy far-hátat, mégsem volt elég a vitamin. Ezért tavasszal és ősszel 2-2 hónapon keresztül kutyák részére gyártott szőrkondicionáló vitamint is kap. Ezt örömmel lenyeli, mivel mindig kap egy almát is utána, ez pedig a kedvenc gyümölcse.

Egyik reggel történt, hogy sietősen akartam otthonról távozni és a vitamint elfelejtettem, beadni. Már kabátban voltam és az ajtót zártam, mikor kutyám megszólalt: "vau, vau".

"Mit akarsz kutyu, most sietek?" – feleltem rá, de sehogyse jutott eszembe, hogy elfelejtettem valamit.

És megint: "vau, vau"

"Ó, jaj a vitamint meg az almát kéred?" – kérdeztem tőle.

"Vau" – hangzott gyorsan és határozottan a válasz.

Miután végre megértettem, hogy mi volt a gond, sietve vittem a járandóságát. Kutyu leült az ajtó előtt. Kinyitottam pofáját, bedobtam a tablettát, összezártam és megvártam, amíg lenyelte. Ezután megkapta a várva várt gyümölcsöt. Nem gondolom, hogy annyira a vitamin után vágyott volna, bár állítólag jóízű, de a csemegéje biztosan jobb. E módszerrel viszont kínlódás nélkül lecsúszik, és ez a fontos!

Másnap a délelőtti órákban volt egy kis időm, így ezt kutyukával töltöttem. Kettőnk számára legjobb kikapcsolódás, ha elmegyünk az erdőbe. Ezért a községünkhöz közeli kiserdőt választottam. Szerettünk idejárni kutyuval, mert percek alatt elértük, hétköznap délelőtt rajtunk kívül senki sem volt. Amint meghallotta póráza csörömpölését "nyik, nyik" kíséretében boldogan ugrált az ajtó előtt. Tudta, lesz egy kis felhőtlen szabadság. Az erdőbe érve most egy ismeretlen utat választottam. Ez az erdő turistatérképeken nem szerepel, így saját magunk készítettünk róla térképet a fejünkben. Tavasz lévén a madarak már vidáman csiviteltek, de egyébként béke, csend és nyugalom volt. Elengedtem kutyut a pórázról, ő, meg uzsgyi, rohanás az úton. Visszahívtam, megsimogattam, ő megint futás, újra visszahívtam – így játszottunk egy darabig. Kissé sűrűbb részhez értünk, ezért kutyut "lábhoz" rendeltem, hogy együtt menjünk. Lassan haladtunk, mert ismeretlen út lévén kutyusomnak rengeteg dolga akadt. Mindent megszimatolt és állandóan megjelölte az ösvényt. Még így is 1 óra alatt keresztülértünk az erdőn. Amint kiléptünk, a szántóföldön egy rókát pillantottam meg.

Ő meg a kutyámat, így villámgyorsan nyúlcipőt kötött – amit örömmel nyugtáztam. Szerencsére kutyu nem vette észre, mert akkor maratoni futás vette volna kezdetét. Így aztán egy másik úton visszaindultunk a kocsihoz. Találtam egy félméteres botot. Felvettem, gyengén kutyu fenekére csaptam, és megint indult a játék. Morgások közepette kapkodott a bot után, majd elkapta, én meg húztam – kutyástól. Oda-vissza rángattam addig, amíg kutyu levegővételnyi időt nem kért, de csak azért a zsivány, hogy egy óvatlan pillanatban kikapja a kezemből és elrohanjon vele. Én, meg uzsgyi utána kiabálva, hogy: "Kutyu, várj"! Persze esze ágában sem volt, hiszen ez most játék. Futott tovább időnként visszanézve, hogy megyek-e utána. Igen, de már nem futottam, csak mentem, hiszen én nem vagyok kutya, ezt az iramot nem bírtam. Azért kedves jószág, a kocsinál nagy vigyorogva várt, hogy ő lett az első. Azon kívül, hogy kutyu jól kifutotta magát más eredménye is lett a kirándulásunknak. Csak másnap vettem észre, hogy kutyuban 3 kullancs kapaszkodott, jól megszívott potrohokkal. Úgy látszik, hogy a bolha-kullancs nyakörv csak bolhák ellen hatásos, –ezt a következtetést kellett levonnom, és indultam is telefonálni az állatorvosnak. Kijött a doki, megvizsgálta kutyut, kenőcsöt adott, meg egy kullancs elleni szert, amit a gerincén kellett végigkenni. Vitamint is kapott kutyusom, mert mire a doktor megérkezett, már erősen hányt is. Úgy látszik túl sok volt a vérszívó egy ilyen kis kutyusnak.

Másnapra sokkal jobban lett és a kullancsok is kiestek belőle. Sajnos jó nagy piros foltot hagytak, amit ő persze elkezdett vakarni. Na, pontosan erre kapta a kenőcsöt, így aztán többször bekentem neki és néhány nap alatt teljesen visszahúzódott. Ezután fürdés következett, ami annyit jelent, hogy kutyu lett fürdetve, de ő úgy gondolta, hogy nekem kéne, - ezért rendesen összepancsolt. A fürdésért enyhén szólva nem rajong, de az évi 2-3 alkalmat ki kell bírnia. A hajszárítóért sem fut, de törülközés után mégiscsak ez következik, meg néhány szem szőlőcukor – remélve, hogy ilyen kellemes élmény után a következő alkalommal hátha én szárazon úszom meg a dolgot. Amit viszont roppantul szeret, az az, ami ez után következik. Egész nap együtt vagyunk a lakásban, mivel nem engedem ki, amíg nem akklimatizálódott. Kijelöltem számára egy szőnyeget, és ha láttam, hogy már megint kóborog és mindenfelé sétált, mindig visszaküldtem oda. Késő délután felkentem a gerincére a kullancselleni szert, és kiengedtem az udvarra. Ekkorra már örömmel vette, hogy futhat egyet végre a sok lustálkodás után. Ez a szer kitűnőnek bizonyult, 4 hónapon keresztül nem volt baja kutyusnak a kullancsokkal. Így vettem egy következő adagot, ami már késő őszig elég lett. Azóta is ezt használjuk annyi különbséggel, hogy a naptárt és az időjárást nagyon figyelem. Azóta elkerültük azt, hogy 1 kullancs is megtelepedjen az én kutyusomban. A titok csak az, hogy mielőtt melegszik az idő, és a vérszívók mozgásba lendülnek, ebem már bekenve fütyül rájuk! Sajnos a kutyák, macskák is, mint az emberek mindenféle betegséget kaphatnak a kullancsoktól, ezért kell őket is kezelni e bajok ellen. Az pedig tévhit, hogy kullancsok csak az erdőben vannak, mert kertes háznál bárhol lehetnek, de kiváltképp kedvelik például a cseresznyefákat.

Teltek a hetek, jártuk a környező erdőket és következett egy fontos nap kutyuka életében!

Bevezettük a teljesítménytúrázás rejtelmeibe, de csak óvatosan!

Akkor rendezték a "Mackó 25" nevezetű teljesítménytúrát Sülysáp körül. Ő ugyan nem nevezett, de a rendezőség örömmel üdvözölte a különleges túrázót. Ezt kutyus kicsit terhesnek érezte, mert már rohant volna. Végre készen lett a papírmunka és elindultunk. Amíg a községből ki nem értünk pórázon vezettem. Amerre elhaladtunk, mindenfelé a kutyák veszett ugatásba kezdtek, a kerítések mellett fel-alá rohangálva, és a hírt továbbadva, hogy idegen kutya van a láthatáron! Így aztán már előre is ugattak. Az egész környék felbolydult, nagy hangzavar volt. Kutyukának ez kiváltképp tetszett. Teljesen békésen boldogan és büszkén baktatott mellettem.

Farkát az "égig" meresztve csóválta, szemei tágra nyíltak, és peckesen, mint a cirkuszi ló, lépkedett. Időnként felnézett rám, hogy "én most nem ugatok, hiszen szabadnapom van" – ebben meg is erősítettem megsimogatva buksi fejét. Boldogsága akkor nőt hatalmasra, amikor elhagytuk a falut és elengedtem a póráz végéről. Rohant előre, porfelhőt kavarva. Visszahívtuk, de ő megint előre ment. Közben utolértek minket, meg mi is egy csapatot, úgyhogy hírtelen jó sok ember lett. Ezzel viszont még nem tudott kutyu mit kezdeni, hiszen sétáink során alig-alig találkoztunk valakivel. Kezdett felugrálni mindenkire, így visszahívtam, de erős akarata lévén fél percig sem maradt mellettem, megint folytatta az előbbieket. Megint visszahívtam, és pórázt kapott egészen addig, amíg sikerült kielőznünk e nagy csapatot. Ekkor elengedtem, ő futásnak eredt, majd lefeküdt, és hempergőzött a vastag homokban. Ellenőrzőpontot pillantottam meg, így pórázvégre akasztottam őnagyságát, nehogy randalírozzon. Hát itt megint a kutya volt a sztár, velünk csak épphogy foglalkoztak. Arról nem is beszélve, hogy kutyu fejébe szállt a dicsőség miután azt mondták neki, hogy: "Milyen szép kiskutya vagy."

Megkaptuk a pecséteket és indultunk tovább. Miután "tiszta volt a levegő", vagyis rajtunk kívül nem láttam mozgást, elengedtem megint kutyust, had rohanjon. Forráshoz értünk, majd tópartokon mentünk, kellemes helyeken. Kutyusom minden vizet megkóstolt és kitűntetett figyelmet szentelt a napozó békáknak. Már éppen harmadszor mondtam neki, hogy hagyja őket békén, de a füle botját sem mozgatta!

Ezért odamentem hozzá, elkaptam a nyakörvét, és ezt mondtam: "Idefigyelj kutyu! Az biztos, hogy szép kutya vagy, de az is biztos, hogy az én kutyám vagy, és azt kell tenned, amit mondok. Különben azt is választhatod, hogy máskor otthon hagyunk, és csak ketten jövünk el. Ezen gondolkodj! Most pedig jössz velünk, vagy kéred a pórázt?"

Úgy látszott hatásos volt a beszélgetésünk, mert kutyu elindult, majd néhány méterre előttünk szépen gyalogolt. Jól haladtunk, sorra hagytuk el az állomásokat, ahol mindig kutyu volt a sztár. Szép, napsütéses nap volt, lankás táj, vidám kutya, - így gyorsan telt az idő. A célba érkezve megkaptuk a jelvényünket meg az oklevelünket, persze kutyu meg a nagy rajongást. Az, hogy mi jól teljesítettünk a kutyát sem érdekelte, de az, hogy kutyu jelenlétével megtisztelte a túrát, - az már valami!

Így kezdődött kutyám számára a teljesítménytúrázás, és folytatódott másnap egy izomlázzal éppúgy, mint a múltkor. A következő túrán már sokkal megfontoltabban viselkedett. A kezdeti rohangálást hamar befejezte, aztán szépen baktatott néhány méterre előttünk. Látszott rajta, hogy az izomlázat el akarja kerülni. Miután nem tudta, hogy pontosan mire is kell készülnie, így inkább óvatos volt és beosztotta az erejét, aminek meg is lett az eredménye. Soha többé nem volt izomláza, bármilyen hosszú útra is vittük. Minden túrára elvittük magunkkal, így lett ő, pl. az az egyetlen kutya, aki az Ecskend túrázója, hiszen velünk együtt 4 különböző évszakban egymás után teljesítette a távot. Volt, ahol annyira tetszett kutyu, hogy emléklapot is kiállítottak neki. Egyetlen túra volt, ahol a rendezőség kifejezettül "ellenségesen" viselkedett és azt akarták, hogy vigyük haza a kutyát, merthogy erdőbe nem lehet kutyát vinni. Miután ilyen törvény nem létezik, ezen a túrán is részt vett, de hogy ne legyen többé ilyen konfliktus a következőkben ezt inkább, kihagytuk. Az természetes, hogy fokozottan védett területeken, és ha a rókák számára a veszettség elleni csalit kihelyezik csak pórázon vezethető a kutya az erdőben, de hát az abszurdum volna, hogy a lábát sem teheti be, amikor az erdészek és a vadászok is kutyákkal dolgoznak. Sokszor viszont az embernél nagyobb állat nem kell az erdőbe, - sajnos ennek jeleit nap, mint nap tapasztalom!

Nagyon emlékezetes túra volt az egyik, melynek Pesten volt a célja. Nevezés, indulás, ellenőrzőpontok szépen, ment minden, ahogy illik, amikor egy település szélét elértük. A legelső háztól, a nyitott kapun keresztül egy hatalmas, úgy 70-80 kg-os kutya rohant ki, vicsorogva ránk. Az a ritka eset volt, hogy sehogyse voltam neki valamiért szimpatikus, mert 2 m-re állt meg előttem és csak vicsorított. Amúgy nem vagyok ijedős típus, de egy pillanat alatt felmértem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Földbe gyökerezett a lábam. Mozdulni sem mertem, csak erőteljes hangon kiabáltam vissza, hogy: "Helyedre". Sajnos már 3-szor rákiáltottam, de még mindig ott vicsorgott és hörgött rám. Férjem ezt látva, lassan megpróbált volna valami botot keríteni, de ez a vadállat a moccanását rögtön észrevette. Most neki vicsorgott, majd ismét én következtem. Halkan tettem fel a kérdést, hogy. "Most mi lesz?" Sajnos se a ház lakói, se a szomszédok, senki sem jött ki, - talán nem voltak otthon – erre az észvesztő ugatásra, pedig már néhány perce álltunk ott. Egyvalaki viszont hallotta és értette is a kérdést, ezért előre lépett és kinyitotta a száját. Kutyu, aki eddig ott volt köztünk teljesen hangtalanul, most ahogycsak a torkán kifért ugatott vissza a nálánál kb. 4-szer nagyobb kutyára. Persze az sem hagyta magát, morgott kegyetlenül. Rettenetesen féltettem kutyukát, de ő bátran, határozottan mindig visszafelelt. Megint eltelt néhány perc. Arra lettem figyelmes, hogy a nagy kutya hangja egyre halkabb lett, tett egy fél fordulatot balra. Miután kutyu továbbra is kiabált rá, sőt egy lépést előrelépett, a vadállat teljesen megfordult és nagyon lassan elvánszorgott a kertkapuig. Onnan viszont nem akart továbbmenni, figyelt minket. Ekkor kutyuka rámpillantott, megértettem, hogy indulhatunk. Ő ment elől, de a szemét nem vette le a hatalmas állatról, és mostmár halkabban, de határozottan ugatott felé egészen addig, amíg már a szomszéd kerítését is el nem hagytuk. Az út végén el kellett fordulnunk balra, amit már alig vártunk. Visszalestem, de az ijesztegetőnket nem láttam sehol. Megálltunk, férjem csendben szőlőcukor után matatott. Én lehajoltam kutyukához, megsimogattam okos kis fejét, megpusziltam a búbját és ezt mondtam neki: "Nagyon, nagyon köszönjük kutyuka, nagyon jó kutya vagy!" Közben éreztem, hogy a szemem sarkából egy könnycsepp gurult le. Ez a kis jószág megmentette az életünket, a sajátját feláldozta volna értünk minden gondolkodás nélkül. Ennél többet nem adhatott volna és ezt képes volt önként megtenni. Férjem is valami ilyesmit érezhetett, mert nyújtotta kutyunak a jutalom szőlőcukrot, de hang csak alig hallhatóan hagyta el a száját, hogy: "Köszönöm". Kutyu mindezt a legtermészetesebben fogadta, majd amikor elfogyott a cukor, jelezte, hogy mehetnénk tovább. Mentünk, és a rendezőségnek jeleztük a következő állomáson, hogy veszély van a többi túrázóra nézve is. Az ő számukra is rejtély volt, hogy főként ilyen nagy kutyánál miért nem lehet a kertet zárva tartani, hiszen az utcát már nem kell őriznie, az közterület, ott bárki járhat szabadon – vagyis arrafelé csak járhatna!

A cél, egy általános iskola előterében volt. Mire beértünk, már jó néhány túratársunk vidáman falatozta a zsíros kenyeret. Kutyu figyelmét most megint egy fajtársa kötötte le. Egy szép németjuhász kutyát nézett nagyon, majd meg is szimatolta. Ugyanis az a szegény jószág úgy elfáradt, hogy kinyúlva, bánatos szemekkel feküdt a kövön. Kutyu meg vidáman és boldogan ette velünk a kenyeret. Sehogyse értette, hogy az a másik miért néz olyan rosszul ki. Nem tűrhette, odament vigasztalni, de nem lett semmi eredménye, ezért visszajött és kérdőn nézett rám. "Kutyuka. Izomlázas az a kutya. Tudod, neked is volt kétszer. Nincs más baja, holnap már jobban lesz. Ő biztos csak ritkán túrázik, azért." – válaszoltam neki, majd elindultunk haza.

Kutyám "gyötrelmeinek" sora nem merült ki a teljesítménytúrázásban, mert hamarosan megismerkedett az Országos – Kéktúra bizonyos szakaszaival, a gombaszedő-túrázással és jó pár várunk történelmi levegőjét is magába szippantotta.

Azt már csak zárójelben említem meg, hogy az erdei kisvasutak fennmaradását is boldogan támogatja kutyajegy vásárlásával. A szakrális helye, templomromok iránt is érdeklődést mutat, hogy a kilátókról és egyebekről ne is beszéljek. Ilyenkor jut eszembe, hogy kutya létére bizony elég jól ismeri az országot. Merem állítani, hogy jobban, mint némelyik embertársunk!

Nos, de én csak az igazán emlékezetes eseményekről akarok beszámolni a kedves olvasóknak, így folytatom azzal, hogy a várromok megtekintése túra közben semmi gondot nem jelent még kutyával sem, mivel szabadon látogathatók. A Hasznosin, Bujákin, Nógrádin, Csővárin és még néhányon túl voltunk, amikor Hollókő felé vettük az irányt. Mi ezelőtt Hollókőn olyan jó 10 éve jártunk, és már messziről örömmel konstatáltuk, hogy az építkezés, a vár felújítása jó ütemben halad. Kutyu számára is érdekesnek tűnt e nagy vár alakja, így megszaporázta lépteit, mihamarabb be akarta venni. A kapuban pórázt kapott mivel sok volt a látogató. Belépőjegyet vettünk, mely tartalmazta a Kis Vármúzeum látogatását is. Ide, a Múzeumba kutyu nem jöhetett be, így egy alkalmas helyre kikötöttem és mondtam neki: "Kutyuka. Itt várj meg minket, mi most oda bemegyünk. Csak rövid ideig leszünk, nemsokára jövünk, jó legyél!"

Ő jó kutya, úgyhogy nyugodtan hagytuk kinn, meg amúgyis hallottuk volna, ha ugat. Nyugodtan néztük meg a vártörténeti kiállítást és jöttünk vissza kutyuhoz. Persze örült, mintha órák teltek volna el azóta, hogy otthagytuk, pedig csak 15 perc volt. Direkt néztem az órát. Éppen mondom az ebnek, hogy kicsit megint itt kell maradnod, mire az őr megszólalt: "Nem kell, felvihetik, ha fel tud menni".

Kutyusra néztem, szeme csillogott, füle-farka az ég felé, izmai megfeszülve, hogy most mi lesz? Láttam, hogy jönni akar, ezért megköszöntem az őrnek, és indultunk felfelé. Persze – szokásához híven – kutyu ment előre, fogtam a pórázt, de csak rövidre, mert fel-le forgalom volt. Lelkesen lépdelt a hatalmas falépcsőkön, mintha csak a földön járna. Kicsit sem szédült, tetszett neki. Az első szinten megálltunk körülnézni. Ő ugyanúgy, mint mi, bámészkodott a tájban, élvezte a kellemes napsütést. Nem sokáig, mert már rántott is a pórázon, hogy menjünk feljebb. "Kutyukám! Megyünk már, de ez nem lóverseny!" – feleltem neki.

Felfelé egyre szűkebb lett a hely, a lépcsők meg egyre meredekebbek, de úgy látszott, hogy ez neki teljesen mindegy volt. Amíg lehetett, ment felfelé. Csodálatos kilátás fogadott minket a kicsit szeles-napsütéses időben. Kutyusnak is igen tetszett, mert mosolygott. Sokan vannak, akik azt mondják, hogy a kutyák nem mosolyognak, de szerintem nagyon is, csakhát úgy kutyául, nem úgy, mint az emberek. Meg kell őket figyelni. Jól elnézelődtünk, majd indultunk lefelé.

Az őr már várt minket, hogy odaszóljon kutyunak: "Tudod Te, hogy micsoda kutya vagy! Sose szoktak oda felmenni a rokonaid, még akkoris nyüszítenek, ha viszik őket."

"Neki még tetszett is, köszönjük szépen." – válaszoltam, és indultunk tovább folytatni utunkat.

Hollókő körül még egy jó kört tettünk, majd beültünk az autóba és Ecseg felé vettük az irányt. Útközben észrevettük, hogy az évek óta zárva tartó Bableves-csárda most új fényében pompázik és üzemel. Mi igen megéheztünk a túra alatt, meg még néhány km volt is előttünk, így beparkoltam a csárda elé. No, de most mi lesz kutyuval? Nem volt túl meleg, de azért egy kicsit leengedtem az ablakot, hogy kutyuka kapjon friss levegőt.

Kiszálltunk, és ezt mondtam neki: "Kutyuka! Mi most bemegyünk a csárdába enni, te pedig itt maradsz és vigyázol az autóra. Ha valaki piszkálni akarja, csak ugass, és rögtön jövünk! Most pihenj, és légy jó kutya, akkor majd lesz neked is valami finom falat." Bezártam az ajtót, és ezzel otthagytuk kutyut. A szépen felújított csárdában nagy volt a sürgés-forgás, éppen még az ebédidő végét csíptük el. Leültünk egy asztalhoz és nemsokára hozták az étlapot. A csárda neve hűen tükröződött az étlapon. Legalább 8 féle bableves volt. Rendeltük az egyiket, meg cigánypecsenyét és őzpörköltet – gondolva a kutyára is. A levest hamar kihozták, megettük, nagyon jóízű volt. Hiába füleltünk közben, kintről semmi zaj sem jött.

Férjem így szólt: "Megnézed kutyut míg, kihozzák a másodikat? Ne zavard, csak lesd meg."

"Jó, megyek" – válaszoltam.

Örültem, hogy kiküldött, mert az én fejemben is a kis szőrös állatkám járt, hogy vajon mit csinál? Eddig még csak néhány percre hagytuk egyedül az autóban. Most volt az első alkalom, hogy számításunk szerint egy jó órát is át kell vészelnie. Halkan nyomtam le a csárda kilincsét és kiléptem az ajtón. Teljesen nyugodt volt minden. Én is megnyugodtam, és csendben, óvatosan közelítettem meg az autónkat. Ha valaki látott biztosan jót röhögött, de ez most abszolút mellékes volt számomra. Közelebb érve láttam, hogy kutyuka szépen összegömbölyödve, nyugodtan szunyókált. Szemei csukva voltak, de fülei mozogtak, mint a lokátor. Csendben osontam vissza, pihenjen csak tovább. Férjemnek örömmel újságoltam, hogy békésen pihen, máskor is bemehetünk étterembe. Így nyugodtan befejeztük ebédünket. Maradt egy darabka csont, kis szalonnabőr meg egy mócsing a tányérjainkon. Fogtam egy szelet kenyeret, kettétörtem, és közé raktam a maradékokat. Ezután egy papír zsebkendőt vettem elő a zsebemből, és úgy diszkréten becsomagoltam a "szendvicset" és gyorsan zsebre dugtam. E manővert a vendégek nem vették észre, csak a felszolgáló nézte nagy szemekkel a két teljesen üres fatányért. Hogy mire gondolhatott?

Kedvesen hozta ki a kávét, fizettünk majd mentünk. Most kifelé nem osontunk, hanem csak úgy természetesen lépkedtünk. Kutyu hamar észrevett minket, csóválta a farkát és vakkantgatott boldogan. Ekkor odaadtam a szendvicsét, amit az utolsó morzsáig örömmel evett meg. Ecseg körül még futott egy jót, így csak este érkeztünk haza. Kicsit ő is elfáradt, mert rögtön a helyére ment. Másnap vidáman, boldogan szaladgált az udvaron.

Sajnos azonban nem minden végződött ilyen vidáman.

Amíg kiskutyaként semmitől sem félt, manapság egyre jobban kezdte idegesíteni a mennydörgés, a tűzijáték és a petárda. Ilyenkor szinte lefőtt, csuromvízre idegeskedte magát, kapart mindent, amit csak ért. Próbáltam újsággal a házába zavarni, REIKI-vel kezelni, bezárni, szép szóval hatni rá – hát igazából egyik sem volt hatásos. Az állatorvossal való egyeztetés alapján kiderült, hogy szinte minden 2. kutya szenved e zajoktól. Egy megoldást javasolt, hogy ilyenkor nyugtatót kell adni a kutyának. Miután jobbat nem tudtam, így maradt ez a verzió. Igen ám, csak egyszer hatalmas vihar támadt, nem voltunk itthon, így nem tudtuk beadni a nyugtatót. Égzengés, szakadó eső, meg ahogy illik úgy nyár közepén. Kutyu azon a kerítésen keresztül megszökött, amelyiken eddig sohasem ment ki. Nagyon féltettem kutyukát. Életemben először éreztem igazi szívfájdalmat. Sohase gondoltam volna, hogy ezt éppen egy kutya miatt kell megtapasztalnom. Se étel, se, ital nem esett jól se, a férjemnek se nekem, amíg ő haza nem jött.

Könnyes szemekkel kerestem fel állatorvosunkat, aki ezt mondta: "Okos az a kutya, jó helye van nálatok, vissza fog jönni. Keressétek a környéken, hívjátok. Vihar idején sajnos sok kutya kiszökik, napokig kóborolnak, aztán hazamennek. Ne félj, a te kutyád megkerül." Kerestük, kocsival jártuk a környéket, hívtuk, de nem találtuk. Szabályosan rosszul éreztem magam, mintha az összes erőm elhagyott volna. Lefekvés előtt a szellemvilág segítségét kértem, hogy vezessék haza az én kiskutyámat. Éjszaka keveset aludtunk és rémes reggelre ébredtünk, semmihez sem volt kedvünk. Mentünk dolgozni, végeztük a feladatainkat, de minden olyan nehezen ment. Este rosszkedvűen feküdtünk le. Hajnalban ismerős kutyahang ébresztett szendergésemből.

"Kutyuka!" – kiáltottam fel, de már ugrottam is ki az ágyból. Magamra kaptam a fürdőköpenyt, a papucsot és rohantam az udvarra. Férjem ugyanígy tett. Kutyuka, mint egy nyúzott veréb állt a kertkapunál és csaholt, hogy ő hazajött, engedjük be. Nyitottam a kaput, ő már ugrott is és megnyalta az arcom örömében. Ugrált, bolondozott körülöttünk, mi meg néztük, tapogattuk, hogy nincs-e valami baja. Szerencsére ép bőrrel megúszta ezt a kirándulást. Éhes volt, szomjas, vizes, fáradt és nagyon-nagyon boldog, hogy itthon van végre. Evett, ivott mi meg csak néztük, majd ment lepihenni.

Csend és nyugalom lett miután a "hatalmas kő" leesett a szívünkről. Pillanatok alatt jól éreztük magunkat, már semmi bajunk nem volt, mert megkerült az elkóborolt családtag. Hogy merre járhatott, azt ma sem tudom, talán ő sem, de a lényeg az volt, hogy baj nélkül hazaért. Azt a napot szinte teljesen átaludta, csak este kelt fel üdvözölni férjemet, aki a munkából jött haza. Boldogságában megint ugrált, megnyalta a kezét és meleg, barna szemeivel nézte. Erre én is odaértem. Akkorát ugrott kutyu, hogy az orromat nyalta meg.

Megsimogattuk, és ezt mondtam neki: "Kutyuka nagyon jó, hogy itthon vagy, már nagyon vártunk. Jegyezd meg, hogy bármi is történik mindig, gyere haza! Nagyon szeretünk téged!"

Ő eközben figyelt, én pedig teljesen úgy éreztem, hogy mindent megértett.

Férjem még ezzel egészítette ki: "Nagyon nagy bánatot okoztál tudod-e? Többet ne tegyél ilyet!"

Ezzel bejöttünk vacsorázni, majd korán lefeküdtünk és végre jól aludtunk.

Ezt leszámítva ez a nyugtatós dolog bejött. Elég jól vészelte át a Szilvesztert meg az ilyen sátoros ünnepeket, ha az események előtt megkapta az adagját.

Szépen teltek a hetek, kutyuka is teljesen rendben volt, őrizte a portát. Azért, hogy futási igényét is kielégítsem, kimentünk a kiserdőbe és "jól megkergettem" – szokásunkhoz híven. Ha több idő nem is volt, legalább hetente 1 órát elvittem, nehogy megunja az itthonlétet. Ez a mostani alkalom azért volt emlékezetes, mert ahogy hazaértünk ez került egy papírra:

 

ERDŐBEN

Kedvencem a kiserdő, koncertek helye,

Á, de nem a fúvósoké, kedves kis madaraké.

Amott róka pihen, node csak egy percig,

Aztán, uzsgyi, rohanás a réten át.

Kutyám se rest, üldözi a verest.

Percekig így megy a meccs, mire elege lesz.

Node kutyu, gyere tovább, vágjunk a sűrűn át!

Nicsak, mi az? Mit találtál? Gombát?

Tinórú az a javából, - keresd tovább,

Neked is ez lesz vacsorád.

Lélegezz mélyeket, élvezd az életet!

Csalogatsz, hogy fussunk? Nosza, rajta hát,

gyalogoljunk napot, s éjszakát át!

Lassíts, lassíts, - vége mára, sose búsulj, de csak mára!

 

Néhány hét múlva adódott egy szép vasárnap, amikor hármasban Szurdokpüspökit és környékét fedeztük fel. Felmentünk a Nagy-hársasra a kilátóba, és a falut megkerülve értük el a felhagyott kőbányát. Itt sétálgattunk a patak partján, - kutyu persze ment a vizet is megkóstolni. Felvettem egy követ, kiszaladt, hogy ő is megvizsgálja, majd futás vissza a patakba. Egyik percben itt, a másikban ott, és már el is tűnt a szemünk elől. Elkezdtük a nevét kiabálni, hívtuk, hogy jöjjön vissza, de sehol, semmi. Fel sem foghattuk, hogy ilyen pillanat alatt hova tűnhetett el, mit láthatott, meg amit mi nem vettünk észre? Végigjártuk a patakmedret, felmentünk a bánya fölé és egyfolytában hívtuk, de sehol se volt.

Újra visszamentünk a patakmederbe, mivel a kocsit a bejáratnál hagytuk. Abban reménykedtem, hogy kutyu az autónál toporog, hogy be akar ülni. Hát nem így volt. Könny gördült ki a szemem sarkából, majd elkapott a sírás.

Férjem elcsukló, vékony hangon megszólalt: "Nem talál vissza ez a kis bolond, a Mátra túl nagy neki."

Gondoltam, hogy tényleg túl messze ment, ebben igaza lehet férjemnek, de hát mit lehet tenni?

Eszembe jutott, hogy az állatoknak is van angyaluk, de mi is a neve?

"na végre megvan, ő biztosan segít "– mondtam férjemnek.

Így okosabb ötletünk nem lévén, kértem az angyalt, hogy segítsen ide visszatalálni kutyukának, mert mi szeretjük, és nagyon várjuk őt. Közben folyt a könnyem, mint a záporeső, valahogy nem akart elállni. Beültünk a kocsiba, és lassan körbejártuk a falut, hátha csak egy másik kutyával játszik valahol az én kutyusom. Férjem közben nagyokat sóhajtott, éreztem, hogy bizonytalan, nincs róla meggyőződve, hogy előkerül kutyu. Én az ilyen gondolatot teljes mértékben elutasítottam, számomra nem volt elfogadható. Útközben kértem újra és újra az angyalt, hogy segítsen az én kiskutyámnak. Összejártuk az egész falut, de sehol, semmi. Már több mint 2 órája tűnt el – amit én legalább 22-nek éreztem. "Most mi legyen?" – kérdezte férjem.

Mire én: "Visszamegyünk a kőbányához."

A kocsit ugyanoda állítottam le, ahol az előbb állt. Kiszálltunk, és újra elkezdtük keresni ezt a zsivány családtagot. Nagyon rosszul éreztem magam. Szédültem, fájt a gyomrom, szúrt a szívem és iszonyatos üresnek éreztem magam. Mintha nem is én lettem volna, nem egy hús-vér ember, hanem csak egy elhasznált tárgy. Beszélgetni sem beszélgettünk, csak kutyut hívogattuk. A külső részt már bejártuk, indultunk beljebb a patak irányába.

Megborzongtam.

Most egyáltalán nem tetszett a táj, taszítónak és hidegnek éreztem. Na, itt ment be a patakba inni kutyuka – megtaláltam a lábnyomait. Lassan mentünk tovább. Halk levélzörgést hallottunk, megálltunk, meregettük szemeinket, de nem láttunk semmit. Én csak úgy ösztönösen nagyot kiáltottam: "Kutyuka!"

Recsegés, ropogás, csörtetés hallatszott a bányaoldal tetejéről. Néhány pillanat múlva feltűnt egy-egy részlet kutyukából, de rögtön felismertem, hogy ő az. Most megint nagyon folyt a könnyem, de boldogságomban.

Férjem is meglátta, egymásra néztünk, és ezt mondta: "Nem gondoltam, hogy előkerül."

"Segített az angyal" – válaszoltam.

Mire kimondtam, ott ugrált előttünk kutyu, és megkaptam tőle a puszit is. Nagyon örült, táncolt, ugrándozott, mi meg ölelgettük, simogattuk azt a jó szőrös kis testét.

"Kutyu, már nagyon vártunk, jó, hogy itt vagy." – mondtam neki.

Percekig tartott az ünnep, miközben éreztem, hogy az angyal néz minket, így feléje küldtem a gondolatot, hogy: "Nagyon, nagyon köszönöm neked!"

Az összes fájdalmam, rosszullétem elmúlt abban a pillanatban, ahogy e jószágot újra megérinthettem.

Férjemnek is visszatért a hangja, és kérdezte kutyut: "Merre jártál, tudod-e, hogy nagyon bánatosak voltunk?" Kutyu erre válaszolva megnyalta férjem orrát, aki teljesen odalett ettől. Boldogan indultunk a kocsihoz. Kutyu közben bolondozott, játszadozott, ő is nagyon boldog volt.

Éhséget éreztem, ránéztem a telefonomra, hát már tényleg ideje volt hazaindulni. Itthon kutyu is kapott levest, amit nagyon jóízűen belafatyolt, majd eltűnt a háza mélyén. Fáradt volt, sokat aludt.

Másnap reggel férjem etette meg kutyut, és mondta, hogy: "Nézd meg ezt a kutyát, beteg talán, olyan furcsa."

Az biztos, hogy furcsa volt.

Rettenetesen bánatos képet vágott, időnként reszketett, szeme félős volt és nagyon dugta a fejét simogatásra, majd nyalta a kezemet.

Hát tényleg beteg volt. Egész nap lelkiismeret furdalása volt. Állítólag ez nem létezik állatoknál, de én a tapasztaltak alapján az ellenkezőjét állítom. Annyira kifejező és egyértelmű volt a viselkedése, a megbánás kifejezése, mintha egy beszélni nem tudó ember lett volna. Napközben többször kimentem hozzá, megsimogattam, vigasztaltam, de igazából az egész napja egyforma hangulatban telt. Úgy látszott, hogy abban a kis kutya fejében mostanra érlelődött meg, hogy mit is tett ő tegnap. Azt láttam, hogy jókora lecke volt számára. Azt meg csak úgy reméltem, hogy ez a lelkiállapot nem tart sokáig nála. Szerencsére a következő nap is eljött, amikor "visszakaptam" az én kedves, vidám kutyusomat. Bár egy kicsit megöregedett, vagyis inkább komolyodott. Megfontoltabb lett, de a régi jó kedve visszatért, aminek igazán örültem. E két bizonyára mély nyomot hagyott benne, mert azóta nem ment el így, pedig nyílt terepen elengedem.

Kutyu két eltekergése viszont számomra is lecke volt, úgyhogy óvintézkedéseket tettem, ha valaha megint előfordulna. Lefényképeztem kutyut, - nem mintha sosem készült volna róla kép- és néhány másolatot is, készíttettem rögtön, amik azóta is külön, egy borítékban vannak eltéve a szekrénybe. Azért, ha netán keresni kéne, egy keverék kutyát könnyebben felismer fénykép alapján bárki.

Több állateledelt árusító üzlet felkeresése után végre rábukkantam egy pici, összecsavarható műanyag tokra. Ebbe beleírtam az állat nevét, címét, telefonszámainkat, az állatorvosunk elérhetőségét. Ezt a kis tokot, és az oltásokkor kapott színes, műanyag igazoló lapocskákat felkötöttem egy erős, műszálas fonálra, és kutyu nyakába kötöttem.

E dolgokat azóta is viseli. Elmondtam neki, hogy mik ezek és miért vannak, így első perctől fogva elfogadta. Egyszer a kis tokot elvesztette egy erdőben való bóklászáskor, így hazaérve rögtön pótoltuk. Miután nem egy ökör ára, vásárláskor rögtön hármat vettem egyszerre.

Mikor az állatorvos először látta meg így "felékszerezve", azt mondta neki: "Úgy nézel ki, mint egy cigányasszony!"

Hát volt valami igazsága!

Minden évben más színű lapocskát ad oltás után, a tok meg fehér, mindez egy vörösbarna fonálra felfűzve, és ez évről-évre több, úgyhogy tényleg vidám nyakéke van ebemnek. Tudom, hogy 100 százalék biztonság nincs, de ennyi azonosítóval azért sokkal könnyebb megtalálni, mint nélküle. Ezek addig jók, míg csak díszek, de megnyugtató, hogy viseli.

Néhány nap elteltével Máriabesnyőn jártunk, a kegytemplom környékén sétálgattunk. Ez búcsújáróhely, zarándokhely és roppantul nagy energiamozgásai vannak, úgyhogy különös hatással van az emberekre. Ezt én is megtapasztalhattam, mert itt írtam le a padon egy cédulára az alábbi verset:

 

Kutyuka Szeretlek, szeretem kis buksi fejed,

szeretem, ahogy a levest eszed,

szeretem karcsú termeted,

harcos természeted.

Szeretem, mikor bökdösöl s kérdőn, nézel,

"miért nem megyünk már?"

Szeretem, amint az udvaron vágtatsz keresztül-át,

amint a vad az éji erdőn át.

Vadállat?-a környéken így neveznek,

de nekem kedves vagy, én szeretlek.

Szeretlek olyannak amilyen vagy!

 

Amint befejeztem, velem szembe leültettem múzsámat és felolvastam neki. Végtelen türelemmel, figyelmesen hallgatta, időnként megbiccentette kis fejét, vagy egyik fülét hegyezte. Egyértelmű volt számomra, hogy érti, miről van szó, csak azt nem tudtam, hogy a szavakat is értette-e, vagy csak a vers dallama tetszett neki. Mire a végére értem, kutyusom pusziját már az orromon éreztem. Megsimogattam és indultunk haza. A kocsiban hazafelé végig azon töprengtem, hogy hogyan lehetne ezzel az én "kis nappali társammal" úgy beszélgetni, mint az emberekkel? Vajon mit ért? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak, de ekkor még nem tudtam rá válaszolni, csak roppantul érdekelt a téma.

E történetek közben a házunk táján is jelentős események voltak. Nevezetesen, elkészült a zárható garázsunk – végre a múlté lett a leemelhető kapu-a pincével és a lépcsővel egyetemben. A picére viszont férjem készített házilag ajtót. A vas keretet "belambériázta", közé, pedig szigetelés került. Már napok óta folyt a meccs közöttünk az ajtót illetően. Én ragaszkodtam hozzá, hogy az udvarról a garázson keresztül a házőrző a pincébe is le tudjon menni, férjem, pedig azon az állásponton volt, hogy a pincében semmi keresni valója nincs a kutyának. Olyan pincét kell itt elképzelni, ahol se egy hordó, se egy darab szén sincs, csak egy vegyes tüzelésre alkalmas kazán, ahol néha-napján az udvari fahulladékot és újságokat eltüzelte. A pince igazi funkciója, villanyszerelő műhely asztallal, székkel, és földtől-plafonig bepolcozva, és telepakolva szerszámokkal, eszközökkel. Így aztán egy részről érthető volt a háziúr tiltakozása, hogy ezt a birodalmat ő megossza holmi házőrzővel, de hát az idő szava mellettem állt.

Szombat lévén, férjem itthon munkálkodott e nevezetes ajtón. Mikor lementem, hogy megnézzem, mit csinál, már a famunkáknál tartott. Természetesen, hogy neki van igaza, kutyabejárat nélkül készült. Néhány percig néztem, majd szó nélkül visszajöttem a lakásba, és folytattam az ebédkészítést. Kutyu persze nem tágított, ő maradt, és feszülten figyelte a műveleteket. Talán egy óra telt el, mikor csapkodást, és férjem felemelt hangját hallottam lentről. Miután senki sem jött, biztos voltam benne, hogy kutyuval beszél.

Kiosontam a garázsba, hogy ne vegyenek észre, és ezt hallottam: "Te kutya! Ez is miattad, van! Most meg mi a csodát csináljak? Készen van. Most szedhetem szét." – morgott férjem, de erre már odaléptem hozzájuk.

"Mi történt?" –kérdeztem, bár ekkor már erősen sejtettem, hogy lesz kutya-bejárat.

"Hát képzeld el azt, hogy ez a kutya végig itt figyelt engem, minden szerszámomat megszimatolt, hozzám dugdosta a fejét. Most meg készen lett az ajtó, be akarnám zárni, de nem akar kijönni a pincéből sehogyse. Meg…, meg…, még a kezemet is megnyalta és lefeküdt a sarokban. Mit akar tőlem?" – mesélte el férjem, felháborodva az eseményeket.

Legszívesebben hangos hahotában törtem volna ki, de a cél érdekében csak kedvesen mosolyogva mondtam: "Drága szívem! Kutyu szeret téged, és tudja, hogy csinálsz neki bejáratot. Ő veled akar lenni, amikor itt dolgozol."

"Hmm, hm, de már kész van" – felelte rá.

"Nem baj, jó is, de ki tudod így is azt a bejáratot vágni ugye?" –kérdeztem.

"Hát, igen" – felelte dünnyögve férjem.

"Az jó! Én meg mindjárt hozom, van egy darab vastagabb posztó – az jó lesz oda." – mondtam vidáman.

Így lett a pince is kutyu ellenőrzési területe. Másnapra került egy nagyobb fa doboz, meg bele rongy, aztán kutyu. Az egész meg abba a kiszemelt sarokba.

Néhány nap múlva érdekes jelenségre lettem figyelmes, melyet az állatorvossal is megbeszéltem. Láttam, hogy kutyu fel-le futkos az udvaron, és megállás nélkül ugatott, de, hogy mit? Többször az ég felé nézett, de sehol semmi sem volt. Nem értettem a dolgot, így magamhoz hívtam. Megfogtam a fejét, forró volt. A testét tovább tapogattam, de máshol nem volt túl meleg, csak a feje. Gondoltam fejfájása van, így REIKI- kezelést kapott. Pár perc múlva vidáman szaladgált. Két nap múlva újra megismétlődött ugyanez az eset. Következett kutyu oltása, így kihívtam az orvost. Elmeséltem a tapasztaltakat, majd mondta, hogy kutyu biztos frontérzékeny attól fáj a feje. Nem akartam elhinni, hogy az állatoknál is van ilyen, de mint mondta, sok olyan betegségük van, ami embereknek is van. Azóta, ha kutyunak fáj a feje, rögtön tudom, csak rá kell, nézzek. Ha meg vele vagyok kinn az udvaron, akkor bökdös, hogy gyógyítsam már. Az energiát nagyon szereti, meg azt gondolom, hogy percek alatt jobban lesz. Megint az jutott az eszembe, hogy miért nem tudja megmondani, hogy mi baja? Milyen jó lenne beszélgetni vele.

Könyvtárba járó ember lévén, megint elérkezett az ideje, hogy visszavigyem a kihozott könyvet. Még nem tudtam, hogy mit fogok olvasni – gondoltam, majd ott választok valami érdekeset. Figyelmes lettem egy szép, új könyvre. Hátoldalán a rövid ismertető szerint az állatainkkal való beszélgetésről szólt. Hát lesz, ami lesz, de ezt nekem feltétlenül el kell olvasnom – gondoltam, és már indultam is haza. Alig vártam, hogy hazaérjek, rögvest "nekiestem" a könyvnek. Fantasztikusan izgalmas volt. Egy állatorvos írta. Szépen, érthetően, pontról pontra elemezte az állatokkal való telepatikus beszélgetést, saját példáin keresztül. Szinte faltam e olvasmányt, minden szavát "ittam". Úgy felénél járhattam, amikor letettem, hogy az eddig tanultakat kipróbáljam a házőrzőn. Nyugodt helyre vonultunk kutyuval, a garázsba. Ezután igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy az író leírta. Elsőre nem sikerült, de másodikra igen. Nagyon elcsodálkoztam, nem is igazán akartam elhinni, hogy ez ilyen egyszerű. Kutyám örömmel fogadta a telepatikus beszélgetést, bár furcsállta, hogy én ezt tudom. Mondtam neki is, hogy egy állatorvos írt egy könyvet, melynek felét már elolvastam. Bíztatott, hogy olvassam csak végig. Ezután én kérdeztem néhányat. Először azt, hogy: "Ezelőtt mennyit értettél abból, amit mondtam neked?"

"Mindent" – válaszolta kutyu.

"És azt is értetted, amit mi emberek egymás között beszéltünk?" – érdeklődtem tovább.

"Igen, csak az idegen szavakat nem" – válaszolta kutyám.

"Hát ez nagyon érdekes, főként az, hogy az emberek micsoda tévedésben vannak! Azt hiszik, hogy szavakat nem értenek a kutyák" – mondtam én.

"Rosszul tudják" –felelte rá kutyám

"Te kutyu, azt tudod, hogy milyen nap van ma?" – tettem fel a következő kérdést.

"Nem vagyok én olyan buta kutya!" – hangzott mérgesen a válasz.

Álmélkodásomból csak az térített magamhoz, hogy e mondat után kutya rögtön felugrott és kiment. Jól kinézünk – gondoltam magamban. Alighogy elkezdtem máris elrontottam, megbántottam őt. Ezután még le is tegeztem magam úgy rendesen, amiért elszúrtam a dolgot. Hát most mit csináljak? A kutya le se fütyül!

Nade kutyuka azt mondta, hogy olvassam tovább a könyvet. Miután jobb ötletem nem volt, hát legyen igaza. Hátha mire a végére érek kutyu mérge is, elszáll, és újra beszélgetünk telepatikus úton. Ekkor még nem is gondoltam, hogy milyen "forradalmi áttörés" lesz az amúgyis jó kapcsolatunkban. Mindenesetre ez a pár perc fantasztikus élmény volt számomra. Még alig ismertem meg a technikát, de görcsösen ragaszkodtam hozzá, mert már megéreztem e kitárulkozó lehetőség széles sávját. Nagyon gyorsan olvastam, rendkívül érdekesnek találtam e ismeretlen világot. Egy óra elteltével be is fejeztem a könyvet, és mentem az első beszélgetésünk helyszínére, hátha "szóba áll" velem állat-barátom és elkezdődik az újabb felvonás. Szólítottam őt, megsimogattam kis fejét, és kértem, hogy beszélgessen velem. Az előző mérge szerencsére teljesen elszállt, és ráállt, hogy "kísérleti nyúl" legyen.

Így kezdtem: "kérlek kutyu ne, haragudj meg, ha nagyon egyszerűt kérdezek, én nem akarlak megbántani, hiszen sose bántottalak, most sem akarom. Jó?

Fújt egy nagyot, és válaszolta: "Jó".

Így folytattam: "Minden kutya nevelésről szóló könyv azt írja, hogy a krumpli nem jó eledel a kutyáknak. Te, pedig mindig vidáman eszed nyersen. Miért?"

"Jó a gyomornak" – válaszolt kutyu.

E krumpli kérdés azért izgatott nagyon, mert kutyu nemcsak úgy normálisan eszi a krumplit, hanem egyszerűen kikönyörgi. Ha már a kocsiban megérzi, nem tágít mellőle, míg legalább egyet nem adok neki. Kiviszi a garázsból, és azonnal felfalja. Ha lassú voltam a kipakolással, akkor megint ott volt, és a következő szemért könyörgött. Sosem volt szívem megtagadni tőle, de nem értettem, hogy miért van úgy oda érte.

Miután jól belegondoltam, igaza van a kutyának, hiszen embereknél a nyers krumpli kifacsart levét gyomorsavtúltengés esetén itatjuk a népi gyógyászatban. Ekkor villant át az agyamon, hogy mennyi mindent tanulhat az ember az állatoktól. Igaz, hogy mindig csak röviden válaszol, és órákig nem lehet vele beszélgetni, de teljesen ki lehet őt ismerni, megérteni, hogy mit, miért tesz.

Innentől kezdve minden sokkal egyszerűbb, felhőtlenebb és boldogabb minden perc, amit együtt töltünk.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő az én kutyám!

Ezután azt kérdeztem tőle, hogy: "Szeretsz velünk élni?"

"Nagyon szeretek" – felelte kutyu.

"Én ennek örülök, és kérlek, bocsáss meg, ha valamikor megbántottalak" – válaszoltam neki.

"Nem haragszom" – felelte kutyu.

Néhány ismerősről kérdeztem, hogy miért nem szereti őket. "Fél tőlem, sunyi, alattomos" –ilyen válaszokat kaptam. Ő úgy 1 embert 1 szóval jellemez, de úgy belegondolva, és az eseményeket visszapörgetve megintcsak arra kellett, rájönnöm, hogy a kutyának igaza van.

Ezután kutyu szólt: "Most fáradt vagyok, megyek futni".

"Jó kiskutyám, értem. Holnap beszélgetünk megint?" – kérdeztem tőle.

"Igen" – válaszolta erre.

"Köszönöm szépen kutyuka!" – feleltem, és ő már rohant is az udvarra.

Boldog voltam, hogy kutyu ilyen türelmes volt, és ilyen jó hangulatban váltunk el. Alig bírtam kivárni a következő napot. Erőltetni nem akartam, mert olvastam, hogy e módszer az állatoknak elég fárasztó, meg hamar megunják. Ők nem akarnak annyit beszélni, mint mi emberek. Este férjemnek örömmel újságoltam a nap eseményeit, mire ő hitetlenkedésének adott hangot. Tulajdonképpen én is alig akartam elhinni, nemhogy még ő! Nade, gondoltam egyet! Úgyis már napok óta vitáztunk férjemmel azon, hogy a vasárnapi büki túrára vigyük-e kutyut. Én persze azon voltam, hogy vigyük. Férjem viszont a "nem"-et képviselt mondván, hogy régi turista társai hívtak meg minket, így a kutyával állandóan csak baj lesz. Nem ismeri a többieket, félni fognak tőle, az étteremben mi lesz vele, meg ilyen, és hasonló aggodalmai voltak. Így aztán másnapig kigondoltam, hogy kutyut teljesen felvilágosítom arról, hogy e napon mit várok el tőle.

Így kezdtem: "Te kis kutyuka! Szeretnél eljönni velünk a bükkbe, túrázni?"

"Igen, igen!" – hangzott boldogan a válasz.

"Jó, elviszünk, de akkor most elmondom, hogy mit kell tenned. Elvárom, hogy jól viselkedj, mert máskor nem viszlek a kiserdőnél messzebbre. Vasárnap reggel mi 5 órakor felkelünk, addigra te szépen üljél a bejárati ajtó előtt. A másik gazdi ad neked enni, mi is reggelizünk, és aztán indulunk is. Kb. 2 órát fogunk autózni, mire odaérünk. A kocsiban a helyeden szunyókálhatsz, még úgy is sötét lesz. Amikor megérkezünk, barátaink fognak minket várni, és velük túrázunk egész nap. Nem ugrálsz rájuk, és nem ijesztgeted őket. Ahogy szoktam, most is majd elengedlek, de csak annyira szaladhatsz előre, hogy lássalak. Szimatolhatsz, futkoshatsz, játszadozhatsz, csak messzire nem mehetsz el. Ismeretlen hely lesz ez neked, nem szeretném, ha eltévednél. Ezt érted?" – kérdeztem kutyutól.

"Igen, ez nem nehéz" – felelte kutyám.

"Még van valami", és így folytattam." Bemegyünk egy étterembe ebédelni. Várhatóan jó idő lesz, így a kinti részen ülünk majd le. Neked a helyed a sarokban lesz, közel hozzám. Szépen, nyugodtan fogsz ott ülni, amíg mi eszünk. Adok neked vizet, meg valami finomat is a tányéromról. Tudod, hogy nem hagylak ki semmiből. Mire hazafelé jövünk biztosan megint sötét lesz, így aztán aludhatsz a kocsiban. A bükk biztosan tetszeni fog neked a hatalmas fáival és virágaival. Jó lesz így?"

"Igen, jó" – felelte kutyu.

"Érted és jó kutya leszel?" – kérdeztem őt.

"Jó kutya" – felelte ebem.

"Meglátod milyen jó, vidám napunk lesz! Most menj szaladgálni." – mondtam kutyukának.

Ezt a hosszú mondandómat végig türelmesen, figyelmesen hallgatta, tényleg úgy nézett ki, hogy érti is. Azt meg már én is csak reméltem, hogy meg is fogadja.

Este, amikor férjem megjött persze boldogan jelentettem ki, hogy: "Kutyut visszük, mindent megbeszéltem vele".

Erre ő felnevetett, majd azt jelentette ki, ha hozni akarom kutyut, az én gondom lesz.

"Majd meglátod milyen jó kutya lesz!" – vágtam vissza.

Valahogy úgy bíztam kutyámban. Még két hosszú nap volt vasárnapig. Addig nem beszéltem vele telepatikusan, nem akartam mással keverni a dolgot. Én is roppantul kíváncsi voltam, hogy milyen napunk lesz. Végre eljött október 2. vasárnapja. Kutyu ködös reggelre ébredt, én meg a csillár vakító fényére.

A következő percben már hallottam is:"Te kutyuska, hát te itt vagy?" – kérdezte csodálkozva férjem. Adott enni kutyunak, majd mi is ettünk.

Közben mesélte, hogy itt a bejárati ajtó előtt már várta őt kutyu, és szó nélkül rohant enni.

"Nagyon úgy tűnik, hogy te tényleg beszéltél vele" – mormogta a bajusza alatt.

Én persze örültem, hogy jól vette kutyu az első akadályt. Feltűnő volt, hogy pontosan a megbeszélt helyen várakozott, mert az utóbbi hetekben mindig a pincéből csörtetett elő, ha észrevette, hogy férjem felkelt.

Az események sorra követték a felvázoltakat. A kocsiban is feltűnően nyugodt volt kutyu, mondhatni, pontosan tartotta magát a megbeszéltekhez. Ismerőseinknek is meglepetést okozott az új turista társuk, de amikor közöltem velük, hogy most ő a túravezető, nevetésben törtek ki. Ez azért egy kicsit elhamarkodott volt. Kutyu, jó szokása szerint rögtön az élre állt, és ő mosolygott, hogy miért maradnak le ezek mindig?

Mondhatom vidáman telt az út. A Répáshutai étterem lett az ebéd célpontja. Sikerült is kinn elhelyezkednünk. Kutyunak is jó helye lett, csak hát állandóan zaklatták. Az étterem kívül-belül tele volt vendégekkel, de hát ugye egy rendes családban gyereket visznek ilyen intézménybe. Amint felfedezték az apróságok, hogy állat is van itt, rögtön csodájára jártak. Ez a zsivány eb, pedig büszkén viselte a dicséreteket, szinte 0, 5 m-t nőtt eközben. Az én levesemben meg a jegesmedvék már edzést tartottak, mert ő csak pózolt, de bezzeg a csemeték kérdéseire nem válaszolt! Ezen közben azon gondolkodtam, hogy most vajon kié is a "kutyasors"? Úgy legbelül azért büszkeség töltött el, hogy ő az én kutyám. Nem is tagadtam meg tőle egy kis jófajta mócsingot meg szaftos kenyeret.

A túra további része is nagyon jó hangulatban telt. Egész nap csak egyetlen "kihágása" volt kutyunak. Valami állatot meglátott és vitte az ösztöne utána, de hamar visszajött.

Hazafelé a kocsiban vidáman szunyókált, időnként olyan megelégedett, hálásan fel-felnézett.

Férjem meg is jegyezte: "Úgy látszik tényleg működött ez a beszélgetés, mert jól viselkedett kutyu":

Mikor megérkeztünk mondtam is kutyunak, hogy: "Jó kutya voltál, máskor is elviszünk. Jó nap volt? Tetszett az út?"

"Nagyon jó volt, tetszett" – válaszolt vidáman kutyám.

Az elkövetkező hetek nagyon izgalmasan teltek.

Beszélgettünk kutyuval az állatokról, növényekről és az élet dolgairól. Rá kellett jönnöm, hogy természetismerete hatalmas, így sokat tanulhatok tőle. Az életről alkotott felfogása sokkal egyszerűbb, mint az embereké, nem bonyolítja a dolgokat, hanem éli és élvezi az életet.

Fontos témát érintettem, amikor megkérdeztem tőle, hogy: "Szeretnél-e kiskutyát?"

"Nem" – válaszolta kutyu.

"Miért" – kérdeztem vissza.

"Nagyon sok idő, nem mehetek veled az erdőbe". – válaszolta.

"Kutyukám! Tudod-e, hogy az egyik injekciót azért szoktad kapni, hogy ne legyen kiskutyád? Eddig ezt én döntöttem el, de most te, mond meg, hogy mi legyen. Ha tényleg nem akarsz kiskutyát, akkor hívom az állatorvost és bead egy injekciót neked. Ez 5 hónapig hatásos, majd csak utána kell a következő. Mit szeretnél?" – kérdeztem tőle

"Értem. Útálom az injekciót, de kell." –válaszolta kutyám

"Jól van, beszélek a dokival. Arra kérlek, hogy működj együtt, akkor 1 perc alatt túl vagy rajta. Nem szeretném, ha a kutyaól mélyére bújnál, amikor meghallod a kocsija hangját, mint a múltkor. Ha hallod, hogy jön, ide gyere az ajtó elé, és nyugodtan várakozz. Ha jól viselkedsz, adok majd szőlőcukrot. Rendben?" –kérdeztem kutyut.

Kutyu ekkor fújt egy hatalmasat, mint mi, amikor nehéz munka előtt állunk, és így válaszolt: "Értem, jó"

Nemsokára megérkezett az orvos. Kutyám igen derekasan "állta a szavát". Bár reszketett a lába, mégis a megbeszélt helyen várakozott. Szépen megöleltem, és azt a bizonyos testrészét a doki felé fordítottam, halkan morgott egyet, és már készen is volt. Megsimogattam a fejét, kapott egy fél marék szőlőcukrot, és már futott is az udvarra.

Állatorvosunk hüledezve tapasztalta, hogy most milyen nyugalomban történt meg az esemény, amikor eddig mindig meg akarta enni őt kutyu. Meg is kérdezte: "Mit csináltál te ezzel a kutyával?"

"Hát a kollégád írt egy könyvet, mely az állatokkal való telepatikus beszélgetésről szól. Én ezt elolvastam, és igyekszem használni azóta." – válaszoltam.

"Hát te tényleg tudsz vele beszélni!" – mondta és elkérte a könyv címét.

Hírtelen olyan nagyon jó érzés járt át, mostmár tényleg elhittem, hogy megtanultam a technikát. Rendkívül jó, mert a fontos dolgokat azóta, mindig így "beszéljük" meg, mert lényeges számomra, hogy kutyu mit válaszol. Így pontosan azt értem, amit mond. Napközben viszont a hagyományos módot használjuk, mert nem akarom őt kimeríteni.

E események után, -hogy milyen telhetetlen is az ember- szerettem volna más állatokkal is kommunikálni, de hát nekem csak ő van. A bogarakhoz meg nem volt kedvem. Néhány nap múlva bekövetkezett, bár rémálmomban sem gondoltam volna így.

Jó kis eső volt a környékünkön, ezért elmentünk kutyuval gombázni. Hát mit mondjak, ennek a zsivány állatnak azért van ám ízlése! Amit erdőn-mezőn szedünk, mindet megeszi, bezzeg, ha véletlenül a termelőtől veszek, azt szépen kiköpdösi. Az igaz, egyetértek vele, azzal a különbséggel, hogy én nem köpködök. Nos, tehát korán reggel kimentünk a jól bevált lelőhelyünkre. A szokott módon végeztük a felderítést és a gyűjtést, haladtunk a "leletek" felé. A réten, úgy ahogy máskor is szoktak, békésen legelésztek a szürke marhák. Ekkor mondtam hűséges társamnak, hogy a rét szélén, az úton felmegyünk a dombra egy másik lelőhelyet is megnézni. Egyet is értett velem, és úgy 3-4 m-re előttem szépen bandukolt. Zajra lett figyelmes, megállt, mire én is megálltam. Már láttuk is, hogy 5 marha, csatarendbe sorakozva jön felénk. Ahogy álltunk, és néztük őket, egyre szaporázták a lépteiket. Kutyuval egymásra néztünk, hogy vajon mit akarnak ezek? A választ egyikünk sem tudta. Miközben csak jöttek, hírtelen a lehetőségeket mérlegeltem. Mégpedig azt, hogy ezek sokan vannak és jóval nagyobbak, mint mi. Kiabálni felesleges, mert messze az istállójuk, úgyse hallja meg senki. A futás az jó lenne, -kutyámnak, de velem mi lesz? Semmi épkézláb ötlet nem jutott eszembe e néhány másodperc alatt. Csak álltunk egy hang nélkül, és néztük a fura hadsereget. Kezdett melegem lenni, a lábaim is elkezdtek reszketni, amikor érzékeltem, hogy ez a dübörgő 20 máza már 10 m-en belül van. Még mindig nem tudtuk, hogy mit tegyünk, csak megkövülten bámultunk előre. Úgy 3 m lehetett a távolság, amikor gondolkodás nélkül, úgy szinte ösztönösen alkalmaztam a gondolatátvitelt. Ezt mondtam: "Ne bántsátok a kutyámat, ő sem bánt titeket!"

Ebben a pillanatban számunkra csoda történt. Az 5 vadállat porfelhőt kavarva egyszerre vészfékezett, és állt meg. Meglepett, hatalmas szemeikkel értetlenül bámultak ránk, és csak álltak mozdulatlanul. Nekem is kellett néhány másodperc, mire felfogtam a történteket, és így folytattam: ""Mi nem bántunk titeket, ti se bántsatok minket! Mi most itt az úton békésen elmegyünk fel a dobra, hogy ne zavarjunk benneteket." Lassan megmozdultam és odamentem kutyuhoz. Őt belülre, a jobb lábamhoz parancsoltam egy hang nélkül, és nagyon lassan elkezdtünk lépkedni. Éreztem, hogy a szemükkel kísérnek, de nem mozdultak. Kutyu rám nézett, én őrá. Láttam, hogy ő is kicsit megijedt, meg hát azzal a hatalmas kutya szívével értem aggódott. Rámosolyogtam, ő fújt egyet és mentünk tovább. Kezdett oldódni a feszültségünk, de még most is nagyon figyeltük egymás minden mozdulatát. Mindenféle beszéd nélkül pontosan értettük egymást egész idő alatt, mintha a lelkünk teljesen eggyé vált volna. Nagyon furcsa érzés, mintha két testem lett volna, de lélek csak egy. Már a domb felső harmadán jártunk, amikor a vállam fölött óvatosan visszalestem. Hát a marhák még mindig ott álltak szorosan egymás mellett, tekintetükkel követve minket. Végre elértük a domb tetejét, keresztül mentünk a kis erdősávon, át egy másik réten le az árokba. Itt kinéztem egy fatörzset, leültem, megsimogattam kutyámat és végre megszólaltam: "Okos kutya vagy! Ide már biztosan nem jönnek utánunk. Hazafelé nem erre jövünk, hanem a másik úton, jól kikerüljük őket. Most pedig keressünk egy kis gombát."

Kutyu megnyalta a kezemet, örült, hogy ép bőrrel megúsztuk a dolgot, és már indultunk is a trófeák után! Estére finom gombavacsora volt, amit kutyu is jóízűen befalt. Abban megegyeztünk, hogy megyünk arra máskor is, de eme ősi állatokat még nagyobb ívben fogjuk kikerülni.

Ahogy lenni szokott, ezután megint nyugalmasabb időszak következett, de azért azt nem lehet mondani, hogy unatkoztunk volna. Akinek kutyája van, az sosem unatkozik!

Arról nem is beszélve, hogy még egy felnőtt kutya is sokat játszik, ehhez pedig neki is kell társ. Jut is eszembe, hogy a játékok skálája bővült a focizással. Ez olyan formán megy kutyáéknál, hogy futunk a labda után, persze ő a gyorsabb. Mellső lábaival megállítja, majd szájába veszi és fut vele. Én utána, hogy elvegyem tőle. Inkább cselezek, mint futok, mert hát az neki sokkal jobban megy. Ha sikerül valami sarokba szorítanom, elveszem a labdát és jó messzire rúgom. Ezután rohanás utána. Hát ez a kutyafocizás. A lényeg, hogy szereti, tetszik neki, ilyenkor mindig nagyon vidám és élénk. Amikor érzi, hogy kutyaszorítóba került, nagyokat morog, és a labdával a szájában próbál ugatni, ami bizony elég muris dolog. A játék végét most is az jelenti, hogy elmegy vizet inni, majd egyenesen a házába pihenni. Amire ő lefújja a meccset, én már csak sétálgatni szoktam, úgyhogy egyáltalán nem bánom a végét. De hát kitartok, amíg ő élvezi, mert az ember ne mindig csak a saját érdekét nézze, hanem tegyen másnak is a kedvére – mégha az egy kutya is! Bár jól belegondolva számomra a szeretet nem jelenik meg más minőségben, azért mert ő kutya. Számomra ő nagyon fontos, szeretem, és családtagnak tekintem, tehát igyekszem a kedvében járni, és jó életet biztosítani neki.

Persze a jó élthez a tisztaság is hozzátartozik. A kutyaház porszívózása kényes kérdés, már-már vérremenő. De hát időnként ezt is el kell végezni, még ha a tulaj másképp is gondolja! Azért, hogy ezt könnyen áthidaljuk, bezártam magamat a porszívóval együtt a kutyaudvarra. Így az a furcsa eset állt elő, hogy ő most kívülről befelé ugatott.

Na de a cél érdekében?

Azért ahogy lenni szokott, 1-2 szomszédasszonynak ezt feltétlenül látnia kellett a boltból hazafelé menet. Hát alig volt híja, hogy a szokott kosarukat el ne dobják a nevetéstől.

Úgy gondoltam, hogy a fürdetést inkább megbeszéljük telepatikusan, hátha most már én megúszom és csak kutyu lesz nedves. Így csendes helyre mentünk és elkezdtem: "Te, kutyu! Itt az ideje, hogy megfürödj!"

"Már megint?" – kérdezett vissza.

"Te eb, hiszen már több mint 5 hónapja, hogy fürödtél!" – válaszoltam.

"Hát akkor, muszáj?" – kérdezett ismét.

"Igen, muszáj! Most elmondom neked, hogy milyen kellemes is lesz ez számodra. Csak arra kérlek, hogy jól figyelj! Bemegyünk a fürdőszobába. A kádadba jó, langyos vizet engedek. Ebbe te aztán szép nyugodtan beleülsz, nem ugrálsz és nem fröccsölsz. Nem kell félned, nem fogsz belefulladni! Ezután az egész bundádat benedvesítem, majd következik a finom kutyasampon. Ezzel jól megmoslak, de a szemedbe nem fog kerülni, csak a testedet dörgölöm át vele. Ezután leöblítelek. Kiszállsz a kiskádból, és én kicserélem a vizet. Te közben szépen várakozol, de a bundádat nem rázod meg, csak nyugodtan vársz. Újra beleülsz a kellemes vízbe, én pedig a bundádból az összes sampont kimosom. Ezután kijössz a kádból, és én rögtön megtöröllek téged, nem fogsz fázni. Vettem egy új, csendes hajszárítót és ezzel néhány perc alatt teljesen megszárítom a szőrödet. Közben fésülgetlek. Majd meglátod milyen jó lesz! Szép, illatos, tiszta kutya leszel, megszabadulsz a portól, piszoktól. Ezután a kisszobába megyünk, ott a szőnyegen lesz a helyed. 2-3 órát itt kell benn maradnod, nehogy megfázz. Ez idő alatt kitisztítjuk a füleidet és felkenjük a bolha-kullancs ellenes szert. Ha úgy viselkedsz végig, ahogy mondtam neked, akkor kapni fogsz szőlőcukrot és almát, majd szunyókálsz egy jót a szőnyegen. Mindent értesz?"

"Igen" – és fújt egy nagyot kutyu.

Érti-érti, de vajon mit fog csinálni? Megint küzdenem kell vele, hogy az legyen, amit én akarok? – gondoltam, és várakozással tekintettem e nehéz feladat elé miközben hozzákészültem.

"Na, gyere kutyu, kezdjük a nagy művet!" – hívtam be kutyukát.

Csodák-csodájára minden úgy zajlott le, ahogy én meséltem neki. Na, nem, azért mégsem, mert túltett rajta. Ez az új, csendes hajszárító annyira tetszett neki, hogy ő saját magát mindig forgatta aszerint, hogy hol volt vizesebb. A végére még a farkát is meglengette egy kicsit. Teljes volt a siker, úgyhogy bőven kapott cukrot, meg almát is kettőt!

Örültem, hogy ilyen jól zajlott le ez az egész dolog. Úgy látszott, tényleg megértette, hogy mit kérek tőle, és azt kitűnően teljesítette. Igazán jó kutya volt. Együtt vártuk, meg míg férjem hazajött, hogy ő is ellenőrizhesse e nagy "művet". Megsimogatta, megdicsérte kutyut, majd kiengedte az udvarra. Hosszú volt a bennlét neki, mert rögtön 3 kör vágtába kezdett. Hát ő nem egy szobakutya!

 

Felbuzdulva a jól sikerült fürdetésen, gondoltam egy nagyot. Ideje lenne abbahagyni kutyuka nyugtató-tablettázását vihar idején. Arról már írtam, hogy az égdörgést mennyire nem szereti, és a legjobb módszerként az orvos is ezt tanácsolta. Azzal viszont sosem értettem egyet, hogy mindig a tablettához nyúljak, hiszen nyáron naponta is lehetnek viharok. Arról nem is beszélve, ha nem voltam itthon, ugye ő akkor nem vette be a tablettát, inkább őrjöngött. De hát eddig ez volt. Másnap a szokott helyre leültünk beszélgetni.

Így kezdtem: "Te, kis aranyos kutyusom! Fontos témánk van, feltétlenül meg kell, hogy beszéljük! Félsz a vihartól?"

"Igen" – felelt kutyu.

"Miért?" – kérdeztem vissza

"Félek, nagyon hangos" – válaszolt kutyuka.

"Értem. Én sem szeretem, de hát előfordul. Az égzengés természeti jelenségek következménye. Ez mindigis volt és lesz is. Neked nem kell félned ettől, hiszen mi sem félünk! Jó erős, biztonságos a házunk, senkinek, semmi baja sem lesz. Számodra ilyenkor a legjobb hely a pincében, a sarokban van. Ha meghallod a dörgést, mindig menj le szépen a pincébe, és feküdj be a helyedre. Semmi más dolgod nincs, csak nyugodtan szunyókálj, amíg elmúlik a vihar. Mindig így tegyél és sehogy máshogy! Érted kiskutyám?"

"Értem" – felelt kutyu és fújt egy nagyot, ahogyan a nehéz feladatoknál szokott.

Én pedig elkezdtem reménykedni. Úgy gondoltam, ha a megbeszélteknek csak a fele sikerül, az már győzelem.

A vihar nem sokat váratott magára, délután meg is érkezett. Éppen itthon voltam. Nagyon füleltem, hogy milyen hangokat hallok a pincéből, de nem hallottam semmit. Máskor ilyenkor már rohantam a tablettával, mert kutyám a falat, vagy a kazánt vakarta, - most meg semmi. Vajon hol lehet kutyuka? Mit csinál? Nehezemre esett, de vártam még úgy 10 percet. Iszonyatosan dörgött, erős szél volt, és az eső is szakadt. Ilyen időben még a kutyát sem engedi ki az ember – szokták mondani a rossz időjárásra. Néhány szem szőlőcukrot zsebre tettem, és csöndben, úgy osonva igyekeztem a pince felé. Reméltem, hogy kutyuka ott van. Halkan kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, és megpillantottam az én kis, helyes jószágomat a helyén feküdni. Amennyire csak tudott összetekeredett, de így is reszketett. Fejét rögtön felemelte és rám nézett. Szemében félelem és düh volt, de igyekezett nyugodtan viselkedni. Odamentem hozzá, megsimogattam fejecskéjét, megdicsértem, hogy milyen jó kutya, és elővettem a zsebemből a szőlőcukrot. Most nem akarta, hogy letegyem, inkább a kezemből ette meg. Jólesett neki, hogy nyalhatja a tenyerem, megnyugodott teljesen.

Halkan, szelíden beszéltem hozzá: "Kiskutyám! Én most felmegyek, mert főzni kell. Te, csak pihenj, szunyókálj itt nyugodtan. Jó kutya vagy! Később majd lejövök hozzád és megnézem, hogyan érzed magad. Estére finom leves lesz, kapsz majd te is. Most pihenj szépen!" Mindezt figyelmesen hallgatta végig kutyukám, majd letette a fejét, megpróbált aludni. Később lementem hozzá, megsimogattam, beszéltem egy keveset hozzá, majd otthagytam.

Semmi zaj sem volt, nem őrjöngött, hanem a helyén feküdt. Örültem, hogy ilyen jól vészelte át ezt a vihart. Ez így neki is, nekünk is sokkal könnyebb.

 

Következő nap ismét telepatikusan beszélgettünk.

"Kutyuka! Tegnap nagyon ügyes és jó kutya voltál! Szépen feküdtél a pincében. Máskor is így tegyél, és minden rendben lesz. Látod én is, jól vagyok, meg a másik gazdi is – semmi baj sem történt. Örülök, hogy te is jól vagy. Nagyon szeretlek."

"Én is" – válaszolt kutyusom, és ezzel be is fejeztük ezt a beszélgetést. Láttam rajta, roppantul mehetnéke van. Felállt, izmai megfeszültek, füleit hegyezte és csak arra várt, hogy befejezzem mondanivalómat. Különben meg tényleg sürgős dolga volt, mert egy macska ólálkodott a kerítésnél. Kutyu egy pillanat alatt megértette vele, hogy túlságosan megközelítette a határt.

Ő egy igazi házőrző kutya lett!

Nemhogy csak a macskát üldözi, hanem az egeret, patkányt, gyíkot, verebet és minden betévedő állatot elfog. Az utóbbi időben a környékbeliektől a "vadállat" nevet kapta, mert éppen csak csengetni engedi az illetőt, némelyekre még vicsorog is. Egyik ismerős így jellemezte: "Őrjöngött és még a hosszú fogát is megmutatta, úgyhogy hátrébb kellett állnom a kaputól". Ilyenkor senki sem hinné el, hogy velünk milyen kedves, jó kutya!

Kutyám legnagyobb örömére, tavasszal elkészült végre a kerítés. Új lett mindenhol és a kert is be lett kerítve. Azért ez nem ment ilyen egyszerűen!

Telepatikusan megbeszéltem a műveleteket kutyuval, de az ősi ösztönét mégsem fejleszthettem vissza! Bontás is volt, kutyaházpakolás is, kutyu pedig egyik nap itt kapott egy kis területet, másik nap ott. Ez csak ilyen összetákolt, szükséges lekerítés volt, ami kutyának nem vetélytárs. Arról nem is beszélve, hogy 120 kg-os kőművesünk és segédei rettenetesen féltek az ebtől. Egyik reggel ők megjöttek, elkezdtek dolgozni "szigorú felügyelet alatt", én meg elmentem otthonról. Látszólag minden rendben volt. Úgy jó egy óra múlva megszólalt a telefonom. A kőműves volt: "Kiszökött a kutya, azt sem tudtuk hova fussunk, most meg bement a garázsba."

Legszívesebben hangos hahotában törtem volna ki, de hát azt mégsem lehetett! Isten őriz, hogy elfusson a kőműves, akkor hogyan lesz kerítés?

Így aztán némi komolyságot erőltetve magamra, válaszoltam: "Ha bement a garázsba az jó. Valamivel gyorsan torlaszoljátok el a kutyakijáratot, most akkor benn marad. Nemsokára megyek, addig kibírja."

Így is tettek. Hazafelé menet a kocsiban már nem bírtam nevetés nélkül, hát, még amikor szóban is előadták az esetet! Azt kérdeztem: "Hol jött ki kutyu?"

"Ebből a kis házból, amit 2 nap múlva elbontunk. Mentem a lapátért, nyitva hagytam az ajtót és már futottunk is 4-en 5 felé, mert már a hátam mögött ugatott" – válaszolta a kőműves.

Na már értem. Zsivány ebem, ha olyan kedve volt, a kutyaudvarról a kis ház ablakán bemászott, de ugyanitt vissza is ment, ha nem volt az ajtó nyitva. Most viszont nyitva felejtették, ez meg már a nagy udvarra nyílt, ahol ők dolgoztak.

3 nap múlva kutyu újra megkergette a szakembereket. Akkor éppen az összetákolt kerítést tekintette, túl hevenyészettnek. Rést bontott magának és kibújt. Ennek is futóverseny lett a vége.

Viccesen így szóltam: "Úgy látom, kutyunak tetszik a munkátok, csak az ütemet találja lassúnak, azért tuningol titeket. Alig bírja kivárni, hogy készen legyen!"

"Hát ezt mi is várjuk!" – válaszolta a kőműves.

A mindannyiunk által várva várt nap 2 hét múlva el is érkezett. Mindenki elment, ketten maradtunk kutyuval. Kiengedtem, hogy birtokba vegye a területet. Mekkora öröme lett! Csak néztem, hogy rótta a köröket, vágtázott, cikk-cakkozott, "kurjongatott", alig tudott betelni új lehetőségeivel. A szomjazás azért határt szabott vágtázásának. Az új kutyaudvart és a kerítést MEO-zta le ezután. Szemlátomást egyre elégedettebb lett, majd odajött hozzám és megnyalta a kezemet. Örült az új területnek, amin már tényleg loholhatott, mert úgy 60 m hosszú, füves udvara lett gyümölcsfákkal.

"Kutyuka! Ugye tudod, hogy sok dolgod van?" – kérdeztem őt.

"Igen, de nagyon jó!" – válaszolta, és újra vágta következett.

A következő napokban figyeltem, hogy hogyan látja el az őrszolgálatot. Külön őrhelyeket szemelt ki, ahonnan mindenfelé jól szétlát, és időnként ezek között járőrözik. Hamar felnőtt e nagyobb feladathoz.

Mondhatom, hogy ezen a nyáron a fiatal gyümölcsfák termésének betakarítása egyáltalán nem okozott gondot. A kutya az ember barátja, a barátra meg ugye mindig lehet számítani!

Mentem a tállal cseresznyét szedni. Kutyu sűrűn követett, amikor megálltam a fánál, leült velem szemben. Kettő a tálba, 1 a kutyának. Ez még a meggynél is így volt, de úgy elleste a technikát, hogy önállósította magát.

Napok óta figyeltem, hogy lassan megérik a sárgabarack, mikoris egyik reggel csak meresztettem a szemem. Kutyu szaladt a fák felől és valami volt a szájában. Letette, nekifeküdt, és már ette is! Sárgabarack volt. Nem bolond, a magot kiköpte. Kutyu észrevette, hogy lepottyant6 a fáról, ha pedig így történt, akkor az csakis az övé. Sűrűn figyelte a fát. Ha 10 szem esett le egy nap, az is eltűnt a bendőjében pillanatok alatt. Az őszibarack és a körte ugyanígy járt.

A magas törzsű egrest és ribizlit, miután pont megfelelő e növények mérete, le is szedte magának, hogy a szőlőről ne is beszéljek. Idén még egy új gyümölcsöt is felvett az étlapra. Ősszel sokat túráztunk a bükkben, és előszeretettel fogyasztottuk a somot. Hát persze, ha mi esszük, akkor a kutyának sem lehet rossz – gondolta ebem, ezért igyekezett a lehullottakat felkapkodni. Ennek viszont nem köpködte ki a magját, úgyhogy azok úgy 15 km-rel arrébb lettek "elveteményezve

Hát ő egy ilyen vitamin-kutyus!

Mondtam is neki a múltkor: "Jól betetted a popsidat hozzánk! Kutyák között neked igen jó dolgod van. Honnan tudtad mikor olyan kis bolhafészek, voltál, hogy nálunk jó helyed lesz és szeretni fogunk?"

Ez titok, erre még nekem sem válaszolt.

Ilyenkor csak mosolyog, néz rám meleg, nagy, barna szemeivel. Mintha megállt volna az idő mikor tekintetünk, találkozik, és csak egy számít: ITT ÉLSZ VELÜNK!

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


 

Eltelt egy év - avagy újra tisztítottuk a Petőfi-forrást és környékét

2009. november 03.

 

 

2009.10.03.-án délelőtt 9 óra 30-kor férjemmel megérkeztünk a forráshoz a Porszem Közösségi Műhely felhívására.

E szervezet vezetője, Dobos Csaba kedvesen üdvözölt minket és a stratégia megbeszélése után felvettük a munkát.

Kevesen voltunk, pedig hetek óta hírdetve volt ez az akció, dehát más után takarítani nem népszerű. Voltak akik rögtön nekiláttak szemetet szedni, mások kapálni,gereblyézni, fákat-virágokat ültetni, a fiúk pedig az árkokat ásták-tisztították.

Férjem a sarlónak nem hagyott egy perc nyugalmat sem.Az árokban és a meder szélén lévő gazt csapkodta lelkesen, hogy lehessen az ásással tovább haladni, én előre kitervelt szándékkal készültem e napra. Vittem a saját, jól bevált szerszámaimat: létrát, fűrészt és metszőollót.Egy kiszáradt fát már régóta nézegettem, hát most nekiláttam, hogy kivágjam. Már vagy fél órája lihegtem, mikor Emil odajött segíteni. Kicsit fűrészelt, majd ugrott egy nagyot, csimpaszkodott a fán, az meg elkezdett recsegni-ropogni. Végleg elfűrészeltem a törzset. Eközben kissé megszaporodtunk, már úgy 20-an lehettünk. A forrásnál sorban álltak vízért. Csaba hangját hallottuk: "Vegye fel és dobja a zsákba". Az egyik sorban álló férfi a forrástól 1 m-re dobta el a cigarettát, mindenki szeme láttára. Nagyon nem tetszett neki Csaba mondata, még vissza is szólt, de csak bedobta a zsákba. Még volt hasonló eset e napon, az egyik illetőt én igazítottam el. Egyszerűen megdöbbentő az emberi butaság és trehányság!

Férjem továbbra is sarabolt, én pedig mentem a létráért és igyekeztem a következő fához. Megszabadítottam a száraz ágaktól, a vízhajtásoktól és a liánoktól. Némelyik olyan erős volt, hogy úgy lógtam rajta, mint Tarzan. Na, azért a metszőollónak nem bírt ellenállni. Még jónéhány fával tettem így, bár az egyiknél megint segítséget kaptam Emiltől. Kicsinek bizonyult a létrám és Ő volt a legmagasabb e nívós csapatban.

Gyűltek a szemetes zsákok, ürültek az árkok, fellélegeztek a bokrok és virágok munkánk nyomán. Eljött az evés ideje. Zsíros kenyeret kaptunk hagymával. Ebéd után már kevésbé lelkesen, de nekiálltunk a folytatásnak. Én most a Mariann által megkapált növényeket locsolgattam. Ő pedig újabb növényeket vett a pártfogásába, sövényt ültetett.

14 óra körül megfogyatkozva és kissé elfáradva összepakoltunk és befejeztük a munkát. Sokat szépült a forrás és környéke. Persze lett volna több dolgos kéznek is munka.

Várunk téged is a következő alkalommal e vidám, szorgos társaságban:

 

 

Mezeiné Dobó Klára

 

 

Vissza a lap tetejére ▲


Az oldalt Kimici és HegeZoli, a Bihari Természetbarát Egyesület tagjai készítik. Minden grafika, kép, szöveg a szerzők tulajdonát képezik, felhasználása esetén kéretik megdobni egy e-maillel. Kritika, vélemény, miegymás a Kapcsolat menüpont alatti elérhetőségre vagy a Fórum-ba!

– 2010 –